Időnként megéri másik vonatra szállni

A bölcsek úgy tartják, minden végállomás egyben egy új kezdet is. Az én értékrendemben ez az új korszak egy olyan napon kezdődött, melyen a legkevésbé számítottam rá. Egykedvűen ittam reggeli kávémat, a friss kifli lágy belseje tökéletes ellentétben helyezkedett el az én erős, keserű szívemmel. A reggeli napilap vékony oldalai sebesen peregtek ujjaim között, míg nem egy reccsenéssel megadta magát, s kettéhasadt. 

Mérgesen hajítottam a szemétkosárba, majd kabátomért és sálamért nyúltam, hogy mindennapos sétámra induljak. Odakint hevesen fújt a szél, a tetőkről csepegett a fagyos víz, ahogy a jégcsapok olvadoztak az egy-két fokos időjárásban. Testemet átjárta a mások számára oly kellemetlen hideg, mely nekem az életet jelentette, bizonyságot rá, hogy a világ még mindig kerek, s még mindig forog. Megborzongtam. A csípős időben talán a testem fázott, de minden ilyen alkalommal úgy lángolt a lelkem, hogy mindezt nem is éreztem.  

Lépteim tudatosan a park felé vezettek, kevesen jártak arrafelé. Sosem rajongtam a társaságért, amolyan magányos farkas típus voltam mindig is, de ha nagy ritkán közelebb engedtem valakit a szívemhez, az kegyetlenül kitépte, összetörte, megtaposta. Az apró halastó felszíne vastagon be volt fagyva, csupán néhány lék jelezte, hogy egyesek még télen is hódolnak a halászat szenvedélyének. Azon a reggelen senki sem lógatta horgászbotját a víz fölé, csupán egy kóbor eb ült a part mentén. Szomorúan lesett a jégmezőre, majd egyik mellső lábát ráhelyezte a csúszós talajra, s megpróbált beljebb menni. Mancsai nem maradtak stabilan, a négy égtáj felé csúsztak, s a kutya keserves nyüszítéssel nyekkent egyet. 

Megsajnáltam. Odasétáltam a partra, lábamat megtámasztottam, s a nyakörvénél fogva kihúztam. Hálásan megnyalta a tenyeremet, majd vidáman csaholva elfutott. Hosszú idő után először éreztem akkor, hogy egy élőlény pozitív hatással volt rám, hogy valaki nem gyűlölködve figyel, hanem köszönettel, boldogsággal. Még akkor is, ha az egy kutya volt. Azt hiszem, a lelkem ekkora annak ellenére is égett volna, hogy érzem-e a jeges szelet az arcomba csapni. 

Tovább sétáltam. A Nap már magasan járt, de a levegő továbbra sem melegedett föl. Néhány madár kapirgált a hóban valamiféle élelem után kutatva. Elfogott a lelkiismeret-furdalás, hogy míg nekem van mit ennem, addig ezek az ártatlan lények éheznek. Beletúrtam a zsebembe, ahonnan hosszas kutakodás után egy kiflicsücsköt húztam elő. Közelebb léptem a madarakhoz, s elmorzsoltam számukra az ételt, amit ők jóízűen lakmározni kezdtek. Azt hiszem, szám sarkában egy apró mosoly bujkált, amint ők jóllakottan rám csiripeltek, majd elröpültek. Számomra ez felért egy felém küldött mosollyal, köszönettel. Talán akkor indult meg bennem az a változás, melynek hosszú útján mára végigértem.  

De az aznapi sétám még az elején járt. Következő óráim bolyongással teltek. Olyan szemmel néztem aznap a várost, mint még korábban soha. Most még azt is szebbnek láttam, amitől korábban felfordult a gyomrom. Azelőtt például nem tudtam megérteni, hogy mi lehet olyan jó a hógolyózásban, de ahogy figyeltem néhány fiatal kölyök boldogságtól kipirult arcát, belém hasított a felismerés. Számomra eddig a világgal az volt a legnagyobb baj, hogy úgy éreztem, egyedül vagyok benne, s magányosan éltem mindennapjaim.  

Majd megszakadt a szívem, ahogy egy pöttöm kisfiút vettem észre távolabb a többi gyerektől, ahogy apró ökleit lehelgeti, meg ne fagyjanak. Túlságosan emlékeztetett saját fiatalkori énemre. Közelebb mentem hozzá, lépteim súly alatt ropogott a hó. Ahogy óvatosan megérintettem a vállát, ő csodálkozva nézett rá hatalmas szemeivel. Én nem szóltam egy szót sem – sosem voltam a szavak embere -, csak lehúztam vastag, fekete kesztyűmet, s ráhúztam a reszketeg ujjacskákra. A kisfiú felindultságában átölelte a derekamat, majd motyogott valami köszönöm félét, s elszaladt játszani.  

Mikor ölelt át utoljára bárki is? Már nem is emlékszem, talán nem is volt olyan azelőtt. De ez az érzés olyan volt, mintha az egész világ ölelt volna át. Még pár percig figyeltem a csatát, majd tovább álltam. Nem is tudom, hogy kerültem a belváros legforgalmasabb terére. A színes forgatagban jobbra-balra kerülgettem az embereket, de most még ez sem bosszantott fel. A templom harangja misére kongatott, s hirtelen elhatározással beültem én is – bár nem voltam soha vallásos.  

Amíg hallgattam a pap szavait, újra a magány támadta meg a lelkemet. A prédikáció a felebaráti szeretetről szólt, ami mélyen szíven ütött. A mise után is hosszan ültem egy helyben, elmélkedtem saját magamról. Már alkonyodott, mire végre kimentem. Máskor ilyenkor már rég otthon voltam, de most nem vágytam haza. Úgy döntöttem, hogy beülök egy kávézóba, s megiszom egy forró csokoládét. Sosem szerettem az édeset, de úgy éreztem, megcsapott a változás szele. Eleddig a keserűség jellemezte az életem, ennek megfelelően a kávémat is cukor nélkül ittam, feketén. Akkor mégis úgy éreztem, valószínűleg a vonatom végre befut a végállomásra, s ez egy kezdete lehet valami újnak, ami azzal kecsegtet, hogy szebb lesz, és talán hosszabb is, mint ami eddig volt.  

A kávéházban kikértem az italt, s csak ültem, néztem a többi embert. Mindenki arcán különböző érzelem tükröződött, ez is bizonyítja, mindenki egy külön jellem, önálló személyiség. Az ajtó csilingelve kinyílt, és egy fiatal nő lépett be – nem csak a presszóba, de az életembe is. Az arcvonásai még oly sok év után is emlékeztettek arra a kislányra, akit egykor ismertem. Ő is észrevett engem, halványan elmosolyodott, majd a pultnál rendelt magának egy csésze kávét. Meglepődtem, hogy utána odajött az asztalomhoz, s még inkább azon, hogy örültem is neki.  

Kezdetben kissé távolságtartó voltam vele, épp úgy, mint régen, de idővel feloldódtam. Sokáig beszélgettünk, már későre járt, mire kiléptünk a friss esti levegőre. Felajánlottam, hogy hazakísérem, ő pedig mosolyogva fogadta el. Tovább beszélgettünk, sokszor visszakalandoztunk azokhoz az időkhöz, amikor még korábban ismertük egymást. Mikor elbúcsúztunk, félve kérdezte meg, hogy újra évek telnek-e el anélkül, hogy újra találkoznánk. Megdöbbentett kérdése, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nagyon jól is esett. Biztosítottam róla, hogy nem szeretnék újra évekig várni. Szavaimra újra mosoly terült el szép arcán, majd jó éjt kívánt, s apró puszit nyomott az arcomra. Hatalmasat dobbant a szívem, s már nem is emlékszem, hogy jutottam el az otthonomig. Csak beestem az ágyamba, s arcomon egy boldog mosollyal elnyomott az álom. 

Másnap délután újra elmentem a kávézóba, s ő újra ott volt. A beszélgetést onnan folytattuk, ahol előző nap félbe hagytuk. Teltek a napok, hetek, s hónapok. Egyre mélyebb lett a kapcsolatunk, nagyon hosszú idő után ő volt az első ember, akit közel engedtem a szívemhez. Pontosan nem tudnám megmondani, mikor, de lassan beleszerettem. Életem legnehezebb feladata volt, hogy ezt eltitkoljam előle; féltem, hogy az érzelmeim a barátságunk útjába állnának.  

Hetek teltek el így, majd egy nap már nem jött el. Megijedtem, nem akartam elveszíteni az egyetlen személyt, aki napfényt csalogatott az én fagyos életembe. Gyors léptekkel mentem el a lakásáig, majd mély levegőt vettem, s kopogtattam. Mikor megjelent az ajtóban, éreztem, hogy valami egészen megváltozott. Tapintatosan megkérdeztem, hogy miért nem jött azon a napon, mire a válasza roppantul szíven ütött. 

• Nem akarok csak a barátod lenni, nekem az nem elég belőled. Türelmes voltam, vártam, hogy magadtól is rájöjj, de nem így történt. Sajnálom… de hiába próbállak szeretni, te nem hagyod! – egy apró könnycsepp gördült le barna szeméből, s abban a pillanatban olyan szépnek láttam, mint még soha korábban. Hiszen értem sírt…

Nem bírtam megállni, hogy ne töröljem le azt a könnycseppet az arcáról. Éreztem, ahogy megborzong az érintésemtől, láttam a tekintetében a vágyat égni. Képtelen voltam tovább leplezni érzéseimet, odahajoltam hozzá, s lágyan megcsókoltam puha ajkait. Ő először meglepődött, majd ahogy tudatára ébredt, hogy mi történt, visszacsókolt. 

Az a csók egy kezdet volt, de nem végállomás, csupán egy átszálló, hogy a barátságunk elmélyülhessen. Idővel összeházasodtunk, s született két csodálatos gyermekünk. Ennyi év boldogság után pedig az érzéseink nem hogy kopnának, de egyre mélyebbek. Hála neki, egy életre megtanultam: Időnként megéri egy másik vonatra szállni.