Figyelmeztetés: Ha kedveled a Tekergőket, akkor ezt a novellát talán nem Neked írtam, mert itt a nagy négyes meglehetősen undorító szerepkörben tűnik fel, és bevallom, meg sem kísérlem, hogy mentségeket keressek számukra!!!
Sok olyan utalás található a novellában, ami csak a Holdliliom ismeretében válik érthetővé!
Annak a JKR asszonynál leírt jelenetnek a továbbgondolása, amit Harry Potter látott Piton merengőjében…

Severosa: Legyek

"Ugyan mit számít, hogy mit mondanak Rólad,
két part között, keskeny hídon áll a bál,
de Neked mi dolgod ezzel,
Magad vagy a vágtató folyó,
s valahol Téged is vár az óceán…

Forró, türelmetlen éveinket éljük,
sehová, senkihez nem köt megszokás,
és ha megsebeznek, becsapnak,
vagy nem figyelnek Rád,
ugyan minek kéne magyarázkodás?"
/Horváth Attila: Szökj el…/

- James Potter!
- Sirius Black!
- Remus Lupin!
- Peter Pettigrew! - szisszent fel vad gyűlölettel negyedszer is egy mély, bársonyos hang, amiről senki nem gondolta volna, hogy annak a 16 éves, vékony, szinte vézna fiúnak a torkából tört fel, aki egy üres szoba egyetlen berendezési tárgyán, az ágyon hevert.
A fekete taláros, fekete hajú, fekete szemű alak belülről is sötétséget árasztott. Kétségbeesés, fájdalom, gyűlölet, düh, kín, magány… Nem érezhetett volna egyetlen pozitív, kellemes gondolatot sem az, aki megpróbált volna a lelkébe látni. Ha lett volna ilyen ember…
De nem volt…
Nem vesződött azzal senki, hogy egy pillanatig is figyeljen rá, hogy megpróbáljon belelátni, nem volt ennyire fontos senkinek. Egyedül volt, mint mindig, és lassan már nem is zavarta, hogy így van.
"Addig jó, míg egyedül vagy!" - szokta mondogatni magának, és kezdte maga is elhinni… Pedig nem volt könnyű! 16 éves volt, és hiába különbözött az élete bárki másétól, Ő is vágyott arra, amire minden ennyi idős fiú. Szeretett volna barátokat, társaságot, nagy, világmegváltó beszélgetéseket, vad, játékos csatákat, hatalmas nevetéseket csak úgy, a semmiért, népszerűséget, sikereket, talán szerelmet is…
Szeretett volna élni!
Élni, mint bármelyik társa! Abban a korban volt, amikor egyetlen érzelem sem langyos, minden forró, a gyűlölet, a szeretet, a szerelem…
Az Ő arca mégis mindig hideg volt, mosolytalan, hűvös, számító, nyugodt.
Ez volt Ő, Perselus Piton.
Egy érzelmek nélküli kamasz!
És volt, aki el is hitte ezt! Milyen nonszensz!
A mozdulatlan arc hónapokon keresztül nem árult el semmit, hogy aztán, mikor egy-egy pillanatra lehullott az álarc, felszínre törjenek az iszonyatos erőfeszítéssel visszafojtott, eltitkolt indulatok, a düh, a gyűlölet, a kín…
Igen, ezek mind előjöttek néha-néha, ellenségességet, utálatot szülve a környezetében, hiszen senki nem értette, mi okozza a kitöréseket, mitől olyan erősek, olyan fenyegetőek, hátborzongatóak. Nem értették, és nem is akarták megérteni, hogy több hónapos némaság után nem lehetnek másmilyenek! Ilyenkor olyan volt a fiú, mint a vágtató folyó, magával sodort, elsöpört mindent, nem lehetett megállítani, megfékezni, visszafogni, csak kitérni az útjából.
Aztán újabb csendes hónapok következtek, összeszorított fogak, összevont szemöldök, halk, szinte suttogó, gúnyos félmondatok…
És aztán egy újabb gátszakadás - bár egyre ritkábban, ahogy idősödött - mikor már túl sok lett. Túl sok a magányból, a megaláztatásból, a kínból, amit nem ismert senki, és segíteni sem akart senki, hiszen sokkal könnyebb volt utálni a furcsa figurát, aki nem illett sehova!
Ilyenkor újra mindenkit megdöbbentettek, megbotránkoztattak az indulatok, amik felszínre törtek, mert már képtelenség volt őket tovább titkolni! Képtelenség, különösen egy tizenéves fiúnak, akinek az álarc alatt ugyanolyan lázasan forrt a vére, mint bármelyik társának, de nem volt lehetősége arra, hogy csillapítsa ezt a lázat valamivel… Előjött hát a düh, gyűlölet, szomorúság, kétségbeesés… Csak egy valami nem… A szeretet… Azt nem hagyta feltörni soha, az veszélyes volt, veszélyesebb, mint bármi más! És olyan ismeretlen, furcsán titokzatos…
Nem mintha olyan sok ember lett volna a világon, akire pazarolhatta volna! Ha néha érezni vélt hasonlót, az azonnal jelentkező elutasítás időben visszatartotta attól, hogy megpróbálja kimutatni. Szerencsére, mert nem tudta volna, hogyan is kell, hiszen iránta sem mutatott ilyesmit soha senki!
Talán lehetett volna másként, talán lehetett volna Ő is egy a gyerekek között, de ahhoz fel kellett volna oldódni benne a bizalmatlanságnak, a belé oltott gyanakvásnak… Felejtenie kellett volna! Felejteni a kínt, a megaláztatást, a lelkét nyomasztó titkot… Így nem tartozott sehova, mintha két parton folyt volna az élet a Roxfortban, Ő pedig, mint az előre kivájt mederben, előre elhatározott cél felé haladó folyó, két part között magányosan száguldott valami felé, és csak a ritka dührohamok jelezték, hogy szeretne irányt váltani, de képtelen…
Társaság kellett volna, barátok, egy lány, vagy legalább a szülői kéz simogatása, valami… Bármi… De nem volt senki és semmi, csak ez a sivár szoba, társaságnak pedig a legyek…
- James Potter!
- Sirius Black!
- Remus Lupin!
- Peter Pettigrew! - hangzott fel újra a komor, keserű hang, és újabb négy légy pottyant le a varázspálca intése nyomán.
A fekete hajú fiú szeme résnyire szűkült, ajka megvonaglott, ahogy próbált szabadulni az iszonyatos feszültségtől, ami benne tombolt. Nagyon régen nem engedte már szabadjára az indulatait, tulajdonképpen azóta az eset óta nem! Potter legutóbbi akciója óta minden eddiginél jobban uralkodott magán, nem tudta volna elviselni, hogy megtudják, mennyire belevésődött az agyába, szívébe, idegeibe minden mozzanat. Az az átkozott tóparti jelenet!
A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség érzése, a pokoli megaláztatás, ahogy lóg fejjel lefelé, a szavait elfojtó, öklendezésre ingerlő szappanhab a szájában, és a nevetés… A több száz torokból feltörő, orkánná dagadó nevetés!
Ahogy minden iskolatársa, köztük a lányok, mind rajta mulatnak!
A gúnyos megjegyzések, amiket a testére, fehérneműjére tesznek… Pedig egyébként is milyen sebezhetőnek érezte magát, Istenem! Abban a korban, mikor egyetlen rossz szó is csontig hatol, megmérgezi a lelket, örökös, nem gyógyuló sebeket ejt…
Senki nem tudhatta, hogy az amúgy is zárkózott, szemérmes fiú mit élt át közben, és azóta is a nap minden percében, mikor eszébe jutott az a jelenet! És szinte egy pillanatra sem tudta elfelejteni, ha nagy ritkán sikerült volna, mindig akadt valaki, aki eszébe juttatta! Nem tudott úgy végigmenni a folyosón, hogy ne látta volna a felvillanó tekinteteket, ne hallotta volna a suttogást…
Nagyon kevesen merték a szemébe mondani, hogy mi történt, hiszen ha két lábbal állt a földön, akkor nem nagyon mert senki kikezdeni Perselus Pitonnal! Aki megpróbálta, az könnyen azt vette észre, hogy egy bársonyos hang olyan átkot suttog, amit rajta kívül alig ismert valaki, és a vakmerő gúnyolódó furcsa elváltozásokat vett észre magán! Az eset után hetekig tele volt a gyengélkedő olyan betegekkel, akiket egyetlen dolog kötött össze, az, hogy szórakozni akartak Vele! Persze Dumbledore fülébe is eljutott a hír, és magához hívatta Őt.
A fekete hajú fiú pontosan tudta, hogy mit akar tőle az Igazgató, de nem nagyon érdekelte. Ezt meg kellett tennie, hogy a büszkesége maradékát, azokat az utolsó morzsákat megőrizhesse, és nem érdekelte semmilyen ellenvélemény. Tudta azt is, hogy nincs az a pénz, amiért elmondaná, miért is csinálja, amit csinál, ezért kedvetlenül, de mindenre elszántan nyitott be az ősz mágushoz.
- Ó, Perselus Piton! Gyere fiam, ülj le!
Dumbledore komolyan, fürkészőn vizsgálgatta a komor, zárkózott arcot, és magában megcsóválta a fejét. Ez nem lesz könnyű, mintha páncél venné körül ezt a gyereket!
- Furcsa hírt hallottam Madam Pomfrey-től a napokban! Nem érdekel, mi volt az?
Piton vállat vont.
- Ha azt mondom, hogy nem, akkor nem fogja elmondani?
- De, mindenképpen el fogom mondani! - mosolyodott el az Igazgató csendesen.
A fiú újra vállat vont, és az arcán az tükröződött, hogy: Akkor meg?! Nem mindegy?!
- Úgy hallom, furcsa járvány tört ki a gyengélkedőn! Egy járvány, amit Perselus Pitonnak hívnak! Mit szólsz ehhez?
Néma csend…
- Mi okod van erre?
Semmi válasz, de az idős mágus látta, hogy a maszkszerűen mozdulatlan arc megrándul egy pillanatra.
- Fiam, ez így nem lesz jó! Akármi történt is…
- Nem történt semmi! Diákcsíny… Azt hiszem, így szokták nevezni az ilyesmit, ha velem történik…
- Akárhogy is, az nem lehet megoldás, hogy mindenkit megátkozol, aki szembejön veled!
- Annál többen jönnek szembe velem egy nap, mint amennyien a gyengélkedőre kerültek! - válaszolta Piton gúnyosan.
- Kevesled?
Perselus összeszorította a száját, és nem mondta ki, amit szeretett volna, hogy igen, kevesli, mert pont azok nincsenek ott, akiknek leginkább ott lenne a helyük! De a Tekergők állandóan együtt járnak mindenhova, és mindig túlerőben vannak, ugyanúgy, ahogy akkor!
A nagy James Potter, aki csak a barátja segítségével tudott elbánni vele, mégis milyen büszke magára! Forduljon fel! Ő is, és a többi is!
Dumbledore fájó szívvel nézte a résnyire szűkülő, villámló szemeket. Mennyi gyűlölet! El fogja emészteni, be fogja szippantani!
- Fiam…
- Nem vagyok a fia! Nem vagyok a fia senkinek, a saját apámnak sem, és Ön ezt nagyon jól tudja! - vágta oda a bársonyos hang dühösen azokat a szavakat, amik már olyan régóta kikívánkoztak belőle.
"Hát igen!" - gondolta az Igazgató, és felsóhajtott. Nincs könnyű élete ennek a gyereknek, sosem volt, egy pillanatra sem, de akkor sem hagyhatja, hogy folytassa azt, amit csinál! Éppen azért nem, amit tud róla! Nem veheti át felette a hatalmat a gyűlölet, a keserűség, mert nagyon rossz vége lesz! Ki tudja, mit örökölt a vérével, és ki tudja, ki tudhatja, hogy milyen erős az az örökség, képes lehet-e ez a fiú uralkodni rajta, megküzdeni vele?! Olyan ez a vékony, szikár test, mintha állandó harcot folytatna a saját démonaival, mintha minden pillanatban robbanni akarna attól az erőtől, amit még Ő maga sem ismer, Ő sem sejti, hova vezetheti!
- Ezt abba kell hagynod! Ha segítség kell, fordulj hozzám!
- Hát persze! - válaszolta keserű gúnnyal Piton, és megint nem mondott ki egy gondolatot, hogy akármit mondana, úgyis a Griffendéles üdvöskének lenne igaza!
"Nem bízik bennem! Nem bízik senkiben!" - állapította meg Dumbledore, és egy pillanatra elszorult a torka. Kezd kicsúszni a kezéből ez a gyerek! Elfordítja tőle a fájdalom!
- Szeretném, ha megbíznál bennem! Biztosan tudnék segíteni, hogy ne így kelljen lerendezni az ügyeidet, ezt nem tűrhetem a Roxfortban!
- Valóban?! - kérdezett vissza gúnyosan a végsőkig elkeseredett fiú, és nem említette az esetet, amit olyan szépen eltűrt… Csak egy diákcsíny! Akkor most mit akar?!
Úgysem büntetné meg az iskola büszkeségeit, ha pedig mégis kiállna mellette, akkor a gúnyolódások közé bekerülne az is, hogy a háta mögé bújt, mint valami kis…
Ehh… Hagyja már békén, úgysincs semmi értelme!
- Perselus, tudnod kell, hogy még egy ilyen eset nem fordulhat elő! Aggódom…
- Azt elhiszem! Túl sok volt köztük a Griffendéles, ugye?! De megnyugtatom, Igazgató úr, több eset valószínűleg nem lesz! - válaszolta szemtelenül, és magában majdnem elmosolyodott. Nem lesz, mert nincs szükség többre! Mostanra olyan sebességgel fogták be a szájukat a különböző csoportok, ha feléjük közeledett, hogy öröm volt nézni! Elintézte segítség nélkül is, az egyetlen lehetséges módon! A suttogások azonban megmaradtak… És nem fognak elhallgatni soha! Ha a folyosón már nem hallja, megmaradnak a fejében, örökké!
- Mi a büntetésem? - kérdezte hűvösen, mint akit nem érdekel igazán. És így is volt. Legyen bármi, ennek meg kellett lennie!
- Nem lesz több?
- Nem hiszem!
- Akkor beérem annyival, hogy beosztalak Madam Pomfrey mellé, segíts neki elkészíteni a bájitalokat, amik segítenek a társaidon, akiket megátkoztál! Tudom, hogy nagyon jó vagy ebből a tárgyból!
- Nem fél, Igazgató úr, hogy nem az jön ki az ellenszerekből, aminek kéne?
- Bízom benne, hogy nem így lesz!
- Akkor már csak egy kérdésem van: Őket ki fogja rávenni, hogy bízzanak bennem, és megigyák azt a bájitalt, amit én főzök nekik?! - húzta el a száját gúnyosan Piton, aztán köszönt Dumbledore-nak, és csendesen, nyugodtan elhagyta az irodát.
Az idős mágus fejcsóválva nézett utána, és már csak magának fejezte be a mondatot, amit a fiú félbeszakított:
"Aggódom… Érted! Nem miattuk, miattad!"
Ez után a beszélgetés után tényleg nem átkozott meg többé senkit, nem volt több nyílt gúnyolódás, de látott minden vigyort, minden szemvillanást, így a feszültség egyre csak nőtt benne, ám vasfegyelemmel uralkodott magán, úgy, ahogy soha azelőtt.
A kín pedig egyre erősebb lett, szinte már fojtogatta… Végigcsinálta a tanévet, további botrányok nélkül, összeszorított foggal, aztán "haza" indult, a kedves szülői házba.
Más gyereknek ez feloldozást, megnyugvást adhatott volna, de Neki…
Csak a gyötrelmei fokozódtak, hiszen itt még annyi lehetősége sem volt a felszabadulásra, mint a Roxfortban.
Jó lett volna rohanni, csak úgy bele a világba, felpattanni egy seprűre, de neki ez a sivár szoba maradt, ahova szinte azonnal bezárta az "apja", mert látni sem akarta, és ez volt a legegyszerűbb! Minden négyzetcentiméterét ismerte már ennek a helyiségnek, tudta, hány és milyen alakú folt van a falakon, hiszen itt töltötte majd az egész gyerekkorát. Kisgyerekként sokszor még meg is könnyebbült, mikor belökték ide, mert az azt jelentette, hogy legalább a verésnek vége szakadt, és megpróbálhatta a sebeit nyalogatni, a fájdalmat enyhíteni, összegömbölyödve, reszketve, mint egy sebesült kis állat…
Mostanában verést már nem kapott annyit, mert az "apja" rájött, hogy a "fia" lassan túlnő rajta, és jobban teszi, ha vigyáz magára! Mikor egy iszonyatos erejű ütés után a fiú felpattant, és vérző orrával, szájával nem törődve rávicsorgott, mint valami vadállat, érezte, hogy ez így már nem megy tovább! Egy pillanatra meglátta a tekintetében az igazi apját, annak iszonyatos hatalmát, és remegni kezdett a gyomra. Azóta állandóan itt tartotta, varázslattal lezárva az ajtót. Enni, inni kapott, ha valakinek, többnyire a házimanónak, éppen eszébe jutott, hogy a világon van. Néha sikerült feltörnie a varázslatot, és kiszökni a szobából, ilyenkor elemelt valami könyvet a hatalmas könyvtárból, és olvasni kezdett. Ez volt az egyetlen lehetősége, belevetette hát magát a sötét varázslatokba, és elképzelte, mit tudna tenni ennek a tudásnak a birtokában a Tekergőkkel, és ez egy rövid időre lecsillapította a benne tomboló indulatot.
Esetleg belemerült a legkülönlegesebb bájitalok csodájába, gyönyörködött a hatalmukban. A házat nem merte elhagyni, az komoly következményekkel járt volna, ha lebukik, és… hova is ment volna?! Így aztán úgy nézett ki, hogy ezen a nyáron sem fog többet szórakozni, mint máskor!
Újra eszébe jutott az a pokoli élmény, és a megjegyzések, amiket kapott…
Pipaszár, fehér láb! Ennyi ételtől, állandóan bezárva talán még a csodálatos Sirius Black sem lenne olyan fenemód vonzó! Eszébe jutott Lily megjegyzése is: "Mosd ki a gatyád, Pipogyusz!"
Most mondta volna meg, hogy nem koszos, csak régi?! Erről nem jutott eszébe gondoskodni szerető apjának, hiszen nem látszott, legalábbis nem lett volna szabad látszania! A talárok rendben voltak, egy aranyvérű varázsló nem engedhette meg magának, hogy valaki, aki a nevét viseli, kopottan menjen iskolába, de az alsónadrág… Az kit érdekel?!
Erről szólt az élete… Menteni, amit lehet, megőrizni a büszkeségét, óvni a látszatot, hogy legalább a fejét felemelve tarthassa, minden kínja, gondja ellenére! Ebbe taposott bele James Potter, mintha valaki vezette volna a kezét, hogy oda üthessen, ahol a legjobban fáj! Eddig is piszkálták, állandóan, minden lehetséges alkalommal, elbuktatták a folyosón, tönkretették a házi feladatait, az órai munkáját, ha csak tehették, de bármi történt, bármilyen dühös volt is, magában arra gondolt, hogy semmit sem tudnak az otthoni körülményeiről, és fogalmuk sincs, hogy az apjához képest mennyire kisstílűek a próbálkozásaik, ha nagyon idegesítők is! De most!!!
Ez az átkozott eset a büszkeségébe gázolt, megalázta, nevetségessé tette, az egyetlen dolgot vette el tőle, amit minden körülmények között próbált megőrizni, hiszen nem volt semmi mása!
- James Potter!
- Sirius Black!
- Remus Lupin!
- Peter Pettigrew!
Újabb négy légy…
- Lily E… Nem!!! - olyan ijedten rántotta vissza a varázspálcáját, mintha igazából a lányra szegezte volna. Nem, Őt nem! Kiállt mellette, akármit mondott is utána! Különben is…
Abban ő sem volt ártatlan, ő is mondott olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, és igazság szerint nem is akarta kimondani, de kiszaladt a száján kínjában, szégyenében, megalázottságában, szinte akarata ellenére…
A lány csak visszavágott! Előtte azonban…
Szembeszállt a kviddics urával, miatta! Nem, Őt nem gyűlölheti! Csak Ő ne látta volna ilyen helyzetben! Legalább Ő ne…
"Pokolba az egésszel, nem mindegy, hogy eggyel több, vagy kevesebb?! Nélküle is lettek volna elegen! Már mindegy! Minden mindegy! Ezen már nem lehet segíteni, meg kell próbálni talpra állni valahogy! Fejet fel, nekem nem fáj semmi, engem nem érdekel semmi, és senki, én Perselus Piton vagyok!!! Én nem nyöszörgök, nem kérek kegyelmet, segítséget! Nekem nem kell megértés, szeretet, nekem nem kell senkitől semmi!!! Nem kell!!! Nem hát, mert esélyed sincs rá!" - szólalt meg egy hangocska legbelül, és a fiú sötéten felnevetett.
"Hát rendben van! Nem szeret senki, én sem szeretek senkit! Könnyű lesz, fogalmam sincs, hogy kell!" - gondolta, és újra felnevetett.
A házimanónak, aki éppen megállt az ajtó előtt valami ennivalóval, borsózni kezdett a háta ettől a hangtól. Fiatalabbik gazdája néha jobban megijesztette, mint az idősebb, pedig nem volt olyan kegyetlen, szava sem volt ebben a házban… Legalábbis eddig! De a szeme… Az a szénfekete, villámló, kőkemény tekintet! A benne lobogó fekete láng! És most ez a nevetés! Ha lehet egy nevetés pokolian szomorú, mégis fenyegető, akkor ez az volt!
Mi lesz ebből a fiúból vajon? Hova sodorja az élete? Mindig magányos, boldogtalan lesz? Nagyon úgy néz ki! Minden esélye megvan rá, hogy soha ne legyen senkije…
"Nem az én gondom!" - állapította meg, és óvatosan beadta az élelmet, mintha vadat etetne, ami bármelyik pillanatban a torkának ugorhat.
A fekete hajú fiú felemelte a fejét, és ránézett a manóra, aztán az ételre tapadt a tekintete, de nem vetette rá magát, ahogy logikus lett volna másfél nap koplalás után. Önuralom! Mindig és mindenütt! Csak így van némi esélye életben maradni, méghozzá emelt fővel! Megvárta, míg a kis alak kihátrál a szobából, és csak ekkor nyúlt a kenyér után.
"Nyugalom! Nem is vagy olyan éhes! Nem vagy éhes, nem vagy szomjas, nem vagy szomorú, nem vagy magányos… Perselus Piton vagy!!!"
Lassan, nyugodtan kezdett el enni, mintha figyelné valaki, és minden önuralma ellenére érezte, hogy a várva várt étel minden falatja megkeseredik a szájában. Mindig így lesz ez?! Soha nem lesz az életében semmi, ami kicsit boldoggá tehetné?! Senki?! Soha?! Akkor iszonyúan nehéz lesz… Minden józan érv, minden higgadtság, minden önuralom ellenére rettenetes élet lesz ez…
Igen, rettenetes, de ez van, és nem lehet másképpen! Ki törődne pont vele?! Hanyatt feküdt az ágyán, feje alá tette a karját, és mozdulatlanul nézte a plafont. Már a legyek sem érdekelték…
Majd összeszedi magát, ő mindig összeszedi… De most… Most nem érdekelte semmi, csak a fájó, kongó üresség…

*

Messze tőle, egy másfél-kétéves forma mugli kislány dühösen, sírva toporzékolt ebben a pillanatban, mindenkit megdöbbentve ezzel, aki ismerte őt. Szülei és rokonai megszokták, hogy nem csinál cirkuszt, akkor sem, ha nem kap meg valamit.
Meglepő nyugalommal, kedvességgel szokta az ilyesmit tudomásul venni, most ráadásul szívesen odaadták volna neki, amit akart, de fogalmuk sem volt, hogy mi az…
Bosszúsan kergették el, immár századszor, azt a valamikor valószínűleg gyönyörű, még mindig büszke tartású, de csontig soványodott, sebekkel teli kutyát, ami körülöttük legyeskedett, azt hitték, talán attól fél, és nem vették észre, hogy minden eset után hangosabban, dühösebben sír.
A kutya elment és visszafordult, képtelen volt kéregetni, mint a többi kóbor eb tette volna, de elmenni sem tudott, mágnesként vonzották az illatok, amik abból a kosárból áradtak…
A csöpp lány szívesen elmondta volna, hogy mit akar, de még nem tudott annyira beszélni, kis kezét hiába nyújtogatta, nem tudták, mit szeretne, így maradt a kétségbeesett tiltakozásnak ez a formája.
Mikor látta, hogy esélye sincs, hogy megértesse magát, anyja kosarára szegezte a szemét, és a legfelső kifli, hipp-hopp, a szerencsétlen állat előtt termett, anélkül, hogy bárki észrevette volna, mi történik. A skót juhász döbbenten nézte a váratlan szerencsét, aztán óvatosan, gyanakodva, remegve felkapta, és enni kezdett…
A pici lány azonnal abbahagyta a sírást, és könnyektől maszatos kis arcát törölgetve elnevette magát, végképp zavarba hozva ezzel mindenkit. Aztán a nővére, aki talán legjobban ismerte Őt, meglátta, mit néz, és a homlokára csapott.
- Azt akarta, hogy adjunk enni annak a szerencsétlennek, mi meg elkergettük! Na hiszen, jól megértettük! - mérgelődött.
- Honnan van a kifli? - kérdezte az anyjuk, és az idősebb lány is elnevette magát.
- Az a gyanúm, hogy a kutyának több esze volt, mint nekünk, és kiszolgálta magát a kosaradból!
- Óh, hogy az a…! Te! - aztán meglátta a pici lány újra elkomorodó, megrettenő arcát, és legyintett. Hiszen nem sajnálja ő azt a kiflit, már régen odaadta volna, ha tudja, hogy a kislánya ezt szeretné! Ő is kedvelte a kutyákat, ha nem is annyira, mint legkisebb lánya, összes gyermeke közül a legfurcsább, akiért néha összeszorult a szíve, mert valami megmagyarázhatatlant érzett körülötte…
- Hagyd, hiszen legalább Lena megvigasztalódott! - mondta a nagyobbik gyerek, kishúgát magához szorítva.
- Igazad van, hiszen én sem bánom tőle! Hanem tudod, a húgodnak hihetetlen érzéke van hozzá, hogy mindent megszeressen, összeszedjen, ami másnak nem kell!
Igen, ez így van, gondolta a nagyobbacska lány, és féltve ölelte magához még jobban a kicsit, aki ránevetett, és átölelte a nyakát. Tudta, hogy imádja őt ez a csöppség, ő pedig rajongva csodálta az okos barna szemeket, amiknek a mondanivalóját sokszor csak ő értette. Sokszor pedig ő sem… Volt valami furcsa benne, valami, amit másnál sosem érzett… És néha megrettent, mert egy előérzet súgott neki valamit, amit nem tudott volna szavakba önteni, hiszen ő sem értette igazán, és nem volt még olyan idős, hogy meg tudja fogalmazni ezt az éppen csak átsuhanó érzést. Ilyenkor felkapta, átölelte a kicsit, mintha meg akarná védeni valamitől, ami még itt sincs. Az anyjának igaza van, mintha azokat az állatokat, embereket szerette volna legjobban, amiktől, akiktől más megrettent, vagy elfordult. Ilyenkor a kis kéz elindult egy vigasztaló simogatásra, és hiába intették, óvták, képtelen volt elhinni, hogy abba a kinyújtott kézbe bele is haraphatnak!
- Talán így van jól… - válaszolt az idősebbik lány elgondolkodva anyjának és önmagának is.