Amarant III.

1. rész

Piton a Főnix Rend hadiszállásán dolgozott a nyár nagy részében. Kialakítottak számára egy labort, ahol folyékony segítséget állított elő a rend tagjainak. Szerencse-főzetet, sebgyógyító kenőcsöt, erősítő szérumot – csupa szükséges, ám roppant nehéz bájitalt, hogy felvegyék a harcot Voldemorttal szemben.

Legnagyobb bánatára Hermione Grangert mellé osztotta be McGalagony, a Rend jelenlegi, rangidős vezetője. Persze, Granger nem volt használhatatlan a munka során, sőt Pitonnak el kellett ismernie, hogy egész ügyes volt a lány – ám dicsérő szó egyszer sem hagyta el száját. Hermione ezt kissé, titkon nehezményezte is, bár nem tette szóvá. Tudta, hogy egyáltalán örülhet, amiért a volt professzora megtűri maga mellett a laborban. Nem olyan embertípusnak ismerte meg a férfit, hogy szívesen osztozott volna bármin; most mégis kivételt tett a lánnyal. Hermione próbálta elrejteni örömét, hogy Pitonnal dolgozhat. Tudta jól, most alkalma van tanulni a férfitól. Mindig is elbűvölte Piton mély szakértelme, hozzáállása a bájitalok tudományához. Repesett a szíve, mikor tanórán is figyelhette, a tanár hogyan készít el egy főzetet…

De most – most még annál jobb dolog volt, hiszen most már aktívan is segíthet neki. A keze alá dolgozhat… Felemelő érzés volt a lánynak. Hosszú órákon keresztül összezárva Pitonnal… Másnak biztosan rémesen hangzott volna, de Hermione számára ez maga volt az édenkert. Csak úgy szívta magába a tudást, a Piton által kegyesen elhintett morzsákat. Igyekezett mindent megjegyezni, amit csak mondott a férfi, miközben főztek valamit.

Az együtt töltött idő után aztán a lány a szobájába sietett, hogy minden fontos dolgot dokumentáljon, saját maga számára. Tucatnyi főzet és bájital receptje került birtokába – amit a könyvekben nem nagyon lehetett megtalálni.

Az egyik este, amikor Piton már elengedte, később visszatért a laborba, hogy utánanézzen, maradt-e elég macskakönny a másnapi kísérletekhez. Legnagyobb megdöbbenésére még Piton is a helyiségben tartózkodott.

A férfi a szokásosnál is sápadtabb volt, és fáradtan ült az egyik széken, a könyvespolc mellett.

-Mit keres itt, ilyen későn? – kérdezte hidegen a férfi, a félhomályos sarokból. Hermione nem zavartatta magát, és odasétált a polchoz, amin a hozzávalókat tartották.

-Csak ellenőrzöm, hogy maradt-e elég macskakönny, és porkoláb-por holnapra… - nézett a férfira természetes kíváncsisággal a lány. – Talán zavarok?

-Meglehet, Ms Granger… - morogta a férfi.

-Tán olvasott, ott, a sötét sarokban? – mosolygott maga elé Hermione, azzal a férfi felé fordult. Piton szeme a félhomályból is felvillant. Mikor a tanár észrevette, hogy a lány nem indul az ajtó felé, felállt, és közelebb lépett a diákjához. Még így is két-három méter maradt köztük a távolság.

-Mi köze hozzá, hogy mit csináltam, Granger? – kérdezte Piton, miközben szúrósan végignézett a lányon. Hermione hátán borzongás futott végig ettől a tekintettől.

-Csak érdeklődtem, elnézést. – vont vállat a lány, aztán lassan elindult az ajtó felé.

-És, mi lesz a porkoláb-porral? – nézett utána a férfi. Hermione visszamosolygott a válla felett.

-Maga is megnézheti, rám itt most nincs szükség… - azzal kinyitotta az ajtót. Vagyis csak kinyitotta volna, ha be nem ragad. Hermione keze egyre erősebben próbálta lenyomni a kilincset, ám sehogy sem sikerült kinyitnia. Kérdőn hátratekintett a férfira. – Ez maga volt?

-Hogyan? – nézett rá vissza szintén kérdőn Piton. – Fogalmam sincs, miről beszél…

-Az ajtó beragadt, Piton professzor. – sóhajtott a lány, aztán tovább próbálkozott kinyitni, de még mindig nem sikerült neki.

-Akkor kapja elő a pálcáját, és oldja meg a problémát. – vont vállat a férfi. – Egy griffendélesnek ez igazán nem lehet gond… Egy beragadt ajtó nem foghat ki magán, Ms Granger…

-A szobámban hagytam a pálcám… - sóhajtott fel Hermione. Tényleg ott hagyta, az asztalán. Csak egy pillanatra jött be a laborba, és elég elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy ez idő alatt bárki megtámadná…

-Ezt a felelőtlenséget, Granger… - mondta gúnyosan Piton. – Akkor hogy fog most kijutni innen?

-Feltételezem, majd a tanár úr előveszi a pálcáját, rákoppint a kilincsre… És már szabadok is vagyunk… - morogta maga elé a lány. Ezt a blamát… Piton lovagiasságára várni… A világ egyik legfölöslegesebb dolga…

Piton felhúzta a szemöldökét, és kérdőn a lányra nézett.

-És már szabadok is vagyunk?

-A házban nem lehet hoppanálni, és azt sem tartom valószínűnek, hogy kimászik az ablakon. Hiszen a második emeleten vagyunk… Ha tehát nem nyitja ki az ajtót, akkor ergo maradni kényszerül ergo be lettünk zárva… - mosolygott negédesen a lány, aztán elsétált az ajtótól, hogy átadja a helyét. Most próbálkozzon a férfi. Izomerővel, vagy varázslattal; teljesen mindegy. Csak szabaduljanak ki.

-Mondtam már, Ms Granger, hogy néha az agyamra tud menni? – morogta a férfi, azzal elővette a pálcáját, és az ajtóra fogta. – Talán nem is kellene segítenem… - engedte le a karját, és a lányra nézett. – Talán nevelő jelleggel marasztalnom kellene…

-Hogyne, biztos roppant hasznos lenne… - helyeselt grimaszolva a lány. – Végül is, olyan ez, mint a sátorozás… Csak harminc felett már kellemetlen, hogy a földön kell éjszakázni… Egy bizonyos kor után már fáj a derék, sajognak a csontok… - vont vállat a lány is, azzal leült az asztala melletti székre.

-Ha a Roxfortban lennénk, most pontot vonnék le a pimaszságáért… - morogta Piton.

-Még szerencse, hogy nem vagyunk ott. – mosolyodott el Hermione. – Akkor kinyitja az ajtót, vagy nem? Piton professzor…

Piton elfordult az ajtótól, és csakis a lányra figyelt.

-Nem érdemli meg a segítségemet, Granger.

-Az nem jelent sokat, professzor. – vigyorgott a lány cinikusan. Erre Piton összeszorította a száját, és Hermionéra sandított.

-Maga nem szokott ilyen lenni, Granger… Feléledt a griffendéles pimaszság magában is?

-Ennek semmi köze a Griffendélhez, uram. – sóhajtott a lány. Kissé rádőlt az asztalra, és megtámasztotta fejét a karjával. – Ezt pusztán ön hozza ki belőlem, Piton professzor.

-Mivel?

-Azzal, hogy akadékoskodik… Nincs nálam a pálcám, nem tudok kimenni. Erre, ahelyett, hogy egy pálcaintéssel elintézné az ajtót; inkább belém köt… Nem értem a férfiakat… - sóhajtott még egyet a lány.

-Ennek semmi köze a férfiakhoz, Granger… - morgott Piton. Még soha, senki nem olvasta a fejére, hogy akadékoskodik. Ez mérhetetlenül dühítette. – Azzal, amiért magával kényszerülök dolgozni, az még nem hatalmazza fel semmire, Ms Granger…

-Ezt most azért mondta, mert az mertem állítani, hogy akadékoskodik? – mosolyodott el a lány. – Azt is mondhattam volna, hogy néha szőrszálhasogató…

-Granger… Ne feszítse tovább a húrt… - sziszegte Piton a lánynak. Hermione azonban csak mosolygott. Már régen elmúlt az az idő, amikor megijedt a férfi haragos pillantásaitól.

-Nincs itt húr… Viszont a nappaliban van egy zongora. Szívesen megmutatnám önnek, de lám… Beragadt az ajtó! Nem tudunk kimenni!

-Na és? Lehet, hogy én már nem is akarok kimenni innen, Granger… - kiáltott fel Piton. – Lehet, hogy inkább egész éjjel dolgozni fogok…

-Akkor mégiscsak szerencse, hogy itt vagyok. – mosolyodott el idegesítően Hermione.

-Persze, még szerencse…

Piton fenyegetően a lány fölé magasodott, egy pillantásra sem méltatta az ajtót. Csak Hermione rózsás arcára koncentrált. Nem értette, hogy mit élvez azon a diákja, ha felbosszanthatja őt. Miért jó az Grangernek, ha őt idegesítheti?

Valóban egyszerűbb lenne kinyitni az ajtót, hogy a lány elillanhasson – ám a férfi nem akart egyedül maradni. Valamiért élvezte a szócsatát, Hermione csipkelődését.

-Szóval…? – nézett fel a férfi szemébe a lány. Tekintette mohón kutatta a tanára szemét.

-Mit akar, Granger? – fürkészte Piton is a másik arcát.

-Mondjuk lefeküdni… De ahhoz ki kellene jutnom… - sóhajtott mosolyogva a lány. Erre Piton egy suhintással egy ágyat bűvölt az ablak alá, a könyvespolc mellé.

-Tessék. Itt tud aludni, ha olyan fáradt… - vont vállat a férfi, aztán elfordult és visszasétált a könyvespolcos sarokba, a foteljéhez. Hermione értetlenül pislogott, nem akart hinni a szemének.

-Ezt most komolyan gondolta? – rivallt dühösen a férfira. Felpattant, és a férfi elé ugrott, nehogy az leülhessen. – Ezt mégis hogy képzelte?

-Milyen hangon beszél maga velem, Granger? A tanára vagyok!

-Teszek rá! Azonnal nyissa ki az ajtót! Nem tarthat fogva, érti? Engedjen ki a laborból!

-Hiszen maga akart velem dolgozni…

-Persze… Mert azt hittem, hogy beszámítható az elméje… - morgott dühösen a lány. Harciasan felszegte a fejét, hogy el ne mulassza Piton gúnyos-haragos pillantásait.

-Miért képzeli, hogy büntetlenül pimaszkodhat velem?

-Ugyan, ez csak nézőpont kérdése. Ki mit tekint büntetésnek… - fújtatott Hermione. Alig volt fél méter közte és Piton között. Érezte a férfi arcszeszének illatát. A Roxfortban sosem érezte; legalábbis nem figyelt rá… Olyan keserédes volt, mint a kapcsolata a férfival. – Én például annál nagyobb büntetést el sem tudok képzelni, mint magával apró ostobaságokon civódni, mikor értelmes dologgal is tölthetnénk a szabadidőnket…

-Ms Granger, megosztaná velem, hogy mit tart értelmes szabadidős tevékenységnek? – hajolt hozzá még közelebb a férfi. Nem beszélt hangosan, inkább halkan, vészjóslóan.

-Olvashatnék, vagy gondolkodhatnék… - dohogta a lány. – Be kell látnia, hogy ennek így semmi értelme…

-Olvasni és gondolkodni itt is tud… - mutatott körbe jobb karjával a férfi, mintegy bemutatva a lánynak a szobát. – És, hogy én mit látok be, és mit nem… Talán inkább ne maga döntsön…

-Ez az egész csak azért történik velem, mert maga egy korlátolt ember, aki nem tud veszíteni! Nem tud lovagiasan viselkedni; vagy nem akar… Egyszerűen nem segít az emberen, pedig látja, hogy szükség volna rá… Biztosan a rossz gyerekkorával magyarázza mindezt…

-Meg ne próbáljon pszichoanalizálni, Granger! – vágott közbe Piton, ám Hermione olyan dühös volt, hogy nem hatott rá a férfi jeges hangja.

-Én ne csináljak semmit, én ne gondolkodjak, nekem ne legyenek ötleteim… El is felejtettem, hogy nem én vagyok a világ közepe…

-Granger…

-Mi a gond? Hogy valaki végre megmondja az igazat? Maga lehetne egy kellemes természetű ember is, ha nem morogna és akadékoskodna folyton. A nők is jobban kapnának magáért… Fogadni mernék, hogy az a baja, hogy… - a lány nem tudta befejezni a mondatot, mert Piton egy határozott mozdulattal, szinte látatlanul kirobbantotta az ajtót a tokjából. Egész végig, míg a lány beszélt, azt figyelte és azt, hogyan szökik vér Hermione arcába. A robbanáskor a lány összerezzent, de nem mozdult meg.

Az ajtó recsegve-ropogva ért földet a folyosón, a fal tövében.

-Az az én nagy szerencsém, Granger, hogy maga nem tudja, hogy mi az én bajom… - sziszegte a lánynak Piton. Hermione szinte kővé dermedve állt változatlanul is a férfival szemben.

-Akkor talán mondja el… - morgott tovább a lány. Szemmel láthatóan a legkevésbé sem foglalkoztatta a menekülés terve.

-Magának? Viccel? – csattant fel a férfi, talán kissé közelebb lépve a diákjához.

-A nőkkel van baja, mi? – vágott vissza a lány.

-Nem a nőkkel, hanem magával, Granger… Ilyen pimasz, okoskodó, akadékoskodó csitrit még nem láttam…

-Kettőnk közül nem én vagyok akadékoskodó… - szórt szikrákat Hermione szeme. – És különben is, honnan tudhatnám, hogy baja van velem, amikor soha egy szóval sem mondja? Nem dicsér, az rendben van. Talán fájdalmat okozna magának… De ha baja van, akkor miért nem böki már ki, hogy mi az?

-Minden, Granger… Minden… - sóhajtott fel Piton. A mennyezetre emelte a tekintetét, mint aki hezitál egy pillanatig. Mozdulata szokatlan volt a lány számára. – Menjen aludni! – utasította végül hidegen a diákját, azzal elállt az útjából. Egyenesen a frissen odavarázsolt ágyhoz ment, és leült a szélére. Mereven maga elé bámult, szemmel láthatóan befejezte a társalgást a lánnyal.

Hermione értetlenül nézett a férfira, majd vállat vonva sarkon fordult és kisétált a helyiségből. Ahogy átbukdácsolt az ajtó megszenesedetett romjain, és már több lépésnyire elhagyta a labor közelét, akkor állt csak meg. Egyszerűen megtorpant. Ő nem fogja most ennyiben hagyni a dolgot… Akkor talán sosem derül ki, Piton miért viselkedik így vele… Hirtelen azon kapta magát, hogy a lábai határozottan visszafelé tartanak a laborba.

-Mit akar még? – nézett fel rá Piton komoran. Hermione nem tudott mit mondani, csak egyenesen a férfihoz lépdelt.

-Mit jelent az, hogy minden?

-A minden azt jelenti, hogy minden. Elég egyértelmű szó, Granger…

-Ha minden rossz, amit csinálok; akkor miért hagyja? Miért nem állít le? Ha rosszul végzem a munkám, akkor miért nem szól?

-Nem a munkájáról van szó… - sóhajtott fel a férfi. Hermione sokat sejtetően elmosolyodott, majd lehajolt és gyengéden szájon puszilta a tanárát. Piton még életében nem döbbent meg ennyire. Ilyen átlátszó lett volna a lány előtt? Ez szégyen volt a javából…

-Hanem erről… - suttogta Hermione, majd felsóhajtott. Felegyenesedett, arca még jobban kipirult. – Ezt nem kellett volna… Elnézést… Csak… Csak… Oh, a fenébe… Elnézést… - azzal szinte kirohant volna a laborból, ha Piton pálcát nem ránt, és utána nem kiáltja:

-AMARANT!

Hermione a varázsige hatására megállt. Érezte, amint a bűbáj a hátába vágódik, majd szétolvad a testében. Teljesen a tudatánál volt, tudott gondolkodni; csak valami sokkal erősebb dolog kezdett uralkodni az agya fölött. Az elfojtott vágyak…

Lassan megfordult, hogy megkérdezze a férfit, ez mégis mire volt jó. Mire felnézett, Piton már ott állt előtte.

-Nem akarom, hogy elrohanj! – mondta neki halkan, aztán megcsókolta a lányt. Lassú, küszködő csók volt. Mindketten a saját démonaikkal harcoltak, mert tudták, ez nem helyes. Hermione végül a bűbáj hatása alatt hamarabb megadta magát a vágyainak, és készségesen visszacsókolt. Piton azonban elengedte a lányt, és hátrébb lépett. Elmormolta az ellenbűbájt, és várt. Hermione azonban nem mozdult, csak szenvedélytől fűtve nézett a férfira. Halványan elmosolyodott, kissé oldalra fordította fejét. Piton felsóhajtott. – Nem rohansz el?

-Az imént mondtad, hogy nem akarod, hogy menjek… - suttogta a lány, majd Piton nyaka köré fonta karjait. A férfi felsóhajtott, aztán újra megcsókolta Grangert. Ez már igazi, szenvedélyes, minden porcikát megbizsergető csók volt; mindkettejük őszinte örömére. Hermione bokája és térde megremegett; kis híján összerogyott. Szerencséjére Piton szorosan ölelte őt, könnyen meg tudta tartani a lányt. Sosem gondolta volna, hogy Granger akár bele is szédülhet a csókjába.

Bár, az is igaz, arra sem gondolt még, hogy valaha meg fogja csókolni a diákját. Azonban mielőtt jobban belemélyedt volna etikus, vagy éppen etikátlan viselkedésébe, Hermione elkezdte kigombolni a férfi talárját.

Ahogy az anyag földet ért, Piton újra megcsókolta a lányt; aztán megkeményített szívvel eltolta magától. Tudta, hogy élete legfinomabb kalandjától fossza meg magát; mégis ellenállt a kísértésnek.

Hermione csak állt megkövülten, kissé nedves ajkakkal és Pitonra bámult. Nem értette a férfi pálfordulását. Kába aggyal nézett és várt.

-Ezt még nem szabad, Hermione… - suttogta zilálva a tanár. A lány olyan zavarodottan, és kétségbeesetten nézett rá, hogy azonnal megbánta tettét, mégsem visszakozott. Ezt még nem volt szabad. Egyelőre Granger a diákja, még egy teljes évig… - A tanárod vagyok…

-Voltál… - ellenkezett halkan a lány, aztán Piton sóvárgó szemébe nézve elmosolyodott. Látta a férfin, hogy ő sem repesett a boldogságtól, amiért elengedte a lányt; és ez kissé megnyugtatta.

Piton első, őszinte mosolya visszalökte ábrándjai közé. Piton és ő… Ő és Piton. Ő, Hermione Granger és Perselus Piton. Ők az imént csókolóztak…

Piton szelíden megsimogatta kivirult arcát, aztán homlokon csókolta a diákját.

-Várnunk kell…

-Tudom… - sóhajtott fel Hermione, aztán a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Néhány percig, heves szívdobogásuk közepette ölelkeztek, majd a lány kibontakozott a jóleső ölelésből, és a szobájába menekült.

Csapongó szívvel vetette magát az ágyra. Nem tudta, hogy most Pitonnal véd- és dacszövetséget kötött volna; vagy csak a férfi bűbája okozta-e azt a különös vágyat, ami mardosni kezdte minden porcikáját. Annak mindenesetre örült, hogy a tanár nem használta ki a kínálkozó lehetőséget – hanem egyszerűen futni hagyta.

De Hermione legalább már sejtette, hányadán is állnak egymással Perselus Pitonnal…