Szerző megjegyzése: Bocsi a késlekedésért, de végre megszületett az új fejezet. Figyelmeztetés: "A végeredmény máig kísértette.." kezdetű bekezdés kicsit horrorisztikus lett, így aki nem bírja, ne olvassa el! Én szóltam:)

4. fejezet

„ A francba a csendesen nyíló ajtókkal!” –suhant át Hermione agyán, ahogy szembe találta magát Dracóval a szobája ajtajában. Nem is kezdődhetne jobban a napja a tegnapi veszekedés után. Mát kezdte gyorsan felsorolni magában a megfelelő riposztokat a férfi várható csípős beszólásaira, bár nem volt könnyű dolga. Draco, ugyanis, arcpirítóan vonzó volt a még alvástól kócos hajával az egy szál fekete selyem pizsamanadrágban.
- Jó reggelt!
- He? – nagyon intelligens, dicsérte meg magát gondolatban Hermione. A híres roxforti könyvmolynak még egy köszönés is gondot okoz. Csúcs. – Neked is jó reggelt! – nyögte ki végül zavartan, amiben jócskán szerepet játszott a vele szemben álló férfi kérdőn felhúzott szemöldöke is.
Draco kényelmesen az ajtónak dőlt, amint észrevette Hermione zavart pillantásait, melyeket az arcára kiülő pírfoltok követtek. Erre, persze azonnal kibújt belőle az önelégült és adottságaival nagyon is tisztában levő hím. Kezeit a nadrág zsebébe csúsztatta, majd csípőjét könnyedén előbbre tolta, persze csak a kényelmesebb testhelyzet érdekében. Arról meg ki tehet, hogy közben tökéletes rálátást biztosított izmos mellkasára, biztonságot ígérő karjaira és simogatnivaló, selymes hasára?
- Papa? – motyogta egy álmos hangocska, valahonnan a padlószintről.
Draco, erre annyira nem számított, hogy döbbenetében majdnem elvágódott a saját hátráló lábában. Akkor sem lepődött volna meg jobban, ha Hermione háta mögött egy jóképű, meztelen pasast pillant meg, pedig csak a saját négy és fél éves öccse kapaszkodott a nő combjába.
Olyan döbbent és vörös lett a férfi arca, mint akit valami tiltott tevékenységen kaptak rajta. Ezt látva Hermione nem tudott elnyomni egy mosolyt. Szerencsére ezt Draco nem vette észre, mert jelenleg a lábát és az azt szorosan ölelő „kerti törpét” fixírozta, akit láthatólag nem hozott zavarba a kiemelt figyelem. Mélyeket pillogva, el-elnyomva egy ásítást kéredzkedett fel pótanyja karjaiba.
- Ő meg mit keres itt? – kérdezte értetlenül a szőke kerti törpe felnőtt kiadása.
- Velem aludt – Hermione úgy ítélte meg, hogy már egész nyugodt a hangja. Szégyen, de nagyobb biztonságban érezte magát így, maga elé szorítva Polluxot, mint egy pajzsot. – Néha átjön hozzám – válaszolta meg a férfi szemében csillanó kérdést. – Épp most akartam az ágyába dugni.
Draco csak biccentett, mire egy rakoncátlan tincs a szeme elé hullott. – Menjünk. Szeretnék veled beszélni – ezzel a kezével intett, hogy maga elé engedje a gyereket és a nőt.

Na, erre nem számított. Tudta, hogy Hermione jól gondoskodik Polluxról. Magában folyton hálát is adott, hogy a testvére szeméből nem veszett ki a pajkos csillogás, hogy nem vesztette el a mosolyát, amit nagyrészt a lánynak köszönhetett.
Persze ő is sokat foglalkozott az öccsével, amikor csak ideje engedte, de ez ritkán fordult elő. Most elsődleges célja a vadászat volt. A halálfaló vadászat.
Másrészről ez a papázás még új dolog volt. Csak néhány hete kezdte Pollux papának és anyának szólítani kettejüket. Amikor Draco automatikusan kijavította a fiúcskát, hogy ő nem az apja, hanem a bátyja, a válasz csak ennyi volt: „Tudom.”
Mindeközben észre sem vette, hogy folyamatosan az előtte haladó nő kecsesen hullámzó csípőjét bámulta, míg öccse egy újabb ásítása vissza nem rántotta a jelenbe, miközben majdnem fejjel ment a gyerekszoba ajtófélfájának.
Úgy döntött, nem kezd el hangosan szitkozódni, ezért némán figyelte az ajtóból, ahogy Hermione lefekteti Polluxot, majd puszit nyom a homlokára és kisétál a szobából, melynek plafonján még ott pislákolt az Esthajnal csillag, néhány kísérője társaságában.
- Legalább van egy Malfoy, akit az ágyadba engedsz – mondta a nő hátának, de el is harapta a mondatot, mert érzete, hogy ez nem a legjobb nyitás, ha azt akarja, hogy beleegyezzen a nő a terveibe.
- Ezzel meg mit akarsz? Csak azt ne mondd, hogy befagyott a pokol és most nincs mi fűtsön éjjelente?
Ahogy némán, szemben álltak egymással, bárki azt mondta volna, hogy mindjárt szerelmesen esnek egymásnak. Ők inkább a szerelem helyett, valószínűleg haragot mondtak volna, de döntse el mindenki maga, hogy kinek van igaza!
Draco megrázta a fejét, mintha ezzel megszabadulhatna a nem kívánatos gondolataitól, majd remegő kézzel végigtúrt a haján.
- Csak szerettelek volna megkérni, hogy ma vacsorázz velem. Szeretnék veled megbeszélni néhány dolgot, köztük a karácsonyi partit is – mondta olyan lemondó hangsúllyal, mint aki eleve visszautasításra számít.
- Rendben.
- He? – Hermione máris sokkal jobban érezte magát. Nem csak ő tud hülyén reagálni. Tudta, hogy Dracótól nem várhat többet. Nála ez a bocsánatkérés: egy ritka könyv, vacsora a kedvenc fogásaival, esetleg egy kirándulás Polluxszal.
Hermione nem hiába volt a legintelligensebb boszorkány. Tudta, hogy Draco nem is annyira Malfoy, mint mutatja, de ezt kimutatni nem mindig tudta. Csak a fent említett ritka alkalmakon tudta elengedni magát. Ilyenkor leengedte személyiségét elzáró pajzsait és Hermione bepillanthatott a férfi valós lényébe, aki mosolygós, okos, családorientált és meleg szívű. De ezek olyan rövid ideig tartottak, hogy leginkább csak álomnak hitte őket.
- Akkor este találkozunk – ezzel ellépett a férfi mellől, de véletlenül a karját végigsimította a sajátjával, mire vissza kellett fognia magát, hogy ne kezdjen rohanni visszafelé a szobájába. Azonban, amint szobán belül volt, az ajtónak dőlt és ábrándosan végig simított a bal karján, ahol a férfihoz ért. Nem tagadhatja már túl sokáig, hogy vonzódik hozzá, de mi értelme az egésznek? Hisz csak mágikus szerződés tartja össze őket, nem a szerelem. Nemde? – Na jó, Hermione Granger Malfoy, mozdulj! Nincs idő rózsaszín leányálmokra!- suttogta maga elé, majd egy lökéssel elszakadt a hűvös fától, hogy belevesse magát az új napba. (És lehetőleg ne is gondoljon arra, hogy mi vár rá majd este.)

A délelőttje viszonylag gyorsan eltelt az ügyosztályon. Elintézett néhány aktához tartozó papírmunkát, megbeszélték a napi értekezleten a tegnapi éjszakások riasztásait. Ez szinte mindig feldobta a napját, mert bár a téma mocskos volt, Damian, az éjszakások primusa, mindig úgy tudta előadni, mintha egy jó kis filmről beszélne. Néha már csak a humor segített, mert ez kellett is ahhoz, hogy kicsit kívül tudjanak maradni a borzalmakon az utóbbi időkben.
Annak idején Hermione is az éjszakásoknál kezdett, amikor a háború még javában tombolt és Voldemort ontotta magából az ocsmány hibrideket és beteg fantáziája egyéb kreálmányait.
Sokaknak az első este a legrosszabb. Nehezen tudják legyűrni az ösztönös félelmüket a sötétségben lappangó rémekkel szemben. Amit nem látsz, nem ismersz, jobban rád hozza a frászt éjjel, mint nappal – ez szabály. Hermionénak azonban már volt alkalma a Roxfortban az éjszaka szeme közé nézni néhány alkalommal, így ismerősként köszönthette azt. Éppen ezért rázta meg az az éjjel, amikor Greybeck egyik támadásának helyszínére kellett kimenniük.
Hermione azt hitte, tudja, mire számíthat, de hatalmasat tévedett. Ez volt az első azon vérfarkas támadások sorában, amit azóta csak „Fertelemként” emlegettek.
Fenrir és Voldemort kart-karba öltve kikísérleteztek egy új bájitalt, melynek hatására az áldozat átmenetileg átváltozott vérfarkassá. Ez a hatás nem tartott tovább 30 percnél és annyi életerejét használta fel az alanynak, hogy sokszor kómában végezte az illető, ha nem halt bele a sokkba.
Fenrir azonban aznap éjjel sem hazudtolta meg önmagát. Egy fiatal házaspárt választott ki, akiknek volt egy 6 éves kisfiuk. Neki beadta a bájitalt, mielőtt a szüleit térdeplő pozícióba egymással szemben kikötözte.
A végeredmény máig kísértette Hermionét rémálmaiban. A kisfiú, Joseph, sokktól kitágult pupillákkal ült a nappali közepén két véres kupac között, miközben ölében egy gömbölyű valamit dédelgetett. A Hermione előtt belépő varázslók szájuk elé szorított kézzel rohantak ki az ajtón, majd kánonban elkezdett beszűrődni az öklendezésük hangja. Ám a szobába lépve a fiatal boszorka már tökéletesen értette őket, mert a véres gombócon tisztán elővillant néhány tincs szőke haj.
Mint kiderült, a szer hatására az alanyok úgy kezdtek viselkedni, mint a frissen átváltozott farkasok. Nem voltak gátak, csak a vérszomj, és Fenrirék pont ezt akarták. A cél a félelemkeltés volt, és persze büntető eszközként is sokszor alkalmazta már Voldemort vélt- valós ellenségek családjain.
Hermione számára ez volt a pokol legmélyebb bugyra. Itt jött rá, hogy Voldemortot már tényleg nem lehet életben hagyni. Meg kell halnia.

Ahogy ez most eszébe jutott, átfutott az egész testén a jeges borzongás.
- Jól vagy, kislány? – lépett hozzá az 50-es éveiben járó Damian. – Mintha kísértetet láttál volna odabenn – intett a fejével a tárgyaló felé.
- Semmi baj, csak beugrott az az éjszaka – nézett fel a két méter magas férfi arcába, aki a kezdetektől lányaként kezelte őt, miközben megtanította a túlélésre a szörnyek közt. Látta, ahogy elsötétül a férfi vidám moha zöld tekintete, hogy lassan a haragos tengert idézze.
- Kislány…

Mikor este Hermione megérkezett a kapuk elé, még mindig ökölbe szorultak a kezei akaratlanul is, és már nem tudta volna azt mondani, hogy csak az emlékek miatt. Őszintén tartott tőle, hogy mit akarhat Draco, de ott volt az is, hogy mostanában egyre többször jutottak az eszébe arcpirító gondolatok a férfival kapcsolatban. Ráadásul ez már szinte mindig érezhető feszültséget teremtett kettejük között és sokszor nem tudta eldönteni, hogy megüsse, vagy magához rántsa a szőkét.
Ilyen és hasonló gondolatainak csak az szabott gátat, amikor a szobájába lépve megpillantotta az ágyán heverő „szeretetcsomagot”. Na, nem Dracót, nem kedves barátaim, de valami hasonlóan lélegzetelállítót.
Egy meseszép haute couture ruha feküdt szépen a hatalmas ágyon, mellette egy smaragdzöld tintával írt üzenet: „ A szalonban várlak.”
Hermione becsületére legyen mondva, hogy csak egyszer futott át az agyán, hogy a férfi által kiválasztott ruha helyett egy egyszerű és kényelmes nadrágot és blúzt húzzon, de most legbelül kíváncsi volt mik is Draco céljai.
Végül mielőtt lement volna a földszintre, utoljára még belepillantott a tükörbe és kifejezetten örült neki, hogy nem ellenkezett a férfival. A ruha mélykék színe szépen kiemelte haja mára szelídebb barna hullámait, ahogy szorosan követte, egészen a csípőjéig, teste vonalát. Ott a szoknya hirtelen bővülni kezdett egészen a tűsarkúba bújtatott bokáig. Így nem is lehetett észrevenni a jobb oldalon, a kriminálisan magasan (csípőig) felhasított anyagot. Ám nem ez volt a ruha egyetlen különlegessége. Szinte minden mozdulatára végigcirógatták a tincsei a hátát, tekintve, hogy ott csak pókháló vékonyságú volt az anyag, és az is csak alig a gerince közepéig.
„Lesznek még itt gondok.”- jutott a lány eszébe, és nem is tévedett akkorát, tekintve, hogy a lélegzete is elakadt, ahogy benyitott a szalonba.
Az egyetlen márványtömbből faragott kandallónak kényelmesen nekidőlve ott állt a férje. Ahogy lassan felnézett a párkány fölé helyezett velencei tükörbe, egy szívdöglesztő mosolyt küldött a lány tükörképe felé. Ez a mosoly, Hermione legnagyobb szerencsétlenségére, még akkor is makacsul az ajkain ült, mikor a szoba felé fordult.
„Vajon, hogy csinálja, hogy egyetlen mosolyától olvadozni kezdenek alattam a lábaim?” – gondolkozott. Ám tovább nem jutott, mert minden agysejtjére szüksége volt, hogy elraktározhassa a felé közeledő férfi képét.
A szexi volt az egyetlen szó, jelen pillanatban, ami eszébe jutott, ahogy végigfuttatta tekintetét a méret után készült fekete szövetnadrágon, illetve a mellkas közepén szándékosan szétnyíló hófehér selyemingen.
Talán más férfin nevetségesen állt volna ez az álló galléros, smaragd mandzsettás darab, de Dracót csak még vonzóbbá tette, tovább hangsúlyozva tejfölszőke hajának kontrasztját az éjfekete zakóval.
Hermione észre sem vette, hogy szinte elfelejtett levegőt venni, míg a férfi ujjai rá nem simultak meztelen alkarjára.
- Gyere, a vacsorát hamarosan tálalják – ezzel lassan húzni kezdte a nőt vissza a kandalló felé. – Gyönyörű vagy. Sajnálom, hogy nem tölthetünk el így több estét is együtt, mint egy igazi család. Tudod, amint megláttam ezt a ruhát, nem tudtam másra gondolni csak, hogy milyen lennél benne – suttogta a szavakat a fülébe Draco. Hermione érezte fülcimpáján a forró leheletet, de a férfi ajkai nem érintették meg. Leküzdve csalódottságát, már épp meggyőzte volna magát, hogy jól van ez így, mikor megérezte. A férfi forró ajkai a nyakát cirógatták, míg bal kezének ujjai lágy köröket rajzoltak hátának fedetlenül hagyott bőrére. Hermione nem tehetett semmit és nem is akart tenni az őt lassan elöntő forróság ellen. Tudattalanul is úgy billentette a fejét, hogy a férfi minél jobban a nyakához férhessen, miközben csípőjét a férfihoz szorította.
- Khm.
- Mondtál valamit? – emelte fel Draco a fejét, Hermionéra nézve. A lány azonban nem rá figyelt, hanem a nyitott ajtóban álló köpenyes alakra. – Perselus – fordult a zavar legkisebb jele nélkül keresztapja felé Draco.
- Professzor – biccentett Hermione, annál zavartabban, miközben már érezte, hogy nem a testét önti el a forróság immár.