Piton magyarázattal tartozik Ronak és Harrynek, hogy hova tűnt Hermione. Nos, visszament az időben... 

Vallomás 

- Gondolod, hogy Hermione kölcsönadja az esszéjét, hogy, hmm… kiegészítsük a sajátunkat?

- Erősen kétlem. Azt hiszem, kénytelenek leszünk… “kölcsöncsórni.”

- Potter! Weasley! Jöjjenek velem!

- Nem csináltunk semmit, Piton professzor!

- Nem hallottak? Azt mondtam, kövessenek!

Harry és Ron elkeseredett pillantást váltottak, és követték a tanárt a pincébe. Piton lobogó talárral vonult előttük az irodája felé. Amikor elérte az ajtót beviharzott, és a két rémült gyerek szótlanul követte.

- Csukja be az ajtót, Potter! – förmedt rá Harry, aki engedelmeskedett.

Piton járkálni kezdett, a két griffendéles pedig rémülten állt a helyén. Fogalmuk sem volt, miért hívta le őket. Vagy talán rájött, hogy tegnap megátkozták Malfoyt?

- Üljenek le – mondta végül, az asztala előtt álló két székre mutatva. Ő maga azonban állva maradt.

- Azt hiszem, tarozom maguknak egy vallomással – mondta, és előhúzta a pálcáját. Ron ijedten hátrarántotta a fejét. – Megijedt, Weasley? Rossz a lelkiismerete?

Megpöccintette a pálcáját, és az íróasztalán három pohár jelent meg, színültig töltve valamilyen borostyánsárga folyadékkal.

- Igyák meg – tette hozzá. – Szükségük lesz rá.

Ron megfogta a poharát, és gyanakodva beleszagolt. Harry a kezébe vette az előtte lévőt, de a tekintetét Pitonra szegezte.

- A Minisztérium tiltja, hogy diákoknak Veritaserumot adjanak be, professzor.

- Tisztában vagyok vele, Potter – felelte lenézően. – Ez nem bájital, hanem Ogden féle lángnyelv-whisky, amit Weasley barátod két évvel ezelőtt annyira meg akart kóstolni a Szárnyas Vadkanban.

Ron elvörösödött, és inni kezdett, de kis híján megfulladt tőle.

- Ez nagyon erős! – köhögte.

- Persze, hogy az! És amint mondtam, szükségük lesz rá, úgyhogy igyák meg! – Piton megragadta a saját poharát, és a felét lehajtotta. Harry és Ron köhögve követték a példáját. Amikor visszatették a poharat az asztalra, az újratöltötte magát.

- Amint mondtam, tartozom egy vallomással maguknak. Látták Miss Granger átváltoztatástan óta?

Megrázták a fejüket.

- Nem professzor. Talán... csinált valamit?

- Tulajdonképpen igen. Visszament az időben.

- Mi? – robbant ki Ronból.

- Udvariasabban, Mr Weasley, különben kénytelen leszek büntetőfeladatot adni Mr Friccsel. Amint mondtam, Hermione visszament a múltba. Egészen konkrétan 21 évet. – Elgondolkodva nézte az asztalát, majd folytatta. – Pontosan ezen a napon érkezett meg Roxfortba, abban az évben, amikor a maga szentéletű apja, az idióta barátai és én a hetedik évünkben voltunk. Természetesen azonnal beszélni akart Dumbledore professzorral. Nekünk, diákoknak nem árulták el, hogy a jövőből jött. Nekünk azt mondták, hogy a Salemi Boszorkány- és Varázslóképző Kollégiumból jött, Amerikából. Nagy feltűnést keltett. Nem csak, hogy új diák volt, de nagyon okos is. És persze azonnal az összes tanár kedvence lett. Ami, legalább is számomra, a legfurcsább volt, hogy nagyon… udvarias volt velem. És nem értettem, hogy egy Griffendéles miért nem nevet rajtam a hátam mögött.

Harry és Ron döbbenten néztek egymásra. Piton ismét járkálni kezdett, de egy percre sem hagyta abba a történetet.

- Különösen tehetséges volt bájitaltanból, mivel gyakran olyan technikákat használt, amit abban a húsz évben fejlesztettek ki, ami az ő múltja és a mi jövőnk volt. Ezért megkértem… hogy tanítsa meg nekem, én pedig olyan bájitalokat mutattam neki, amikről még csak nem is hallott. És akkor eljött Hallowe’en. És a bál. Nagyon jól érezte magát, és… összejött azzal az ostoba Black-kel.

Ron ismét köhögőrohamot kapott, Harry viszont kifakadt:

- Sirius nem volt ostoba!

- Ne szakíts félbe, Potter, ha a délutánt nem a trófeaterem polírozásával akarod tölteni! Amint mondtam, járni kezdtek. Blacknek ő csak egy lány volt a sok közül, de azt hiszem, Hermione igazán szerelmes volt. Nagyon csúnya vége lett. Hermione rányitott, amikor egy másik lánnyal csókolózott, és azonnal szakította. Black még aznap este dobta a másik lányt, és próbált kibékülni Hermionével. Nem sok sikerrel. Meg kell jegyeznem, nem voltam különösebben elkeseredve emiatt. De Hermionét sajnáltam. Igen Weasley, annak ellenére, hogy a diákok másképp vélekednem róla, nekem is vannak ilyen emberi érzéseim. Vagy, legalább is, voltak.

Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta.

- Sokáig magam sem jöttem rá, de én is szerelmes voltam belé. Megszerettem az eszét, a logikáját. Aztán, amikor már nem azzal a négy idiótával mászkált állandóan, akik Tekergőknek hívták magukat, jobban megismertem. Kedves volt, segítőkés, barátságos. Megkértem, hogy jöjjön velem a karácsonyi bálba. Az apád persze az anyádat vitte, de Black szintén Hermionét akarta. Mindent megtette, hogy visszakapja, de nem ért el semmit. Otromba hazugságokat terjesztett róla, ha tehette megátkozott. Nem mintha ez újdonság lenne. De… de még én sem gondoltam arra, hogy képes lenne Lupin után küldeni, miután átváltozott, csak hogy visszakapja Hermionét.

Harry keze remegni kezdett, és a szájához emelte a poharát. Nem! Ez nem lehet igaz! Hermione… Hermione nem járhatott Siriussal, vagy ezzel a zsíros hajú denevérrel… képtelenség…

- Potter megmentette az életemet, amiért sokáig gyűlöltem, de Hermione annyira megharagudott Blackre, hogy egyértelmű volt, soha többé nem fog radevúra menni vele. Az is nagyon sokáig tartott, míg beszélő viszonyba kerültek egymással. És… Én pedig megkértem, jöjjön velem legközelebb Roxmortsba. Igent mondott. Egyre jobban belehabarodtam, és észre sem vettem. Életemben először igazán boldog voltam. Ő volt az oka, hogy otthagytam Voldemortot, és csatlakoztam a Rendhez. Annak ellenére, hogy sosem akartam megnősülni, egyre gyakrabban álmodoztam arról, hogy ő lesz a felségem. Egyre több időt töltöttünk együtt, és biztos voltam benne, hogy ő is szerelmes. Mégis… volt néhány furcsa dolog körülötte. Sokat beszélt a barátairól, különösen Ronról és Harryről, Nevilleről, Deanről, Ginnyről, Seamusról, Earnyről, Justinról Terryről és Lunáról is. Persze érhető volt, miért van annyi barátja. Nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, saját maga miatt szerették. Inkább a tudásáért. De… sosem kapott levelet. Soha, egyetlen egyet sem. Ezért, gyanakodni kezdtem. Tudni akartam, ki is ő valójában. Előfordult, hogy mondott olyan dolgokat, amiket nem tudhatott volna, mert még nem történtek meg. Egyik este, amikor nagyon fáradt volt, elalvás előtt megkérdeztem tőle…

Harry és Ron egyszerre elvörösödtek, és kis híjám megfulladtak a whiskyjükben. Piton ingerülten szusszantott.

- Ne higgyék, hogy más voltam, mint bármelyik tizenéves. És ha jól emlékszem, nem is olyan rég magát is elég félre nem érthető helyzetben találtam Miss Weasleyvel. Amint mondtam, megkérdeztem tőle, mikor született. Automatikusan válaszolt: 1979. Pedig akkor még csak 1977-et írtunk. Értik? Akkor már biztos voltam benne, hogy a jövőből tért vissza. Ez volt az oka elszólásainak, és annak, hogy nem kapott egy baglyot sem. Másnap reggel rákérdeztem, és ő elmondta, hogy Dumbledore professzor nem tudta visszaküldeni, így ott kellett maradni az én időmben, anélkül, hogy bármit megváltoztatna.

- Szóval… szóval ő most 38 éves, mint maga?

- Úgy emlékszem, azt mondtam, ne szakíts félbe, Weasley! És elvárom, hogy professzornak, vagy uramnak szólítson!

Harry és Ron döbbenten és némán meredtek rá.

- Minden tőle telhetőt megtett, hogy ne változtassa meg a jövőt, amiből jött, ugyanis amint azt Dumbledore professzornak is elmondta, már legyőzték a Sötét Nagyurat. És azt is elmondta, hogy a jövőben a tanára leszek, és ha ez zavar, szakíthatunk. Nem zavart. Legfeljebb csak az, hogy tudtam, kénytelen leszek Longbottomot is tanítani. Borzalmas történeteket mesélt róla. Azt hittem, szórakoztató lesz végignézni, ahogy felserdül, már előre tudva, kivé fog felnőni. A RAVASZ vizsgáink után megkértem a kezét. Ő igent mondott.

- Nem, az lehetetlen! Ő velem jár!

- Az már nagyon rége volt, Mr Weasley.

- Nem! Még ma reggel az én barátnőm volt!

- Büntetőmunka ezért a tiszteleten hangnemért, Mr Weasley. Nem értette tisztán, amikor azt mondtam, Dumbledore professzor nem tudta visszaküldeni?

Piton odasétált az egyik szekrényhez, kinyitotta az ajtót, elővett egy fekete kis dobozt, és az asztalra csapta. Amíg háttal volt a fiúknak, Harry egy egész pohárnyi whiskyt megivott. Émelygősen érezte magát, majdnem rosszul volt.

- Nézzék meg ezeket. Az esküvői képeink.

Harry remegő kézzel kinyitotta a dobozt, de Ron még mindig szúrós pillantásokat vetett a tanárra. A képeken mozgó fekete-fehér kis emberkékre pillantottak. Valamennyien boldognak tűntek. Különösen Hermione, szinte sugárzott a boldogságtól. Piton mellett állt, aki szintén mosolygott, mégpedig a szokásos megvetés és lenézés nélkül. Harry érezte, ahogy fájdalmasan összerándul a szíve.

- Boldogok voltunk – folytatta Piton. – Nagyon boldogok. Ő gyógyító akart lenni, így azt tanulta, én pedig bájitaltant, és kémkedtem a rendnek. Minden túl tökéletes volt. Aztán az egyik tragikus estén meghallottam Trelawney jóslatát, és kénytelen voltam jelenteni a Sötét Nagyúrnak, mivel nem én voltam az egyetlen hallgatózó. Akkor még nem tudtam, hogy ez megváltoztatja az egész életemet.

Egy pillanatra elhallgatott, és belekortyolt a whiskybe. Suttogva folytatta. Félelmetes volt. Nem volt düh a hangjában, sem megvetés, sem semmi, ami eddig sosem hiányzott belőle. Csak szomorúság. Végtelen fájdalom.

- Amikor megszülettél, azonnal tudtam, hogy veszélyben vagy, és azt is, hogy a feleségem egyik legjobb barátja leszel. Féltem. Nem akartam, hogy megpróbáljon megmenteni, és veszélybe kerüljön. De minden békés volt. Vihar előtti csend, míg el nem jött 1981. október 31-e.

Harry megborzongott. Tudta, mi történt aznap. Voldemort megtámadta a szüleit.

- Aznap este nem jött haza. Aggódni kezdtem. Elmentem a Szt. Mungóba, de már nem volt ott. És nem volt sem Roxfortban, sem a rend főhadiszállásán, sem a barátainál. Nagyon rossz előérzetem volt. Elmentem a Potterék búvóhelyére, és ott találtam. Holtan.

Harry kiejtette a remegő kezéből a poharat. Nem akart hinni a füleinek.

- Nem… nem lehet igaz… ő nem lehet…- A hangja elfúlt. Ron úgy nézett ki, aki ott sírja el magát, ha mondania kell bármit is.

- Ami megmentett attól az átoktól, Potter, az nem más volt, mint Hermione. Megpróbálta megmenteni Pottert és Evans, hogy… hogy neked normális gyerekkorod legyen. Ez adott elég időt Lily Potternek, hogy befejezze azt az ősi bűbájt, ami megmentett téged.

Harry képtelen volt gondolkodni. Az agya zsibbadtan zúgott. Nem… nem lehet igaz… A szülei, Sirius, Hermione… négy élet, csak, hogy őt megmentsék.

- Elvittem a Szt. Mungóba, de már… már halott volt. Nem tudtak segíteni rajta. De… de elmondták, hogy gyermeket várt. Az én gyermekemet. Nem tudtam. Azt hiszem, még ő sem, mert kétlem, hogy a gyermeke életét is kockára tette volna. Egy alig három hónapos kislány volt.

Harry úgy érezte magát, mint aki kihagyott egy lépcsőfokot, és elképesztő sebességgel zuhan. Öt élet…

- El voltam keseredve, és végtelenül dühös voltam. Az egyik pillanatról a másikra elvesztettem a családomat. Az egyetlen esélyemet, hogy boldog legyek. Sohasem találnék senki hozzá hasonlót, különösen nem olyat, aki szeret is. És attól a pillanattól fogva gyűlöltelek, Potter, Mert fontosabb voltál, mint én és a gyermekünk, bár szerintem nem tudta, hogy terhes. Az egyetlen oka, hogy ott helyszínen nem végeztem magammal, az volt, hogy bosszút akartam állni. Meg akartam ölni Voldemortot, és Hermionétől tudtam, hogy vissza fog térni. Aztán Dumbledore megmondta, hogy legalább addig életben kell maradnom, míg Hermione vissza nem megy az időben, hogy a kör bezáruljon. És megígértette velem, hogy utána sem teszem. Ez az oka annak, hogy még itt vagyok. És most… elment.

- Maga! – robbant ki Ronból. – Maga hagyta, hogy visszamenjen! Maga megmenthette volna, de hagyta, hogy visszamenje, a vesztébe! Csak… csak, hogy játszhasson vele!

Piton ujjai Ron nyakára fonta, és fojtogatni kezdte. Csak akkor hagyta abba, amikor a fiú már zöldülni kezdett, és Harry megállította:

- Professzor! Professzor, hagyja abba!

Piton elengedte, és dühösen járkálni kezdett.

- Fogja be a száját, Weasley! Van fogalma arról, min mentem keresztül?! Elvesztettem a családomat, az egyetlent, ami valaha volt! És akkor arra várhattam, hogy a feleségem megérkezzen Roxfortba. El tudja képzelni, milyen érzés volt végignézni, ahogy felnő, tudván, mi fog történni? Anélkül, hogy megmenthettem volna? Attól a pillanattól, hogy belépett az osztályomba, semmire nem vágytam jobban, mint megölelni, és soha el nem engedni! És szégyelltem magam miatta, mert még gyerek volt. Elképesztően fájt. Ott volt, velem egy teremben, de még csak nem is beszélhettem vele, nemhogy megmentsem, vagy megcsókoljam! És dühöngtem, amikor megtudtam, milyen veszélybe került miattatok! És ma… el kellett engednem. Hogy elmenjen… és meghaljon. Akartam tenni egy kis levelet a könyvébe, hogy aznap este maradjon távol a Potter-háztól. Akartam. De... Dumbledore ismét nem engedte. Talán... talán ha megengedi, akkor most lenne családom.

- Maga… maga önző, perverz öregember! Csak magára tud gondolni!

Pitonnak elfogyott a türelme, és arcon csapta Ront.

- Ha ezt megtettem volna, most Potter halott lenne, Voldemort pedig élne! Teljes szívemből szerettem Hermionét, és nagyon nehéz volt elengedni. Én az egész éltemet, és a családomat adtam oda, hogy legyőzzük a Sötét Nagyurat! És hosszú évekig kémkedtem, olyan veszélyben, amit te még el sem tudsz képzelni! És te, mit adtál, Weasley? Semmit. De könnyű azokat hibáztatni, akik csinálnak is valamit, nem? És a barátod volt az, aki engem választott, annak ellenére, hogy a tanára voltam! Potter! Kire gondoltál, amikor megütköztél vele, Akit Nem Nevezünk Néven?

- A Weasley családra. Hermionére. A barátaimra…

- Látod, Weasley? Mindenki önző. Nem arra a több száz boszorkára és varázslóra gondolt, akit meg kellett menteni. Csak azokra, akiket szeretett. És lefogadom, ha egy barátja és tíz idegen között kellett volna választania, a barát mellett dönt. Valamennyien önzőek vagyunk, még a barátságban, és a szerelemben is. Az élet, ilyen, Weasley. És én odaadtam az egyetlent, akit szerettem, és a gyermekemet, hogy megmentsem Pottert. Én vagyok önző? Azt mondják, Potternek nyomorúságos gyerekkora volt. De ő is látta az okklumencia órán, milyen családom volt. Mindketten az új családunkban találtunk boldogságot. A különbség csak annyi, hogy erre nekem hét évvel többet kellett várnom, és nem voltak barátaim. És míg Potter még mindig boldog, tőlem visszavettek mindent.

Csend telepedett a szobára. Ron még mindig dühös volt Pitonra, de Harry sajnálta. Életében először komolyan. Hiszen mindent elvesztett, többet mint ő.

- Felteszem meg akarjátok nézni a sírját?

Harry bólintott, és Piton előhúzott egy zsupszkulcsot a zsebéből.

- Azt hiszem az én társaságomra nem lesz szükségük.

A fiúk szótlanul megmarkolták a zsupszkulcsot, és nem sokkal később egy varázstemetőben álltak egy fekete márványsír előtt.

Hermione Piton
élt 1979-1997 és 1977-1981
és meg nem született kislánya
Poppea Piton
Nyugodjanak békében!

by: Anna
Sonorus - Egy elvarázsolt világ hangja