Írta: Tipca
Emlékezés
- Mégis, mit gondolsz, Potter? Milyen színű ez? – Piton hangja ágyúként dörrent a pincehelyiség síri csöndjébe. Harry lenézett az üstjében fortyogó bájitalra, majd vissza a professzorra. - Kék – felelte. - És milyennek kéne lennie? - Lilának – mondta Harry lemondóan. - Pontosan. Öt pont a Griffendéltől – jelentette ki Piton, és gúnyos szemekkel az üstre pillantott. – Ezt meg akár ki is öntheted. Használhatatlan. Harry pillantásától kísérve Piton a terem elejébe lépdelt. Csak úgy lobogott utána a fekete köpenye. Mikor elhelyezkedett a tanári asztal mögött, végignézett a padokban ülő diákokon, és a szeme megakadt Harryn. A fiú még mindig mérgesen meredt a férfira, de Piton ezt már megszokhatta. Most sokkal inkább a szeme ragadta meg. Az a mélyzöld szempár, amely tele volt érzelemmel (most éppen dühvel), és amely belefúródott az ő fekete szemébe. Pitonnak akaratlanul is eszébe jutott, amire már oly sok mindenki felhívta Harry figyelmét. „Te jó ég. Pontosan olyan a szeme, mint Lilyé” gondolta. Ezután Piton az óra végéig a tanári asztalnál ücsörgött, és a gondolataiba merült. A griffendélesek is felsóhajthattak, nem volt több pontlevonás.
Piton aznap este álmatlanul forgolódott. Nem tudta kiverni a fejéből az egyre csak toluló képeket, emlékeket. Végül felült, egy legyintéssel meggyújtotta az éjjeliszekrényén álló gyertyát, majd az arcát a tenyerébe temette. Már teljesen elfeledkezett arról a délutánról, most mégis olyan gyorsan, és élesen rajzolódtak ki még a legapróbb részletek is, mintha tegnap történt volna. Pedig már mennyi is? Több mint húsz éve. Negyedikes volt. Akkoriban egyre jobban elharapóztak a Nyavalyás Négyes támadásai, ahogyan magában hívta őket. Akkor is éppen az egyik üres teremben intézték el. Végezetül egy lábbilincselő átokkal „búcsúztak el” tőle. - Aztán jól viseld ám magad, míg legközelebb találkozunk, Pipogyusz – kiáltott vissza a küszöbről Sirius, majd becsapta maga után az ajtót. Ugató kacagása és Pettigrew cincogó vihogása azonban még a csukott ajtón keresztül is jól hallatszott. Piton némán hallgatta, amint a zajok egyre távolodnak a teremtől, majd végül teljesen elhalnak. Ekkor mert csak megmozdulni. Ügyetlenül a kijárat felé ugrált, a lábait összefogó átok miatt azonban már a harmadik nekirugaszkodáskor megbotlott. Karjaival kalimpálva próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de végül nekiesett az egyik asztalnak, felborította azt, majd ő is a földre zuhant. A hideg kő jólesően hűsítette az arcát, mikor a földön heverve nekiszorította azt. Miért mindig ő? Miért nem lehetne valaki más? A kérdés ott visszhangzott a fejében, és egyre jobban elszomorította. Végül a torkát szorongató sírás utat talált, és könnycseppek gördültek le az arcán. Észre sem vette, mikor kinyílt az ajtó, és egy karcsú, törékeny alkatú lány lépett be rajta. Lassan, nesztelenül a földön fekvő fiúhoz osont, majd közvetlen közelről szólt rá. - Te sírsz? Piton megdermedt a hang hallatán, majd villámgyorsan a talárja ujjába törölte a szemét és az arcát. - Nem. - Pedig úgy látszott – ellenkezett a lány, majd a fiú elé lépett, így most már Piton is láthatta őt. Vörös hajú volt, és zöld szemű. - Jól van! – csattant fel Piton. – Sírtam! Most szaladj, és meséld el mindenkinek! Pipogyusz ott bömböl a földön! - Miért? - Tessék? – kérdezett vissza Piton értetlenül. – Mit miért? - Miért tenném? Piton hirtelen szóhoz sem jutott. Újra és újra szólásra nyitotta a száját, hogy aztán becsukja azt. - Hát, mert mindenki ezt tenné – felelte végül. - Én nem. Mi történt? Csak azt a hatalmas ricsajt hallottam, azért is jöttem be – mondta a lány, majd a felborult asztalra pillantott. - Lábbilincselő átok – jelentette ki Piton tömören. A lány felsóhajtott. - Hadd találjam ki. Megint az az undok Potter, meg a bandája? Piton bólintott. - Rettenetes egy alak – folytatta a lány, miközben előhúzta a pálcáját. – Majd én hatástalanítom az átkot. Rendben? A fiú vonakodva bár, de ismét bólintott. - Finite incantatem – mondta a lány, mire Piton bokája körül ezüstös fény ragyogott fel, majd olyan gyorsan el is tűnt, ahogy jött. – Kész is van. - Kösz – szólt a fiú, majd ahelyett, hogy felállt volna, inkább a katedrához mászott, és nekivetette a hátát. A lány értetlenül meredt Pitonra. - Nem mész el? – kérdezte. A fiú megrázta a fejét. - Nem. Még maradok egy kicsit. - Jól van – mondta a lány, majd Piton döbbent tekintetétől kísérve letelepedett a kőre a fiú mellé, és ő is nekidőlt a katedrának. - Hát te meg mit művelsz? – szólalt meg végül Piton. - Csatlakozom hozzád…persze, csak ha nem bánod. Piton fejében egy hang egyre csak azt üvöltötte: „De igen, bánom! Úgyhogy takarodj innen!” Ennek ellenére, mikor kinyitotta a száját, akaratlanul is az csúszott ki rajta: - Dehogy! Maradj csak. A lány elmosolyodott, majd Piton felé nyújtotta a kezét. - Lily Evans – mutatkozott be. - Igen, tudom – szaladt ki a fiú száján. Aztán elpirult, és hirtelen a padlót kezdte bámulni. A lány mosolya még szélesebb lett. - Á! Szóval tudod – mondta. – Én meg azt tudom, hogy téged meg Perselus Pitonnak hívnak. Igaz? Piton visszanézett a lányra, és bólintott. - Nem vagy túl beszédes, Perselus. Piton arcán döbbenet futott át, amitől Lily egy kissé megrémült. - Mi a baj? – kérdezte ijedten. – Valami rosszat mondtam? - Nem – vágta rá Piton villámgyorsan. – Csak Perselusnak szólítottál. Nem sűrűn fordul elő. Az igazat megvallva, itt az iskolában még senki nem szólított Perselusnak. Most Lilyn volt a megdöbbenés sora. - Még a barátaid sem? – kérdezte. Piton arca elkomorult. - Nincsenek barátaim – felelte hűvösen. A lány most újra elmosolyodott. - Hát, egy most már van – mondta. Piton zavartan viszonozta a mosolyt. - Szép a mosolyod – jegyezte meg Lily. – Sűrűbben kéne mosolyognod. Azzal, meg az észvesztően fekete szemeiddel tuti nyerő lennél a lányok körében. - Tényleg így gondolod? – kérdezett vissza a fiú kíváncsian. - Igen, így. Sokáig csendben ültek a földön, és hol egymást, hol a plafont, hol meg a padlót bámulták. Végül Piton törte meg a hallgatást. - Miért vagy ilyen kedves hozzám? – kérdezte. - Nem is tudom – felelte Lily. – Úgy gondolom, mindenki megérdemli a törődést, és a kedvességet. Még te is, habár te igyekszel úgy tenni, mintha nem lenne rá szükséged. Piton hosszasan nézett a lány zöld szemébe, majd így szólt: - Köszönöm. - Nincs mit. Hiszen ez egy barát dolga, nem igaz? – mosolyodott el Lily. A fiú egyre csak a zöld szempárra meredt, végül teljesen a hatása alá került. Megtette azt, amire már azóta vágyott, mióta először látta Lily Evanst, még elsőéves korukban. Előre hajolt, és gyengéden szájon csókolta a lányt. Lily először nem tiltakozott. Sőt. Átkarolta Piton nyakát, és magához húzta őt. Piton először megrémült az új élménytől, de ez az érzés hamar elmúlt, és átadta a helyét valami másnak. Valaminek, amit még sosem érzett. A szeretetnek. Pár másodpercig tartott az egész, de Piton úgy érezte, évek teltek el, míg Lily hirtelen megdermedt, majd elhúzódott. - Ne – suttogta elhalón. – Nem szabad. Piton értetlenül nézett a lány szemébe. - Miért nem? - Mert… - kezdte a lány. – Mert…egyszerűen nem. - Mást szeretsz – hangzott az inkább kijelentésnek, és nem kérdésnek szánt találgatás. - Igen. - Kit? - Az most mellékes. - Nem – csattant fel dühösen Piton. – Nagyon jól tudom, hogy kit. Pottert! Igaz? Lily hosszasan meredt a földre. - Igen – mondta végül, majd sietve hozzátette. – De mi attól még lehetünk barátok! Piton gúnyosan elmosolyodott. - Na persze! Utána meg csak engem okolnál, ha ő nem foglalkozna veled, amiért velem barátkozol. - Nem! Dehogy! – kiáltott fel Lily reményt vesztve. - Mi folyik itt? – hallatszott egy hang az ajtóból. Lily és Piton egyszerre pördült meg, hogy szembenézzenek James Potterral. - Semmi, Potter – vetette oda Piton. – Ne avatkozz bele. - És én még azért jöttem vissza, hogy eleresszelek – fintorodott el James. – Locomotor mortis! Az újabb lábbilincselő átok váratlanul érte Pitont, így hanyatt vágódott a bokáit béklyóba fogó bűbáj miatt. - Megbántott téged, Evans? – fordult Lilyhez James. – Akarod, hogy bocsánatot kérjen? - Nem, hagyd békén őt, Potter! – kiáltott fel Lily, majd Jameshez futott, és az öklével püfölni kezdte. – Engedd el, te vadállat! James értetlenül fogadta a lány kirohanását, majd Pitonhoz fordult. - Mi van, Pipogyusz? Csak nem a barátnőd? Obstructo! A hátráltató ártás következtében Piton hátracsúszott, felborogatva az útjába kerülő padokat. A mardekáros fiú a falnak csapódott, mire vékony vérpatak indult meg a feje tetejéről. - Nem hallottad, Potter? – kiabálta Lily továbbra is. – Azonnal fejezd ezt be! - Ne avatkozz bele, Evans! – csattant fel Piton keserűen a földön fekve. – Neked ehhez semmi közöd! Tűnj innen! Lily aggodalmasan Pitonra meredt, majd az arckifejezése egyre inkább dühössé változott. - Jól van! – kiáltotta. – Tudod mit, Pipogyusz? Jó szórakozást! Azzal sarkon fordult, és kirohant a teremből. - Mi volt ez az egész, Piton? – kérdezte értetlenül James. - Semmi! James hosszasan meredt Pitonra, végül rászegezte a pálcáját. Piton a legrosszabbat várta, így annál inkább meglepődött a varázsige hallatán. - Finite incantatem! Piton bokája körül ismét felragyogott az ezüstös fény, majd a teremre sötétség borult. Piton eddig észre sem vette, hogy ennyire besötétedett. - Menj vissza a klubhelyiségedbe – szólt James. – Késő van. Vigyázz Friccsel! – James is megfordult, majd kiment a teremből. Piton pedig ott feküdt a sötétben. A gyertya már csonkig leégett, és a gyertyatartó füstölögve álldogált az éjjeliszekrényen. Valahol felkukorékolt Hagrid egyik kakasa. Piton arra ébredt, hogy összerezzen a pincehelyiség hidegében. Lenézett, és meglátta, hogy álmában derékig letúrta magáról a takarót. Meztelen mellkasa lúdbőrzött a hűvösben. Az órájára pillantott. Még két órát alhat, majd csak harmadik órája lesz a hugrabugos és hollóhátas negyedikesekkel. Ismét eszébe jutott az a zöld szempár, és hogy miért volt olyan bolond, hogy úgy bánt Lily Evansszel, ahogy. Rosszul tette. Nagyon rosszul. Talán minden máshogy alakulhatott volna. Furcsa, hogy mennyi minden múlik egy-egy tetten, vagy mondaton.
Egy hét múlva Piton ismét a sorokat rótta a hatodikos griffendéles és mardekáros diákok között. Harry próbálta zölddé kotyvasztani a jelenleg kékeszöld főzetét, még mielőtt Piton meglátná. Idegesen kapkodott, és igyekezett felidézni, hogy mit is mondott Hermione óra előtt, mit kell bele tenni, ha a bájital nem elég zöld. Felmarkolt pár gőteszemet, és a főzet felé tartotta. - Ne – szólalt meg halkan Piton, és eltolta Harry kezét az üst felől. Harry értetlenül meredt a professzorra, mire az elmosolyodott, és odasúgta neki: - Tegyél bele egy kis szárított bogárőrleményt. Az használni fog. Harry, bár vonakodva, követte Piton utasítását, mire a főzet fűzöld színűre váltott. Harry arca felragyogott, ám szinte rögtön el is komorodott, mikor Piton hangosan megszólalt. - Nocsak, Potter. A főzete zöld színű. És milyennek kéne lenni? Harry teljesen elbizonytalanodott, de azért halkan kinyögte: - Zöldnek. Piton elmosolyodott. - Pontosan. Öt pont… a Griffendélnek. Mindenki döbbenten meredt a professzorra, ahogy az a katedrához lépdelt. Óra végén az összes diák a professzor furcsa viselkedését tárgyalva távozott a helyiségből. - Nem hiszem el – fakadt ki Hermione is. – Még sosem adott pontot nekünk. Szerinted mi ütött belé? - Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Harry. – Talán megitta valamelyik bolondító bájitalát. - Elképesztő – mondta Hermione és kilépett az ajtón. Piton nézte, ahogy Harry kilép az ajtón, majd a küszöbön megfordul, és ránéz. Ismét meglátta azokat a zöld szemeket, amik annyira emlékeztették őt Lilyéire. Harry döbbenten nézett farkasszemet Pitonnal, és a professzor fekete szemében az eddig megszokott gúny, és hideg utálat helyett most lágy fényt látott, és még valamit. Talán szeretetet. Ezután Piton egészen máshogy viselkedett órákon. A mardekárnak ezután is megkülönböztető figyelmet szentelt, de már nem kivételezett velük. A Griffendéltől sem vont már le pontot ok nélkül. Harry sosem tudta meg, hogy ezt az édesanyjának, Lilynek köszönheti. Neki, és az emlékezésnek.
|