Severosa: Visszaút

Karcsú, magas, fekete hajú, fekete taláros férfi feküdt a Roxfort alagsorában egy ágyon. Csak egy pillanatra dőlt le, de olyan fáradt volt, hogy akarata ellenére lecsukódott a szeme. Alvás közben is összepréselt szája, ökölbe szorított keze, meg-megrebbenő szemhéja arról árulkodott, hogy nincs nyugodt, pihentető álma…

*

- Perselus! Mi van, mit csinálsz, miért nem jössz ide, gyenge a gyomrod?! - röhögött Rosier, ahogy felemelte fejét az alatta fekvő nő melléről, amit eddig durván harapdált, oda sem figyelve az egyre gyengébb tiltakozásra.
- Szerintem meg valami mása! - szólalt meg Monstro ostobán vigyorogva, és a buta emberek elégedett büszkeségével hallgatta a részeg, gúnyos nevetést, ami a "szellemessége" után kirobbant. Tetszett neki ez a váratlan népszerűség.
Az asszony, aki kezdetben sikoltozott, rúgkapált, karmolt, harapott, mindenáron menekülni akart, mostanra mozdulatlanná válva feküdt ott, ujjai elfehéredve markolták dereka fölé gyűrt szoknyáját, de már nem próbálta lejjebb húzni, hogy eltakarja magát, és a combjai között fekvő vadidegen férfit sem próbálta meg ellökni. Nem próbálkozott már semmivel…
Szeme tágra meredve nézte a szoba mennyezetét, teste megdermedt, kihűlt, mintha nem is élne. Pedig élt, csak érezni nem érzett már semmit. A lelke valahol messze járt, nem tudta, mi történik vele, sokkos állapotban, kiszolgáltatottan hevert ott, és látszott a tekintetén, hogy csak néz, de nem lát…
- Pedig hogy megszelídítettem, látod, rájött a dolog ízére, neked semmi dolgod nem lenne már vele! - folytatta Rosier, miközben feltápászkodott, és nadrágját gombolgatva nagyvonalúan a nő felé intett, jelezve, hogy jöhet a következő!
"Rájött a dolog ízére! Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nincs magánál!" - gondolta undorral Piton, és mélyeket lélegezve elfordult. Ezektől a jelenetektől mindig felkavarodott a gyomra, pedig mostanában egyre többször fordultak elő! A Nagyúr szinte egyáltalán nem fékezte már a Halálfalóit, ahogy nőtt a hatalma, úgy engedte egyre hosszabb pórázra őket, hiszen alig tartott valakitől, valamitől mostanra.
"Dumbledore… Tőle még igen!" - gondolta Perselus, és egy pillanatra összepréselődött a szája, ahogy megjelent a szeme előtt az a régen látott szelíd, mindent látó kék szempár. Megrázta a fejét, hogy előzze ezt a látomást, ami ebben a társaságban nem tűnt valami jó ötletnek… Más sem hiányzik, mint hogy legközelebb a Nagyúr színe előtt támadjanak ilyen gondolatai!
Hirtelen felfigyelt valamire… A csendre… Megperdült, és azt látta, hogy társai egy emberként figyelik őt, és a részeg arcokon, szemekben gyanakvás, helytelenítés ül.
"Várható volt!" - gondolta. Sosem vett részt ezekben a külön "akciókban", és ez a többieknek is feltűnt. Feltűnt, és azt is megérezték, hogy ez valamiféle különállást jelez… Márpedig egy Halálfaló nem maradhat kívülálló!
- Nem tetszel nekem, Perselus! - mondta Lucius Malfoy, és összehúzott szemekkel nézte a fekete hajú, fekete taláros férfit.
- Ugyan miért? - vont vállat Piton, mintha nem lenne érdekes ez az egész, de közben érezte, hogy most bajba sodorta magát. A semmiért… Nem is ismerte ezt a nőt, sem a többieket, mégis egyre nehezebben viselte ezeket a jeleneteket, amiket végig kellett néznie! Nem erre számított, nem ezért csatlakozott hozzájuk! Hanem miért is?! Ki tudja már…
- Valahogy az az érzésem, hogy különbnek tartod magad nálunk! Akarsz inkább hozzájuk tartozni?! Mert csak szólj! - sziszegte az ezüstszőke férfi, és a házigazda holtteste felé intett a fejével.
Piton tudta, hogy ez most komoly fenyegetés volt, és azt is sejtette, hogy a többiekben már régóta érlelődik ez a gondolat. Valahogy ki kell másznia ebből, el kell oszlatnia a gyanakvásukat, mert különben előbb lesz halott, mint ez a nyomorult asszony!
- Eszemben sincs! Honnan veszed?! - kérdezte nyugodtan, szemöldökét felemelve.
- Mondjuk abból, hogy sosem mulatsz velünk!
- Rá gondolsz?! Egyszerűen csak kényes vagyok arra, hogy kivel fekszem le, hol és mikor! És ahhoz sem ragaszkodom, hogy húszan nézzék, mihez kezdek ebben a helyzetben! - tette hozzá, mert érezte, hogy az első mondatát nem is tudják hova tenni a többiek, hiszen ez a nő nem volt sárvérű! Azt talán elfogadták volna kifogásnak, de így, hogy egy aranyvérű boszorkányról volt szó… Náluk az nem lehetett indok, hogy az asszony nem akarja!
Amit utoljára mondott, az viszont sokféleképpen értelmezhető, és nem volt kétsége afelől, hogy fél-, vagy teljesen részeg társai le fognak csapni rá. Ahogy a lassan elvigyorodó arcokat nézte, már tudta, hogy jól gondolkodott.
- Az üstöd mellett nem volt időd ilyesmivel foglalkozni, mi?! - röhögött Crak.
- Itt a jó alkalom a gyakorlásra, gyerünk, zavarj le egy menetet!
- Bízz bennünk, jobb is, hogy itt vagyunk, legalább adhatunk tanácsokat, ha nem találsz valamit! - jöttek a humorosnál humorosabb megjegyzések, és Piton fogát összeszorítva tűrte, hogy mulassanak rajta, hiszen erre számított, ez volt az egyetlen lehetősége rá, hogy kimásszon a csávából, így kénytelen volt mindent lenyelni, de közben úgy érezte, megfullad a kiköphetetlen falattól! Már nem először érezte ezt! El kellett ismernie magában, hogy egyre inkább kezd elege lenni mindenből!
- Félsz, hogy nem mennél vele semmire, mi?! Most én jövök, csak figyelj, mutatok pár figurát! - kezdett gombolkozni Lestrange, és vigyorogva társaira kacsintott, aztán a nő lábai közé térdelt.
Perselus úgy érezte, rögtön rosszul lesz, ha ezt most végig kell néznie! Belenézett az asszony tompa, kifejezéstelen, fekete szemébe, meglátta benne a kezdődő őrületet, és megborzongott. Iszonyatosan ismerős volt ez a tekintet, mintha az anyját látta volna egy pillanatra… És hogy még nagyobb legyen a hasonlóság, az eddig bénult mozdulatlansággal fekvő boszorkány hirtelen ránézett, a fekete szemekben gyűlölet villant meg, ő pedig érezte, hogy hideg veríték üt ki a homlokán. Kavargó gyomorral figyelte, ahogy a Halálfaló durván, kegyetlenül a nő húsába markol… Mikor már úgy érezte, lesz, ami lesz, kirohan innen, támadt egy ötlete, amivel talán megmentheti ezt a nyomorultat a további gyötrelemtől, és vissza is vághat… Egy parányi, gonosz mosoly suhant át a halálsápadt arcon, és Piton hirtelen az ajtó felé fordult, mintha köszönni akarna valakinek.
- Bellatrix! Hogy kerülsz Te ide?! - kérdezte a semmihez intézve szavait, aztán gúnyosan felnevetve figyelte, ahogy Lestrange úgy pattan fel az asszony testéről, mintha rugó lökné magasba, és kapkodva igyekszik felrángatni a nadrágját, helyre igazítani a talárját, miközben rémülten keresi tekintetével az említett személyt.
- Hmm… lehet, hogy én félek, de ha így van is, úgy látom, nem én vagyok az egyetlen, aki megijed egy asszonytól! Higgadj le, egyelőre még nincs itt a feleséged! - mondta megvetőn. Pár pillanatnyi döbbent csend után kitört a nevetés, de ez már nem Pitonnak szólt. Tudta ezt Lestrange is, akinek megcsikordult a foga dühében, és már-már a pálcája után nyúlt, de visszahúzta a kezét, mikor meglátta a szénfekete szempárban tükröződő hideg számítást, kihívást, megvetést. Tudta, méghozzá nagyon jól, hogy Perselussal nem tanácsos kikezdeni!
- Tűnjünk el innen! - morogta, és szinte kijózanodott az előbbi rémülettől, és az azt követő dühtől.
- Mehetünk! - bólintott Malfoy, és a fekete taláros, csuklyás alakok egymás után hagyták el a házat, átlépve a küszöbön fekvő házigazda holttestén.
Pusztulnia kellett, a Nagyúr halálra ítélte őt, mert elkövette azt a hatalmas hibát, hogy mindenütt hangoztatta a véleményét Róla, és az embereiről, arra bíztatva mindenkit, hogy szálljanak szembe Vele! Peter Frog a Minisztériumban dolgozott, és minden tekintélyét latba vetette, hogy a mágusok világa felfogja végre, küzdeniük kell Voldemort ellen, különben minden elveszett!
"Ostoba! Megérte?! Most ő veszett el, a felesége meggyalázva, félőrülten fekszik odabent, és nem ért el semmit! Semmit a világon!" - gondolta Piton.
Ennek ellenére hiába próbált elhessegetni egy furcsa érzést. Irigység? Irigység, amiért ez a férfi legalább hitt valamiben annyira, hogy meghaljon érte?
Egy idő óta kezdte azt érezni, hogy ő már senkiben és semmiben nem hisz… Elege volt… Pokolian elege… Még húszéves sem volt, de ötvennek érezte magát…
Azt hitte, itt társakra talál, végre tartozni fog valahova. Ez így is lett, annyira ide tartozott, hogy ha el akart volna menni, esélye sem lett volna rá! Önkéntelenül az alkarján izzó Sötét Jegyre pillantott.
Már amikor a bőrébe égett, akkor úgy érezte, hogy nem ezt akarta! Nem egy örökös rabságot, megbélyegzést, kényszert! Nem!!! Szabad akaratából akart tartozni valahova… valakihez… Tiszteletet akart, némi megbecsülést, azt, hogy elismerjék a tudását. Ezt tulajdonképpen meg is kapta, a Nagyúr sokszor kért tőle különböző bájitalokat, fontos helye, szerepe volt a Halálfalók között, talán fontosabb, mint némelyik alvezéré! Kezdetben élvezte is, volt benne annyi gyűlölet, keserűség, az évek alatt összegyűlt annyi megaláztatás, hogy vissza akarjon vágni, minden eszközzel! Sok harcban vett részt, és éppúgy ölt, mint a társai, de akiket megölt, azok felnőtt férfiak voltak, védekezhettek, ha tudtak! Eleinte még érzett némi elégtételt, mikor egy-egy ismerőssel került össze a csatában, és meglátta a szemükben a félelmet. Félelmet azokban a szemekben, amik mindig gúnyosan, megvetően néztek rá! De mostanra… Már nem harc folyt, hanem mészárlás, esélyt sem adtak a velük szembeszálló pár varázslónak! A csapataik hol itt jelentek meg, hol ott, és lecsaptak, kegyetlenül, keményen, válogatás nélkül, asszonyra, gyerekre, mindegy volt, nem ismertek irgalmat! Ő pedig egyre többször kapta azon magát, hogy utál már mindent és mindenkit, leginkább önmagát, egyre többször látott maga előtt egy szomorú kék szempárt, amiben néma szemrehányás ült… Néha pedig felbukkant egy lány hatalmas zöld szeme is, tekintetében iszonyat, félelem… A nőnek nagyon nagy szerepe volt abban, hogy itt kötött ki, még mindig érezte a fájdalmat, amit okozott, de nem tudott elfelejteni valami mást sem… Nem akarta holtan látni, minden keserűsége ellenére sem! Tudta, hogy férjhez ment, és azt is tudta, hogy a nagy James Potter nem fogja befogni a száját, ő aztán nem! Gyűlölte a Sötét Nagyurat, és ezt a véleményét nem is rejtette véka alá soha, ahogy azt sem, hogy rajong Dumbledore-ért. Csak idő kérdése volt, hogy egyszer náluk is megjelenjen egy csapat, és mögöttük ne maradjon más, csak halottak… Álmában gyakran megjelent az a rémkép, hogy neki is ott kell lennie, és végig kell néznie Lily halálát, sőt, részt kell vennie a kivégzésében, és ilyenkor verítékben úszva riadt fel.
"Szabadulni kellene innen! El ebből a pokolból, ki ebből a mocsárból! De hogyan?!"
Keserűen húzta el a száját. Még a gondolat is veszélyes, azt is el kell titkolni, elásni, olyan mélyre, hogy senki ne vegye észre, különösen Ő ne! A világ leghatalmasabb mágusa… Tényleg az, ez tagadhatatlan! Nem tudta tiszteletteljes félelem nélkül nézni azt a hatalmas tudást. Vele szembeszállni?! Megpróbálni elhagyni Őt?! Mindenütt utoléri, és darabokra tépi… Kire számíthatna Vele szemben?! Dumbledore!!! ? viszont valószínűleg látni sem akarja, pont őt! Nem, bele kell törődnie, neki már itt a helye, nincs kiút, és kész! Mélyet sóhajtva felemelte a fejét, társaival együtt hoppanált, és nemsokára már a Nagyúr színe előtt álltak valamennyien, és hallgatták, amint Lucius Malfoy jelentést tesz arról, hogy mit végeztek.
- Rendben van, elégedett vagyok veletek, elmehettek! Jutalmul ma este meglátogathattok pár muglit, és elszórakozhattok velük!
"Na ne, már megint?! Hát sosem unnak rá erre?! Hogy tudják a századik esetet is élvezni?! Az ember azt hinné, legalább megunják!" - gondolta Piton, aztán minden erejével megfékezte ezt az eretnek gondolatot, mert a Nagyúr hozzá fordult.
- Perselus, Veled még beszédem van előbb!
- Igenis, Uram! - hajtott fejet, megvárta, míg társai elhagyják a termet, aztán várakozással tekintett a vörösen izzó szempárba. Érezte a gyomrát, torkát összeszorító félelmet, ami minden alkalommal elfogta, ha a Sötét Nagyúr elé kellett állnia, mégsem tudta megszokni soha!
- Egy egészen különleges feladatot kapsz tőlem, Perselus!
- Hallgatlak, Uram!
- A Roxfortba mész, már holnap!
- Hova?! - képedt el Piton, és annyira megdöbbent, hogy képtelen volt visszafojtani ezt a szemtelennek tűnő kérdést, de a Nagyúr kivételesen nem haragudott meg, sőt, elégedetten felnevetett embere csodálkozásán.
"Az üvöltésénél csak az ijesztőbb, ha nevet!" - futott át a hollófekete hajú férfi agyán a gondolat, és kétségbeesetten érezte, hogy elkésett az elrejtésével…
- Bizony, bizony, Perselus, örülök, hogy tisztán látod ezt! - suttogta Voldemort, és megvillant a szeme. - Régóta tudom, hogy neked van itt a legtöbb eszed, így remélem, meg sem fordul a fejedben, hogy elárulj! Ezért küldelek Téged!
- A Roxfortba?!
- Oda bizony! Felajánlod a szolgálataidat, és megtudod, mit tervez Dumbledore! Tudni akarom, mit művel az a vén gazember, tudni akarok róla, ha készül valamire, és Te leszel az, aki erről értesíteni fog engem!
- De… Majd pont nekem fog bármit is elmondani, hiszen ha a többiek nem is, ő biztosan tudja rólam, hogy…
- Hogy… micsoda, Perselus? - sziszegte a félelmetes hang fenyegetőn, vadul, és Piton minden erejét összeszedte, hogy úgy tudja befejezni a mondatot, mintha büszke lenne magára.
- Tudja, hogy a Te szolgálatodat választottam, Uram! - szegte fel a fejét, és belenézett az embertelen szempárba, ami újra az agyát kutatta, de ezúttal hiába… Most uralkodott magán, hűvös nyugalommal viszonozta a rettenetes pillantást, azt pedig már csak ő érezte, hogy hideg verítékcseppek kezdenek araszolni a hátán a félelemtől. Csak azt meg ne lássa, ami most eszébe jutott! Csak azt ne, mert pislantani sem lesz ideje, és halott! Vagy túl sokáig is élne… Elég ideig ahhoz, hogy könyörögjön a megváltó, gyors halálért…
- Majd meggyőzöd, hogy mást gondoltál! El fogod érni, hogy bízzon benned!
- És ha nem sikerül?!
- Ha nem sikerül… - ismételte nagyon halkan Voldemort, és ujjai jelentőségteljesen játszadozni kezdtek a varázspálcájával.
- Mégis, mit mondjak neki?!
- Amit akarsz! Kaptál egy feladatot, a Te dolgod, hogy oldod meg! Most menj! Engedélyezem, hogy estére még elkísérd a többieket, és mulass egyet, aztán holnap elindulsz!
- Talán jobb lenne, ha nem mennék ma este már sehova, hanem a feladatomra készülnék…
- Hmmm… Hálásnak kellene lenned! A többiek már régóta mondogatják, hogy húzod az orrod, ha velük kellene szórakoznod, mintha nem tetszene, amit csinálunk… Lehet, hogy igazuk van, Perselus?! - suttogta Voldemort szinte lágyan, és Pitonnak minden csepp vér megfagyott az ereiben. Már csak ez hiányzott…
- Szó sincs róla, Uram, csak gondoltam, jobb lenne, ha Dumbledore még véletlenül sem szerezhetne tudomást arról, hogy…
- Nem szerez tudomást semmiről! Túlélőket nem hagytok, Neki pedig nincsenek kémei köztünk! Nincs az az ember, aki elvállalná ezt a kedvéért! Nincs senki, aki olyan végtelenül ostoba lenne, hogy hírt vinne neki, rólam! Emberi gyengeség… Mindenki élni akar! - nevetett fel Voldemort gúnyosan, és Piton újra megtiltott magának minden gondolatot. "Nem szabad! Csak most ne, csak ezt ne!"
- Értem! Akkor engedelmeddel ma elkísérem a többieket, Nagyúr!
- Helyes! Most elmehetsz!
Perselus mélyen meghajolt, és kiment a teremből. Keresett egy félreeső zugot, ahol nem zavarta senki, és homlokát tenyerébe hajtva lázasan gondolkodni kezdett.
Mi volt ez?! Valami jel, hogy pont oda küldik, ahova egy ideje minden tiltott gondolata irányul?! A Roxfort, és Dumbledore… Az egyetlen hely, az egyetlen ember, aki még független Tőle! Az egyetlen varázsló, akitől még tart egy kicsit! Most mi legyen?! Meg merje tenni azt, ami már a Nagyúr színe előtt eszébe jutott?! Sőt… sokkal régebben… Kísérleteket is tett már, igaz, bátortalan kísérleteket… Próbált jelt adni, auroroknak, minisztériumi dolgozóknak, de vagy nem értették, vagy nem akarták, esetleg nem merték megérteni, mit akar, teljesen világosan meg nem beszélhetett! Néha teljes értetlenséget látott, néha megvetést, hitetlenséget, bizalmatlanságot, de mindig, minden pillanatban, mindenkinél ott volt a félelem! És most maga a Nagyúr löki oda az egyetlen emberhez, aki talán nem fél…
Csak legalább ezt a ma esti "mulatságot" hagyhatná ki! Abban reménykedett, a feladata miatt kimaradhat belőle, de nem, pedig mára már nagyon elég volt!
- Perselus, gyere, indulunk! - hangzott fel máris Monstro hangja.
- Remek!!! - válaszolta Piton keserűen, és legalább annak örült, hogy pont ez a nagyra nőtt barom jött érte, ő biztosan nem vesz észre semmi furcsát a viselkedésében, hangjában! Kedvetlenül felállt, és elindult "szórakozni". Csak legyen vége gyorsan!
Mikor két óra múlva még semmi jelét nem látta annak, hogy a többiek kezdenék unni a dolgot, úgy érezte, hamarosan üvölteni fog tehetetlen dühében, gyomra émelygett ettől a nemcsak a muglik számára megalázó szituációtól. Az eltelt évek ellenére maradt még benne annyi józan ész, hogy átlássa, rájuk nézve legalább olyan lealacsonyító ez az egész! Végignézett az Imperioval engedelmességre kényszerített muglikon, és elfogta az undor. Társai azon versenyeztek, hogy ki tud "jobb" feladatokat kitalálni a szerencsétlen embereknek, és kimeríthetetlen volt a fantáziájuk! Látott hasoncsúszó, a varázslók cipőjét csókolgató férfiakat, magukból kivetkőzött, ruhájukat ledobó, felajánlkozó nőket, akiknek a viselkedését hitetlenkedve nézték a férjeik. Mikor a vigyorgó Halálfalók feloldották a varázslatot, a hirtelen magukhoz térő asszonyok értetlenül, rémülten próbálták eltakarni magukat, semmit nem értettek az egészből, és amikor kétségbeesetten menekültek a párjukhoz, a csuklyás alakok harsány röhögése közepette kaptak akkora pofonokat, hogy beleszédültek.
És lassan, nagyon lassan, eljött az az idő is, amikor már mindenre ráuntak… Ez pedig halált jelentett… Az összes mugli halálát… Mikor már nem maradt élő ember a szemük előtt, bejárták az emeletes ház minden szobáját, hogy tanú se maradjon, még véletlenül sem. Az egyik szoba ajtaja nem nyílott, és már tovább akartak menni, amikor Lestrange a biztonság kedvéért egy Alohomorával felnyitotta a zárat. Egy egészen kicsi, hat-hét év körüli fiúcskát láttak, aki a falhoz tapadva, rémülten tágra nyíló szemmel nézett rájuk.
- Kik vagytok Ti?! Kik vagytok?! - sikoltotta a sosem látott, félelmetes alakokat fürkészve. Piton döbbenten nézte a gyereket, és a hihetetlenül sivár, parányi szobát, ahol nyoma sem látszott annak, hogy erről az emberkéről gondoskodna valaki. Nem volt itt semmi… Se játék, se könyv, se valamilyen étel, vagy ital… Volt viszont a kisfiú testén rengeteg forradás, seb, véraláfutás, hatalmas sötét szeme nemcsak a könnyektől volt dagadt… Perselus megrázkódott, mert ma már másodszor fogta el az az érzés, hogy ilyet látott már valahol… Az egyik Halálfaló a gyerek felé indult, hogy elkapja, de az a következő pillanatban már a szoba másik sarkában remegett, kicsi öklét a szájába kapva, rémülten kimeredő szemmel, már sírásra is képtelenül. Mindehhez pedig egy lépést sem tett! A csuklyás férfiak döbbenten néztek össze, aztán Malfoy összehúzta a szemét, és elmosolyodott.
- Nocsak! Kifogtunk egy kis sárvérűt! - állapította meg nyugodtan, gúnyosan, aztán a fiúcskához fordult. - Mióta varázsolsz, kölyök?!
A csöpp alak értetlenül nézett rá, és mindannyian látták, hogy a döbbenete őszinte.
- Nem tudja, hogy varázsló! - állapította meg halkan Piton.
- Nem, és most már nem is fogja megtudni! - bólintott Lucius hidegen.
Perselus érezte, hogy megmerevedik az arca, olyan erősen szorította össze a száját, hogy szinte görcsöt kapott az állkapcsa. Végignézett már annyi halált ma, hogy úgy érezte, egész életére is elég! És ez a gyerek túlságosan hasonlított… túlságosan hasonlított… Rá!
Hirtelen megcsikordult valami a talpa alatt.
Lehajolt, és egy parányi üveggolyót látott, valószínűleg az egyetlen játékot, amit ez a kisfiú a magáénak mondhatott. Villámcsapásként hasított belé a felismerés… Minden összeállt… A feladat, amit a Nagyúrtól kapott, a Roxfort, Dumbledore, az, hogy ez a kölyök varázsló… Csak egy kis ideje lenne, csak egy-két perc, nem több!
- Egy kicsit nézzük meg, mit tud, mielőtt megöljük! - hallotta Lestrange hangját.
Hangtalanul fellélegzett. Így talán menni fog! Felkapta az üveggolyót, kicsit elfordult, hogy a többiek ne lássák, mit csinál, és észrevétlenül elővette a varázspálcáját. Zsupszkulccsá alakította a golyót, méghozzá úgy, hogy a Roxfortban legyen a végállomás. Most már csak abban reménykedett, hogy a fiú egyetlen játéka lévén nagyon sokat játszott vele, és elég ügyes lett mostanra… Meg abban, hogy képes lesz elterelni valamivel a társai figyelmét, akik jelenleg a gyerek tudását tesztelték, mintha nem lenne mindegy, ha úgyis megölik…
Kinézett a szoba ajtaján, és varázspálcája egyetlen intésével földre taszított egy vázát, ami hatalmas csörömpöléssel zúzódott apró darabokra. A többiek egy emberként kapták fejüket az ajtó felé, és páran ki is siettek, hogy megnézzék, ki, vagy mi okozta a zajt, ő pedig kihasználta ezt a rövid pillanatot! A szénfekete szemek jelentőségteljesen, parancsolóan villantak a csöpp fiúcskára, és odadobta neki az üveggolyót…
"Kapd el! Kapd el, ha élni akarsz!" - sóhajtotta magában, és megkönnyebbülten látta, hogy a szoba sarka a következő másodpercben már teljesen üres!
"Sikerült! Legalább ez!!!" - gondolta, aztán csatlakozott a hitetlenkedőkhöz, akik értetlenül nézték a gyerek hűlt helyét.

*

Még másnap is ezen gondolkodott, mikor a Roxfort felé tartott. Fogalma sem volt, hogyan érhetné el, hogy Dumbledore higgyen neki, és bízzon benne, azok után, ami történt ezek alatt az évek alatt… Van ugyan egy módszer, de jó lenne érezni, hogy anélkül is hajlandó rá, különben nincs semmi értelme az egésznek!
Az első ember, akivel összetalálkozott, McGalagony volt.
- Perselus Piton! Hogy kerül maga ide?! És mit akar?! - nézett rá a tanárnő, és a gyanakvó hangból érződött, hogy ha nem is tudja teljes bizonyossággal, mi a helyzet, sejti, hogy milyen társaságban forgott eddig.
- Dumbledore-ral szeretnék beszélni!
- És ha az Igazgató úr nem akar magával beszélni?!
- Szerintem akar, és jobban is tenné!
- Mit képzel...?!
- Semmi különöset, csak be szeretnék jutni hozzá, és be is fogok, mert fontos, amit mondani akarok!
- Az, hogy magának fontos…
- Neki is az!!! Különben meg nem emlékszem rá, hogy a Roxfortban régebben a tanári karból alakult testőrség védte volna az igazgatói irodát! Mintha nem ez lett volna a szokás!
- Most sem szokás! Jöjjön, Perselus! - hangzott fel hirtelen egy nagyon jól ismert hang, és hátrafordulva egy szelíd kék szempárt látott, ami a maga módján ugyanolyan veszélyes volt, mint a Nagyúré…
"Igen, legalább olyan veszélyes!" - gondolta, mikor már a régen látott szobában ült egy fotelben, és magán érezte a kutató pillantást. Mindegyikük belelát az emberekbe, csak egy kicsit másképpen! A Nagyúr hihetetlen hatalmát felhasználva térképezi fel az előtte álló agyát, Dumbledore nem használ mást, csak az emberismeretét, azzal viszont időnként mást, többet lát. Nemcsak a gondolatokat, hanem az érzelmeket is.
Azok a vörös szemek rémületet keltenek, fenyegetnek, félelemmel tartanak fogva, ezek a kékek szelídséggel, szemrehányással zsarolnak, és éppolyan nehéz tőlük szabadulni valami miatt. A Nagyúr sosem hagy választást, Dumbledore mindig, és néha ez a nehezebb… Jól választani… ? keserűségében, magányosságában már elrontotta egyszer… De most nem szabad!
- Miről akart beszélni velem, Perselus? - hangzott a csendes kérdés.
- Erről! - válaszolta Piton nyugodtan, és elszántan húzta fel a talárja ujját, megmutatva az Igazgatónak a rettenetes bélyeget. Mindenki más hátrahőkölt volna, de az ősz varázslónak csak a szeme szűkült össze egy kicsit, aztán bólintott, és szomorúan vizsgálgatta a vele szemben ülő fiatal férfit.
- Sejtettem, hogy így lesz! - Akkor mi a pokolért… - Nem az én feladatom dönteni maga helyett, Perselus!
- Nem! - szorította össze a száját Piton, és lenyelte a dühös kérdést, hogy ha James Potter választ rossz utat, azt is hagyta volna?! Nem ezért van most itt!
- Ezt akarta elmondani? - kérdezte Dumbledore, de biztos volt benne, hogy emiatt nem jött volna idáig. Várta már… Tegnap éjszaka óta várta, mikor az a halálra rémült, semmit nem értő kisfiú szabályosan "bepottyant" a Roxfortba. Mikor végre összeszedte magát annyira, hogy el tudta mondani, mi történt vele, azonnal ráismert a leírásból arra a férfira, aki odadobta neki azt az üveggolyót! Perselust nem nagyon lehet összekeverni senkivel… Különösen azokat a jellegzetes szénfekete szemeket nem! Csak remélni merte, hogy ez azt jelenti, amit szeretne!
- Maga küldte ide azt a gyereket tegnap, ugye?
- Szóval megérkezett? Jó… - hangzott a rövid, halk válasz.
- Igen, és jól van, hála magának! Miért…
- Hova máshova?! Egy helyet mondjon! - húzta el száját a fiatal férfi keserűen.
- Nem nagyon maradt mostanra, ebben igaza van! Fáradhatatlanul dolgoztak, hogy így legyen! Piton összerándult, de nem fordította el a tekintetét, pedig azt a szemrehányást nehezebb volt elviselni, mint bármi mást.
- Megtehettük, nem nagyon állt az utunkba senki! - válaszolta hidegen, és most Dumbledore arca rándult meg egy pillanatra.
"Igen, igaza van, és ha igaza van, ki is mondja… Ő aztán ki!" - mosolyodott el magában csendesen.
- Még mindig nem tudom, hogy miért jött most ide voltaképpen!
- Tudom, hogy Ön az egyetlen, aki nem fél a Sötét Nagyúrtól! Tudni szeretném, van-e annyira bátor, hogy megbízzon egy Halálfalóban, aki alkut ajánl Önnek! - mondta Piton, és görcsbe rándult a gyomra. Most dől el minden! A hidat már felégette maga mögött, abban a pillanatban, amikor őszinte volt. Ha az Igazgató nem megy bele ebbe az elkeseredett tervbe, a Nagyúr habozás nélkül megöli… Dolgavégezetlenül nem térhet vissza hozzá senki!
- Mi lenne az az alku?
- Egy utolsó esély egy kémért a Nagyúr közvetlen közelében!
- Perselus, ez őrültség! Iszonyúan veszélyes! Azonkívül…
- Igen?!
- Honnan tudhatnám, hogy nem Voldemort küldte-e ide magát ezzel?!
- Ez pontosan így van! Ő küldött ide, hogy férkőzzek az Ön bizalmába, és tájékoztassam mindenről, amit tervez! - bólintott Piton, és fáradt gúnnyal viszonozta Dumbledore tekintetét, próbálva eltitkolni a remegést, ami erre a névre elfogta. Nagyon régóta nem hallotta már, hogy valaki ki merte volna mondani…
- Szóval ő küldte?!
- Igen!
- Én pedig bízzak meg Önben, ezek ellenére?!
- Ez is egy lehetőség! - válaszolta a férfi keserűen, és tudta, hogy ez reménytelen… Mindegy… megpróbálta… Talán hazudni kellett volna, vagy legalábbis eltitkolni, hogy milyen feladatot kapott, de ebből már annyira elege volt!
Már készülődött, hogy feláll, és elmegy, ha hagyják, és nem tartóztatják le, de az átható szemek az övébe kapcsolódtak, és beszélgetni kezdtek szavak nélkül, csak a tekintetükkel… Kérdések és válaszok, száz és ezer… Rebbenés nélkül kutatták egymás tekintetét, és egyikük sem fordította el a fejét. Hagyták, hogy a másik feltérképezze a gyenge pontokat, és az erősségeket.
Piton meglátta, amit talán senki más, az erős varázsló magányosságát, aki mindennap ezrekért felel, és nem rakhatja át ezt a terhet senkire, észrevette a fáradtságot, de tisztán látta a nyugalmat, eltökéltséget, lebírhatatlan belső erőt is.
Dumbledore pedig elszoruló szívvel nézte a fájdalmat, kirekesztettséget, keserűséget, önutálatot, védekező cinizmust, gúnyt, a szenvedések nyomait. De látta a gyötrelmes vágyat is, a sóvárgást valami más után, az őszinteséget, a megtörhetetlen akaratot, büszkeséget, a lehetőséget…
"Hány évet éltél húsz alatt Perselus?!" - kérdezte szomorúan önmagától, és eldöntötte, hogy akármilyen őrültségnek tűnik is, tesz egy próbát! Figyelni fog rá, nem hisz el neki mindent elsőre, de nem is küldi el! Senki más nem tenné, de ő mindig más utakon járt…
- Úgyis eszelős vén bolondnak tartanak sokan! - gondolkodott most már hangosan, és elmosolyodott.
- Ühüm… - helyeselt szemtelenül, megkönnyebbülten a vele szemben ülő fiatal férfi, és az Igazgató felnevetett. "Szóval van humora! Ki hitte volna… "
Ebben a pillanatban Piton újra a szemébe nézett, és Dumbledore már tudta, hogy minden józan ész ellenére bízni fog benne, mert ez a tekintet… Nem mondott semmit, még köszönetet sem, de az a szótlan pillantás, az a végtelen hála felért egy hűségnyilatkozattal! Nem szokott ekkorát tévedni… Remélhetőleg most sem fog… Intett, hogy elmehet, a fekete hajú, fekete taláros alak azonban megrázta a fejét, és elővette a varázspálcáját, meg egy kicsi kis kék üveget.
- Mit művel, Perselus?!
- Adok egy kis biztosítékot, hogy tényleg megbízhasson bennem! - hangzott a válasz, és a mindig sápadt arc most falfehér volt.
- Mire gondol?!
- Ön ismeri a származásomat…
- Igen, és?! Mit akar most… Ne!!! Perselus, nem szükséges!!!
- De igen, szükséges! Bíznia kell bennem, különben semmire sem megyünk! És… saját magam miatt is fontos… Kell valami, ami visszaránt, ha esetleg vészhelyzetben mást gondolnék! A Nagyúr nagyon… meggyőző tud lenni! - mondta a fiatal férfi keserűen.
- Igen, gondolom! - sóhajtott fel az Igazgató, és összeszorított szájjal figyelte a karcsú alakot, amint mély levegőt vesz, és felhajtja a bájitalt, aztán felemeli a varázspálcáját, és kimondja a varázsszót:
- Sanguis profusus!
Piton azonnal érezni kezdte a hatást, és arra gondolt, hogy most már nincs visszaút, véglegesen döntött! Átkot mondott a vérére, arra a vérre, ami összeköti a Sötét Nagyúrral! Mostantól, ha újra melléáll, és elárulja Dumbledore-t, saját teste fog fellázadni ellene, és halott lesz, mielőtt bármit tehetne!
"Így van ez jól!" - gondolta, aztán megérkezett a varázslat okozta kín, és már nem voltak gondolatok, mindent kiölt belőle a fájdalom, csak villámgyorsan váltakozó képek maradtak, amik szorosan lezárt szemhéja mögött, a fejében peregtek. Arcok, alakok, mozdulatok, hangok a múltból, vakító villanással az agyába hasító látomások, szemek… Rengeteg szem…
Számonkérő, lángoló, ijesztő vörös, megvető zöld, szemrehányó, szomorú kék, dühös, őrülten szikrázó fekete, rémületet tükröző, könyörgő pillantások, égre meredő, tágra nyílt, mozdulatlan, halott, merev tekintetek, újra és újra elölről, végtelen, rémítő, fájdalmas vetítés…
Nem érezte az Igazgató kezét a vállán, nem érezte a padló hidegét, nem érezte már a fájdalmat sem, csak ezeket a szemeket látta, a legtöbbnek a tulajdonosa nem élt már, de ő emlékezett rájuk… Minden arcra, minden alakra, minden tekintetre, minden fájdalomra, minden kínra… Sosem lesz vége… Sosem lesz vége…
- Perselus! Perselus! Perselus!!!

*

Piton hirtelen riadt fel álmából, és a következő pillanatban már tudta, hogy Dumbledore hívja. Persze, az új tanítvány! Elaludt az ágyán, ahova hullafáradtan csak egy pillanatra akart leheveredni…
- Máris megyek! - szólt ki az ajtón, miközben felemelkedett, és ujjaival hátrasimította homlokából, arcából a csapzott, hollófekete fürtöket, aztán értetlenül meredt maga elé.
Nem az álmon csodálkozott, ez egy állandóan visszatérő lidércnyomásos emlék volt, hetente legalább egyszer meggyötörte, és mindig így ért véget… Szemek, tekintetek hosszú sorával… Megszokta, már amennyire ezt meg lehetett szokni. De most szerepelt az álomban egy szempár, ami eddig soha, és esküdni mert volna rá, hogy ezeket a sötétbarna szemeket még soha életében nem látta, sem álmában, sem az életben! Honnan került ebbe az unalomig ismert kínlódásba?! Egyáltalán nem illett oda! A többi mind várt, követelt valamit - igen, még Dumbledore-é is - szemrehányást tett, vádolt… Ez a női szempár csak adni akart. Gyengédség, törődés, szeretet volt benne, mosoly és simogató melegség…
"Szóval tényleg nyilvánvaló, hogy nem láthattad!" - állapította meg keserű öngúnnyal. Mi ez az egész?! Ez lesz a legújabb pokol?! Azok után a borzalmak után, amik voltak, most jönnek azok a dolgok, amik sosem léteztek az életében?!
"Remek lesz!" - állapította meg cinikusan, aztán felemelkedett az ágyról, és rendbe szedte magát egy kicsit, hogy ne úgy álljon a tanítványa elé, mint valami őrült.
Na, ez is! Micsoda ötlet ez az Igazgatótól, nyáron tanítani egyetlen gyereket! Méghozzá egy mugli származású, eddig a muglik között élő lányt! Mert állítólag tehetséges! Meg kell őrülni! Nagyon tehetséges lehet, mikor eddig fogalma sem volt arról, hogy létezik olyasmi, mint a varázslat! Ő meg kínlódjon vele, és próbálja a fejébe verni a bájitaltant, teljesen reménytelenül! Nem elég év közben vesződni a sok ostoba, tehetetlen kölyökkel, most még ez is! A fene enné meg az egészet! Nem mintha annyira el lenne foglalva a nyáron, de ehhez aztán semmi kedve, az biztos! Mindegy, ha Dumbledore-nak ez kell…
Lobogó talárral suhant végig a folyosón, és belépett a tanterembe, ahol ezzel a kis mugli istencsapásával kell majd foglalkozniuk mindannyiuknak, mintha nem lenne elég bajuk!
- Á, Perselus, jó hogy megérkezett! Kisasszony ismerje meg a bájitaltan tanárunkat, Perselus Pitont! Perselus, ő a legújabb diákunk, Lena Flower!
Egy parányi, vékony, szinte cingár lányka emelkedett fel a székéről, de így sem ért a magas, fekete taláros alak válláig sem, valahol a mellkasánál volt a hullámos, barna fürtökkel borított fej, ezért a csöpp alak, miután tisztelettel biccentett egyet a bemutatásra, egészen hátraszegte a fejét, hogy ránézhessen, aztán bátortalanul elmosolyodott, és érdeklődéssel szegezte rá a szemét.
"Ez meg… Mi a pokol… Mi folyik itt tulajdonképpen?!" - kérdezte magától döbbenten Piton, és elképedve, értetlenül, szinte ijedten ismerte fel az álmában látott hatalmas, sötétbarna szempárt…