Első fejezet: Felmentősereg

Perselus Piton teste összerázkódott. Legyengült, több napja nem evett és súlyos sérülései voltak. Egyenesen csoda volt, hogy még nem alulról szagolja az ibolyát.
Ez a tény Bellatrix Lestrange halálfalót zavarta a leginkább.
Ott volt hű ura árulója, akire már gyanakodott, hogy talán kettős életet él.
Most itt fekszik előtte több Crucio után élve és még csak nem is ordít.
Felfoghatatlan volt.
Megint belerúgott Pitonba, hallatszottak a bordák törései, de a férfi egyetlen hangot sem adott ki, több volt a méltósága annál.
Már több órája a mocskos padlót bámulta, vér, hányás és ki tudja még mi elegyén fekve. Nem volt finnyás ember, de már többedszerre a hányinger kerülgette.

- Nem tudnál megdögleni? – tette fel a kérdést a nő.

- Nem.

- Rendben, Crucio!

Piton megint összerázkódott, de nem adta föl, ott volt benne az a makacs élni akarás, ami nem hagyta, hogy egyszerűen meghaljon. Pedig már kívánta, nagyon is: végre véget érne a nyomorult élete, nem kéne a Nagyúrhoz rohangálni és azzal sem kéne törődnie, hogy Potter mikor talál rá és öli meg.
Fogságban töltött percei alatt volt ideje gondolkozni James Potter drágalátos fián. Sajnos neki is észre kellett vennie, hogy a fiú fejlődik, nagyon gyorsan. Úgy egy hete is meg akarta ölni, de nem sikerült neki. Az emlékre most a padlón fekve is gonoszan elvigyorodott.

- Mit vigyorogsz Perselus, tán élvezed?

- Nem Bella, nem élvezem – köpte a férfi – Miért nem ölsz meg egy Adavával?

- Abban nincs élvezet, ennyire azért ismerhetnél.

- Hogy jöttél rá? – kérdezte, miközben az oldalára fordult, melyet egy fájdalmas fintor követett.

- Te vagy a Nagyúr kedvence, bár ezért igazán hülyének tartom. Többször átvágtad, csak ő annyira megbízik benned, hogy észre sem veszi, de én, hű szolgája igen. – a nő diadalittasan kihúzta magát. – Tudod, ott rontottad el már sok éve, hogy nem ölted meg Pottert, pedig lett volna rá alkalmad, nem is kevés.
Ott tanítottál, aztán a toronyban történtekkor, amikor egy hete összefutottatok, de te mégsem tetted. De majd én megölöm azt a kis férget és a Nagyúr hálás lesz nekem.

- Bella, Bella, te annyira hülye vagy. Gondolod, nem öltem volna meg Pottert? Elhiheted, ez minden álmom, de sajnos téged a Nagyúr nem avat be olyan dolgokba, amikbe engem.

- Hogy mered, én vagyok a leghűbb embere és a...

- És a szeretője? – Piton elvigyorodott, bár ez inkább vicsorításnak hatott – ezt mindenki tudja Bella.

- És, ha a szeretője vagyok?

- Bella, te azt hiszed, szeret, ugye? – Piton döbbenten nézett a nőre.

- Így van, lehet, hogy nem mondja, de így van! – toppantott a nő.

- Neki nincs lelke, nem szeret semmit és senkit.

- Crucio! – Piton összeszorított foggal tűrte a kínzást, bár fogait olyannyira belenyomta ajkába, hogy abból kiserkent a vér.

- Fáj az igazság?

A válasz csak annyi volt, hogy a nő a férfi arcába lépett. Lestrange csizmájába beleakadhatott egy kavics, mert valami a férfi arcába mélyedt, mély sebet vágva.

- Csak nem fáj, hogy elcsúfítalak? Bár ennél nem lesz rosszabb, nyugodj meg... – köpte a nő.
- Most pedig itt hagylak, már úgysem tudsz felállni, majd megesznek a farkasok vagy a férgek, nem is tudom, melyik jobb! – kacagott hidegen Bellatrix.

Azzal a nő felkapta vértől csatakos talárját egy ezeréves fotelről és elment. Az ajtó nyitásakor jeges fuvallat érte el a bájitaltanárt. A férfi megpróbálkozott a felállással, de törött csuklójára támaszkodva nem remélhette, hogy ez valaha is sikerülhet.
Hosszú órák kísérletezése és nyögései után elvesztette az eszméletét.

###


Egy kényelmes ágyban ébredt, gyertyákkal körülvéve. Feje sajgott és a hirtelen fénytől fájdalom nyilallt a szemébe. Érezte az arcán levő sebet, a hátán levő sebeket és a más egyéb helyeken található sérüléseket.
És volt még valami különös, amit még sosem tapasztalt: valaki fogta a kezét.

- Hát felébredt – szólt egy régről ismert bársonyos hang.

- Granger? – nyögte első meglepetésében.

- Igen, én vagyok az, professzor. Hogy érzi magát?

- Megmaradok, de hol vagyunk?

- Abban a házban, ahol magára találtunk. Nem tudom pontosan, hogy hol, de minden rendben lesz.

- Hogyhogy megtaláltak?

- Harry, Ron és én találtunk magára Remus Lupin segítségével. Össze volt verve és megkínozták.

- Megkérhetném, hogy legalább ne emlékeztessen rá? - förmedt a lányra, majd kinyitotta a szemét. Tényleg ott voltak, de az ágy, amin feküdt, nem volt ismerős számára. Távolabb két alakot pillantott meg, mindkettő az asztalra dőlve aludt. Az asztalon rengeteg bájital és kötszer állt. – Miért nem varázslattal forrasztotta össze a sebeimet?

- Ha bármelyikünk is varázsolni próbálna, lebuknánk, rengeteg halálfaló van a környéken.

- Akkor maguk mit keresnek még itt?

- Azt vártuk, hogy maga felébredjen. Nem volt olyan állapotban, hogy továbbindulhattunk volna.

- Maguk miattam maradtak itt? – nézett őszinte megrökönyödéssel a lányra. Hermione Granger arca beesett, sápadt volt, de szemei ugyanúgy csillogtak, mint azt a tanár már megszokhatta.

- Akár hiszi, akár nem. – a lány szemében enyhe düh villant – Hogy érzi magát?

- Jól. – hazudta a férfi, bár sebei lüktettek. A hasához nyúlt, hogy megtapintsa a legfájdalmasabbat, mire észrevette, nincsenek rajta a ruhái. – Hol vannak a ruháim?

- Ott. – mutatott egy székre a lány, ahol tiszta ruhák lógtak.

- Hogy tisztította ki? – húzta fel a szemöldökét.

Hermione csak megrázta két kezét a professzor előtt, majd a férfi homlokához nyúlt.

- Lázas, igya meg ezt. – azzal ülőhelyzetbe segítette a sebesültet, bár annak nem volt ínyére, hogy egy nő segítsen neki, főleg egy griffendéles. Kénytelen-kelletlen, lenyelte a borzalmas ízű folyadékot, majd visszacsúszott az ágyba. Furcsamód biztonságban érezte magát, még ha három griffendélessel is volt összezárva.

- Mióta vannak itt?

- Két napja, most tért magához először. Lassan tovább kell mennünk, mert így felfedezhetnek minket.

- Menjenek csak.

- Nem hagyjuk itt.

A lány kedvesen, bár szomorúan nézett a tanárra, aki nem tudta mire vélni a gesztust. Hermione hirtelen Perselus arcához ért, mire a férfi elfordította a tekintetét.
„Miért viselkedik így velem ez a lány? Hisz’ megöltem Dumbledore-t!”

- Dumbledore a végrendeletében leírta, hogy találunk egy kulcsot, ami a Gringotts egyik széfjét nyitja. Abban találtunk egy levelet, ez felmentette magát.

- Egy levél nem ment fel ezek alól. – pillantott a lányra szomorúan.

- De ez igen. – hallatszott egy másik oly kedves hang, Albus Dumbledore cinkos mosolyával párosulva. Az igazgató leült a betegágy másik felére, kezét Piton vállára téve.
A férfi döbbenettől szétnyílt ajkakkal bámulta a professzort.
A következő pillanatban minden fájdalma ellenére szorosan megölelte az igazgatót. Szemükből könnyek hullottak.
Pitont nem érdekelte, hogy ezzel az egy mozdulattal lerombolja a tekintélyét, szüksége volt erre az ölelésre.
Amikor megölte (vagy nem?) az igazgatót valósággal úgy érezte, meghasad a szíve. Ott, akkor nehezére esett, hogy ne rohanjon a torony párkányához és ugorjon az igazgató után.

- Jól van, fiam, minden rendben. – Dumbledore egy könnyed mozdulattal visszanyomta a férfit az ágyba.

- De hogyan, hisz én...

- Nos, valóban, de úgy tűnik te és az ifjú Potter megmentettetek.

- Hogyan? – nézett Piton hol az igazgatóra, hol a már ébren figyelő Potterre. Most nem érdekelte a fiú értetlen arca, csak a választ akarta hallani.

- Harry végig ott volt a toronyban, látott mindent. Harry és te is olyan nagyon nem akartátok, hogy én az örök vadászmezőkre lépjek, hogy valami láthatatlan és ismeretlen varázslattal megvédtetek. Én se tudok jobb magyarázatot a dologra, majd a háború után egy tál citrompor mellett kiötlök valamit.

- De, de.. lezuhant...

- Nos, igen. Az bevallom, nem volt olyan kellemes, de Fawkes tett róla, hogy ne essek olyan nagyot.

- De hát Hagrid vitte el onnan a testét! – szólalt meg először Harry. Ebből Piton leszűrte, hogy a fiú sem tud mindenről.

- A testem egy igen bonyolult bűbáj eredménye volt. A varázslat lehetővé tette, hogy lemásoljam önmagam és már csak a fantáziámat kellett bevetnem, hogy olyan sebeket gyártsak, amik egy ilyen eséskor érik az embert. Hát nem volt okos Woofit bácsikám?

Harry, Ron, Hermione, Remus és Piton is egyformán megrökönyödve nézte a vidám öregembert. Piton tétova mozdulattal megérintette az öreg mágust, igazi-e?

- De most hagyjuk ezt a témát, majd egy csésze teánál elmesélek mindent, amit tudok.

- Hogyhogy eddig nem adott semmilyen életjelet?

- Nem láttam bölcs dolognak, hiszen mindenki úgy tudta, meghaltam és a zuhanás közben, ami igen hosszú volt, végiggondoltam, hogy nem is lenne olyan rossz fordulat, ha váratlanul meghalnék. Így Voldemort nem számít arra, hogy továbbra is támogatom Harryt és a Rendet.

A fiatalok és a tanár egyetértően bólintottak.

- De más sem tudhatja meg – kotyogta közbe Hermione.

- Így igaz, kisasszony, épp ezért fogom elváltoztatni a külsőmet. – azzal az igazgató fordult egyet, hogy aztán egy teljesen más ember nézzen vissza a társaságra.

- Ön metamorfmágus? – sikkantott Hermione.

- Valami olyasmi. – bólintott egy jóval fiatalabb, barna hajú, izmos férfi, szemüvegben. A hosszú szakállnak nyoma sem volt, csak a szemek csillogása maradt ugyanolyan. Az új Dumbledore sötétkék, meleg talárt viselt. Az igazgató egy a falon lógó kettétört tükörben megszemlélte az eredményt, majd elégedetten ült vissza az ágy szélére.
Pár percig élvezhették a boldog, nyugodt csendet, amikor egy hangos csattanással hatalmas lyuk keletkezett a rozoga plafonon.

- Hogyaza.. – káromkodott Harry.

- A fiatalurak és én kimegyünk és feltartóztatjuk a halálfalókat, addig Ms Granger segít önnek. – adta ki az utasítást Dumbledore, majd az említettek és maga a mágus kiviharzottak az ajtón.

- Jöjjön, segítek – mondta a lány, felnyalábolva a tanár ruháit.

- Menni fog egyedül is, köszönöm. – sziszegte a lány arcába, mivel az, szemmel láthatóan arra készült, hogy segítsen felöltözni a tanárnak.
Így hát a mogorva tanár egyedül kezdett neki a folyamatnak, de felállnia sem sikerült, hogy elvegye a lánytól a ruhákat.

- Ezt vegye fel, a többinél én segítek. – azzal odadobott egy csíkos alsónadrágot a tanárnak. Az nagy nehezen ugyan, de magára rángatta.
Hermione lerántotta a férfiról a takarót, majd minden további nélkül felállította és ráadta az inget. Piton vicsorogva tűrte az öltöztetést, de kénytelen volt beletörődni, hogy önállóan semmi esélye.
Fél perc múlva a lány már a cipőfűzőjét kötötte, majd a férfi kezébe hajította az immár tiszta talárt. Ő maga egyetlen mozdulattal belesöpörte az asztalon álló dolgokat egy hatalmas zsákba, majd azt a vállára vette.
Piton nagy nehezen beleküzdötte magát a súlyos ruhadarabba, majd továbbra is az ágy szélén ülve várta, hogy a lány végezzen a teendőivel. Kintről átkok és rontások hallatszottak, amint azok célt értek vagy épp egy fába vagy bármibe csapódtak.
Hermione mindenféle zsákkal a hátán a tanár hóna alá nyúlt, hogy felsegítse.
Piton a lányra nehezedve felállt, látta ugyan, hogy a lány majd megszakad a súlya alatt, de nem tehetett mást, egyedül nem volt képes arrébb menni.
Valahogy eljutottak az ajtóig, ahol a lány előkapta a pálcáját, majd kinyitotta az ajtót.
Abban a pillanatban egy kábítóátok indult el a páros felé, amit a lány pillanatok alatt hárított, majd ő is rontást küldött, ami talált, egy halálfalót ledöntve a lábáról.

- Na jöjjön – nyögött a súly alatt a lány. Lupin, Dumbledore és a két fiú hátrálni kezdtek Pitonék felé, végül sorfalat képezve előttük.

- Tudja hogy kell mással együtt hoppanálni? – ordította túl a csatazajt Piton.

- Nem, de itt az ideje, hogy megtanuljam – ordította vissza.

- Majd én! – kiáltott Piton.

- Maga túl gyenge, nekem kell megpróbálnom. – azzal a lány becsukta a szemét, erősen koncentrálni kezdett a tanárt erősen magához szorítva.
Pár pillanat múlva már mindketten érezték az örvénylő fojtogató környezetet, ami minden egyes hoppanálással jár.
Egy kihalt sikátorba érkeztek, ahol mindketten egy hókupacra rogytak. A hűvös sötétségben kapkodták a levegőt, mire feltűnt mellettük a csapat maradék tagja.
Lupin és Dumbledore felnyalábolták a félájult Piton, míg Harry és Ron Hermionét szabadították meg a rengeteg batyutól és zsáktól, majd felállították a hóból.

Hatan indultak a kietlen, sötét, koszos utcán egy takaros kis ház felé. Pitonnak már mindegy volt, hová mennek, csak feküdhessen le végre és kapjon fájdalomcsillapító bájitalokat.
Elfintorodott a gondolatra, hogy volt ellensége barátja támogatja, de nem volt mit tenni.
A ház ajtaja elé érve kisebb szöszmötölés után Granger bonyolult pálcamozdulatokkal kinyitotta a nehéz ébenfa ajtót.

A kellemes meleg szinte beszippantotta a viharvert társaságot egy hatalmas előtérbe, melyet ezer meg ezer gyertya világított meg.
- Merlinre! – hallatszott egy sikkantás, majd megjelent Molly Weasley nyomában férjével és lányával.
- Jó estét Mrs Weasley, bemutatom ööö... Brian Evans-t. – bökte ki Hermione pár másodperc tétovázás és mérlegelés után. Dumbledore elismerően pillantott rá, majd megszólalt.
- Jó estét és elnézést, hogy így magukra török. A sebesültünknek alighanem szüksége lesz egy ágyra.
- Piton... – ismerte fel a félájult alakot Arthur Weasley.
- Később mindent elmagyarázunk, de most segítsenek, kérem. – szólalt meg határozottan Harry, majd Ginnyre mosolygott. Mrs Weasley azonnal Piton segítségére sietett, akit az új nevet kapott Dumbledore és Lupin bevittek egy földszinti szobába.

Perselus Piton ismét arra a különleges érzésre ébredt, valaki fogta a kezét. Már tudta, ki az, aki másodszorra erre a tettre vetemedik, így azonnal kirántotta a kezét Hermione kezéből.

- Hagyja, hogy meggyógyítsam – morogta a lány kimerülten. Piton rápillantott a fiatal nőre, aki dühösen nézett vissza rá, majd megragadta a tiltakozó férfi kezét.

- Azzal, hogy a kezemet fogdossa, nem tud meggyógyítani, inkább adjon Fájdalomcsillapító bájitalt! – dörrent a lányra.

- Fogja be! – a hang ezúttal a másik oldaláról érkezett Ron Weasleytől. A fiú is kimerülten pillantott rá.

- Weasley, lehet, hogy már nem vagyok a tanára, de...

- Silens! – Piton folytatta volna, de csak a szája mozgott, ahhoz viszont túl erőtlen volt, hogy nonverbálisan, pálca nélkül hatástalanítsa a varázslatot.

- Ne erőlködjön, saját varázslat, csak én vehetem le magáról. – vetette oda a lány, majd újra megfogta a férfi kezét és lecsukta a szemét.
A látvány minden varázslat nélkül belefojtotta volna a szót a tanárba, ennek oka az volt, hogy hirtelen távoli, ismeretlen dallamot hallott, varázslatos melódia volt hallható, majd valahonnan sárga és fehér virágszirmok emelkedtek a levegőbe, lágy tornádóként közrefogva Pitont és Hermionét.
A dallam és a látvány után a sebesült férfi megérezte a szirmok illatát, úgy érezte valamilyen láthatatlan erő ringatja, majd megnyugodva elaludt.
A szirmok továbbra is kavarogtak a lány körül, egyre erősebben, meg-meglebbente Hermione haját, míg ő erősen koncentrált. A szirmok hirtelen az alvó férfi felé úsztak, majd sebeire ereszkedtek.
Mire a varázslat véget ért, Hermione is mély álomba merült, továbbra is a férfi kezét szorítva.



A lassan hajnali égen egy csillag ezüstösen felragyogott, majd a nap első sugaraiban eltűnt, de Megara Granger tovább figyelte a földi világ történéseit.



[Nagyon reménykedem néhány kritikában.:)]