Írta: StormBird

Korhatár: nincs

Összegzés: drámai hangvételű, Perselus Piton központú novella

Délutáni merengő

Kedd van. Szokás szerint a Griffendél-Mardekár hatodéveseivel volt az utolsó órám. Sikerült levonnom 50 pontot házam ellenfeleitől, hála Longbottomnak, no meg persze Potternek. Bár ez utóbbi mostanában ritkán megy valós indok alapján. A fiú egyre jobban szerepel az óráimon.

De ma megint sikerült elrontania egy főzetet. Direkt Neville mellé osztottam be, tudtam, hogy az a fél-kvibli úgyis elhibáz valamit. Most is macskagyökér helyett petrezselymet tett a bájitalba... Hogy is képes valaki ezt a kettőt összekeverni?! Olyan alapvető dolgokat téveszt el... Szinte már mulattató. Így legalább mindkettejüket megbüntethettem. Hiába, a páros munka már csak ilyen.

Ha szemmel ölni lehetne, és már halott lennék. Ez teljesen nyilvánvaló volt abból, ahogy az óra végén Potter és a drágalátos Granger-Weasley páros rám nézett. Vajon azt képzelik, hogy ez egy cseppet is érdekel engem?

Mintha nem találkoztam volna még soha ilyen tekintetekkel. Igazság szerint nagyon is sokkal találkoztam. És azoknak az embereknek jóval több okuk volt a halálomat kívánni. Milliószor több.

Ahh, már megint a múlton merengek. Fölösleges dolog. Ami megtörtént, azon már nem változtathatok. Akár angyalt játszom, akár ördögöt.

Nézzük csak, mi is van hátra még- igen, igen, a másodévesek dolgozatai. Aztán kellene egy kis hibiszkuszgyökér is. A cickafarkból is lassan kifogy a készlet, de azt a Titkos Rengetegben tudok szedni holnap reggel. Viszont a knarltüske meg a doxypete beszerzése már nehezebb lesz. Hm, mégiscsak le kell mennem Roxmortsba. Talán szombaton, mikor a diákok is lenn lesznek. Így majd szemmel tudom tartani a triumvirátust. Hacsak Potter nem veszi elő James átkozott köpenyét. Bár mindegy. Már attól is óvatosabbal lesznek, ha tudják, hogy ott vagyok.

Az a bolond kölyök. Mindig bajba keveredik. Eddig szerencsésen megúszta, de ki tudja, mi lesz legközelebb. Néha arra gondolok, jobb lett volna barátsággal közeledni hozzá. Elvégre sok múlhat a fiún, sőt, ha belegondolok, minden rajta múlik. Ha igaz a jóslat, akkor lényegében mindegy, hogy mit teszek én, vagy hogy mit tesz a Rend. Harryn áll vagy bukik a dolog... Fájdalmas jövőkép ez a varázsvilág számára...

Meg aztán mikor is tudtam volna én barátságos lenni? Első perctől láttam a távolságtartását. Na jó, én se voltam épp nagymosoly-díjas. De igazán nem is várhatták tőlem! Elvégre az a nyavalyás apja meg az az átkozott Black tette tönkre a diákkorom!

És az örökösük se jobb. Nem ismeri fel, hogy máris mennyit tettem érte. Nélkülem talán már a barátai sem élnének. Csak nekem köszönhető, hogy az a Ron gyerek egyáltalán megszületett. Voldemort tervei közt ugyanis előkelő helyet foglalt el a közkedvelt Weasley família likvidálása. Ha annak idején nem szólok Dumbledore-nak meg Arthurnak... Jó kis kavarodást okoztam a Nagyúrnak. És tessék! Mintha soha meg se történt volna. Pedig hány Cruciatus-átkot kaptam a miatta a kis hiba miatt!

Csak Dumbledore-nak jutott eszébe, hogy megkérdezze, jól vagyok-e, és hogy megköszönje az önfeláldozásom. Molly is, a nagy szívével: mindezek után is úgy néz rám, mint egy aljas söpredékre. És még ezek után legyek kedves a fiához?

 Évről évre kínoznak a rettenetes emlékek, az áldozatok halálsikolyai. Az úgynevezett társaim röhögése. A lerombolt házak közül kikandikáló plüssmacik. És kísértenek minden éjszaka.

Talán tettetnem kéne? Színes talárban mosolyogva járni, mint egy ütődött bolond? Mintha sose lettem volna halálfaló? Bújjak el egy szívélyes ember álarca mögé? Ugyan! Inkább legyek magányos, mintsem feladjam önmagam.

Ezt nem értik sokan. Az átlag szerint az életformám finoman szólva nem kielégítő. És a modorom nem emberek közé való. Mit várnak ezek mégis egy kettősügynöktől? Életem minden percében a lebukás veszélye fenyeget, mostanában még inkább, mint valaha. Voldemort már egyáltalán nem bízik bennem, csak Luciustól meg néhány régi halálfalótól tudok kiügyeskedni néhány információt. És a Rend ezt magától értetődőnek veszi. Mert ez a minimum a jóvátételhez. 16 év után még mindig bizonyítanom kell nekik! És ne legyek keserű?!

Nem érdekelnek. Fel se veszem. Utáljanak, ha ez nekik így jobb. Legyek én a mogorva, sápkóros vámpír, ha ettől jobban érzik magukat. Mintha nem lenne elég utálni való ellenség.

Higgyék csak azt, hogy engem nem kell kímélni. Elhanyagolható veszteség vagyok.

Nem fáj. Az egyetlen, amiben igazuk van, hogy nincs szívem, amit összetörhetnek. Igen, a lelkem az a fele, mely fájhatna a bántástól, már rég halott. Ott fekszik egy sírban, egy másik lélekkel. Akit valaha úgy hívtak: Elena Bones. A halála előtti utolsó két hétben Elena Bones-Piton.

Merengek. Már nem is emlékszem a vonásaira. Az évek során elhalványult az alakja. Ő volt az egyetlen, aki igazán hatott rám. De megölték, mielőtt lehetősége lett volna megváltoztatni. És már nem elég erős az emléke ahhoz, hogy jobbá tegyen.

Mi lett volna, ha nem hal meg? Sok minden más. Boldogabb, szabadabb, teljesebb élet. Ezzel tisztában vagyok. Lennének barátaim is. Igaziak, nem olyan haszonlesők, mint Malfoy vagy Nott.

De így csak vegetálok. Egyszer majd a testem is követi a sírba a régi szerelmemet. A másvilágon talán lesz valami, amire érdemes várni.

Vége