- Perselus! – rikkantottam az éjszakába. Az iddogálók mind felém fordultak, ahogy lendületesen leszáguldottam a kastély bejárati ajtajától levezető kőlépcsőn. – Perselus! – kiáltottam még egyszer, csak hogy kifejezésre juttassam mély szimpátiám.
Az egyik alak unottan elhúzta szájától a Lángnyelv Whiskey üvegét, és vizsgáztató arccal végigmért. Már bőven juthatott belé pia, lévén hogy a ballagási bankett után nem sokan fogják vissza magukat.

- Mit keresel itt, cica? – vont magához, és lusta mozdulattal átkarolta a derekam.
- Pénzt – feleltem vissza, és gyorsan arrébb penderültem. Nincs szükségem William Rosier könyöradományaira.
- Természetben nem jó? – nyikkant meg mellettem egy alacsony csávó, aki az önbizalmát bizonyára a benne zajló kémiai változásokból merítette.
- De. Megyek is Luciushoz. Neki van a legjobb természete – vetettem oda, és büszke léptekkel elinaltam. Rejtély, hogy sikerült a kettőt összehoznom.
- Perselus! – vonyítottam ismét az éjszakába, élvezettel figyelve, ahogy egyes hangok furcsán visszapattannak, visszhangoznak, csilingelnek a fülemben. Pedig csak egy bögre mézbort ittam.

- Mit bégetsz itt? – mordult fel Sirius, ezzel is növelve a légben repkedő állathangok számát. – Kussolj már be!
- Mi van?! – Egy pillanatra azt is elfelejtettem, mit keresek itt. Oké, ajánlatokat tehetnek, de hogy még sértegessenek is?!
- Nem látod, hogy el vagyunk foglalva? – folytatta a megkezdett hangnemet Sir. Mindig ,,ször”-nek hívom, mióta az eszemet tudom – vagyis nem is olyan régóta.
- Öööönem – feleltem a zavar minden jele nélkül. Közelebb hajoltam, és megvizsgáltam a Vanessa fenekébe markoló ujjakat. – Ja, de. Hm. Ezek a tieid, Vanessa?
- Jaj, menj már innen – duruzsolta beszámíthatatlan artikulációval kedvenc vetélytársam, és domborműveivel még inkább belefeszült Sirius szorításába. – Mit is üvöltöztél az előbb?
- Hm, várj csak, visszagondolok – gondolkodást színleltem; már egész jól ment így pár év gyakorlás után. Közelebb hajoltam Vanessa kerek fülecskéihez, amiket mindig is utáltam és tönkre akartam tenni és és és ez nem ide tartozik… - PERSELUS!!! – üvöltöttem bele a kis remekművekbe.
- A ku… - A többit nem hallottam; jobbnak láttam ugyanis odébb állni, sőt menni. Valószínűsítem, hogy nem az akupunktúra előnyeit kívánták megvitatni velem ezen a késői órán.

- Perselus, Perselus, Perselus… - motyogtam, ugyanis olyan körzetbe érkeztem, ahol az egybegyűltek szintén pusmogással és sutyorgással juttatták kifejezésre érzéseiket. Jobbára ők is egyszavas mondatokat osztottak meg a többiekkel – és a legtöbben hozzám hasonlóan szintén egy-egy nevet sóhajtottak az éjszakába.
- Kellett is nekem… ah… - Átléptem Peter Pettigrew holttestén, kikerültem egy szomorkásan mosolygó, egészen kicsit becsiccsentett Lily babyt, és a bokroknak estem. Úgy számítottam ugyanis, ha Perselus nem akar nagyon rosszul járni, valamiképp elrejtőzik az intenzív hangulatokba esett sokaságtól, és hetedéveshez méltóan… hm, max. egyedül iszik.

Nade ki hitte volna, hogy az aljnövényzet mind lakott övezet lesz? Átléptem a lábam elé kerülő embereket, és tovább üvöltöztem tehát, egyre közelebb húzódva a Tiltott Rengeteghez.

- Sandra… csak ügyesen! – nevet rám Rosemary az egyik csoportból. – Arra láttuk.
- Remek. Kösz – morgom oda, és egykedvűen menetelek tovább. Szeretnék már végre csatlakozni a többiekhez.

A fák közé bújva már megérint a félelem előszele. Jóval túlhaladtam a hetedéves táborokon, és itt sokkal hűvösebb a levegő, még a június ellenére is. Van valamiféle furcsa mágia ezek között a lombok között, amik nem engedik felengedni az erdő szívét…

Ejha, egészen kihozza belőlem a szunnyadó költői hajlamokat.

- Te, itt? – szólal meg közvetlen mellettem egy halk hang a föld irányából. Aprót ugrok, de egyébként semmi mással nem mutatom, hogy sikerült meglepnie. Ja, és kicsit sikoltottam is.
- Perselus! – örülök meg kutatási eredményeimnek. – Végre.
- Végre? – ismétli elgondolkodva. – Eddig is itt voltam.
- De én nem – ereszkedem mellé némileg csendesebben, mint előbbi kirohanásom.
- Ezen változtathatunk – jegyzi meg, és lemondóan rám pillant. – Bár minek…
- Nagyon filozofikus hangulatban vagy ma – állapítom meg, és kedvesen rámosolygok.
- Mindenkinek így kéne – rázza a fejét, és elnéz a hangoskodó sokaság irányába. Szerencsére egyik hetedéves sem látszik a fák takarásától. Jobb is így – ha meglátnám őket, a végén még meglógnék, és nem teljesíteném a fogadás kritériumait.

- Az egyik évben… hmm… emlékszel? – próbálom ráterelni a helyes útra.
- Az egyikben. Aha – ismétli gúnyosan.
- Jaj, ne izélj – nyafogok. – Tudod, hogy nem jó a hosszútávú memóriám.
- Hatodévben volt – mondja úgy, hogy rám sem néz közben. – Én még emlékszem.
- Én is emlékszem! – csattanok fel. – Nagyon jó volt.

Hitetlenkedve ciccent egyet, és nem válaszol.
- Tényleg – próbálom megnyugtatni férfiúi teljesítményével kapcsolatban.
- Azért jöttél ide, hogy ezt elmondd? – Cinikusan mosolyog, és végre a szemembe néz. – Elég nagy hülyeségnek tűnik így utolsó nap.
- Nem – sóhajtom. – Repetázni jöttem.
Hagyom, hogy érzéki búgásom elüljön köztünk az erdő csendjében.

- Megint hazudsz – suttogja szemrebbenés nélkül.
- Miért gondolod?
- Ez lesz a nagy ballagási poén, ugye? Ki tervelte ki, Black, Potter vagy Lucius? Ugyan, kérlek – legyint – Túl vagyok én már ezen. Nevetséges.
- Hülyeség. Én komolyan gondoltam.
- Ha hülyeség, hogy gondolhattad komolyan?
- Ne szórakozzunk egymással, oké? Én tényleg azért jöttem, hogy…
-…enyhítsd a magány perceit. Nagyon kedves tőled. Sikerült; most már mehetsz is.

Elég. Most már ideje elővenni titkos fegyveremet.

- Nem akarsz szeretkezni velem? – kérdem úgy, mintha magától értetődő lenne a válasz; mint ahogy az is.
- Sarkítasz.
Felvonom a szemöldököm. – Ez nem válasz!
- Ez nem kérdés!

Még mindig nem néz rám, én viszont közelebb húzódom hozzá, és belebámulok az arcába.
- Tehát igen? – kérdezem mosolyra görbülő ajkakkal.
- Te azt hiszed, ezzel a hozzáállással bárkit és bármit megkaphatsz – rázza a fejét, és távolabb húzódik. – De a világ nem így működik.
- Úgy gondolod? – érdeklődöm csúfondárosan. – Nos, lássuk csak: kinek volt eddig több sikere, neked vagy nekem?
- Milyen téren? – kérdez vissza unottan.
- Bármilyenen – felelem kihívóan.
- Hagyjuk ezt – legyint, és hátradől az avarban. – Ma nincs kedvem ezt elemezgetni.
- Hát? Mihez van kedved? – Hasmánt fekszem, odabújok mellé. Egészen nyugodt így; szinte már kezdek megfeledkezni arról, hogy nemsokára visszatérek a partira.
Fejét karjaira támasztja, és ironikus módon az egy-két, lombok közül is kikandikáló csillagot nézegeti az égen.

Úgy tűnik, teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdésem. Meguntam már ezt a tempót; feltérdelek, és bal kezemmel végigsimítom a mellkasát a fekete taláron keresztül.
Nem reagál.
Bár, Perselus idei mentalitását tekintve, már az is pozitív, hogy nem védte ki az érintésem. Tehát tovább nyomulok. A lehető legpasszívabb áldozatot fogtam ki, mióta csak az eszemet tudom – megint csak ,,vagyis nem régóta”.

Kigombolom rajta a ruhát, és a nadrágját is megostromlom. Lassan visszatérek a hasára, és unottan végignyalom. Kezd rám is átragadni ez a melankolikus, évértékelő hangulat. Hét év; nulla egész hét tized évtized; és úgy érzem, amit most csinálok, olyan unalmas már, mintha pénzt kapnék érte.

Utálom Perselust, amiért ezt érezteti velem.

,,Legyen meg az örömöd”, sugallja a fásult mozdulat, amivel jobb kézzel beletúr a hajamba, és célzatosan lejjebb húzza a fejem a testén.

Kigombolom a ruháját, s végignyalom a farkát – aztán… elelmélkedem. Miért is ez az egész? Egy hülye fogadás miatt? Minek akarom annyira megnyerni? Most nem is tűnik olyan jó poénnak.

- Hagyjuk – sóhajtok fel, és még egyszer gyengéden –immár szeretetteljesen is- végigsimítok az ágyékán, majd rendbe teszem a ruháját. – Igazad van; így tényleg nem lehet.

Kis ideig szótlanul fekszik; egyikünk sem szól, s mindketten érezzük, hogy ő nyert. Már ha nyerhet valaki ebben a piszkos világban, ezekben a piszkos játékokban.

- Lehet ezt máshogy is? – szakítom meg a csendet apatikus hangon.

Lassan felül, és szomorkásan csillogó szemei egy vonalba kerülnek az enyémekkel.
- Lehet, de nem nekünk – suttogja egykedvűen, és még vállat is von hozzá. – Az indítékaid… hm, nem elég… biztatóak.
- A tieid se – mosolyodom el. – Kezdjük elölről?
- Kezdjük – bólint rá. – Legyen egy jó estém.
- Oké… ez se rossz indok – állapítom meg. – Tehát: akarsz szeretkezni velem?

Rámnéz, s egy pillanatra sem szakítja meg a szemkontaktust.
- Igen – mondja végül, és gunyorosan elhúzza a száját.
- Legyen – suttogom, és megfogom felém nyújtott kezét.