|
2. fejezet
Szerző megjegyzése:
Perselus Piton elmerengve nézte a pergament az irodájában. Nem tudott a munkájára koncentrálni, mert az új lakótárs járt a fejében. Vajon helyesen cselekedtem? – kérdezte magától.
***
Négy évvel ezelőtt volt a varázslók legnagyobb háborúja. Az emberek neki, Perselus Pitonnak köszönhetik Voldemort bukását. Az utolsó horcruxot megtalálta, és így megmentette az embereket Voldemort haragjától. Harry Pottert és őt tartották a háború legnagyobb hősének. Perselus nehezen kezelte ezt a csillogást, mert mindenhol megállították, és gratuláltak neki, és ő nem igazán volt hozzászokva az ilyen gesztusokhoz. Lassan szokta meg ezt a fényűzést és fogadta el magát. Többé már nem járt mindig feketében, modortalan arca is megváltozott, és a haja sem volt már a régi. Voltak körülötte boszorkányok, de mindegyik kapcsolata rosszul végződött.
Roxfortot otthagyta és keresett magának munkát a Minisztériumban. Először a Wizengamot egyik tagja volt, majd megtakarított pénzén megalapította a Külsőségi Balesetbizottságot. Azzal a céllal tette mindezt, hogy azok a varázslók és boszorkányok, akik távol vannak a varázsvilágtól, és elvesztették valamelyik szeretettüket vagy a vagyonukat, azokat ilyen esetben a Bizottság tudja támogatni. Három éve hozta létre a szervezetet, és azóta volt ő maga az igazgató ennél a Bizottságnál.
Egy hónapja meghalt a házimanója, azóta maga vezette a háztartást, de a sok munka miatt, igen kevés időt töltött a házában, legfeljebb éjszakánként ment haza aludni egy keveset. Nem akart másik házimanót keresni, mert jelentéktelennek tartotta őket, így rá maradt minden teendő a ház körül.
Pár napja olvasta a Hermione Grangerről szóló iratot, és szerencsének tartotta az időzítést. Tudta, hogy ez a lány huszonegy éves, még tanuló és nagyon okos. Erre a két hónapra nagyon jó szolgálatot tehetne neki. Elvégezné a házimunkát, és mellette nyugodtan tudna tanulni. Perselus tudta, hogy szüksége van egy emberre, akivel komolyabb témákról is beszélhetnének, és főleg olyanra, aki ért a bájitalfőzéshez, és emlékezett még Hermionéra és a tehetségére diákkorából.
Néha az volt az érzése, hogy erőszakkal zárja be a házába két hónapra, de azzal nyugtatta magát, hogy alig fognak találkozni, és Hermione úgy fog nála lakni két hónapig, mintha senki nem lakna vele egy házba. Csak a bájitalok és a háztartási munkák miatt akarta a lányt befogadni. Tartott attól is, hogy a lány hogyan fog erre reagálni, ha rájön, milyen szándékkal veszi magához. Tudta, hogy hamarosan kiengedik a Szent Mungóból és úgy tervezte, hogy beszél vele, mielőtt beköltözne hozzá.
Eltelt pár nap és hírt kapott lányról. Kiengedték a kórházból, és megtudta azt is, hogy egyelőre Odúban tartózkodik. Írt neki egy levelet, hogy találkozzanak az irodájában másnap.
***
Két húsz év körüli lány hoppanált az Odú előtt. Egyiknek barna, míg a másiknak vörös haja volt.
- De régen voltam itt – sóhajtott fel a barna hajú, nevezetesen Hermione Granger.
- Hát igen. Te tanulsz, én dolgozok, nem nagyon járunk össze – felelte Ginny.
- Hiányoznak a roxforti évek…
- Nekem is. Jó volt akkor. Meddig maradhatsz itt Hermione? – kérdezte a vörös lány az ajtón belépve.
- Sajnos nem tudom. Levelet várok Pitontól – válaszolt Hermione.
- Kár, hogy őnála fogsz lakni…
- Ginny, ha tudtam volna, nem mondanám le a meghívásodat. Inkább Ron, mint Piton – mondta halkan. Beléptek a konyhába, ahol várt rájuk egy vörös hajú nő.
- Szervusz Hermione! – köszönt neki, majd megpuszilta. – Hogy vagy? Úgy aggódtam érted, drágám.
- Jó napot, Mrs. Weasley. Köszönöm szépen jól vagyok, semmi ok az aggodalomra – mosolyodott el Hermione. Mrs. Weasley nagyon anyáskodó volt, ezért szerette őt.
- Kicsim, már olyan nagy vagy, nyugodtan szólíthatsz Mollynak. Gyertek beljebb, készítettem teát – invitálta be a lányokat.
- Anya – szólt Ginny -, hol vannak a fiúk?
- Drágám, mindenki dolgozik – felelte az édesanyja. – Fleur pedig elment a kicsivel az egyik barátnőjéhez. Hermione nálunk maradsz?
- Nem, Molly – válaszolt szomorúan Hermione.
- Miért nem? – kérdezte.
- Már más elvállalt engem két hónapra – mondta.
- Szabad megtudnom, hogy kicsoda? – kérdezte kíváncsian az asszony, de ekkor egy bagoly röppent be egy levéllel, ami Hermionénak volt címezve. Felbontotta a levelet és elolvasta. Nagy sóhajjal engedte le a levelet.
- Tőle kaptam – nézett Ginnyre, mire a lány meglepődött. – Molly, egy férfi vállalt el engem – válaszolt az asszony kérdésére. - És ő nem más, mint Perselus Piton. – Mrs. Weasley leejtette a csészét, ami a kezében volt, és ránézett csodálkozó szemekkel.
- Mondjátok, hogy ez egy vicc! – hápogott, de látta a két lány komor arcát, és elhitte a dolgot. – De, hogyan volt erre képes? Jó, elismerem, hogy a háborúban sokat segített nekünk, de azért… – nem tudott szóhoz jutni.
- Sajnos így van, anya – felet Ginny. – Hermionénak nem volt hol laknia, ezért Lupinék hirdetést adtak fel, és Piton vállalta, hogy befogadja.
- De mégis csak kislány – mérgelődött Mrs. Weasley, és nem hagyta abba –, Piton legalább az apja lehetne. És mi van, ha… ha – rémüldözött.
- Nyugalom Molly – nyugtatta Hermione. – Most írt nekem. Holnap be kell mennem hozzá a Minisztériumba, és nem hiszem, hogy bántana – kortyolt a teából.
- Anya, Hermione okos lány. Tudja, mit csinál. Ha gond lesz…
- … akkor Arthur vagy Ron elintézik Perselust – fejezte be a lánya mondatát Mrs. Weasley.
- Köszönöm – mosolyodott el Hermione. Örült, hogy ilyen jó barátai vannak, akik aggódnak érte.
Ekkor nyílt az ajtó, és belépett egy vörös hajú, kopaszodó férfi.
- Jó napot, hölgyeim! – köszönt Mr. Weasley, most vette észre a Hermionét. – Hermione, de rég láttalak. Hogy vagy? – kérdezte vidáman. Hermionéra is ráragadt a jókedv, és egy pillanatra elfelejtette a baját.
- Köszönöm, nagyon jól – hangzott a felelet.
- Molly, drágám, kész az ebéd? – kérdezte a feleségét.
- Igen, Arthur. Ha tudnád, hogy mi történt ezzel a lánnyal – mérgelődött Mrs. Weasley Hermionéra sandítva.
- Miért? Mi történt vele? – kérdezte meglepetten a férje.
- Anya, mi most egy kicsit felmegyünk – mondta Ginny, és Hermionéval együtt felsiettek az emeletre.
Beléptek egy kis világos szobába. Halvány sárgára festették a falat, kék szőnyeg borította a padlót. Ez volt a Ginny szobája, amit Hermione nagyon szeretett. Ebben a szobába aludt vele a nyári szünetekben.
- Jól vagy? – kérdezte barátnőjét Ginny.
- Nem – hangzott a válasz. – Hogy őszinte legyek, rettenessen – lehuppant az egyik fotelre és sírni kezdett.
- Jaj, Hermione – nyugtatta Ginny, és átölelte a barátnőjét. Még tíz percig sírt néma halkan, majd lassan megnyugodott.
- Tudod, Ginny – nézett a barátnőjére. –, Pitont csak tanárként ismertem és egyáltalán nem akarok másképp ránézni. Nem tudok róla semmit, mióta a háborúnak vége. De nem is kívánom látni, és most meg erőszakkal nála kell élnem két hónapig. Hol igazságos ez? Tudod, megvett… – szipogott. Hirtelen felállt, majdnem Ginnyt is fellökte. – Tudod, mit? Ha gonosz leszek és bunkó, akkor majd könyörögni fog, hogy másnál aludjak – vigyorgott kárörvendően.
Ginny teljesen elképedt a hallottakon. Nem ilyennek ismerte Hermionét. Mindig rendszerető, udvarias és illemtudó volt, de mostani viselkedésétől nem tudott szóhoz jutni.
- Hermione, jól vagy? – megnézte a homlokát, hogy nem lázas-e.
- Tökéletesen – felelte a lány, és visszaváltott a „bölcs” Hermionéra. – Tudod, muszáj így viselkednem, ha nem akarok ott maradni – felelt kedvesen.
- Te tudod, hogy mit csinálsz, Hermione – mondta szomorúan Ginny.
Az járt a fejében, hogy talán a szüleinek elvesztése váltotta ki belőle ezt a furcsa viselkedést, ami egyáltalán nem volt rá eddig jellemző. A lépcsőn lábdobogás hallatszott, és az érkező szinte betört a szobájukba. Egy magas férfi volt az érkező, akinek ugyan olyan vörös volt a haja, mint a húgának, és széles mosollyal köszönt Hermionénak.
- Szervusz, Hermione!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
