Sebhelyek (novella, rövid)

Cím: Sebhelyek
Írta: Emily
Fandom: Harry Potter
Kategória: romantikus, dráma
Szereplők: Hermione Granger, (Perselus Piton)
Korhatár: nincs

"Ne csak nézz, láss is!'

Sokáig nem tudtam, mit értenek ez alatt. Hisz hogyne látnék, ha nézek, nem igaz?

Nem, nem az. Tévedésem bizonyítására Te vagy a legjobb példa.

Mindig figyelmes embernek tartottam magam. Olyannak, aki mindent észrevesz maga körül és mindent kivizsgál, mert mindent tudni akar.
És ott voltál Te.
Figyeltelek, próbáltam eldönteni, mi az, amit a szemedben látok. Megvetés? Gyűlölet? Néma undor? Talán a kezdetekkor. Abban is biztos vagyok, hogy ellenséges érzéseidnek tükröt tartott saját arcom.

Aztán a dolgok változni kezdtek. Lassan érintett meg minket a változás könnyű szele, oly észrevétlenül, hogy sokáig nem is tudatosult bennem. Csak elmém legmélyén bújkált a gyanú; egy furcsa, fátyolos érzés. Csupán a szemem sarkából véltem látni a homályban elsuhanó kísértetet.

Aztán eljött a nap. Évekkel megismerkedésünk után, évekkel útjaink különválása után. Mindketten más emberekké váltunk addigra. Én felnőttem, ebben egészen biztos vagyok. De azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül. Te is felnőttél, felejtettél és új színben kezdted látni a világot, nem is beszélve rólam.

Te kerestél meg engem. Én talán sosem mentem volna el hozzád, talán sosem gyűjtöttem volna össze hozzá a kellő bátorságot. Nem tudhatom, de már nem is számít.

Megkerestél és először találkoztunk. Mindketten megismertünk egy új embert, akiben bár még felleltük régi, elérhetetlennek tűnő szerelmesünk szikráit, az ősi, öntudatlan félelemnek és elutasításnak már nyoma sem volt. A gátként közöttünk ívelő kérdések és kételyek köddé foszlottak, s az emlékek zavaros mocsara fölé telepedtek.
Az emberek, akik szerelmünk tavaszán heves tiltakozással szakították le zsenge rózsabokrunk egyetlen gyöngécske bimbóját, már más kertekben jártak.
Többé nem volt beleszólásuk az életünkbe, s ez a felismerés mámoros boldogsággal töltött el.

Szabadság

Nem érthetik ezt a szót azok, akik sosem voltak rabok.

Felszabadultunk. Börtönünk ajtajáról lepattantak a súlyos zárak, s mi tántorogva, összeszűkült szemekkel léptünk ki a fényre, megrészegülten szívtuk magunkba a friss, édes levegőt a cella fullasztó pora után.

Tudom, hogy téged még mindig bánt mindaz, amin keresztülmentünk. Csak arra gondolj, amit végül elértünk! A régi sebek begyógyultak, s helyükön csupán apró hegek maradtak, melyek nap mint nap emlékeztetnek arra; kik voltunk és kikké lettünk.

Légy büszke ezekre a sebhelyekre.

Én az vagyok.