|
8. fejezet
8. Váratlan látogatás
A gond akkor kezdődött, amikor anya és apa megismerték egymást. Ez tény, elvégre, ha ők nem szeretnek egymásba, nem jön világra egy olyan égetnivalón rossz gyerek, mint én. Aki mellesleg az apja ˝jó tulajdonságait˝ is örökölte, így nem csoda, ha kérkedni szeretne frissen szerezett tudásával!
Nem csoda, de attól még nem is épp a legjobb ötlet.
Ezt bizonyítja, hogy sikeresen bajba sodortam Perselust is és magamat is, ugyanis anyám felhagyott jó szokásával, miszerint nem szól bele a dolgaimba...
Ez úgy történt, hogy több mint egy héttel a könyv megtalálása után minden varázslatot sikerült elsajátítanunk. Minden vágyam az volt, hogy valakinek meg is mutathassam, mit tudok! Persze, ez sem úgy alakult, ahogy elképzeltem!
- Te! Mit szólnál hozzá, ha versenyeznénk? - vetettem fel egy délután.
- Milyen versenyre gondolsz? - nézett fel Perselus a könyvből.
- Nem is tudom... Valami olyanra, amiben meg tudjuk mutatni, mire vagyunk képesek!
- Ahhoz kellene egy ˝zsűri˝ is!
- Nem feltétlenül. Ha mondjuk, csinálunk egy akadálypályát...
- Akadálypályát? De hát egy csomó olyan bűbáj is van, amit nem lehet egy ˝akadálypályán˝ bemutatni! - vetette ellen.
- Hát, akkor majd azt úgy csináljuk, hogy pontozzuk egymás teljesítményét! Benne vagy?
- Hm... - gondolkodott el, majd rávágta: - Benne!
- Remek!
Azzal neki is láttunk kigondolni, hogyan is nézzen ki ez a bizonyos ˝akadálypálya.˝ Nem sokra jutottunk, és már sötétedett, így másnapra halasztottuk a problémát.
Nem sokkal Perselus távozása után megjött anya. A szünidő elején még bíztam benne, hogy anya nem fog mindig a minisztériumban görnyedni a pergamenek fölött, de most, július vége felé már megváltozott a véleményem erről. Minden reggel azt lestem, hogy anya elment-e már, és minden este ideges voltam, hogy: ugye még nem jön haza?
- Szia, kicsim! Hogy’ telt a napod? - kérdezte kedvesen.
- Hé, ezt én is kérdezhettem volna!
- Akkor előbb válaszolj te, aztán majd én is! - mosolyodott el.
- Nos, az én napom... jól telt. Te jössz! - vágtam ki magam a helyzetből.
- Kicsit fárasztó volt, de túl vagyok a nehezén.
- Ennek örülök. Vacsizunk? - váltottam témát.
- Egy perc!
- Annyit még tudok várni... - feleltem, és néztem, ahogy anyám eltűnik a konyha felé.
Vacsora után menetrend szerint aludni mentünk, de a menetrendtől eltérően nem beszéltünk semmiről sem kaja közben. Ez nyilván zavarta anyát, ugyanis amióta el akart tiltani Perselustól, nem kezdeményeztem beszélgetést. Ő néha megpróbálta, de nem járt sok sikerrel, így felhagyott ezzel is. Már nem érdeklődött viselt dolgaim után, amit kicsit bántam is, meg nem is.
Ezen az estén sem esett több szó köztünk a Jó éjt! -en kívül.
* * *
- Na, jutottál valamire? - kérdeztem másnap Perselust.
- Nem sokra. Te?
- Dettó. Mi lenne, ha olyanok lennének, hogy mondjuk, küldünk egymásnak egy-egy levelet, és ha sikerül jól lezárni, a másiknak meg kinyitni, akkor az már nyerő. Mit szólsz?
- Ez egynek jó. A lassítót is ki tudjuk próbálni valamin, de a többi...
- Hát... mondjuk, a fényt a kamrában meg lehetne oldani... De ezeken kívül nem hiszem, hogy érdemes lenne mást is kipróbálni...
- Tegnap még nagyon lelkes voltál, mi történt?
- Csak... rájöttem, hogy a többi nem olyan hasznos!
- Helyzettől függ.
- Ha te mondod...
Még délután kitaláltuk, hogyan is legyen a ˝verseny˝ és úgy döntöttünk, másnap ugyanabban az időben tartjuk meg. Perselus nagyon akart bizonyítani, de sajnos egyikünk reményei sem váltak be...
- Kezded te, vagy kezdjem én? - kérdeztem.
- Szerintem ez egyszerre is menne...
- Jó, de akkor te maradsz a nappaliban, én meg kimegyek a konyhába.
- Rendben.
Azzal kisiettem egy darab pergamennel, egy üveg tintával és egy pennával a kezemben. Megírtam a levelet Perselusnak –valami hülyeséget-, aztán mély levegőt vettem, és ráfektettem a tenyerem az összehajtott levélre.
Avatott kéz, avatott szem jelszavára zárulj le pergamenem!- mondtam el a bűbájt, mire tenyerem alatt felfénylett a pergamen. Király! - gondoltam nagy vidáman, és kikiáltottam Perselusnak:
- Hogy’ állsz?
- Kész vagyok! - szólt, majd elindultunk, hogy átadjuk egymásnak a leveleket.
- Huh, remélem, sikerült!
- Én is... - azzal visszavonultunk, és nekiláttunk, hogy feltörjük a varázst.
Természetesen jól ment, és még a jelszót is kitaláltam. Perselus üzenete ugyanúgy a semmiről szólt, mint az enyém, de a lényeg, hogy sikerült.
- Na? - kérdeztem, és előjöttem a konyhából.
- Ennyi marhaságot rég olvastam!
- Úgy értem: hogy’ sikerült a bűbájom?
- Jól - felelte tömören.
- Ennyi? Semmi nagyszerű, meg csodálatos?
- Hát, nem. És az enyém?
- Jó.
- Értem. És most ilyen sértődött elszel egész idő alatt?
- Folytassuk!- ajánlottam, kikerülve a válaszadást.
Ezzel a roppant jó elfoglaltsággal ütöttük el az időnket, és egész jól ment! Ha ilyen tempóban haladok, még Roxfort előtt megtanulhatom akár az elsős anyagot is!
Az utolsó próbatétel következett: a lassító bűbáj. Azt találtuk ki, hogy ledobunk egy tömött párnát az egyik ablakból, és a másiknak le kell lassítania. Nos, ez nehezebb a többinél, mivel itt nem érintkezünk közvetlenül a tárggyal, de... Ennek is sikerülnie kell!
Kérésemre először Perselus ment fel ledobni a párnát. Már eltűnt az ajtó mögött, és én kint álltam a kertben, készenlétben, amikor az a bizonyos váratlan dolog történt: megjött anya.
- Igen, szerintem is. A vacsorával pedig ne fáradj! - hallottam hangját. De már késő volt riadót fújni...
- Nem-nem! Szereztem egy új receptet, amit... Szia kislány! - köszönt az én Marta nénim. Hát, totál ledöbbentem!
- M- M- Marta néni! Hogy’... - de nem tudtam befejezni, mert szorosan magához ölelt. Jaj, ne! És mi van Perselusszal? - De őt nem kellett félteni!
Láttam, hogy az ablakban áll, majd mikor leesett neki a szitu, gyorsan lejött. De nem úszta meg ő sem! Nem tudott észrevétlen lelépni, mert anya így szólt:
- És hol van a kis barátod? Mindig együtt lógtok ilyenkor, nem? - nézett rám egy kicsit szúrós szemmel. Mi az, hogy ˝lógunk?˝ Anya sosem használ ilyen szavakat! Ám, a válasz adta magát: megszólalt Marta néni is.
- Miféle barátja? Miket nem hallok rólad! - Tehát nála akart bevágódni! Vagy csak szimplán bemártani engem... Hm... Meg kell hagyni, okos ötlet volt!
- Csak... egy szomszéd! - hajtottam le a fejem - mindjárt megkeresem! - azzal gyorsan beiszkoltam.
Perselus épp akkor csukta volna be a bejárati ajtót.
- Várj! - kiáltottam utána, még épp időben. Visszafordult.
- Mire?
- Téged keresnek! Anya sikeresen ˝elszólta˝ magát... - válaszoltam ki nem mondott kérdésére.
- Nem értem, mi közöm nekem a nagynénédhez... - csóválta meg fejét, majd belépett, és becsukta az ajtót.
- Mély levegő! És legyél nagyon udvarias akkor is, ha szurkálódik! - készítettem fel a nagy találkára.
Válaszul bólintott, és tényleg vett egy nagy levegőt. Megmosolyogtam a jelenetet.
Kiléptünk a kertbe, ahol anya és Marta néni már leültek a kertasztalhoz.
- Khm... Ő az új szomszédunk. Illetve, ő és a szülei... - hajtottam le a fejem. Féltem, hogy mit fog szólni Marta néni, ugyanis anya nyilván felkészítette már!
- Szervusz! - állt fel, és fiatalos léptekkel Perselus elé állt. Jóval magasabb volt nála, szerintem a férfiak többségénél is magasabb volt.
Perselus egy kicsit mintha megszeppent volna, de aztán észbekapott, és gyorsan bemutatkozott:
- Perselus Piton. Örvendek! - mondta halkan, és kezet nyújtott Martanak.
- Bocsánat, de nem értettem a vezetékneved!- kekeckedett Marta néni.
- Piton - válaszolt Perselus, és épp húzta volna el kezét, mikor Marta utána nyúlt, és megrázta.
- Marta Drawn. Én is nagyon örvendek - hangsúlyozta. Most akarja érzékeltetni, hogy itt ő a főnök.- gondoltam magamban keserűen. Mindig bírtam Martat, hisz pontosan olyan volt, mint apa. Mint én...
- Nos, akkor menjünk is be! Még meg kell főzni a vacsorát!- előzte meg a botrány kitörését anya. Ezúttal jól tette, hogy közbeszólt! Kezdene minden a régi lenni?
- Khm... Akkor, én mennék!- indult volna Perselus, de Marta visszatartotta.
- Már mész is?
- Sajnálom, de haza kell mennem! - hazudott a szemébe félelem nélkül. Nagy gyakorlata lehet! De azért tartottam egy kicsit tőle, hogy Marta őt is kiosztja, mint mindenkit, aki a szemébe mer hazudni!
- Sajnálatos
- vágott vissza, majd hátatfordított, és bement. Nagy hanggal csapódott be mögötte a hátsó ajtó.
- Ezt könnyen megúsztad - mondtam, mikor már csak ketten maradtunk.
- Könnyen? Elevenen meg akart nyúzni!
- De még élsz! És én személy szerint örülök, hogy csak ennyit kaptál! Más már valószínűleg nem élne... Tudod, ő apa nővére!
- Óh, így már világos! - szemtelenkedett, de láthatóan ő is érezte a veszélyt.
- Na jó, én most már tényleg megyek!
- Rendben! - sóhajtottam, és kivezettem a ház mellet a járdához.- Szia! És ha lehet, mielőtt találkozunk, beszéljük meg levélben, jó? Nem tudom, meddig marad - tettem hozzá, mintegy magyarázatképpen.
- Rendben - válaszolta, megint engem idézve, azzal sarkon fordult, és elindult hazafelé.
Halkan léptem be a nappaliba, felkészülve az égi háborúra- de az elmaradt.
Hallottam némi beszélgetést kiszűrődni a konyhából, és ahogy közelebb mentem, még az illatokat is megéreztem. Marta néni mindig azt az elvet vallotta, hogy egy kiadós vacsora közben mindent könnyebb megbeszélni! Tehát anya ezért hívta... Mert, hogy anya hívta, ebben biztos voltam.
Apa temetése után úgy váltak el, hogy Marta felajánlotta, hogy ha bármikor szükségünk van rá, csak szóljunk! Tudom, mert kihallgattam őket...
- Furcsa, hogy pont Pitonék költöztek a szomszédságotokba, nem, Angie?
- Tudom, mire gondolsz, Marta, mert én is erre gondoltam.- vallotta be anyám halkan. Közelebb húzódtam az ajtóhoz, és meglapultam a fal mellett.
- Nem próbáltad még kideríteni, hogy mire fel ez a véletlen?
- Nem szeretnék annak az embernek a közelébe menni - felelte anyám gyűlölködve - ahogy még sohasem hallottam.
- Ha gondolod, én kideríthetem!- ajánlkozott rögtön Marta. Isten ments!
- Isten ments! - rémült meg anyám is.
- Nézd! Egyszer a szemükbe kell nézni!
- Nem! Még nem! Féltem Kerryt! És amíg ezzel a fiúval barátkozik...
- Amit mellesleg nagyon nem helyeslek!- csattant fel Marta, mire anyám halkan felsikkantott.
- Hol van Kerry?
- Utoljára azzal a...
- Mit főztök vacsira? - léptem be, mint aki semmit sem vett észre az egészből.
- Na végre! Hol voltál? - rótt meg anya, de aztán megnyugodott.
- Bocs, csak kezet mostam!
- Hála az égnek! Akkor teríts meg, és menj fel játszani!
És úgy lett. Nem kérdeztem meg, miért? Elvégre, egyrészt nyilvánvaló volt az oka, másrészt meg nem lett volna értelme, mert úgysem válaszolt volna!
Csendben tetem a dolgom, majd felmentem az emeletre. Csak az a baj, hogy így semmi sem hallatszik abból, amit lent mondanak!
A vacsora elején egy szó sem esett köztünk. Marta megint jót alakított a konyhában, valami fenséges volt a kaja!
- És, mikor mentek az Abszol útra?- érdeklődött váratlanul. És kedvesen!
- Hát, majd augusztusban! Egyelőre, nincs semmi, amiért be kéne mennünk Londonba.
- Hát jó. Csak azért kérdeztem, mert én valamelyik nap bemegyek, és ha akartok, jöhettek velem!
- Köszönjük, de nem szükséges! - hárított anya udvariasan.
- És te, Kerry? Te sem akarsz velem jönni?
- Hát... szívesen mennék! Régen voltam már ott... - vallottam meg, szigorúan leszegett fejjel.
- Ez a beszéd! A jövő hét jó lesz?
- Gondolom... - motyogtam.
- Gondolod! Tudod, mit gondolj? - megráztam a fejem, és végre rápillantottam, mosolygott - Gondold azt, hogy te leszel a legklasszabb csaj! - Tehát ruhát akar venni. Gondolhattam volna!
- De Marta!
- Ugyan! Nemsokára itt a szülinapja! Csak egy kis ajándék!
- Úgysem tudlak lebeszélni róla... - sóhajtotta anya, és ezek után már nem szólta le Marta néni ötleteit, mi pedig egész este jókat beszélgettünk.
Először lányos dolgokról, de mivel Marta erősebb jellem, mint anya, így utána megint Marta kalandjaira terelődött a szó. Sokáig maradtunk fent, míg anya bele nem fáradt, és aludni nem küldött mindkettőnket. Igen, mindkettőnket!
Marta most engedelmeskedett, de – mint mondta -, csak azért, mert nem akar anya útjába állni a nevelésemet illetően!
De persze, miután ezt kimondta, cinkosan rámkacsintott. Ilyen az igazi Marta néni!
* * *
- És meddig maradsz, Marta néni? - kérdeztem suttogva.
- Természetesen, a születésnapodig!
- Az kafa! Mesélj még a kalandjaidról! - kértem őt fojtott hangon.
- Elég legyen! Aludjatok végre! - szólt be anya a félig nyitva felejtett ajtón.
- Igenis, kapitány! - ásította Marta, és tényleg úgy lett.
Másnap reggel friss illatokra ébredtem. Tehát Martanak sikerült kinyitnia az ablakot - szögeztem le magamban.
- Jó reggelt! - köszöntött az imént emlegetett szamár. Felnéztem rá, és nem lepődtem meg, hogy egy csavarhúzó van a kezében. Tehát varázslattal nem ment semmire. Még jó, hogy nem robbantotta fel, mint tavaly az ajtót!
- Reggeli? - kérdeztem, mire egyetértően bólintott, és elindultunk a konyha felé.
- Nem is vártam mást - mondta anyám rögtön, ahogy leérkeztünk.
Miért használom azt a szót, hogy leérkeztünk? Nos, mert erre mást nem lehet mondani. Nem jöttünk, nem gurultunk, és nem csúsztunk - hanem mindezt különböző változatokban.
- Tiszta apja! - csóválta meg fejét, majd mosolyogva megsimogatta a fejem.
- Na, lássuk azt a reggelit! - dörzsöltem össze tenyerem, mire Marta és anya felnevettek.
Mit mondjak, ez egy jó reggel volt. De sehogy sem tudtam eldönteni, mi legyen Perselusszal! Hát, mint kiderült, anyáék is ezen gondolkodtak!
- Egyébként, mit csináltatok ti tegnap? - kérdezte anya - Egy csomó minden nem volt a helyén!
- Semmit... - próbáltam kikerülni a kihallgatást.
- Ne füllents anyádnak! Én is szeretném tudni!- vonta össze szemöldökét Marta.
- Hát... Izé...
- Azon kívül? Az igazat mondd, mert ha nem tőled tudom meg, még bajba kerülsz! - fenyegetett meg.
- Egyik nap találtunk egy könyvet... Bűbájgyűjteményt. És... úgy gondoltam, megtanulhatnánk néhányat! - kezdtem el menteni Perselust. Hálás lehet nekem! Én viszem vásárra a bőröm helyette! - De megérdemli! Ne feledd, hogy egyszer már megmentett!
- Miféle bűbájgyűjtemény ez?
- Ártalmatlan bűbájgyűjtemény! - próbálkoztam tovább.
- Folytasd!
- És mi meg is tanultuk. Perselus először nem akarta, mert szerinte a suliban is meg lehet tanulni, de nem akarta, hogy véletlenül elrontsak valamit, ezért...
- Ő is megtanulta. Ne fényezd azt a gyereket, inkább folytasd!
- Jó... Szóval, én ki akartam próbálni, mennyit tudok...
- Tipikus Drawn...
- ..., ezért rendeztünk egy versenyt. Tegnap épp az utolsó versenyszámot próbáltuk volna ki, amikor megjöttetek.
- Mutasd azt a könyvet!
- Nem tudom, Perselusnál van!
- Tehát fekete mágiára tanított! - csattant fel Marta. Pont ő mondja, aki egy kicsit azt is tanult? Vagy ki tudja, mennyire ˝kicsit˝...
- Nem! - védekeztem, de hiába.
- Hol találtátok?
- Egy padláson.
- Hol?
- Perselusék padlásán! A régi lakó holmijai közt! Az a ház nem egy muglié volt!
- Na, ezt még leellenőrzöm. Te pedig nem mész ki a házból, amíg vissza nem jövök!
- Marta... - próbálkozott anyám, de Marta leintette.
- Sajnálom, Angie! De ezt most én szeretném intézni! Bagoly van?
- Most nincs itthon.
- Rendben. Ne hagyd, hogy üzenjen annak a kölyöknek! - azzal Marta távozott.
- Anya...
- Sajnálom. Menj a szobádba! - vágott a szavamba halkan. Úgy tettem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
