|
2. fejezet
2. Apró kellemetlenség
Másnap reggel nyugtalanul ébredtem. Nem sokat aludtam, mert végig az járt a fejemben, hogy vajon megbízhatunk-e Perselusban?
Nem tudom, miért, de úgy éreztem, hogy az életemet is rá merném bízni.
Megérzés. Hm… Vajon a megérzéseinkben mennyire bízhatunk?
Mindegy! Nem filóztam tovább a bizalom kérdésén. Felpattantam - majd ugyanazzal a lendülettel vissza is estem az ágyra.
Iszonyatosan fájt a fejem, de tudtam, mit jelent ez: ismét egy vízióba csöppenek.
Egy fekete hajú férfi egy törékeny nővel veszekedik. Anon és Edna? A férfi hirtelen pofon vágja a nőt. Ő sírva rogy a földre, és megpróbálja minél jobban összehúzni magát, hogy kevesebb helyen érjék az ütések. A férfi megragadja a csuklóját és felrántja a fal tövéből. Hatalmasat lekever neki, a földre löki, és belerúg…
A látomás itt megszakadt. Ez volt eddig a leghosszabb látomásom. És egyben a legrosszabb is… Szólnom kell Perselusnak! Hátha ezt is meg lehet előzni!
- Anya! - kiabáltam a földszintre - Anya!- semmi válasz.
Ez rossz jel. Nagyon rossz…
Lerohantam a lépcsőn, berontottam a konyhába, és… Semmi. Sehol senki.
Az asztalon egy üzenet hevert. Félve emeltem fel, de mikor megismertem anyám kézírását, megnyugodtam.
Az üzenet ennyi volt:
Kerry!
Korán be kellett mennem, majd jövök.
A csirke itt van az asztalon, ha éhes lennél. Sietek haza!
Vigyázz magadra, és légy jó!
Puszil: anya
- Hála az égnek! - sóhajtottam föl. Ám örömöm nem tartott sokáig: gondolataim újra visszatértek Ednához.
- Figyelmeztetnem kell Perselust! - azzal gyorsan kirohantam.
* * *
Egy másodpercig sem élvezhettem a friss levegőt, máris rohantam vissza.
Khm… Na igen. Enyhén ciki lenne, ha hálóingben állítanék be hozzájuk!
Kapkodva átöltöztem – meg se fésülködtem- és úgy, ahogy voltam elindultam. Átvágtam a kerten, majd megkerülve a házat Perselusék ajtajához osontam. (A kerülőre, az osonásra biztonsági okokból volt szükség. Ki tudja, mi vár rám?)
Toporzékolva becsöngettem, és másodpercenként körbekémleltem a környéket.
Tiszta ideg voltam! Mintha órák teltek volna el, olyan sokáig ácsorogtam ott.
Épp egy macskát követtem a tekintetemmel, mikor az ajtó hirtelen kinyílt. Odakaptam a fejem, és megláttam Anont - késsel a kezében! Két dobbanást is kihagyott a szívem a nagy ijedtségtől!
- J-jó napot! - köszöntem. Pillantásomat a késről a tekintetére helyeztem.
- Üdvözlöm… - mondta nyájasan, majd meglátva rettegésem, sátánian elvigyorodott - Csak paprikát szeleteltem… - tette a kést a háta mögé. Még mindig vigyorgott.
- Öhm… Be-beszélhetnék Perselusszal? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Oh, sajnos ő most nem tud beszélni… veled - sóhajtott fel színpadiasan. Láthatólag élvezte a helyzetet… Ez egy elmebeteg!
- Öhöm… Értem - válaszoltam, majd amilyen gyorsan csak lehetett, elhúztam a csíkot.
Totál berezeltem! Ez az alak egy pszichopata! Vajon mit csinált azzal a késsel? Biztos nem ˝paprikát szeletelt˝ ,mert akkor nem viselkedett volna így! Különben is! Nem tartozott volna magyarázattal! Jesszusom! Csak nem esett baja Perselusnak? Vagy Ednának?
Idegesen járkáltam körbe-körbe a konyhában. Órák teltek el így, tele aggodalmaskodással.
* * *
Még mindig járkáltam, és egy pillanatra sem álltam meg. A végére már teljesen elfáradtam, de agyam még vadul zakatolt.
Semmi hír Perselusékról. Vajon Anon képes lenne megölni a fiát és a feleségét? - tettem fel magamban a kérdést. Habozás nélkül rávágtam, hogy igen! Anon képes lenne erre! Mint minden Halálfaló…
Egyre csak teltek az órák. Mostmár valamit tennem kéne! De mit?
Ha lenne baglyom, már üzenhettem volna Perselusnak! De hát Dono mindig úton van, mert anyu folyton kapja az utasításokat a minisztériumból…
Lassan elkalandoztak a gondolataim. Kezdtem megnyugodni, és már veszettül éhes voltam, ígyhát levágtam magam az egyik székre, és… Semmi. Egy falat se ment le a torkomon. Pár percig bámultam a csirkére, majd feladtam a harcot. Épp újra indultam volna járkálni, mikor valaki megnyomta a csengőt. Kissé megijedtem, és hirtelen átfutott az agyamon, hogy lehet akár halálfaló is az illető! Persze ezt gyorsan elvetettem- a halálfalók nem csöngetnek.
Számbavettem a lehetőségeket, és a biztonság kedvéért magamhoz ragadtam a piszkavasat a kandalló mellől. Így somfordáltam el az ajtóhoz, és óvatosan kilestem az ablakon.
Hatalmas kő esett le a szívemről! Csak Perselus volt az…
Kinyitottam az ajtót.
- Szia! Gyere! - tessékeltem be gyorsan, és becsaptam az ajtót.
- Szia… Ez meg minek? - mutatott a még mindig kezemben tartott vasra.
- Ja, ez? Csak… biztonsági óvintézkedés - azzal sietősen visszaraktam a helyére.
- Szóval? - kérdeztem, és leültem a kanapéra, ő meg velem szemben állt.
- Hallottam, hogy jártál nálunk… - kezdte ridegen.
- Igen…
- Rossz ötlet volt! - vágott a szavamba - Nagyon rossz! Már így is gyanúsak voltunk neki! Reggel feljött a szobámba. A szokásos apaszöveggel kezdte, hogy ˝örül, hogy találtam egy barátot, de…˝
- Perselus, valamit el kell mondanom!- szóltam közbe. Elhallgatott és hideg szemével a tekintetem fürkészte - Figyelj, reggel volt egy vízióm… Ednáról és Anonról. Anon…
- Megverte anyát - fejezte be helyettem lehangoltan.
- Igen. Szólni akartam, hogy megelőzzük, de Anon nyitott ajtót, és azt mondta… - és akkor eszembejutott valami: - Mire kellett a kés?
Nem válaszolt, csak bámulta a kanapét. Nagy csaták dúlhatnak most odabent…
- Perselus! Mire kellett a kés? - visszanézett rám, majd döntött. Közelebb lépett, feltűrte talárja ujját, és jobb kezét felémfordította. Azon rengeteg véres seb szelte át egymást.
- Ez borzasztó… - szörnyülködtem, mint a vénasszonyok. Óvatosan végighúztam az ujjam a leghosszabb vágáson, mire kicsit felszisszent - Bocs… De miért nem tettél valamit?
- Gondolod, hogy nem próbáltam?
- De?
- De mi?
- De: mi történt?
- Silencio - mondta magától értetődően.
- Bocs, erre nem gondoltam… De hát, hogy’ tudsz erről ilyen könnyedén beszélni?
- A siránkozás semmire sem jó! - mordult fel.
- Oké-oké! És miért csinálta? - folytattam a kihallgatást.
- Ezt? - kérdezte, és visszahúzta a talárja ujját - Abban reménykedett, hogy ezzel megfélemlít, és kiszed belőlem valamit. A módszerei elég divatjamúltak, de általában hatásosak. Kivéve nálam…
- Tehát - vettem át a szót - meg fogja próbálni máshogy is.
Nem válaszolt, de tudta, hogy igazam van.
- És most? - kérdeztem egy idő után.
- Mi?
- Azt kérdeztem: mi legyen most?
- Nem tudom.
- Nem vagy éhes? Csak mert én veszettül!
- Nem, kösz.
- De azért nem baj, ha előtted eszek?
- Miért lenne?
- Illetlenség.
- Nekem mindegy.
- Ne legyen!
- Mi?
- Soha semmi ne legyen mindegy! - oktattam ki.
- Ezt csakúgy mondtam, higgadj le!
- Jó, bocs… Csak egy kicsit még dilis vagyok – mondtam, majd elindultunk a konyhába.
- Nem lep meg… - motyogta, de ennek ellenére jól hallottam.
- Ha-ha-ha! Még csak egy napja ismersz, de máris sértegetsz?
- Nem, már tegnap is sértegettelek! - mosolyodott el. Kénytelen voltam követni a példáját.
Kaja közben végig beszélgettünk. Jó volt a társaságában lenni, de valami zavart.
- Perselus! Kérdezhetek valamit?
- Mit?
- Miért vagy ilyen komoly?
- Komoly?
- Igen. Úgy viselkedsz, mint egy felnőtt. Melletted háromévesnek érzem magam! Még csak most megyünk a Roxfortba, mégis, mintha te már sokkal ˝érettebb˝ lennél. Hogy van ez?
- Hm… Fogalmam sincs. Talán…
- Talán?
- Talán még nem volt kitől ellesnem a ˝gyerekesség˝ fortélyait!
- Megint irtó vicces vagy! Ezeket előre betanultad?
- Ne húzd fel magad! Ez nem sértés volt!
- Tudom. Mindegy! Most…
- Mindegy?- nézett rám gúnyosan mosolyogva.
- Igen, mind… ó, értem! Tudod, hogy’ gondoltam!
- Persze…
- Folyton kiforgatod a szavaimat!
- Te meg folyton kérdezősködsz!
- Oké-oké! 1: 1! Fejezzük be, jó?
- Felőlem…- dőlt hátra székében.
Persze esze ágában sem volt abbahagyni! A szemembe nézett, és úgy folytatta. Sok mindent ki lehetett olvasni a tekintetéből. A végére már totál elvesztem benne…
- Rendben! Feladom! - szóltam, mikor már nem bírtam tovább. Mit nem adnék, ha elpislogná magát!
- Gyenge vagy… - legyintett, majd felállt.
- Most hova mész? - kérdeztem megilletődve.
- Haza.
- De hát… Ott nem vagy biztonságban!
- 11 éve nem vagyok mellette biztonságban! Ez már nem számít…
- Ne menj haza! – győzködtem - Inkább… Megvan! Gyere velem!
- Mi? Hova?
- Van valami, amit már régóta szeretnék megmutatni valakinek, de eddig még senki olyat nem találtam, aki ˝méltó˝ lett volna rá!
- És gondolom, engem ért a megtiszteltetés, hogy megosztod velem… - gúnyolódott.
- Pontosan! Jössz? - vágtam rá vidoran.
- Hát…
- Ne kéresd magad! Jössz, vagy nem?
- Oké… - felelte tartózkodóan, majd nyomomban kilépett a házból.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
