6. EGY KÍGYÓS LÁNY, AKI NEM VOLT MARDEKÁROS

Kimmonak és mindazoknak, akik a folytatásra biztattak szeretettel 

Azon a borongós délutánon is, mint már napok óta, Piton nem lelte helyét. Valami megmagyarázhatatlan érzés zaklatta, amelynek nem tudott nevet adni. Óráin a szokottnál is szigorúbb volt, s bár a hangját sem emelte fel, a diákjai rettegtek tőle.

Mindennél jobban magányra vágyott, így órái után visszavonult a szobájába és az íróasztalához ülve, dolgozatokat kezdett el javítani.

Úgy vélte, ezzel a tevékenységgel vissza tudja szorítani a nyugtalanító gondolatok falkáját, melyek mintha csak arra vártak volna, hogy egy alkalmas pillanatban újra rátörhessenek. De akárhány pontot is vont le osztályozás közben, ezúttal nem volt rá képes, hogy megnyugtassa magát. Végül ideges mozdulattal arrább tolta a dolgozatok halmazát, és szórakozottan egy könyv után nyúlt. Ezt a könyvet Stella kölcsönözte neki, legutóbbi találkozásukkor. A könyv megfakult barna tábláján kivehetetlen volt a felirat. Piton sóhajtva a kezébe vette a könyvet, rápillantott, majd végighúzta hosszú ujját a könyv fedőlapján egy varázsigét mormolva. Ősrégi bűbáj védte a könyvet az avatatlanok elől. A könyv szétnyílt: tulajdonképpen több ezer éves tekercseket tartalmazott, melyeket néhány száz éve a mágus, aki használta, egy könyvbe fogott össze. A szövegek a krétai szentélyek misztériumait taglalták, a szertartásokat, beavatásokat… A varázsló ide-oda lapozgatott a könyvben, mikor a szeme megakadt egy kis miniatűr rajzon. A rajz álló asszonyalakot ábrázolt, földig érő lepelben. Karját kitárta, ökölbe szorított kezében valami kígyószerűt tartott. Fején a pontosan megrajzolt tiara, amelyen a csukott szárnyú madár ült.

Piton az írás fölé hajolt, szép kalligráfiájú betűkkel volt bevésve, helyenként azonban teljesen olvashatatlanná sötétedett. Első látásra görög írásnak lehetett volna vélni, de nem az volt, hanem a mugli világ által megfejthetetlennek bélyegzett krétai lineáris A írás.

A varázsló figyelmesen olvasni kezdte:  

„Az agyagról jegyeztem le az ősi szavakat Anyánkról én, Perimosz hajós, ki éltemet a tengeren töltöttem, s Kéroszt egyszer láttam, Büzantion felé hajózván… Láttam a szigetet, körbehajóztam, üdvözölve a hegyeket, amikor leszállt az éjszaka.

A hajósok csillaga előttem volt, mikor áldozatot mutattam be az Istennőnek… Embereimet nem költöttem föl, mert nincs ember, ki ha látja Kéroszt, ne akarna újra földjére lépni, megbolygatva a Labirintus Úrnőjének nyugalmát. Utoljára dédapám járt ott, előtte apja, s annak az apja, előttük nemzetségem más tagjai… Nincs fivérem, sem fiam, hogy tovább adhassam nekik e szavakat Istennőnkről. Időm letelik. Azért írtam le mindezeket, hogy az Istennő tudja: mielőtt a mélységbe szállok, leróttam áldozatomat. Ez a tekercs, pecsétemmel lezárva, síromba száll velem, jobb kezembe tétetem, hogy átnyújtsam Úrnőmnek, amint Hozzá leszállván megpillantom…

Ha erre hajóznak, nem kötnek ki, elkerülik e helyet, ahol nem nő semmi. És ha mégis bárki ezen érinthetetlen sziklákra vetődne, nem lelné Őt, s ha kísérletet tenne, a mélybe zuhanna, s neve is utána.

Elszunnyadt az Úrnő, ahogy az emberek álomba merülnek, és felébred dicsőségére, ha eljön az ideje.”³ 

A szöveg itt megszakadt és a férfi abbahagyta az olvasást. Biztos volt benne, hogy írója nem üres fenyegetésnek szánta szavait, és nem is költői fogásnak. Ám arról sem volt meggyőződve, hogy ez csupán a valamikori mugliknak szánt fenyegetés, ahhoz túl jól el volt rejtve.

Valahogy nem tetszettek neki a szöveg burkolt fenyegetései.

- Alászáll… - töprengett a varázsló, - vagyis az Alvilágba, szóval ezer évvel a krétai birodalom meghódítása után a legnagyobb titokban még virul az Istennő kultusza, de a görög világ mit sem tud róla, nekik megvan a maguk Perszephoné istennőjük, a maga félelmetes alvilágával, de a labirintus istennőjének a kultusza teljesen ismeretlen a számukra.

Elméjében lázasan forogtak a gondolatok. Egy sötét sejtés kezdett kirajzolódni benne.

- Eh - szólt ingerülten, - mit töröm én ezzel magam, semmi közöm az egészhez? - és letette a könyvet, amely rögtön abroncsszerűen összezáródott.

Piton az órára pillantott.

„Ideje indulnom Stelláért, - gondolta, – ha nem akarom, hogy lekéssük a Főnix Rend gyűlését.” 

* 

Amikor Piton és Stella beléptek, az igazgató szobájában már mindenki jelen volt.

- Á, jöjjenek, jöjjenek. Stella Spiridon kisasszony, - mutatott a zöld talárt viselő fiatal nő irányába, - ő is részt vesz a mai gyűlésünkön. Ők pedig - mutatott az asztal köré néhány régi és megbízható kollegám a Főnix Rendből, roxforti tanárok. Mme Pomfrey, Flitwick, Sinistra…

- Jó napot, foglaljanak helyet!

- Minerva McGalagony - bólintott a legközelebb álló tanárnő, míg a többi asztal körül ülő tanár csak fejbiccentéssel üdvözölte.

- A kisasszony is Mardekáros volt? Mert nem emlékszem önre. - vetett rá éles pillantást Minerva. És figyelmét nem kerülte el az az alig észrevehető mosoly, amely átfutott a bájitaltanár arcán.

- Nem, kedves tanárnő, én nem voltam roxfortos diák.

Stella pregnáns, sziszegő „sz” betűi elárulták, hogy nem a brit szigeteken látta meg a napvilágot.

Minerva bólintott:

- Talán rokona Piton professzornak?

Most Stella mosolyodott el:

- Dehogy, csak régi, kedves ismerősök vagyunk.

- Jó, hát akkor kezdjük el. - indítványozta az ősz szakállú mágus.

- Hát akkor én rá is térnék a problémára. Önök itt mind képzett mágusok, és nem kell önöknek ecsetelnem a fehér és fekete mágia közötti különbségeket. Köztudomású hogy a Sötét Nagyúr mindig is különleges kapcsolatot tartott fenn a kígyókkal. Bizonyos bizalmas információk alapján, amelyek a birtokomba jutottak, arról szereztem tudomást, hogy Voldemort egy rendkívül erős fekete mágiát készít elő, amelynek lényege a fekete kígyó erejében rejlik. Ez a sötét varázslat rendkívül pusztító és lényegében kivédhetetlen.

Itt Dumbledore egy kis szünetet tartott, és körbehordozta tekintetét a szobában ülőkön. Minerva összeráncolt homlokkal figyelt, Flitwick és a többiek a gondolataikba merültek.

- Azonban - folytatta Dumbledore, - a legősibb mágikus tanítások még tudták, hogy a kígyónak nemcsak romboló ereje van. Sőt. Hiszen a mai napig itt vannak körünkben, alapítóink szándékai szerint, kedves barátaink a Mardekár házból.

Az igazgató most Pitonra pillantott, aki összehúzott szájjal mereven előre nézett.

– Ebből a házból is ugyanúgy kerültek ki mind fehér mind fekete mágusok - hangsúlyozta az agg mágus. A kígyó ereje ugyan nagy, de egyben úgy látszik, Voldemort is téved. Megfeledkezett róla, hogy létezik a fehér kígyó ereje is.

– Így van, Severus? - fordult most Piton felé Dumbledore.

– Legjobb tudomásom szerint, ez nem fordul elő a számításaiban - felelte kimérten a bájitaltan tanár.

Most Stellán volt a sor, hogy színt váltson, falfehér lett, egy pillanatra Pitonra bámult, miközben úgy érezte, elakad a lélegzete.

– Igen barátaim, valószínűleg mert ez egy ősi, szinte feledésbe merült tan. A régi nagy kultúrák ezt még nagyon jól tudták, a fehér kígyó erejét hirdető szentélyek ennek voltak az élő tanúbizonyságai. A régi korok embereiben még elevenen élt annak a tudata, hogy a kígyó a tudást jelenti, de a gyógyítást is. Erről tanúskodnak az előszeretettel alkalmazott kígyó - szimbólumok Egyiptom felemelkedett kígyójától kezdve a gyógyító Aesclepios szimbólumára - a saját farkába harapó Uroboros kígyóval, de ezzel sem mondok újat, úgyhogy nem is fejtegetem tovább.

Ezek a tanítások azonban már ekkor is csak iniciatikus iskolákban terjedtek, csak nagyon kevesen voltak beavatva ezekbe a titkokba. Az ő feladatuk volt a fehér kígyó mágikus erejének a jótéteményeit megosztani az arra rászorulókkal, akik segítségért keresték fel ezeket a szentélyeket. Azonban a tudást annyira szűk körben őrizték, hogy végül már csak családon belül terjedt, és egyik generáció adta át a másiknak az ősi tudást.

- De hát Dumbledore! - nézett fel McGalagony, - ez volt a legfőbb oka annak, hogy ez az ősi tudás elveszett, és hogy eltűntek ezek a szentélyek. A beavatott családok az idők folyamán kihunytak, már nem volt kinek átadni az ősi tudást, vagy a beavatott elhalt mielőtt átadhatta volna.

- Pontosan, Minerva, - bólintott Dumbledore, - ezért merültek a feledésbe, főleg ahol még olyan kikötések is voltak, hogy csak férfi vagy női ágon öröklődhetett a tudás. De az emlékezet megőrzött még néhány olyan szentélyt, amelyek több ezer évesek, pl. Görögországban és a krétai kultúra színhelyein…

- Delphoi? - csodálkozott Minerva, - vagy Dodóna? Már régóta csak romok.

- Úgy van, delphoi már rom. De még létezett egy nagy hatalommal bíró szentély, amelynek hollétét még nagyobb titok övezte, mint a delphoiét, és amelyet csak a kígyós istennő szentélyeként emlegettek.

- Igen, Athana szentélye - bólintott Flitwick, - akit a Galambok, Szelek és…

- A Labirintus Úrnőjeként ismertek. – fejezték be a mondatot Dumbledore és McGalagony egyszerre.

- De Albus, ha már senki sincs, aki részesült volna ezekben a beavatásokban, akkor nem lehet felhasználni ezeket a mágikus erőket! Hiába tudunk a létezésükről! Még a hollétük is bizonytalan!

Piton egy szót sem szólt ezalatt a diskurzus alatt, csak egyre sápadtabb lett.

- Ki állítja kedves Minerva, hogy már nincs több beavatott? A Labirintus Úrnőjének titkát őrző „papnőt’’ én pl. nagyon régóta és nagyon jól ismerem.

Flitwick ismét bólintott:

- Hogyne! Medea Spiridont én is nagyon jól ismerem. Nagy tudású és megbízható boszorkány.

- Sajnos, Flitwick, az utóbbi időben sokat betegeskedik…

A jelenlevők tanácstalanul bámultak feléjük.

- Ezért a szentély titkait és annak vezetését teljesen átruházta leányunokájára. - folytatta derűsen az igazgató.

A teremben hirtelen nagy csend lett.

• Aki most itt ül közöttünk - folytatta - Stella Spiridon kisasszony.

Flitwick szaporán bólogatott:

- Sejtettem – dünnyögte maga elé.

- És a kisasszony elvállalna egy ilyen feladatot? - nézett Minerva a Piton mellett ülő lányra, aki zavarba jött a rászegeződő tekintetektől.

- Spiridon kisasszony igen képzett és erős boszorkány, évek óta figyelemmel kísérem a fejlődését.

- De nem túl fiatal egy ilyen horderejű feladathoz?

- Minden tudásnak a birtokában van, amire szüksége van a feladat elvégzéséhez. A fehér kígyó erejére van szükségünk, ez az egyetlen, ami szembeszállhat azzal a sötét varázslattal, amire Voldemort készül.

- De hát ez… egy megidézést feltételező mágia, ha jól sejtem. És ezek igen veszélyesek…

- Természetesen, csak ha vállalja ezt - mondta Dumbledore, és minden szem várakozóan Stella felé fordult.

Piton, aki eddig mozdulatlanul és szótlanul ült, hirtelen egy gyors és észrevétlen mozdulattal megragadta Stella kezét az asztal alatt, mintha vissza akarta volna tartani. De a Minerva éles szemét, aki a közelükben ült, ez nem kerülte el.

„Nocsak!” - gondolta.

- Igen, vállalom - mondta Stella határozott hangon, - megszerzem a fehér kígyó erejét.

- Nos, rendben van - fordult Dumbledore a résztvevők felé - valami kérdés, javaslat?

De senki sem szólt, csak az idős kis Flitwick professzor jegyezte meg csendesen:

- Bátor kis hölgy maga.

- Hát akkor mára ennyi lett volna - mire mindenki mozgolódni kezdett

- Miss Spiridon, Severus, kérem, még váltanék önökkel néhány szót.

De ekkor kopogtak az ajtón, és Harry Potter jelent meg, aki zavartan állt meg a küszöbön a sok jelenlevő tanár láttán.

- Mit óhajt, Potter? - kérdezte szigorúan McGalagony.

- Az igazgató úrral szeretnék beszélni…

- Nos Harry, mi a baj? - kérdezte az idős mágus, majd Stelláék felé fordult - menjenek csak, majd magukért küldök.