Piton és Potter közös ösvényt talál - és győz!

Rege a békülésről




Csönd van a kastélyban, Hóborc se mukkan,
A komor tanerő titkokra bukkan.
Lobogó talárja susog az ódon kövek fölött,
Gondolatok cikáznak a fáradt szemek mögött.

Régi kódexet olvasott – s egy rövid pillanat-
Szeme egy régi történetre akadt.
Ősi írást rejt magában a rege,
Sokáig azt hitte, mindez csak mese.

De túl sok a tudás, mit a jelenről árul,
S a jövő kapuja hirtelen kitárul:
A lapokon az áll, messze még a vége,
De a remény megvan a jók győzelmére.

A kérdés csak annyi, nem több, nem kevesebb,
Melyik oldal alkot egységet, elegyet.
Összefog-e mind, ki a jóra született,
Vagy ellenségnek tekint minden idegent.

Említi még a smaragdszemű fiút,
Kinek homlokán a vihar jele virult.
Az Egyetlent, ki a Nagyot győzheti,
De a tömeget le ő se főzheti.

Szüksége van társakra, hisz egységben az erő,
E támasz nélkül elbukik, s győz a túlerő.
Ha lesz olyan, ki bátran mellé áll,
Talán sokakat elkerülhet a halál.

Töpreng a professzor, arany vére száguld,
Az összefogásból rá nehéz dolog járult.
Békülni kell a régi ellenséggel,
Kivel egy teremben is alig bír el.

A felkelő nap világítja az utat,
Amint konokul a folyosókon halad.
Halasztaná a dolgot, de esküje köti,
A jót szolgálni s a rosszat gyűlölni.

Elindul hát a Nagyterem felé,
Reggeli alatt járul a fiú elé.
Félrevonja, az meg lesi pimaszul,
Bármire is számított, elámul, de piszkosul.

A fiú csak bámulja a furcsa professzort:
Hiába mindaz, mi idáig elvonszolt?
Nem érti a kölyök, hogy mit akarok?
Félretenni mindent, s kezdeni egy tiszta lapot?

De az idő a férfinak dolgozik,
Keze alatt új barátság bontakozik.
A közös munka, az együtt töltött idő
Békét hoz, s nincs már veszekedő.

Azt írta a rege, ha megvan az egység,
A falakon át nem tör az ellenség.
Vállvetve küzdött hát a két új barát,
Majd együtt ünnepelték egy jobb kor hajnalát...

Vége