1. fejezet

Az a pénteki nap volt Hermione Granger legszerencsétlenebb napja, ugyanis huszonegy évesen annak a napnak az éjszakáján lett árva. A földrengés, ami szinte elpusztította az egész várost, igen nagy károkat okozott.
Hermione a szüleinél élt, míg be nem fejezi az aurorképzőt, és már csak egy éve volt hátra. Előző este buliba indult a barátaival, és már éjjel egy óra körül járt az idő, amikor az első rázkódásokat megérezték. Szerencsére Hermione kint volt a szabadban, és így nem érte baj. Hamarosan az egyik szomszédja telefonált, hogy gyorsan menjen haza, mert szülei súlyosan megsérültek.
Hermione azonnal hazaindult, amint az utórezgések is megszűntek, és sápadtan állt meg az utca elején. Amíg a szeme ellátott, mindenfelé összeroskadt épületeket, síró vagy éppen jajgató embereket látott, és egyre több mentőautó érkezett. Aki sértetlenül megúszta a katasztrófát, most a mentésben igyekezett segíteni a tűzoltókat és az orvosokat.
Lassan odaért ahhoz a helyhez, ahol az ő házuknak kellett volna állnia, de amit otthonának nevezhetett huszonegy éven át, többé már nem létezett. A Ttető beszakadt, a falak összeomlottak, mindent törmelék és szemét borított.
Odarohant a házuk előtt álló mentőautóhoz, és sírva, kezét tördelve nézte végig, amint apját próbálják újraéleszteni az orvosok – sikertelenül. Édesanyja a mellette lévő hordágyon feküdt tele csonttöréssel és zúzódással. Hermione reggelig fogta édesanyja bekötözött kezét, míg az asszony egy halk sóhajjal örökre elaludt.
Később megtudta, hogy a földrengés kezdetekor a szülei már aludtak, és rájuk szakadt a plafon. Ki tudták menteni őket a szomszédok, de sérüléseik nagyon súlyosak voltak, és már az érkező mentősök sem tehettek értük túl sokat. A mugli rendőrök és mentősök őszinte részvételt nyilvánítottak neki, ésfelajánlották segítségüket, és a lány köszönte szépen, de nem tartott rá igényt. Nekik még úgyis dolguk volt a többi sérülttel, gondolta, és érte meg már nem tehetnek semmit.
Mikor senki nem látta, egy Invitóval kivarázsolta a romok közül a család pénzét és értékeit, illetve saját holmijának azon részét, amire mindenképpen szüksége volt, és miután egy szakadt hátizsákba gyömöszölt mindent, elindult. Nem tudta, hová is tart valójában, csak lépkedett előre, és maga mögött hagyta az utcát, ahol ide-oda rohangáltak az emberek, menteni próbálva, ami még menthető.. Nem tudta, mihez is kezdjen ezután, csak annyit tudott, hogy mugli élete ezen a napon véget ért, és hogy innentől kezdve végleg átlép a varázsló világba.
A sok megrázkódtatás és a sokk miatt nem tudott logikusan gondolkodni, és pár utcával arrébb elájult kimerültségében.

Később, amikor felébredt, rájött, hogy kórházba van, de nem mugli kórházban, hanem a Szent Mungóban . Észrevette az egyik ápolóboszorkányt, aki éppen őhozzá közeledett.
- Hogy van, Miss. Granger? – kérdezte aggódva a pirospozsgás asszonyság.
- Köszönöm, jobban – válaszolt Hermione gyenge hangon. – Csak kicsit fáradt vagyok.
- Nem csodálom azok után, amin keresztülment, kisasszony – felelte együtt érző hangon a boszorkány. Még szerencse, hogy felismertük, amikor ájultan rátaláltunk magára.
- Mi lesz velem? – kérdezte rémülten Hermione, mikor ráeszmélt, hogy nincs senkije és semmije.
- Nyugalom – szólt a boszorkány –, nem kell aggódnia! A Balesetbizottság emberei elintézik a szükséges dolgokat. Nincs senkije a mugli világban, ezért itt marad velünk. Jobb, ha szólok, hogy holnap jönnek a Bizottság emberei, és beszélnie kell velük.
- Köszönöm, hogy értesített erről – hálálkodott Hermione. Soha nem csalódott még a varázsvilágban, és most sem kellett. Itt mindig segítő kezet kapott.
- Ha óhajt még valamit, kisasszony, csak szóljon. Most pedig, kérem, pihenjen – igazította meg a takaróját és elment.
Hermione egyre fáradtabbnak érezte magát, és újból elaludt.
Másnap reggel, amikor felébredt, meglepetten látta, hogy látogatója van. Nagyon megörült, amikor felismerte barátnőjét, Ginnyt, hogy most nincs egyedül.
- Hogy vagy, Hermione? – kérdezte aggódva a vörös hajú lány.
- Most már jobban – mosolygott rá halványan a kérdezett.
- Akkor jó – bólintott Ginny. – Sajnálom, ami a szüleiddel történt, Hermione – mondta szomorú arccal Ginny, és megfogta barátnője kezét, mire az csak lehajtotta a fejét. – Hallom délután jönnek a Bizottság emberei. Hol fogsz, vagy akarsz lakni, Hermione?
- A varázsvilágban, természetesen – mondta a lány határozottan –, de, hogy őszinte legyek nem tudom.
- Ma délután biztosan ezt fogják megkérdezni tőled. Jó lenne, ha nálunk aludnál – javasolta Ginny.
- Nálatok? – kérdezte Hermione meglepetten. – De Ginny, te is jól tudod, hogy sokan vagytok most, hogy Billnek meg Fleurnek is van gyereke…
- De Fredék, Percy és Charlie nincsenek nálunk. Elférnél… Ja – kapott észbe Ginny –, Ron miatt?
Hermione válaszként bólintott. Három éve annak, hogy szakítottak Ronnal, és most nem volt kedve találkozni vele, és főleg nem volt kedve egy fedél alatt lakni egykori kedvesével.
- Majd bérelek lakást valahol – felelte az ajánlatra.
- Sérült vagy még, Hermione, és nem maradhatsz egyedül egy lakásban – rázta a fejét barátnője. – Valakinél kell laknod!
- De kinél?
- Harry?
- Jaj! Semmi kedvem a Black-házban kuksolni – húzta el a száját Hermione. – Főleg nem szeretnék annyi emberrel együtt lakni. Tudom, hogy ő a barátom – szólt közben, amint látta, hogy Ginny szóra nyitja a száját – de ott állandóan akkora a jövés-menés, hogy nem lenne egy nyugodt percem sem tőlük..
- Jól van, megértem – sóhajtott Ginny lemondóan. – Majd délután kiderül. Lehet, hogy a jelentkezők közül választanak valakit, aki be tud fogadni.

- Bárcsak valaki olyan lenne, akit ismerek és kedvelek is! – mondta a barna lány reménykedve.
- Hát, az majd eldől. Ha nem haragszol – nézett az órájára Ginny -, mennem kell dolgozni. Addig is puszi neked, és sok szerencsét a lakással kapcsolatban.
- Szia Ginny – köszönt a távozó lánynak Hermione.

Magára maradt, megint. Félt a délutántól, mert attól függött a jövője, már ha tényleg a jövője függött tőle. Megpróbált újságot olvasni, de annyira ideges volt, hogy nem tudott koncentrálni az olvasottakra. Egyre csak azon járt az agya, hogy hogyan is fog ezután alakulni az élete, kihez kell költöznie, és hogy mi lesz vele a szülei nélkül.
Még mindig zaklatott volt, mikor végre megérkeztek a Bizottság emberei ápolóboszorkány irányításával, de kicsit megnyugodott az ismerős arc láttán. Lupin volt az, akinek három éve sikerült állást találnia a Bizottságban. Társa egy magas, csinos fiatal nő volt, aki Hermione szerint harmincas éveinek elején járhatott. Hosszú barna haját kiengedve viselte, és mélykék szemei ridegen csillogtak.
- Szervusz, Hermione – köszönt neki Lupin. – Fogadd őszinte részvétünket! Gondolom, tudsz arról, hogy miért jöttünk ide.
- Igen, tudok róla – bólintott a lány, és a székekre mutatott. – Kérem, üljenek csak le.
- Köszönjük – szólt a bizottsági küldöttség másik tagja.
- Nos, Hermione. Gondolkodtál arról, hogy hol fogsz lakni? – kérdezte Lupin, míg a mellette ülő nő elővett egy nyomtatványnak látszó iratot, és elkezdte kitölteni.
- Hát, még nem tudom – válaszolt szomorúan Hermione.
- Barátoknál?
- Gondoltam rá, de egyiküknél sem szeretnék lakni. Nem bérelhetek lakást? – kérdezte reménykedve Hermione.
- Nem – hangzott a szigorú válasz. – Két hónapig nem lehetsz egyedül a sérüléseid miatt.
- De már meggyógyultam – próbálkozott tovább Hermione.
- Nem, Miss. Granger – szólalt meg a nő. – Testileg igaz, hogy meggyógyult, de lelkileg még nem, és nincs olyan bájital sem, ami meggyógyítaná – válaszolt keményen a nő.
Hermione kezdte utálni ez a nőt, és úgy érezte, egyre kevésbé szimpatikus neki a modortalansága és az elutasító viselkedése.

- Akkor nem tudok válaszolni – szomorodott el Hermione.
- Semmi baj, akkor megnézzük a jelentkezőket, és megkérdezzük, hogy ki tudna befogadni két hónapra – nyugtatta meg kedvesen Lupin, miközben a mellette lévő hölgy lelkesen körmölt. Látszott rajta, hogy a máris vigyorog, amiért sikerült rászednie Hermionét, aki hirtelen úgy érezte, meg tudná fojtani ott helyben.

- Akkor köszönjük, hogy tudtál fogadni minket – állt fel Lupin, és lassan sarkon fordult a nővel, majd az ajtónál még visszafordult. – Amint tudunk valakit, jelentkezünk.
Átkozott szipirtyó – gondolta magába Hermione, ahogy a nő kilépett Lupin után a szobából.

A nap hátralevő részében Hermione gondolkodott. Nem tudta elképzelni, hogy ki lenne az az ember, aki befogadna két hónapra egy mugliszületésű lányt. Két hónap? – esett kétségbe. Félt attól, hogy olyan helyre kell mennie, ahol nem látják szívesen, vagy nem találja meg a hangot a befogadójával. Nem akart egy vén banyánál vagy egy erőszakos férfinál kikötni. Hát, holnapra minden kiderül – gondolta.


- Kisasszony, megint eljöttek a Bizottság emberei – jött be hozzá az ápolóboszorkány másnap reggel.
- Jól van, jöjjenek csak be – nézte fel újságjából Hermione, és reménykedett, hogy a tegnapi nő nem lesz jelen. Ismét Lupin jött el, de sajnos megint vele volt az a gonosz tekintetű nő is. Hermionéban egyre csak nőtt a feszültség, mert érezte, hogy megint vesztett. Belenézett a nő szemébe, ahol az előző nap felismert a gonoszság mellett haragot és gyűlöletet is látott.
- Jó reggelt, Hermione! – köszönt Lupint mosolyogva.
- Maguknak is – köszönt vissza, mire a nő csak biccentet neki. Leültek tegnapi székeikre, és Lupin elkezdte az elhelyezéséről szóló beszámolót.
- Nos, hát van egy jelölt, Hermione – fogott bele a férfi kicsit bizonytalanul, és a lánynak rossz előérzete támadt. – Először kételkedtem benne, hogy be tudna téged fogadni, és abban is, hogy okos dolog-e téged nála elszállásolni, de aztán nem találtunk alkalmasabb jelentkezőt. Az illető egyedül él, és nagyon megbízható, az anyagi helyzete is megfelelő. Nála fogsz élni két hónapig.
Hermione fejében kavarogtak a gondolatok és sejtette, hogy ki lehet az, akinek ennyi pénze van. Lucius Malfoyra gondolt, aki megözvegyült, és fia, Draco, pedig tudomása szerint megnősült. Riadtan imádkozott, hogy ne Lucius legyen.
- És ismerem az illetőt? – kérdezte félve. – Hogy hívják?
- Hermione, kérlek, őrizd meg a nyugalmad, igen ismered – nyugtatta Lupin, végül kibökte. – A befogadód neve Perselus Piton.


Véleményt. :-)