|
3. fejezet
3. Egy kis kirándulás
- És most, merre? - kérdezte a kerítés előtt állva.
- Nyugi! Csak gyere utánam! - mosolyodtam el magabiztosan, majd elindultam balra.
Némi habozás után követett, és szemem sarkából megpillantottam az árnyékát. Hamarosan beért, és szótlanul bandukoltunk tovább a verőfényes napsütésben. Azon gondolkodtam, merre menjünk, mert sokfelé meg lehet közelíteni. Oh, azt el is felejtettem említeni, hogy a kedvenc helyem bemutatása volt ama ˝megtiszteltetés˝. - Szóval, merre is menjünk? Az öreg Diwash kertje élből kilőve- ott csak végszükség esetén vágok át. Aztán, van a park - az még jó is lenne, de lehet, hogy ott van az SRB. Vagy csak késő délutánonként? Mindegy…
Akkor, van még a suli felé vezető és a vegyesbolt mögött futó aszfaltos út, vagy maradt még a földhivatal utcája…
- Nos? - zökkentett ki gondolatmenetemből Perselus.
Egy kereszteződésben álltunk. Ha egyenesen megyünk, akkor elérjük a parkot, ha balra, akkor a sulit körbejárva elérjük a keresett utat. Ha jobbra, akkor egy baromi nagyot kell kerülni, és eljutunk a túloldalra, onnan a vegyesbolthoz vagy Diwash- hoz. De most nem kell betörni az öreghez, tehát marad a park, a bolt, vagy a suli.
- Öhm… Mehetünk egyenesen, de lehet, hogy kerülnünk kell.
- Miért kellene? - nézett rám értetlenül.
- Majd… később elmondom - válaszoltam zavartan, majd látványosan körülnéztem, hogy lássa: részemről ennyi!
- Hátakkor: előre! - mondtam és átmentem az utca túloldalára.
- Elárulnád, hova megyünk?
- Annyit mondhatok, hogy az a kedvenc helyem!
- Ettől féltem… - jegyezte meg egy álfintor kíséretében.
- Tudod, nagyon vicces vagy ám! - tettettem sértődöttséget.
Kis csönd, majd kitört belőlünk a nevetés.
- Ez tetszik.
- Mi?
- Ez a játék! Meg, hogy tökre különbözünk, mégis jól megférünk egymás mellett.
- Pedig hidd el, óriási türelem kell hozzád! - gonoszkodott.
- Neked minden helyzetre van egy frappáns beszólásod?
- Hát hogyne! Ha nem lenne, az már nem is én lennék!
Egyet értek! Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Egész jó fej ez a gyerek!
Idő közben elhaladtunk néhány új ház előtt, és lassan elértük a parkot. Sok kisgyerek játszadozott ott, és egy fagyis állt a bejárat mellett.
Belenyúltam a zsebembe, hátha találok valamit, és mit ad isten? A múltheti zsebpénzem benne volt!
- Várj csak! - állítottam meg egy frissen betonozott járda előtt - Veszünk fagyit?
- Nincs nálam pénz, úgyhogy…
- Nálam viszont van! - vágtam szavába.
- Figyelj, nem azért mondtam, hogy meghívassam magam!
- Tudom én azt… - hagytam rá, és már indultam is. Még hallottam, ahogy Perselus nagyot sóhajt, és szinte láttam, ahogy megadóan megrázza a fejét.
- Én nem kérek! - szögezte le, amint beért.
- Dehogynem!
- Frászt! Ne költsd rám a pénzed! - győzködött.
- Jaj, ti fiúk olyan makacsok vagytok! - szónokoltam, közben odaértünk a park előtt posztoló öregemberhez.
- Jó napot! - köszöntöttem vidáman. Két gombócot, legyen szíves! - adtam le a rendelést. Perselus közbe szólt volna, de leintettem.
- Milyen ízűt? - kérdezte az öreg.
- Citromosat! - vágtuk rá egyszerre. Egy pillanatra elmosolyodtam, de nem akartam szegény Perselust felhergelni, így meggondoltam magam. Ám az árus – nem érezve a veszélyt - nem követte példámat, hanem tovább kérdezett:
- Egy tölcsérbe?
- Kettőbe! - válaszoltuk ismét egyszerre. Perselus teljesen felháborodott, én meg inkább nem szóltam semmit, nehogy tovább rontsam ennek a napnak a hangulatát.
- Köszönöm - adtam át a pénzt, majd sietve elindultam, Perselusszal az oldalamon.
- Nem vicces! - mordult fel váratlanul.
- Hogyan? - néztem rá angyali mosolyomat felvillantva.
- Ne tettesd! Tudom, hogy azon kuncogsz, ami az előbb történt, és gondolom, rajtam nevetsz a leginkább!
- Meg se szólaltam!
- Nem kell ahhoz kinyitnod a szád…
- Te paranoiás vagy!
- Hát persze… - dörmögte válaszadás képp, és mély hallgatásba burkolódzott.
Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet meghívni… Csak tudnám, mi baja van!
Mi-mi? Gondolkodj már! - szálltam vitába magammal - Szerinted mégis mi baja? Az apja egy állat, az anyja lehet, hogy a holnapot sem éli meg mellette, őt meg rendszeresen kínozza!
Legalábbis, ezt szűrtem le abból, hogy olyan könnyen beszélt róla…
- Jól vagy? - törte meg a csendet Perselus.
- Persze, miért?
- Csak, mert megint azt a szokásos, álmodozó arcod öltötted fel!
- Merengeni sem szabad?
- Mindent szabad. Gondolom, azt is, hogy megkérdezzem: mi bajod?
- Semmi. Tényleg semmi, csak gondolkodtam - nyugtattam meg, bár nem úgy tűnt, mint aki igazán ideges.
- Olyat is tudsz? - vonta fel a szemöldökét.
- Most mért piszkálsz? Semmi rosszat nem tettem!
Nem válaszolt, csak mosolyogva megrázta a fejét.
* * *
Először észre se vettem, hogy már elhagytuk a parkot, csak miután Perselus hirtelen megállt.
- És most?
- Mi?
- Kijöttünk a parkból, oké. De most merre?
- Óh, csak gyere utánam! - azzal elindultam balra - Ja, és figyelj a kocsikra, ez az utca egyirányú!- egy kurta biccentéssel jelezte, hogy felfogta, és továbbra is szótlanul bandukolt mellettem.
- Nem szoktál beszélni séta közben?
- Csak gondolkodtam - válaszolta egyszerűen, saját szavaimat idézve. Kedves! Gondolom, nagyon jópofának tartja magát...
- Most megint balra! - mutattam inkább az utat ahelyett, hogy megjegyeztem volna, milyen rendes volt az előbb.
- Még ma odaérünk?
- Jaj, menj már! Még fél órája sincs, hogy elindultunk!- veszekedtem vele.
- Pontosan fél órája, hogy elindultunk - ellenkezett.
- Jó, megadom magam! - álltam meg, és felemeltem a kezem - Inkább ölj meg, de ne nyaggass már! Az őrületbe kergetsz!
- Téged már nem… - gúnyolódott. Önkéntelenül is felhúztam szám sarkát. Megint telibe talált.
- Gyere… - biccentettem fejemmel kedvesebben, és újra nekivágtunk az útnak. Együtt…
* * *
- Szóval, hova is megyünk? - kérdezte, a ki tudja hányadik kanyar után.
- Mondtam, a kedvenc helyemre - zártam le a vitát, mielőtt elkezdődött volna. Ám, úgy tűnt, most nem erre készül.
- Sokáig leszünk ott?
- Nem tudom. Miért?
- Az-az igazság, hogy nem tudom, mikorra kéne hazaérnem… - felelte kis habozás után.
- Nos… ezen még nem gondolkodtam - vallottam be.
- Mielőtt a kereszteződésben elindultunk volna, azt mondtad, hogy másfelé is lehet menni. Van tehát egy rövidebb út is? - Hát most megfogtál!
- Ami azt illeti, van… - hagytam függőben a mondatot.
- De?
- De nem túl jó ötlet azt használni.
- Ennyi?
- Ennyi.
- De hát… mért nem ˝túl jó ötlet˝ azt használni? - nézett rám gyanakodva.
- Mert ahhoz át kell mennünk egy kerten, amit viszont a bentlakó nem igazán díjaz…
- Rendben. És másik út?
- A másik legrövidebb az az volt, amin jöttünk!
- Értem. Akkor visszafele ne álljunk meg sehol, oké?
- Jó, persze. Én sem szeretném, ha valami bajod lenne ebből…
- És persze, neked sem válna hasznodra.- jegyezte meg csendesen.
- Na ja… - komorultam el.
Ezek után már nem tudtam kiűzni a fejemből a gondolatot, hogy mi fog történni, ha majd hazamegyünk. Ha bízhatok még a szerencsémben, akkor nem lesz semmi baj - márpedig én szeretném elkerülni a balhét!
Eközben egy újabb kanyarhoz értünk, de mielőtt lefordultunk volna, megállítottam Perselust.
- Várj! Itt majd le kell fordulni, de előbb szeretnék mondani pár szót!
- Túl fogom élni? – kérdezte kissé unottan.
- Ha-ha-ha! Szóval! Elérkeztünk a célhoz, de mielőtt megmutatnám neked, szeretnélek megkérni, hogy ha esetleg nem tetszik - amit kétlek-, akkor se kezdj el fintorogni és nyavalyogni, mert fontos nekem ez a hely! Rendben?
- Megpróbálhatom…
- Köszönöm… - mosolyodtam el ismét.
Befordultunk a sarkon, és egy régen aszfaltozott útra értünk. Innen már látszottak a fák, a bokrok, de a lejáró még messze volt.
- Hova hoztál? - nézett nagyot.
- Tetszik? Ez a hely a rejtekhelyem. Ide kevesen járnak. Hiába, egy szurdok ma már senkit sem érdekel… - sóhajtottam színpadiasan, de valójában örültem, hogy így van.
- Azt akarod mondani, hogy a napjaid nagy részét odabent töltöd?
- Nem egészen. Többnyire csak akkor jövök ide, ha magányra vágyom, illetve… ha rákényszerülök…
- Rákényszerülsz. Mármint? - faggatott tovább.
- Menjünk! - tereltem el a szót.
Nem tiltakozott, de tudtam, hogy valójában majd meghal a kíváncsiságtól. Nem szólt, nem kérdezett- és én örültem ennek. No nem azért, mert nem akartam neki elmondani, hanem mert nem akartam, hogy gyávának vagy gyengének tartson.
- Nos - álltam meg a bozót egyik részénél - itt volna a lejáró!
- Hol is? - kérdezte, mire félretoltam a bokor ágait egy helyen, és megcsillant a korlát egy kis része.
- Itt! - válaszoltam diadalittasan.
- És te azt várod tőlem, hogy lemenjek itt.
- Pontosan! De mivel én ismerem itt a járást, ezért majd én vezetlek - és már indultam is.
Fél másodperccel később eltűntem a fák árnyékában, és csak remélni tudtam, hogy Perselus még most is követ. Egy ritkásabb részen hátrapillantottam, és megláttam, ahogy az ágakkal küszködik. Jó, nem volt annyira ügyetlen, de azért elég komikus volt!
- Minden rendben? - kérdeztem visszafojtva a nevetésemet.
- Persze, csak várd meg, míg végzek!- dörmögte.
- Segítsek?
- Nem kell! - mondta, és már ki is szabadult az egyik gyilkos tüskés ág fogságából.
- Mehetünk! - jelentette ki, mintha a sofőrjének beszélne.
Újra nekivágtunk az erdőnek, majd mikor kiértünk a rizikósabb részéről, megálltam.
- Ha akarod, itt megállhatunk! - vetettem fel. Persze beleegyezett.
- Ide akartál hozni?
- Nem egészen. Van egy hely, ahol egy patak csörgedezik, és ott a legszebbek a virágok. Ott ütöttem tanyát. Illetve… csak ott szoktam lepihenni.
- Tetszik itt… - jegyezte meg halkan, nézelődés közben.
- Ha készen állsz a túra folytatására, akkor akár indulhatunk is!
- Felőlem!
A lassan unalmassá váló út alatt egy szót sem hallottam tőle. Micsoda türelemmel áldotta meg a sors!
- Megérkeztünk!- jelentettem ki boldogan.
- Mi? - nézett körbe. Láthatóan váratlanul érte, hogy megálltunk - Ez lenne az?
- Ez bizony! Ugye milyen…
- Szép.
- Pontosan! - elégedettséggel töltött el a tudat, hogy most az egyszer megfeledkezett visszafogott stílusáról. Nocsak, milyen nagy hatással van rá az én világom!
- Én mondtam! A patak a legszebb!
Na igen, a patak. Halk csobogásával, tiszta és hűs vizével teljesen rabulejtett, mikor rátaláltam. A nyári napfény áttört a lombkoronán, és zöldes derengésbe vonta a tisztást. Igazán szép látványt nyújtott… Az állatok halk motozásával együtt is szinte tökéletes volt a csend, kizárta a külvilág őrjítő ricsaját.
Ez az én világom…
* * *
Eltöltöttünk itt néhány órát, és csak bámultuk a természet lágy ölét! Hát persze! A baj csak az, hogy legtöbbször azért lyukadok ki itt, mert az SRB tagjai állandóan a nyomomban vannak. És mi más is juthatna itt eszembe, mint üldözőim és módszereik?
- Valami baj van? - hajolt hozzám közelebb Perselus.
- Nem, dehogy… - töröltem le arcomról a könnyeimet.
- Nekem nem úgy tűnik.
Nagyon szégyelltem, hogy elsírtam magam a jelenlétében, de egyszerűen ki kellett adnom magamból!
- Mi a baj?
- Semmi, csak… Eszembe jutott néhány dolog. Nem nagy ügy!
- Hazudsz. De nem muszáj elmondanod, ha nem akarod - tért rögtön a lényegre.
Nem válaszoltam. Minek? Nem fontos megtudnia, mi elől menekülök! És ezzel újra kibuggyantak könnyeim. A francba!
Gyorsan elfordultam, hogy ne lássa meg, de őt nem lehet ilyen könnyen becsapni! Megfogta a vállam, és visszafordított, majd a szemembe nézett.
- Hagyd abba - szólt hátborzongatóan nyugodt, parancsoló hangon - Ha sírsz, attól nem lesz jobb. Csak elárulod vele magad. Megmutatod a gyengepontjaid, sebezhetővé válsz, és így könnyen legyőzhetnek!
Egy pillanatig csak bámultam rá, és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, de aztán rájöttem, mit akart ezzel.
- Tudod, azért jövök ide, mert itt nem találnak meg egykönnyen.
- Kik? - nézett rám értetlenül.
- Az SRB. Sean Roberts Bandája. Ők azok, akik megkeserítik az életem! - kis szünet, majd folytattam: - Mikor először menekültem ide, nem találtak meg. Akkor még nem adták fel, pedig majdnem eltévedtek. Aztán még párszor megpróbálták, de végleg lemondtak róla, hogy ide is utánam jöjjenek. Feltűnt nekem, hogy itt mennyivel biztonságosabb, ezért azóta is mindig ezt veszem célba… De, ők sem most jöttek le a falvédőről! Kitalálták, hogy minden lehetséges utat elállnak, így nem tudok majd bejönni. De Diwashra nem számítottak! Ha nagyon veszélyes a helyzet, akkor mindig ott lopózok be. Ez is elég… ˝veszélyes˝ vállalkozás, de rájöttem a trükkre… Ennyi a történet! - tettem még hozzá befejezésül.
- SRB. Akikről tegnap meséltél?
- Igen - erre már nem válaszolt. És nem is kérdezett. Hosszan merengett, bár fogalmam sem volt róla, mi jár épp a fejében. Sokáig vártam, feszült figyelemmel, míg ő halál nyugodtan szemlélte a látképet. Nagy sokára mégis megszólalt:
- Tudod, min gondolkodtam?
- Rajtam? - próbálkoztam egy gyenge viccel, de csalódnom kellett.
- Igen.
- Nocsak! És azt is megosztanád velem, hogy konkrétan mire lennél kíváncsi?
- Hogyne! Az járt a fejemben, hogy ha te 10 éves vagy, akkor hogy’ mehetsz te már idén Roxfortba?
- Egyszerű… - kezdtem volna, de a szavamba vágva folytatta.
- És arra a következtetésre jutottam, hogy te nemsokára 11 leszel.
- Gratulálok az óriási felfedezéshez! Igen, így van. Augusztusban lesz a szülinapom.
- Értem… Nem kéne már indulni? - váltott hirtelen.
Beleegyeztem, elvégre tényleg későre járt. A nap már nem sütött olyan ragyogóan, és egyébként is már órák óta ott voltunk. Így hát ismét nekivágtunk a nagy ismeretlennek!
Na jó, annyira azért nem volt ismeretlen… Sőt! Kifele sokkal könnyebben ment minden, még Perselus is hamar kijutott. Azonnal jobb kedvre derültem…
- Most már ideje hazamennünk. És ha lehet, tényleg ne álljunk meg sehol! - kért csendesen. Mélységesen egyetértettem vele…
Ám, hogy semmi se legyen tökéletes, hanem inkább még rosszabb, a parknál enyhe ellenállásba ütköztünk:
- Azt hiszem, le kéne fordulnunk… - jegyeztem meg bátortalanul.
- Nem, légy szíves inkább siessünk! Gondolom, te sem szeretnél bajba kerülni!
- Hát nem… - motyogtam magam elé. Vajon melyik rosszabb: az SRB, vagy a Halálfalók? Egyértelműen a Halálfalók…
Így esett, hogy összetűzésbe keveredtem az SRB tagjaival…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
