|
13. fejezet
13. Roxfort Expressz
A szeptember elsejét már alig bírtam kivárni. Gondolom, minden gyerek így van ezzel, amikor első útjára indul Roxfortba. Az első hetet a könyvek áttanulmányozásával töltöttem, de a másodikra alig maradt olvasnivalóm. Természetesen nem olvastam ki őket – kivéve az Ezer bűvös fű és gombát -, de szórakoztató volt belelapozgatni. Sok érdekes dogot írtak le a növényekről, gyógyító hatásukról, és persze, káros hatásukról is.
A második hét végén anya kitalálta, hogy elmehetnénk sétálni. Úgy látszik, a szobafogság ennyi volt... de elhamarkodottan ítéltem meg, mert anya váratlanul a homlokára csapott. Tehát eszébe jutott...
Nem lett semmi a sétából, de anya úgy megsajnált, hogy megengedte, hogy kimenjek a kertbe olvasni. Jó, persze, néha kiengedtek ezelőtt is, de ez hosszabb időre vonatkozott. Kicsit sajnáltam, hogy nem beszélhetek Perselusszal, de úgy gondoltam: majd az iskolában!
Eltelt a második hét is. És már a harmadik vége felé közeledtünk, mikor eszembe jutott, hogy hogyan fogunk mi eljutni a pályaudvarra?
- Anya! Hogy’ tervezted, mivel megyünk ki a pályaudvarra?
- A Kóbor Grimbusszal. Miért?
- Időben odaér az? - néztem rá kétkedőn.
- Hát, ha kicsit hamarabb indulunk, biztosan. Legfeljebb hamarabb érsz a 9 és háromnegyedik vágányhoz is. Nem lesz gond, hidd el! - nyugtatgatott.
Na igen. Ahogy vészesen közeledett az idő, én egyre jobban paráztam. Először csak izgalmat éreztem, mert kíváncsi voltam mindenre, de aztán egyre inkább féltem, hogy esetleg nem leszek elég jó oda. Hiszen mindenki annyit áradozik Roxfortról!
* * *
És akkor eljött a szeptember elseje! Reggel kilenckor keltett anya, gyorsan megreggeliztem, és – bár anya már tegnap figyelmeztetett, hogy kezdjem el időben -, csak most láttam neki a pakolásnak.
Először ruhák, aztán tankönyvek, egyéb iskolás holmik, majd a személyes tárgyak, amikre feltétlen igényt tartok. Mindent bepakoltam, habár anya nem hitte el, úgyhogy merő önszorgalomból átnézte az egészet. Aztán persze igaza volt, kihagytam egy-két dolgot.
- A levélben írták, hogy saját seprűt nem használhatsz, úgyhogy sajnos itthon kell hagynod a Nimbuszt.
- Mi?! Miért nem mondtad eddig?
- Sajnálom, de nekem régen nem volt seprűm, így nem emlékeztem erre a szabályra! - visszakozott anya, de hát... bele kellett törődnöm!
- Na, megvagy?
- Igen, most már minden megvan - feleletem totál lehangolva.
- Akkor indulás!
Azzal kiléptünk az utcára, anya kinyújtotta pálcás kezét, mire nagy robajjal megjelent a nagy, piros busz.
- Üdvözlöm önöket a Kóbor Grimbuszon! Miben lehetek szolgálatukra? - szállt le a hajlott korú kalauz.
- Londonba mennénk, a Foltozott Üsthöz - mondta anya, miközben a ládámat próbálta felrakni az első lépcsőfokra.
- Azzal ne fáradjon! Majd én! Hát azért vagyok itt! - szólt közbe a kalauz, és pillanatok alatt felrakta a ládát.
- Köszönöm. Mennyi lesz?
- 11 sarló fejenként - anya kifizette, majd helyet foglaltunk az egyik ülésen.
Zökkenőmentes utunk volt, leszámítva az ide-oda rángatózást, de ez a busz már csak ilyen... Csak egy vén varázsló volt a buszon rajtunk kívül, de ő is hamar leszállt. A reggeli pakolás elvett egy órát, de még így is maradt időnk bőven, tizenegyig! Még mázli, hogy csak egy varázsló volt előttünk!
Hamarosan elérkeztünk a fogadóhoz, kiszálltunk, és anya még egy kis borravalót is adott a kalauznak, majd elindultunk a metró felé.
- Hát, azért jobb, mintha a pályaudvaron tettek volna ki! Gondold el, hogy néznének az emberek, ha...
- De anya! A Kóbor Grimbuszt nem is látják a muglik!
- De ha hirtelen a semmiből bukkansz elő, azt észreveszik!
- Az lehet...
Nagy nehezen átverekedtük magunkat a reggeli tömegen, majd miután a jegyellenőrzőn is könnyedén átjutottunk, anya így szólt:
- Figyelj csak, Kerry! Nekem majd el kell mennem dogozni, úgyhogy csak bekísérlek a vágányhoz, jó?
- Micsoda? Még ilyenkor is?
- A szabadságom miatt kicsit lemaradtam a papírmunkával.
- De hát az csak pár nap volt! - akadtam ki teljesen, de közben megjött a metró, és nem volt időnk tovább vitatkozni a témáról.
Beverekedtük magunkat a szerelvénybe, és csöndesen vártuk, hogy megérkezzünk. Nem voltam képes napirendre térni a dolog felett! Még most is a munka? Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha haza kell majd jönnöm... - füstölögtem magamban.
Negyedórás utazás után elértünk a King’s Cross-hoz vezető utcához, és ráérős léptekkel a bejárathoz sétáltunk.
Anya szerzett egy kulit, rárakta a ládát, majd elindult a kilences vágány felé. Egy páran megbámultak minket a bagoly miatt, de szerencsére Nox aludt, így nem volt feltűnő - nem rikácsolt.
Megálltam a tízes és a kilences vágány közti falnál, és ahogy anyu tette, nekidőltem, mire a fal eltűnt mögülünk, és máris a 9 és háromnegyedik vágányon találtuk magunkat.
- Áh, itt a vonat! - mondta anya, mintegy bíztatva engem, hogy végre szóljak hozzá.
Arra néztem, amerre ő, és megláttam az eddig csak álmaimból ismert piros Roxfort Expresszt.
- Vigyázz magadra és légy jó! Majd írd meg, hova osztottak! - búcsúzott anya, és egy nagy puszit nyomott az arcomra.
- Oké, szia anya! - öleltem meg, kissé szomorkásan.
Megsimogatta a fejem, majd elindult visszafelé. Szétnéztem a vágányon, már elég sokan voltak. Mindenki egy barátjával, a szüleivel... Én meg tök egyedül! Szememmel egy ismerős arc után kutattam, de egyet sem találtam sehol. Mindenki teljesen idegen volt számomra. Arra gondoltam, talán Perselus is itt van már! De hiába erőltettem a szemem, nem láttam őt sem. Ennyit erről! Találkozunk a vonaton vagy a pályaudvaron, mi?
Megszólalt a sípszó. Ennyi ideig álldogáltam itt? Elindultam a vonat felé, de még utoljára hátranéztem, de anya már nem volt ott. Elég mérges voltam, amiért mindenki csak úgy itt hagyott!
És ekkor eszembe jutott! A látomás! Tiszta hülye vagyok, hogy rögtön utána nem írtam egy levelet Perselusnak, hogy lefixáljuk, mikor találkozunk! Hát ezt jól megcsináltam!
De, kár volt mérgelődni. Feltuszkoltam a ládát meg a kalitkát a vonat lépcsőjére, majd magam is felszálltam, és elindultam hátrafelé. Hátul biztos senki sem lesz! Igen, ez az! A leghátsó lesz a legjobb!- gondoltam magamban, mintegy lázadásként. Ha ők így, én is így!
Helyet foglaltam a teljesen üres kupéban, a ládát az ülés alá toltam, a kalitkát meg feltettem a poggyásztartóra. Ez Noxnak nem tetszett annyira, amit hangos rikácsolással adott tudtomra, így gyorsan le is vettem onnan, és inkább magam mellé tettem.
Legalább fél órát töltöttem tökéletes harmóniában - de tökéletes unalomban is. Nagyon megbántam, hogy nem kerestem meg Perselust, ezért elhatároztam, hogy elindulok, megkeresem, és idehívom.
A terv addig tökéletesen is működött, amíg egy gyerek ki nem esett az egyik nyitott ajtón át, és sikeresen fel nem lökött.
- Bocs! Nem én akartam így! A Sors hibája! - felelte bohóckodva, mire válaszul csak morogtam egyet, és leporoltam a ruhám. Közben a kölyök ˝kedves barátai˝ hangos káromkodások közepette becsapták az ajtót.
- Te! Mi már találkoztunk egyszer, nem?- kérdezte. Felnéztem rá, és akkor jöttem rá, hogy mi már egyszer tényleg találkoztunk!
- Öhm... várj csak. Henrik, igaz? - kérdeztem.
- Kedves, hogy emlékszel - biccentett - Mondtam, hogy még összefutunk, nem? - vigyorgott rám ezerkarátos mosolyával.
- De, csak nem épp a legjobbkor találtál meg... - feleltem lehangoltan.
- Miért, mi a baj?
- Azon kívül, hogy egy hatalmasat taknyoltam? - kérdeztem vissza mogorván.
- Már bocsánatot kértem!
- Jó, ne haragudj! Csak elég rossz kedvem van.
- Azt látom, de megtudhatnám végre, hogy miért?
- Azért, mert egy haverom átejtett. Úgy volt, hogy találkozunk, de még nem láttam sehol sem.
- Én is így vagyok a büfés boszorkánnyal... - jegyezte meg tök ártatlanul, de kitört belőlem a röhögés.
- Na, ugye! - húzta ki magát diadalittasan - Egyébként, innen is azért dobtak ki! Meg akartam kérdezni, merre ment, de ezek csak úgy kidobtak! Ha! Nagyképű felsőbbévesek...
- Te! Kivel vagy ez kupéban?
- Az öcsémmel, miért?
- Mert én egyedül vagyok. Gondoltam, átjöhetnétek! Egyébként – tettem hozzá-, a büfékocsi hátul még nem járt!
- Oké, már meg is egyeztünk! - vágta rá Henrik, és megrázta a kezem.
- Akkor... én most visszamegyek. Gyertek nyugodtan! - mondtam még, majd megszeppenve visszafordultam. Remek! Egy embert már ismerek!
Nem sokkal a beszélgetés után valóban kopogtattak az ajtómon. Én épp egy levelet írtam, úgyhogy nem néztem fel, de kikiáltottam:
- Gyere! - és folytattam tovább szemrehányásaim záporát. Igen, Perselusnak írtam. Arra gondoltam, hogy majd, ha beértünk Roxfortba, kipróbálom a pálcás változatát a levél levédésének, de ahhoz előbb meg is kellett írni...
- Hello! Henrik mondta, hogy ide fogunk átülni, és... - kezdte egy ismeretlen hang, mire felnéztem.
- Szia! Kerry vagyok. Igen, én mondtam Henriknek, hogy gyertek hátra.
- Akkor jó. Azt hittem, megint valami tréfán töri a fejét - könnyebbült meg a srác. Szőke haj, unott kép. Az arca és a haja hasonlított Henrikéhez, de a stílusa, a modora abszolút nem olyan volt.
- Nem, nem. Ülj csak le! Mindjárt befejezem!- azzal még odakanyarítottam pár sort, aláírtam, és összehajtottam a pergament.
- Anyukádnak írsz?
- Nem, egy barátomnak - azzal tettem is volna el a levelet, de a srác közbevágott.
- Nem küldöd el?
- Nem, előbb szeretném lezárni, de azt csak a Roxfortban tudom.
- Nem, itt már szabd varázsolni!
- Tényleg?- néztem nagyot. Ezt nem is tudtam!
- Király! Kösz! - mondtam, és ismét elővettem a levelet. Elővettem a pálcámat is, és megpróbáltam lezárni a pergament. Féltem, hogy elsőre nem sikerül...
Köröztem egyet a levél fölött, és közbe ezt motyogtam: Avatott kéz, avatott szem jelszavára zárulj le, pergamenem! Majd ráböktem a levélre, és kimondtam a jelszót: Piton. Persze, ez utóbbit csak halkan, hogy a velem szemben ülő fiú ne hallja a vonat zakatolásában.
Kinyitottam a kalitka ajtaját, és így szóltam Noxhoz:
- Figyelj! A címzett a vonaton van. Kiengedlek, de vigyázz a menetszéllel. Ha megtalálod, repülj mindig az ablaka mellett, és ha elég bátornak érzed magad hozzá, akár kopoghatsz is az ablakán. Rendben?- kérdeztem még, mire Nox felhuhogott. Odaadtam neki a levelet, kinyitottam az ablakot és útjára engedtem.
- Hűha! Te képes vagy kiengedni?
- Á, nem lesz semmi baja! Nagyon okos!
- Hát, nem tudom... - csóválta meg a fejét az ismeretlen.
- Apropó! A nevem Kerry Drawn! Szia! - nyújtottam kezet, amit el is fogadott, és így válaszolt:
- Az én nevem Karl Westein. Örvendek!
- Furcsa név ez a Westein!
- Azért, mert apánk anyához költözött Londonba, ahol anya dolgozott, és kicsit angolosított a nevén - szólalt meg váratlanul Henrik.
- Szia! Észre se vettem, hogy itt vagy...
- Most jöttem - rántotta meg vállát, majd levetette magát mellém.
- És, találkoztál a büféssel?
- Nem, de ha majd jön, jól leteremtem!
- Mindig csak a kaján jár az esze! - magyarázta Karl. Érdekes, ez nem látszik rajta!
- És, rólad mit kell tudni? - vette át a szót Henrik.
- Rólam? Hm... Azt, hogy nagyon érdekelnek a bájitalok és a fenevadak!
- Zsák a foltját... - motyogta Karl.
- Jaj, értem! Nagyon vicces vagy! Tudod - fordult felém Henrik -, mindig ezzel szekál. Nagyon szeretek kotyvasztani!
- Király, én is! - lelkesedtem fel.
Henrikkel ezután egy csomót dumáltunk, de Karl nem nagyon szólt közbe, inkább olvasott. Elsőre nem nagyon kedveltem meg őt, ami azt illeti!
Henrik viszont nagyon jó fej! Ki gondolta volna, hogy olyan gyorsan megfeledkezek Perselusról? Hát én se...
De ami fontos, sikerült végre összebarátkoznom valakivel. A beszélgetés során számtalan hasonlóságot fedeztünk fel egymásban, és jókat röhögtünk a poénokon. Aztán, megjött a büfékocsi, és Henrik azonnal a büfésboszorkány szívébe lopta magát!
Már besötétedett, és a hangulat egyre oldottabbá vált, amikor Karl hirtelen megszólalt:
- Nemsokára ott vagyunk.
Felkaptam a fejem. Akkor össze kéne szedni a cuccaimat! No, igen. Ugyanis, Henrikkel köpkövezni akartunk, de ahhoz elő kellett ráncigálni a holmijaim közül a köpkőkészletet.
Miután sikeresen visszakerült minden a helyére, akkor vettem csak észre, hogy Nox nem jött vissza. Ajjaj! Lehet, hogy Karlnak igaza volt?
De amikor a vonat megállt, és én leszálltam, Nox odarepült hozzám - üres csőrrel. Tehát Perselus nem válaszolt. Hát, ha ő így, én is így!
- Kerry! Gyere! Indulni kell! - kiáltott ide Henrik.
- Elsősök! Minden elsős itt van már? - hallottam egy hangot, de nem nagyon láttam, hogy kihez tartozik. Utánuk eredtem, és Henrik mellett lépkedtem a többi elsős után.
- Henrik, hova megyünk?
- Valami olyasmit hallottam a többiektől, hogy egy tóhoz.
- Minek?
- Onnan közelítjük meg a kastélyt - felelte felhúzott orral Karl. Ekkorra már biztos voltam benne, hogy nem kedvelem őt.
És valóban! Ahogy befordultunk egy kanyarban, ezüstösen csillant meg a tó vize a halovány holdvilágnál, és ezernyi kis csónak sziluettje bontakozott ki, ahogy ritmusosan ringatóztak a fekete víztükör felszínén.
Henrik és én feljebb néztünk, és megláttuk a rengeteg fényes ablakot Roxfort ezertornyú kastélyán, fölötte pedig a hasonlóan tündöklő csillagokat.
- Varázslatos - suttogta elégedetten Henrik, és elindult a csónak felé, melyet Karl már lefoglalt nekünk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
