A kastélyban szokatlan csend uralkodott. Senki sem járt a folyosókon. A portréalakok nyugtalanul sugdolóztak és át-átsurrantak szomszédaikhoz. A levegőben vészterhes feszültség ült. Egyedül a Nagyterem felől hallatszott némi mozgolódás.
Odabent az ott maradt diákok és az időközben megérkezett erősítés hallgatta Dumbledore utasításait az estére vonatkozóan. A négy hosszú asztal most is végig tele volt. Egy szék sem maradt üresen, de a rajtuk ülők most nem voltak egységesen fekete talárokba öltözve. Ugyanúgy, mint két éve a Trimágus Tusán, a Nagyterem megtelt különféle színfoltokkal, de ez az alkalom korántsem volt olyan vidám.
Minden jelenlévő arcán feszült várakozás, néhol félelem és kezdődő pánik jelei mutatkoztak. Mint az várható volt, a Mardekár asztalánál ült a legkevesebb diák. Perselus Piton arcáról azonban ezzel kapcsolatban sem lehetett semmi érzelmet leolvasni. Ha lehet, vonásai még a szokásosnál is merevebbek voltak. Nem törődött a horzsolásait bámulókkal. Most igazán jól jött neki, hogy mindig magasított nyakú ingeket és talárt hordott, hisz így azok eltakarták a fehér kötés nagyját a nyakán. Hosszú, néhol lehorzsolódott ujjaival türelmetlenül dobolt Dumbledore mellett az asztalon.

„Az óra lüktet lassú percegéssel,
Kimérve a megmérhetetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! Óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.”*

Elgondolkodva hordozta körbe tekintetét. Csodálkozott rajta, hogy Dumbledorenak sikerült ennyi mindenkit összeszednie ilyen rövid idő alatt. A Hugrabug asztalánál a Beauxbatons -ból és Franciaországból érkezett varázslók és boszorkányok ültek, a Griffendélnél szinte minden idősebb diák ottmaradt aggódó, de büszke szüleikkel és a Rendtagok többségével. A Weasleyk például teljes létszámban felvonultak - kivéve persze Percyt, akivel még mindig nem rendeződtek a dolgok. Az idősebb fiúk mellett idegen barátaik ültek. A Hollóhát székeit a Lupin és Cover professzor által meggyőzött vérfarkasokkal, roxmortsi lakosokkal, és pár minisztériumi emberrel osztotta meg. A Mardekárhoz kerültek a Bulgáriából, Írországból, és máshonnan segíteni érkező mágusok. Ők voltak a legtöbben. A házimanók ugyan nem jelentek meg, de Piton tudta, hogy Dumbledore nekik is engedélyezte a harcot. Bár nem fűzött sok reményt a manók varázserejéhez és hatékonyságához, most sem szólt bele Albus döntésébe.
Számba kellett továbbá venni azt a pár vámpírt is, akik tartoztak az igazgatónak és most a katakombákban aludtak, a két sárkányt, akiket Charlie Weasley hozott, valamint a Tiltott Rengetegben élő megannyi állatot és lényt is, akik készek voltak megvédeni Roxfortot és az otthonukat.
Keserűen felsóhajtott. Tudta, hogy mindez még mindig kevés lesz a Nagyúr hatalmas seregével szemben. De nem tehettek semmit. Persze nekik itt van a „híres” Potter is!
„Nevetséges! Dumbledore tényleg azt hiszi, hogy ez a taknyos kölyök el tudja törölni a föld színéről a Sötét Nagyurat? Hogy lenne képes erre? Hiszen akkor legalább olyan hatalmas erejének kellene lennie, és ha ez igaz lenne, akkor nem reszketne és sápadozna, mint most is. Biztosan nem lesz képes megölni a Nagyurat! Képtelenség! Néha úgy érzem, a Nagyúrnak igaza volt azzal kapcsolatban, hogy Dumbledore bolond...
És ez az átkozott várakozás... Ez sokkal idegőrlőbb! És csak rosszabb lesz minden eltelt perccel. A Nagyúr sem bolond. Direkt megvárat minket, hagyja, hogy a pánik és a félelem növekedjen, amik pontatlansághoz, gyengeséghez vezetnek. Azt hiszi, ezzel könnyű prédák leszünk a halálfalói között. Nos, én nem fogom könnyen adni magam, az biztos. Annyit küldök a másvilágra, amennyit csak lehet. Nem fognak érdekelni a Minisztérium kikötései! Méghogy kábítóátkok! Ezek nem érdemelnek mást, csak a halált! Mondjuk furcsa, hogy ezt pont én mondom, hiszen akkor ennyi erővel én is azt érdemelném. És ha esélyt adok rá, könyörtelenül ki is fogják használni. Gondolom a Nagyúr szemében most igencsak nagy szálka lettem. Persze nem hiszem, hogy a történtek után személyesen akarna végezni velem. Lesz neki anélkül is elég dolga. Például legyőzni Pottert és Dumbledore-t. „
Elmélázva simított végig sima állán, és az igazgató felé pillantott, aki még mindig instrukciókat adott a támadással kapcsolatban. Nem figyelt rá, a tanári karral és a Rendtagokkal már este mindent részletesen megterveztek. Mindenkinek meg volt a helye. Neki is. Most fürkészőn figyelte az Albus mellett ülő két mágust, akik nagyon hasonlítottak az igazgatóra. Az egyik a Szárnyas Vadkan csaposa, Aberforth Dugald Quintius Dumbledore, a másik pedig Damian Jonathan Caius Dumbledore.
„Sose gondoltam volna, hogy Albusnak még van élő rokona Aberforth -on kívül. És most előkerül ez a Damian... Olyan furcsa ez az ember. Ugyanazt a nyugalmat árasztja, mint Albus, de valahogy kicsivel mégis ’ősibbnek’, tapasztaltabbnak tűnik. És ismeri Estrelle -t. Az a tegnapi megjegyzése nem lehetett véletlen.  ’A holló még kiszabadulhat a kétfejű sas markából, ha lesz, aki elszakítja a köteléket...’ Biztos, hogy Estrelle -re célzott vele, de pontosan mire gondolt? Látó lenne? Túl sok a kérdés körülötte, de ha Albus megbízik benne, akkor én sem tehetek mást. Amúgy sem tűnik rosszindulatúnak...”
Damian hirtelen ránézett és halványan elmosolyodott.
„Hihetetlen, ugyanaz a szempár. Három pár égszínkék tekintet... hajszálra ugyanolyanok... Le sem tagadhatnák a rokonságot.”
Inkább a diákokat kezdte mustrálni és magában latolgatni kezdte, hogy mennyi esélyük lesz a túléléshez. Longbottomon például egyenesen megütközött, mikor megtudta, hogy marad. Maximum tíz percet adott neki, habár a Minisztériumi eset után... Grangerben viszont a maga módján bízott. Túl tehetséges ahhoz, hogy elessen. Weasley egy másik kérdés. Ha a lány mellette marad, túlélheti. A Hollóhátasokban sok esélyt látott, a Hugrabugnál viszont csak pár tehetséges párbajozót tudott volna megnevezni. Természetesen az ottmaradt Mardekárosai többségében biztos volt, hogy nem fog csalódni. Akik meg a másik oldalon fognak harcolni... nos remélte, hogy észhez térnek, bár ennek minimális volt az esélye. Talán ha szembesülnek a veszteségekkel és a harc kegyetlenségével, rádöbbennek, hogy helytelen, amit tesznek.
És a legnagyobb kérdőjel Potter volt. Ha felülkerekedik, megmenti a varázsvilágot, és talán a muglikat is. Ha elbukik, annak beláthatatlan és súlyos következményei lesznek mindkét világra nézve. Utálta bevallani, de egy kicsit reménykedett, hogy a kölyöknek sikerül győzni. De ami a legjobban foglalkoztatta, az még mindig Estrelle volt. Vajon sikerül kiszabadulnia saját elméjéből? Le tudja-e győzni Deborah Seraphint?
Még mindig reménykedett, hogy életben maradhat, hogy visszatérhet. Rettenetesen vágyott rá, hiányzott neki az érintése, a hangja, a mozdulatai. Nem akart belegondolni, hogy talán már csak az emlékeiben él. Dumbledore -ral sem beszélt a félelmeiről, túl büszke volt ahhoz. De akkor ki mással oszthatta volna meg a gondolatait? Rajta kívül senki sem volt kíváncsi rá. Csupán Estrelle. Lázálmaiban gyakran volt vele. Hol szeretkeztek, hol halkan beszélgettek, de volt mikor csak szótlanul és szorosan átölelte. Az ilyen álmok után kínszenvedés volt az ébredés. Testét csak egy kiadós hideg zuhany csillapíthatta le - de néha az sem. Az utolsó nap közeledtével azonban a sürgető ösztönök a háttérbe szorultak és már csak arra vágyott, hogy egészségesen láthassa és végigsimíthasson az arcán. Be kellett vallania magának, hogy nem tudja elfelejteni őt soha többé, hogy... az Isten verje meg: beleszeretett! Persze ezt már régebben is tudta magáról, de mégis... ahogy újra és újra tudatosult benne, mintha megijedt volna, ilyenkor pedig hogy elnyomja ezt az érzést inkább dühöngeni kezdett. „A ’nagy’ Perselus Piton menthetetlenül szerelmes, és egy nőtől függ érzelmileg! Holott eddig mindenki azt hitte róla, hogy nincsenek érzelmei - talán még saját maga is! Én, akit soha nem szeretett senki, aki semmit nem kapott az élettől és az emberektől, csak pofonokat és fájdalmat... Ironikus és hihetetlen. Ez fogja a vesztemet okozni.” - húzta el gúnyosan a száját.
*

A délutáni napfény vakítóan, mégis hideg fénnyel borította be az erdőt. Egy teljesen feketébe öltözött alak azonban egy öreg tölgy vaskos ágai között árnyékban maradt. Csendben, kissé félrehajtott fejjel hallgatta a fák susogását. Néha sajnos előjött ez az emberi szentimentalizmusa, amit nagy valószínűség szerint anyjától örökölt. A nőtől, akit a maga módján szeretett, de aki a húgát mindig több figyelemben részesítette. Talán ezért is gyűlölte meg őket és azt a tökéletességet, amiben éltek, és amilyennek mutatták magukat. Sokszor rájuk akart kiáltani, hogy nem látják, hogy az egész csak egy színjáték? Hogy bármelyik percben meghalhatnak? Hogy nincs igazság a földön és mindenhol ott vannak a belülről rágó kórságok?! Még a saját családjukban is.
De már rég meghaltak. Abban a csatában, ami az ő első igazi összecsapása volt az igaz oldalon! Ó, milyen izgatott volt előtte. Heteken keresztül megkettőzött erővel készült rá. Jól kellett szerepelnie, hiszen Voldemort Nagyúr nem tűr hibát és habozást! Persze nem csak a bálványnak való megfelelés hajtotta, hanem legfőképp a keserű bosszú, és a beteges kíváncsiság az iránt, hogy milyen lehet szülőgyilkosnak lenni...
Elcsodálkozott rajta, hogy egyikük sem vette észre, hogy ő születésétől más volt? Hogy benne elromlott valami? Tényleg nem vették észre a megnevezhetetlen kórt, ami belülről rágta, és megváltoztatta? Észre kellett venniük! Az nem lehet, hogy ennyire ne törődtek volna vele! Vagy csak nem akarták észrevenni? Ja persze, mindig csak a tökéletes kishúga körül forgolódtak...
De ez már nem számít. Most már az, aki. Számos beteges hajlammal és perverzióval, de irigylésre méltó erővel, pozícióval, büszkeséggel és ranggal, amit méltón kiérdemelt. Az első adandó alkalommal végzett a szüleivel. Először az anyjával, aztán a bolond apjával, akik mit sem tudtak a Nagyúr terveiről. Soha nem tudták meg, hogy miért kényszerítették őket, hogy halálfalók legyenek a lányuk védelme érdekében. Nem jöhettek rá, hogy minden összefüggött.
Attól a perctől kezdve utálta a húgát, amint megszületett. Minden adandó alkalommal bántotta. Talán azért, mert megérezte benne is azt a pusztító erőt, ami saját magában is megvolt, bár sokkal gyengébben. De testvére „sötétsége” más volt. Nem annyira gonosz keletű. Mindennek ellenére volt benne valami megfoghatatlan tisztaság és ártatlanság. Akkor még nem tudta, hogy két lélek lakozik húga testében, és ez okozta tisztánlátásában a zavart.
A tisztaság és az ártatlanság azóta pedig már rég elveszett. Mindkettőt ő vette el tőle. Gyűlöletének ködén keresztül az évek során mindinkább kicsapódott a vágy. A szeme előtt cseperedett nővé. Így visszagondolva talán először akkor kívánta meg húgát, mikor az tizenkét éves volt. Akkoriban mutathatta meg Voldemortnak is. És egy nap végre egyik mocskos vágya teljesülhetett: birtokba vette húga testét, és bemocskolhatta saját szennyével.
Voldemort. Kevés ember volt az életében, akire felnézhetett. És a legfőbb Ő volt. Irányt, értelmet adott pusztító vágyainak. Az ő szárnyai alatt kiélhette, kitombolhatta minden dühét, agresszióját, gyűlöletét, amit a sárvérűek, félvérek és muglik iránt érzett. De legtöbbször mégis a családját képzelte az áldozatok helyére. Pusztulás és romlás vette körül, de ő jól érezte magát, ez éltette. Ha már lelke megmagyarázhatatlan keserűségét nem csillapíthatta, akkor inkább mindenkit szenvedésbe és halálba taszított. Nem fukarkodott a kínzásokkal és a halálos átkokkal sem. Leírhatatlan gyönyör töltötte el, mikor látta áldozatait szenvedni. A káosz, ami körülölelte főleg a Nagyúr bukása előtt, végre körvonalazta, hogy mi is dúl az ő testében és lelkében. Végre ismerősnek érezhette a világot, nem volt többé kívülálló. Voltak társai, akik mégha nem is olyan szinten, mint elvárta volna, de megértették és osztoztak beteges szenvedélyeiben. Persze közel sem olyan mértékben. Ők beérték a gyilkolászással, a nemi erőszakkal, a gyújtogatással és a részeges tivornyázásokkal.
Neki azonban több kellett! Ő teljes mértékű fertőt akart. Egy mocskos bölcsőt, amiből csak a halál és pusztító ereje kelhet ki végső ítéletével lesújtva minden érdemtelenre. És mindezt Voldemortban látta megtestesülni. Kevés olyan elkötelezett híve volt és van, mint ő.
Tehetetlenül állt annak idején a tény előtt, hogy ez a megingathatatlannak hitt hatalom bujdosásra kényszerült egy csecsemő miatt. Évekig kereste, de sehogy sem jutott a nyomára. Pedig nem járt messze céljától. Mikor észrevette alkarján ismét kirajzolódni a Sötét Jegyet, könnybe lábadt a szeme. Tudta, hogy előbb-utóbb ismét eljön az ő idejük, újra kiengedik a szellemet a palackból. Türelmetlenül várta a percet, mikor újra csatlakozhat Urához. És ez a pillanat el is jött. Most pedig az egyik legfontosabb megpróbáltatás előtt állnak. Az este kezdődő csata eldönti a háborút. És nyerni fognak. Utána pedig csak a tisztogatás marad.
Ő felkészült. Azzal is tisztában van, hogy lehet, hogy ez élete utolsó napja. Ha meg is kell halnia, akkor harcban fogja ezt tenni, mégpedig úgy hogy minnél több ellenfelet magával ragad. De nagy esélye van arra, hogy túlélje, és Voldemort méginkább megbecsült bizalmasává váljon. És onnantól nem lesz megállás. Már előre várta az estét, és türelmetlenül számolgatta a perceket napnyugtáig. De ezzel az őrületbe kergette társait és saját magát is, ezért inkább eljött a kastélyból és lesétált a folyópartra, hogy lenyugodjon. A nap bántó sugarai elől azonban visszahúzódott a tölgy hűs ágai közé.
Pár lépésre innen lökte bele a vízbe azt a rühes vérfarkast, vagy lycont is. Lehunyt szemmel elmosolyodott. Azzal a szeméttel legalább már nem kell számolnia. De fajtársait mostantól méginkább üldözni fogja. Nem tudta pontosan, hogy ő megfertőződött-e, ugyanis a hadakozás közben kapott pár sérülést. Minden az est leszálltával fog eldőlni. Ő is bundát fog növeszteni, vagy inkább mágusi tehetségére fog szorulni?
Nem tudta, de abban biztos volt, hogy mindkét esetben jó szolgálatot fog tenni a Sötét Nagyúrnak, és győzelemre fogja vezetni a rábízott egységeket. Mindent meg fog tenni, hogy ne csalódhasson benne, habár tartott a kudarctól. De társaival, ahogy este magukra kanyarítják sötét köpenyüket, végre támadásba lendülhetnek. Ő már réges-rég eljegyezte magát a halállal, nem félt köszönteni és megcsókolni őt.
Összerándult. A karján iszonyatos erővel felizzott a Sötét Jegy.

Micsoda romok fölött megyek!
Füstölgő tanyák,
Nyikorgó csontváz-karok
Mutatják a hajnalodó utat.

Kedvesem egy föl-fölvillanó
Mosolyát kutatom
Későn virágzó fagyalbokrok alján
S a világ végét rettegem.

Elhagyott templom küszöbén
Áldom a suhanó halált,
Ki fekete köpenye alatt
Megmutatta az életet.1


*
Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza...
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? Halál? Átok, vagy áldás lesz? - Ah,
Ki mondja meg! Ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! Szakadna bár méhed gyümölcse...
Ne még, ne még - az istenért! - megállj.2

Mindenki felsorakozott. Csupán a parancsra vártak a szörnyű vezértől. Elől a dementorok, mögöttük az óriások, akik majd megtörik Roxfort védővarázslatainak többségét (a maradékot Voldemort fogja feloldani halálfalói segítségével), utánuk következik a halálfalók hármas számú csapata Mulicberrel az élen. Ha ők elesnének, akkor siklanak előre a lidércek, akik a még kitartó védők lelkeit a megmaradt dementorokkal együtt folyamatosan el fogják rabolni. Ha pedig az áldozatok lelketlenné válnak, Voldemort a Belialtól kapott erővel képes lesz irányítani őket, mint holmi zombikat.
Amint a telihold fénye kiteljesedik, a már átalakult lyconökhöz csatlakozhatnak a vérfarkasok is. A vámpírokat a végére tartogatta, mint ahogy a tapasztaltabb halálfalókat is. Ha Belial nagyon türelmetlenkedik, szükség esetén neki is megadja, amit kért, ezért is fogja maga mellett tartani Deborah -t.
Minden készen áll. Öklével hamarosan lesújt Roxfort falaira, aminek erejétől alapjaiban fog megrendülni az épület. Gonoszan elmosolyodott, ahogy seregei élére állt. Mögötte Deborah, Livius, Lucius, és az Azkabanból kiszabadított halálfalók sorakoztak. Ahogy a vámpírra pillantott, azt szokatlanul sápadtnak látta, holott értesült róla, hogy a mai napszálltakor több embert is szárazra szívott, hogy teljes erejével szolgálhassa őt.
Hátat fordított rettenetes seregének, melynek hátborzongató moraja elnyomta a hűvös este zajait. Gondolatai már Roxfortnál jártak. Amint felemelte pálcáját tartó bal kezét, egy pillanatra minden elcsendesült.
Az egyetlen dolog, amit elvárok tőletek, az a győzelem! Bőkezűen osszátok a halált, mert rátok sem fog más várni ha elbuktok!
Az erdő fái között egyre erősödő szél rohant keresztül, majd belekapott a vezér éjfekete talárjába. Voldemortot egy pillanatra elöntötték az emlékek gyűlölt gyerekkoráról, halott, sosem ismert anyjáról, aztán a megannyi véres csatáról, mikor ugyanígy állt ereje teljében a seregei élén. Most sem érzett félelmet. Tudta, hogy ezen az estén csak győzhetnek. Karja előre lendült, a pillanatnyi csendet pedig szörnyű üvöltések sorozata törte meg. Az égen számtalan zöld sugár cikázott keresztül, majd felvillantak a vigyorgó baljós koponyák kígyónyelvükkel.

Amerre én megyek:
Lángot vetnek a hazugság-erdők,
Bennégnek a kifacsart gondolatok,
A maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
Nagyon messziről:
Emlékek, emlékek, emlékek,
Nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
Elnyeli a sugarakat,
Elönti a tornyokat,
Templomok, házak nincsenek,
Az anyám sem mosolyog,
Keringő, szédült zuhanás
Van a szívem helyén.
S a tetőn, boldogságok fölött
Két kitárt kart mereszt
Egy hívogató, fekete,
Borzalmas kereszt.3

*
Még mindig sajgott bal alkarja. Már rég hívta magához Voldemort a híveit, de a majd két órán át tartó perzselő izzás most elviselhetetlenül parancsoló volt Akadt pillanat, mikor már állt fel, és indult volna, de ilyenkor mindig gyorsan magához tért, és hogy a jelenlévőkben ne keltsen gyanakvást, mindig adott valami célt mozdulatainak, például odament egy polchoz, mintha valamilyen könyvet keresne. Úgy érezte azonban, hogy az igazgató és Damian mindent ért, és megért. Az ő szemükben nem volt megbotránkozás, vagy rosszallás. Gyanította, hogy Albus majdnem mindenbe beavatta a Turunel-hegyről érkezett nagybátyját, de nem haragudott rá.
Rögtön szólt az igazgatónak mikor felizzott az átkozott bélyeg. Kicsit hihetetlennek tartotta, hogy talán utoljára, és ez a hívás most mindent meg fog változtatni. Pár percre rá a Potter kölyök is berontott verejtékező homlokkal.
„Szóval ő is látta, érezte. Most már tényleg nincs visszaút.”
Ahogy a rémült fiú arcára nézett, megállapíthatta, hogy még soha nem látta ennyire sápadtnak. Mindentlátó szigorú szemei kiszúrták a fekete haj tövénél elinduló izzadságcseppeket és a szokatlanul erősen kirajzolódó sebhely haragos izzását. A fiatal arc egy pillanatra megkeményedett, mikor találkozott a tekintetük, de Piton most nem látott haragot vagy gyűlöletet az arcán, csupán a határozottság mögött húzódó félelmet. El kellett ismernie, hogy a fiú nincs irigylésre méltó helyzetben. Sosem akart cserélni vele, most azonban pláne nem.
Dumbledore megadta a jelzést: ahol emberek tartózkodtak a kastélyban, felizzott egy főnixtoll. Erre a fordulatra felbolydult a kastély. Mindenki a nagyterembe sietett. A hangzavar egy pillanatra elviselhetetlen volt, de amint az igazgató belépett, hűvös csönd támadt. Mindenki tőle várta a bíztatást, hallani akarták, hogy még van remény a győzelemre. És Dumbledore megadta nekik ezeket, bár az ő szívében is kétség támadt. Belenézett Harry smaragdzöld szemeibe és látta a rettegést, de tudta, hogy mikor eljön az idő felülkerekedik saját félelmein. Reménykedett benne, hogy túléli ez a tehetséges gyerek, akit az évek során annyira megkedvelt.
Nagy volt a tét, ezt mindannyian tudták. Gondolatban mindenki elbúcsúzott a szeretteitől, végigpörgették magukban az elkövetkezendő lehetséges képeket, és Dumbledore utasításait. Igen, amíg ő talpon van, addig nem lehet baj. Reménykedtek, hogy a szerencse az ő oldalukra áll. Lassan mindannyian felsorakoztak, elfoglalták helyüket. Pár perc volt még az est leszálltáig, mikor nem messze lángok és füst csapott az ég felé. Roxmorts. Néhányan látni vélték a magasan vigyorgó zöld koponyát is. Pár perc múlva pedig már hallani lehetett a súlyos lábak dübörgését és a rettenetes sereg moraját. Néhányan a védők közül reszketni kezdtek, de a többiek torkában is araszolni kezdett felfelé a félelem.
Ron és Hermione Harry mögött álltak, egészen a két Dumbledore között. Piton higgadtan várta egykori társait. Karba font keze és rezzenéstelen arca nem árult el semmilyen érzelmet, holott már percek óta görcsösen markolta varázspálcáját. Nem tudta mit fog érezni, ha meglátja azt a kecses alakot azon az oldalon, de nem is akart belegondolni. Tudta, hogy nem lesz ideje rá. Minden idegszálával a harcra kell majd figyelnie. De mégis... A tudat, hogy Estrelle, pontosabban a testét használó Deborah ott fog állni Voldemort mellett... Neki már így is elég nehéz volt, most meg ráadásul az jár a fejében, hogy mit művelhetett a Nagyúr vele.
„Nem gondoltam volna, hogy egyszer Rá leszek... féltékeny...”
*
Harryt kiverte a jeges veríték és a fagyos cseppek elindultak lefelé a hátán, mikor meglátta Voldemortot. Egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, aztán érezte, hogy a feje egyre jobban lüktetni kezd. De ezt a fájdalmat nem csak állandóan sajgó sebhelye okozta, hanem az újra feléledő minden csepp gyűlölet, amit a feketemágus iránt érzett. Minden seb, amit ő okozott, felszakadt hevenyészetten befoltozott szívén és lelkén. Tudta, hogy nem engedhetné, hogy ezek az érzések eluralkodjanak rajta, hiszen csak hibákhoz vezetnének, és ezeket most igazán nem engedhette meg magának.
Párszor mély lélegzetet vett a hűvös esti levegőn, hogy kitisztuljon a feje, és most már el tudta szakítani a tekintetét a gyűlölt alakról, hogy felmérje a sereget. Elképedt, és ha őszinte akart lenni magához, elöntötték a kétségek. Valahogy nem tudott reménykedni benne, hogy le tudják győzni ezt a hatalmas sereget. És ha belegondolt, hogy minden rajta múlik... Legszívesebben elbujdosott volna, de tudta hogy nem teheti. Ahogy végignézett barátain, társain, mindegyikőjük szemében ott volt a félelem, de az elszántság is. Piton hirtelen ránézett, mintha érezte volna, hogy figyelik, és gúnyosan elmosolyodott. Kissé összébb szűkültek a fekete szemek, a következő pillanatban pedig már meg is hallotta a gúnyos hangot a fejében.
„Lám, lám a nagy Harry Potter kételkedik és reszket? Ez nem illik a ’dicső’ Potter névhez! Szedd össze magad, kölyök, ez most nem játék!”
Elégedetten nyugtázta, hogy a smaragdszín szemekben harcias láng lobban. A gyűlöleté és a határozottságé. Pillanatnyilag az sem érdekelte, ha iránta érzi, a lényeg az volt, hogy sikerült egy kis ideig kilendítenie a fiút a bizonytalanságából.
Szigorú tekintetét újra a hömpölygő feketeségre szegezte. A szél az ellenség felől fújva elhozta a lidércek, az időközben a védőátkok által elhullott óriások, és az égett hús bűzét, és még valami annál sokkal borzalmasabbat, ami ott lappangott az erdő fái között és kivárt. A levegő megtelt feszültséggel. A csendet a menetelő lábak zaja és pár hangosabb horkantás törte meg. Piton nem látta be az egész sereget a Tiltott Rengeteg fái miatt, de sejtette, hogy nem csak az a párszáz ember az ellenfél, nem csak egyfelől fognak támadni. Egy pillanatra azokra a védőkre gondolt, akik a kastély másik oldalán várakoznak, és óhatatlanul is eszébe ötlött a kérdés, hogy vajon melyikükkel nem fog többé találkozni.
*
Gúnyosan húzta el a száját. Dumbledore -nak ez a seregnek nevezett csőcseléke nem lesz ellenfél a számukra. Elégedetten dörzsölte össze két tenyerét. Intett, mire Livius és Lucius léptek mellé. Lioncourt eszelősen csillogó szemekkel ropogtatta ki ujjait, a szőke férfi azonban higgadtan várta a csata kezdetét.
Ahogy megbeszéltük. Nagyon figyeljetek az időzítésre, ha szólok, idehozzátok elém.
Igen, Nagyúr. - biccentett Malfoy. Livius csak elvigyorodott.
Nem akarok csalódni bennetek.
Nem fog, Nagyúr.
Kedvtelve mérte végig a fekete hajú varázslót, aki eddig mindig kényesen figyelt rá, hogy megadja a kellő tiszteletet Voldemortnak, most azonban le sem tudta venni a tekintetét az ellenfélről. Arcáról nem tűnt el egy pillanatra sem az a borzalmas mosoly, ami semmi jót nem ígért ellenfeleinek. Szemeiben őrült szikra pattogott. Voldemort számra nem volt újdonság követőin látni ezeket a jegyeket, de Liviuson ilyen mértékben még soha nem figyelhette meg. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy az éjszaka folyamán ő egy lesz azok közül, akik a legtöbbet fognak ölni. Kicsit mintha fiatalkori önmagára emlékeztette volna.
Még egyszer utoljára végigtekintett seregén. Tudta, hogy neki kell először lépnie, Dumbledore túl gyáva ahhoz, hogy megrohamozza őket. Mindig is az volt. Ő pedig nem akart hűtlen lenni hírnevéhez, ezért elkiáltotta magát:
Dementorok, lidércek, az első és második halálfaló-csapat, előre!
Fülsértő moraj kélt a fiatal halálfalók körében, ahogy kivont pálcákkal rárontottak a fehér oldalra. Az Azkaban egykori őrei azonban halálos csöndben siklottak a forró, érzelmekkel teli testek felé, melyek nekik királyi lakomának ígérkeztek.
A másik oldalon Dumbledore is osztogatta a maga parancsait, és rövid időn belül ezüstös patrónusok szelték a levegőt egyre több szörnyet elkergetve. A földön azonban rosszabb volt a helyzet. Azokat, akik a patrónusokat tartották fenn, védeni kellett. Ez nem volt egyszerű dolog, hisz a halálfalók átkai elég erősek voltak ahhoz, hogy a gyengébb pajzsokon átjussanak, nem beszélve az eltévedt varázslatokról. Az igazgató ezüst főnixe egyszerre öt dementort kényszerített meghátrálásra, de ott vágtázott egy pompás szarvas is felöklelve ellenfeleit.
A domb tetejéről figyelte a harcot. Addig nem akart beavatkozni, amíg nem szükséges. Ezt megmondta a vámpírjainak is. Csak akkor mozdulnak majd meg, ha Voldemort is jónak látja, de mindenekelőtt akkor, ha a legkisebb lesz a kockázat. Nem szerette volna elveszteni ezt a nemrég visszaszerzett testet. A testet, ami mostanság furcsán viselkedett. Megmagyarázhatatlan rosszullétek gyötörték, amik egyik pillanatról a másikra törtek rá. Többször majdnem felöklendezte a behabzsolt vért, ami pedig eddig soha nem fordult elő vele. Nem tudta, hogy Estrelle teste így próbálja-e meg kivetni magából, vagy valami más probléma van. Mindenesetre ezt senkinek nem kötötte az orrára. Nem engedhette, hogy akár egy morzsányi gyengeséget lássanak rajta. Főleg most, hogy visszakapta a vámpírjait, akik túlságosan megerősödtek Kraven vezetése alatt.
„Az a bolond nem figyelt eléggé az erőviszonyokra. Ez később az életébe is kerülhetett volna. Egy belső lázadás nagyon veszélyes tud lenni. Most is látom a mindentlátó szemek villanásában a kételkedést, a feszült figyelmet... Nem tetszik ez nekem. Egy apró hiba, és rámvetik magukat. Nem engedhetem, hogy elvegyék tőlem a nekem járó hatalmat. Bár Voldemort védelme alatt megalapíthatnám a saját klánomat, de minek pazaroljam az erőmet vámpírok létrehozására? Nem, egyelőre jobb lesz, ha őket tartom kordában. Nem ellenkezhetnek velem!
De nem lesz egyszerű, az biztos. Ha ennek a nevetséges háborúnak vége, akkor tisztázom velük, hogy ki is itt az úr.”
Összehúzott, metsző szemekkel nézett Voldemortra. Fekete bokáig érő bőrkabátját egyre jobban szaggatta az erősödő szél.
*
A csata egyre inkább tombolt. A füsttől és a villanásoktól folyamatosan romlottak a látási viszonyok. Néhány erősebb átok leomlasztott pár téglát a Roxfort magas falaiból. Néhol azonban egész nagy lyukak tátongtak.
Albus és Damian Dumbledore fáradhatatlanul osztották a parancsokat, öntötték a lelket a védőkbe, miközben Harryt is védték. Aberforth főként a francia és ír segítőkkel a kastély másik oldalán harcolt az időközben támadást indító északi kitaszított varázslókkal és varázslényeikkel.
Vigyázat, dől egy torony! - zengte Hagrid öblös hangja.
És valóban.  Három halálfaló addig bombázta átkokkal az egyik tornyot, amíg az meg nem adta magát és jelentős mennyiségű védő felé zúgott lefele. A két Dumbledore egymásra pillantott, majd bólintottak. Albus megfordult és az égre szegezte pálcáját, melyből aranysárga fénycsóvák törtek elő és körbeölelték a zuhanó monstrumot, majd csuklójának egy elegáns mozdulatával a tó partjára irányította azt. Eközben Damian védte mindkettőjüket.
Piton nem sokat fogott fel a védők ilyetén megmentéséből, hiszen nyakig benne volt a harcban. Pár méterre küzdött a két idős mágustól és a diákoktól. Legalább négy halálfaló támadott rá egyszerre dühtől és bosszútól vezérelve. De a férfi külsőleg még mindig megőrizte nyugodtságát, belül azonban forrott benne az indulat. Időnként egy-egy másodpercre felnézett a dombra, ahol Voldemort és egy női alak állt. A kecses test az árnyékok takarásában volt, de a széltől csapkodó bőrkabátról és a homályon átsejlő fehérségről rögtön tudta, hogy ki az. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen azon kívül, hogy minnél több halálfalót a túlvilágra küldjön. Rettegett, hogy szemtől szemben kell majd harcolnia Deborah -val. Nem akart visszatámadni, hiszen mégiscsak Estrelle testében van, és ha létezik még egy kis halvány remény arra, hogy visszajöjjön, akkor nem térhet vissza egy haldokló testbe. Amerre járt, hármasával hullottak a halálfalók, ő pedig nem törődött vele, ha felszakad a talárja, vagy megperzselődik az arca.
Az igazgató idejének látta előhívni a pár graphorn-t, mikor Voldemort intett a megmaradt óriásoknak, hogy törjék át a védők vonalát. A megtermett, szürkés-vörös szőrű, hajlott hátú lények felegyenesedve előjöttek a Rengeteg fái közül Dumbledore jelére, és hosszú, hegyes szarvukat előreszegezve nekirontottak az óriások maréknyi csapatának Gróppal és Hagriddal az élen.
Voldemort a hegyen szitkozódott. Sejtette, hogy Dumbledore a Tiltott Rengeteg lakói közül is be fog fogni párat, de nem tudta, hogy graphornok is élnek itt. Savanyú képpel nézte, ahogy az óriások segítségére siető halálfalók átkai minden egyes szálig visszapattannak a furcsa állatokról.
„Barmok! Egyikük sem tudja, hogy a graphorn bőre még a sárkányénál is ellenállóbb? Erősebb bűbáj kell ahhoz, hogy meghaljanak... Azt hiszem itt az ideje, hogy megmutassam, még én is itt vagyok!” - húzta el a száját gúnyosan, majd intett a pár lépéssel lejjebb álló halálfalóknak, hogy takarodjanak félre.
Ébenfekete pálcájából furcsa, tompa sikításra emlékeztető hangok törtek elő, és egyenesen az agresszívan harcoló állatok felé tartottak. A sötétlila átkot olyan intenzív energiahullám és hő kísérte, hogy a még mindig túl közel álló hívei megpörkölt mellkassal tántorodtak hátra.
Dumbledore felkapta a fejét a fekete mágia ekkora koncentrációjára, ami csak egyet jelenthetett: Voldemort megmutatta magát, új erőt adva híveinek a harchoz. És valóban, miután látták, hogy a Nagyúr egyetlen átkától elporlik szinte az összes graphorn, újult erővel kezdték támadni az egyre inkább fáradó és elkeseredett fehérmágusokat.
Tartsatok ki! - kiáltotta el magát, és a körülötte állók csodálatos módon mintha erőt merítettek volna ebből a két szóból, mikor már úgy tűnt hogy áttörik a védelmet.
*
Végre felkapaszkodott a meredek sziklafalon, de ami a szeme elé tárult, az egyáltalán nem az volt, amit várt. A távolban a mindig felséges Roxfortot most füst és színes villanások ölelték körül, melyek a tó tükrében megduplázódtak. A hangzavar egészen odáig is eljutott, ahol a férfi állt földbe gyökerezett lábakkal.
„Roxmortsot lerombolták.” - állapította meg magában, ahogy tekintete kicsit lejjebb vándorolt a völgybe. Szívében a borzalmak láttán egyre nagyobb indulat kezdett növekedni. Tekintete az égre tévedt.
„A hold mindjárt kiteljesedik. Sietnem kell!”
Azzal elkezdett futni a bokrok között. Egy pillanat múlva azonban már egy hatalmas vérfarkas törte magának az utat.
*
Voldemort egyre türelmetlenebbül figyelte az eseményeket. Bosszantotta, hogy Dumbledorenak mindig sikerül reményt öntenie a szánalmas kis védőibe.
„A dementorok és lidércek visszaszorultak, Mulciber és Wilder csapataiból páran maradtak csak.” - hosszan, idegesen szívta be a levegőt, majd összébb húzta parázsló szemeit. - „Csak szerencséd volt Dumbledore.”
Épp azon gondolkodott, hogy kiket küldjön előre, mikor meghallotta oldalról az első farkasüvöltéseket. „A Hold végre megtelt. Akkor jöjjenek a vérfarkasok és a lyconök...”
Kiadta a parancsot, noha a vadak már hamarabb elindultak friss prédát keresni. Csodálatos módon elsiklottak a halálfalók és a sötétség különféle erői mellett és csak a fehérmágusokat támadták vértől és  nyáltól csöpögő állkapcsaikkal. A sikoltások és ordítások hihetetlen módon megszaporodtak, amik csak tovább ingerelték az amúgy is vérszomjas kreatúrákat. Voldemort gonoszan mosolygott, ahogy körbenézett láthatta, hogy a hűséges halálfalói is ugyanezt teszik. A fejébe vette, hogy most áttöri a védelmet. Intett Deborah -nak, aki mintha csak az ő parancsaira várt volna. A vámpír előre küldte a gyorsan mozgó Klántagok egy részét.
Piton észrevette mindezt, de mire figyelmeztetőleg elkiáltotta magát, a vérszívók némelyike már el is érte célját. Az égett hús és a vér szaga émelyítőleg hatott az emberekre. Sokan pontatlanokká váltak, hiába szólította fel őket Dumbledore a harcra. Most már nem volt elég erővel átitatott hangja. Jobbnak látta hát, hogyha ő is szabadjára engedi a jó oldalon harcoló farkasembereket. A pincékből pedig mintha csak varázsszóra bukkantak volna elő az éjszakának azok a gyermekei, akik tartoztak neki. Mindenki megtalálta az ellenfelét. Fajtárs harcolt fajtárs ellen. Szakadtak az inak, roppantak a csontok és állkapcsok, a zöld füvet lassan mindenfelé vér kezdte borítani. Elfúló kiáltások, hangos robbanások, színes villámlások. És a háború folytatódik. Hömpölyögve csap keresztül a védők feje fölött. A nyakukba zuhan, vállukra nehezedik mindaz, amit sötétségnek neveznek. Feketén zúdul az ár, minden hullám halált hoz. Nincs menekvés senkinek.

„Már-már azt hiszik, hogy álom,
Megcsodálják, hogy vannak
S hallgatják a vaksötét éjszaka
Fojtott, titkos nyögéseit.

A rémület mereszti fel szemét,
Ha villámok vonala villan:
Soha ilyen iszonyatosnak
Nem tetszett még a táj.”*

Dumbledore átlátta Voldemort szándékát. Észlelte, hogy most már folyamatosan zúdul rájuk a másik oldal - bár még korántsem teljes erejével -, már nem csak az erejét fitogtatja, vagy az övékét próbálgatja. Az igazgató sejtette, hogy a Nagyúr már el is könyvelte magában a világos oldal erőit vesztesként. És ez volt az ő szerencséjük, hiszen a rettegett mágus nem tudta, vagy csak sejtette, hogy Dumbledore még nem játszotta ki minden kártyáját.
Gyorsan kellett cselekednie, ha meg akarta tartani a védelmet, és közben figyelnie kellett az egyre fáradó Harryre is, aki még mindig tartotta magát, és nem mozdult mellőle. Örült neki, hogy legalább most megfogadta a tanácsát. Tekintetével megkereste Billt és pár görög barátját.
- Bill, most menjetek! - kiabálta túl a hatalmas hangzavart. De úgy tűnt tiszta hangját csak a címzettek hallották meg, hisz más oda se kapta a fejét.
A négy fiatal férfi gyorsan visszavonult és eltűnt a Tiltott Rengeteg fái közt.
Eközben Voldemort sem tétlenkedett. Miután egyik megfigyelője jelentette, hogy valami ismét készülődik, parancsba adta, hogy repüljenek fel az occamy -k. Ezt a pár nagyon ritka állatot Indiából sikerült hozatnia. Muszáj volt légi egységet is beszereznie. Sajnos sárkányt nem sikerült befognia, de sokat várt ezektől a tollas, kétlábú, szárnyas és kígyótestű lényektől is, amiknek testhossza elérte a 4,5 métert is. Az ő példányai azonban különlegesek voltak. Alapjában véve az occamy -k nem támadnak emberre, inkább a fészkeiket védik, de ő varázslatokkal bevadíttatta őket, és megnövelte méretüket. Ezeket a példányokat keresztezték a thesztrálokkal, így rettentő gyorsan tudtak haladni fekete bőrredős szárnyaikon, ha kell, rövid időre láthatatlanná válhatnak. Éles karmokban végződő két lábukkal halálos sebet tudnak ejteni az áldozaton. Ráadásul ki is éheztették őket.
A lények rikoltozva emelkedtek a magasba és indultak támadásra. Ugyan csak öt darab volt belőlük, méreteik elképesztették a varázslókat. Pár roxmortsi segítő abba is hagyta a védekezést és elkezdett futni a kastély felé, de mielőtt a lények elérhették volna az embereket, a Rengeteg fái közül három hipogriff rontott a bestiáknak. Lovasaik hangos kurjongatásokkal bíztatták őket. Bill Weasley és két barátja pálcájából színes fénycsóvák törtek elő.
- Lőjétek a lovasokat! - kiáltotta gyorsan Dolohov az ég felé irányítva pálcáját.
Jó pár halálfaló követte az utasítást, így a fiataloknak gyorsan kellett lavírozni a zöld sugarak között. Szerencséjükre a hipogriffek nagyon jó koordinációs-képességekkel voltak megáldva, így kevés átok ért célba. Főként az occamy -k sérültek, hisz hosszú, kígyózó testükkel gyakran nem tudtak olyan gyorsan manőverezni.
- Bolondok! Célozzatok pontosabban! - süvítette Voldemort, majd dühében egy szörnyű erős átkot indított útjára, amitől nem csak saját teremtménye, de az egyik lovas is lezuhant.
A védők szívében a sötétség és a kétségek ennek láttán ismét elkezdtek terjedni. Hol a fejük fölé, hol a halálfalókra küldték elkeseredetten az átkaikat, de úgy tűnt nem jutnak sehová, az energiájuk egyre fogyott.
Mindeközben a kastély túloldalán sem volt könnyebb a helyzet. Aberforth, a Dumbledoreok ottani képviselője csöppet sem határozatlanabbul vezette a rábízott csapatokat. Mivel az épületet erről az oldalról jobban körülölelték a fák, kevesebb ellenség tudott közelebb férkőzni egy időben, és a kentauroknak is nagyobb lehetősége nyílt, hogy a fák rejtekéből nyilaikkal támadják a fekete csuklyásokat és a lelküket elvesztett zombiszerű halottakat, akiket Voldemort mágiája élesztett fel. Aberforth büszkén vette tudomásul, hogy a nagy szükségben sikerült összefogniuk a különféle fajok és nemzetiségek képviselőit, hiszen a bolgár, francia, ír és német segítők nagy része is oroszlánbátorsággal küzdött ezen az oldalon. Ugyan aggódott, hogy mi lehet a tornyok túloldalán, ahol az ellenség nagyobb része támadott, de gondolatai nagy részét az éppen aktuális támadók visszaszorítása foglalta le. Gyűlölete a halálfalók és Voldemort iránt megtöbbszörözte erejét és kitartását az amúgy csendes kocsmárosnak. Úgy bíztatta a kritikus pillanatokban magát, hogy elképzelte milyen is lesz majd a kis kocsmájában az újjáépített Roxmortsban a Nagyúr vereségéről és a Nagy csatáról beszélgetni egy jó kupa vajsör, vagy Lángnyelv Whisky mellett. Elképzelte azokat az időket, amikor már a csillogó szemű unokák fogják hallgatni az öregek borzongató meséit egy jobb, békésebb világban. És hitt benne, hogy ez még megadathat nekik, hiszen itt volt Albus, Damian, és Harry Potter is.
Mindannyian Harryben bíztak. A fiú azonban immár kilátástalannak látta helyzetét. Sejtette, hogy Voldemortnak az a célja, hogy minnél jobban kifárassza, és csak azután kényszerítse a végső harcra kiszakítva őt az igazgató védelme alól. Rettegett a perctől, amikor ez bekövetkezik, de tudta, hogy nem bújhat ki a kötelessége alól. Tisztában volt vele, hogy ma este minden eldől. Ma este vagy meghal, vagy ölni fog. Egyik lehetőség sem vonzotta, sőt viszolygott a gondolattól, de nem volt választása. Mint ahogy akkor sem, mikor Voldemort egyenrangúként jelölte meg az átokheggel azon a szörnyű októbervégi napon. Nem választhatott élet és halál között, mikor szülei feláldozták magukat. Többször megfordult a fejében az évek során, hogy követi őket, de nem tudott volna szemükbe nézni a tudattal, hogy ő eldobta azt az életet, amiért ők meghaltak, amit neki ajándékoztak. Szenvedésekkel, megaláztatásokkal teli élet volt, amit tőlük kapott, és amiért néha hibáztatta is őket, de mégiscsak a szülei utolsó ajándéka volt. Különösképp az anyjáé, akivel annyiszor álmodott mióta megtudta a múltját, a rendeltetését, a sorsát, a végzetét...
Álmaiban eljött hozzá és vigasztalta, simogatta lüktető homlokát, vagy csak figyelte az ágy széléről ahogy alszik, integetett neki apjával együtt a Roxfort egyik fája alól. Felidéződtek benne a pillanatok, mikor negyedik végén látta árnyképüket kibújni Voldemort pálcájából, fejében ott visszhangzott az a pár mondat, amit mondtak neki azon a furcsa, visszhangzó hangjukon. Akkor is segíteni akartak neki. És segítettek is. Mit nem adott volna, ha többet és máshol beszélhet velük... De neki ennyi jutott. A bajban mindig mellette voltak, mégha nem is látta mindig őket. Belőlük és Siriusból kellett erőt merítenie. Tudta, hogy most nem adhatja fel. Ma nem lehet gyenge.
Amint ezeknek a gondolatoknak a végére jutott, mintha új erő szállta volna meg. Éppen Piton mellé sodródott. A feketetaláros férfi elképedve fedezte fel a felvillanó szikrákat Harry füsttől és fáradságtól vörös zöld szemeiben. A lendület és az ismeretlen varázslatok, amikkel ismét támadásba lendült pedig egyenesen elképesztették. Nem hibáztatta volna a fiút, ha egy-egy átkától némelyik halálfaló nem épült volna fel. További figyelmét azonban elvonták dühös támadói, akiknek ő viszont sehogyan sem kegyelmezett.
Harry egy fájdalommal teli rikoltásra kapta fel a fejét. A két megmaradt hipogriff közül az egyik vérző mellkassal bukdácsolt a levegőben. A három occamy közül az egyik sebesítette meg. Pikkelyes-tollas kék teste egyre szorosabb körben hullámzott a madár körül. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felfelé irányította pálcáját és nem is gondolkodva elkiáltotta magát:
- Riventus! - az ismeretlen átok eltalálta a lényt, ami ettől egy pillanatra lilásvörösen felizzott, majd a hipogriff-lovasok döbbenetére cafataira morzsolódott beterítve a környezetüket a szinte fekete vérrel és húsdarabokkal.
Harry egy pillanatra eltátott szájjal meredt a magasba, ahol immár csak két szörnyeteg próbálta kihasználni a lovasok elkalandozó figyelmét egy újabb támadással, de a fiú figyelmeztető kiáltására arrébb kormányozták a szárnyas lényeket.
A csata folyt tovább. A vámpírokkal meggyűlt a bajuk, hiszen emberfeletti gyorsasággal mozogtak és kapták el az emberek torkát, hogy felszakítva azokat belenyalhassanak a vérbe. Damian utasítására Lumos Maximákkal, különféle erős fényű varázslatokkal és tűzzel harcoltak ellenük. Pitonhoz is odaért egy, aki fogait vicsorgatva sziszegett a magas férfire.
 - Szóval te lennél az. Az áruló, akire olyan sokan fenik a fogukat... - nevetett rekedten a szőke, világítóan zöld szemű vérszívó.
- Beszélgetni, vagy harcolni akarsz? - kérdezett vissza gúnyosan.
A vámpír nem válaszolt, csupán előrelendült begörbített ujjakkal. Piton nem habozott, pálcája végéből hosszú fehér, ostorszerű csáp csapott ki, ami a vámpír nyaka köré tekeredett.
- Ennyivel nem tudsz megállítani halálfaló! - sziszegte, majd egyik kezével odakapva leszakította magáról a béklyót.
- Nem is ezzel akartalak.
Míg a férfi a kiszabadulásával foglalkozott, nem vette észre, hogy a bájitaltanár a talárja alá rejtett karcsú tokból előhúzott egy fényes, hosszú és borotvaéles szamurájkardot. A csillogó penge a következő pillanatban már találkozott is a halottfehér nyakkal. A szeme előtt lévő kép egyszerre töltötte el borzalommal és elégedettséggel. A szőke fej messzire gurult a letaposott, mocskos fűben, a magára maradt test pedig rongybabaként csuklott össze. Piton áldotta az eszét, hogy magával hozta régi kardját, amit az egyik küldetése során szerzett még halálfalóként, és annak idején nem sajnálta az időt, hogy meg is tanuljon bánni vele. Most kedvtelve siklott végig szeme az éles, csillogó pengén. Most is megmentette az életét, mint ahogyan a múltjában is. Egy gyors mozdulattal letörölte a rátapadt vért, noha tudta, hogy az este folyamán nem utoljára használta.
Ugyan a kard nem volt tipikus fegyver a varázslók világában mostanság, nem egy halálfalót látott ezzel harcolni. Sőt, a világos oldalon álló aranyvérűek közül sok család tisztelte a kardforgatás ősi hagyományát, és noha hosszú ideig nem kellett használniuk kardforgató-tudásukat, most mindenféleképp hasznát vették a tanulással eltöltött óráknak. Kevés felemelőbb látvány volt egy kardot és pálcát egyszerre forgató varázslónál.*
Perselus pedig kihasználta minden csepp tudását, noha egyre több sebbel vetette bele magát újra a harcolók forgatagába.
*
            Miranda Martinez egyre türelmetlenebbül toporgott társai között. A lélegzetelállítóan vonzó nő azonban most is hűvös tartása mögé rejtette izgatottságát. Már nagyon szeretett volna gyilkolni, hiszen az utóbbi időben egy küldetés miatt nem volt lehetősége erre.
Ingerülten lesett a gonoszan mosolygó Voldemort felé. Nem értette, miért kell ennyit várnia azzal, hogy bevesse a tapasztaltabb halálfalóit, hisz eddig is rengeteg újoncot vesztett. Legszívesebben már ő is ott lett volna a harc kellős közepén, erre itt kell állnia egy csapat tapasztalt csatlós között és néznie, ahogy egyre többen halnak meg mindkét oldalon. Nem tetszett Voldemortnak ez a furcsa viselkedése. Noha nem mindig értette Ura lépéseit, mindig feltétel nélkül megbízott benne, csakúgy mint Bellatrix Lestrange, aki most tébolyultan kacagott a vérontást szemlélve.
De mióta visszatért északról a kitaszított varázslókkal, már nem bízott benne úgy. Mikor megtudta, hogy Sirius nem az ő keze által halt meg, éktelen haragra gerjedt és két kezével akarta megfojtani Pettigrew-t. Mégse tehetett semmit. Aztán hirtelen ott állt a Nagyúr mellett ez a Lioncourt lány, vagy ahogy most hívják Deborah, és mindent összekuszált. Sejtette, hogy a Nagyúr valamit tervez vele, mégis ellenszenvvel nézte, ahogy egyre jobban befészkeli magát a halálfalók közé. Ha őszinte akart lenni magához, akkor be kellett ismernie, hogy féltékeny rá, amiért mindkét potenciális jelöltjét leköti. Voldemort és Livius.
A fiatalabb férfin egyértelműen látta, hogy „belehabarodott” a vámpírba, pontosabban a húga testébe. Sejtette, hogy minden éjszaka ki is használja a nő felkínálkozását, de hogy a Nagyúr is a befolyása alá kerüljön? Pont a Nagyúr? Vagy az egészet csak félreértette? Minden a Nagyúr nagyszerű tervéhez kapcsolódik? Mindenesetre továbbra is ellenségesen kémlelte a kegyetlen pillantású szörnyet, aki most is szinte megközelíthetetlennek hatott, ahogy pár lépéssel Voldemort mögött állt a domb tetején.
Livius mindeközben semmit sem vett észre Miranda sanda pillantásaiból. Tekintetét csakúgy, mint társai többsége a harcolókra szegezte, és mohó éhséggel itta magába minden egyes szenvedéssel teli perc képét. Végre megvalósulni látta azt a káoszt, amit megálmodott és ezért nem lehetett elég hálás urának. Már csak azt várta, hogy megkapja a várva-várt parancsot, és csapatával mozgásba lendülhessen Lucius és a fia oldalán. Ugyan továbbra sem kedvelte túlzottan a férfit, most kölcsönösen félrerakták ellenszenvüket, és a közös, magasztosabb cél érdekében hajlandók voltak együtt vezetni csapataikat.
És végre megindulhattak hosszas várakozás után. Voldemort kiadta következő parancsát, ami nyomán hatalmas elégedett moraj támadt. Vöröslő szemeiben visszatükröződtek a tüzek és a legtapasztaltabb alattvalóinak menetelő sorai. Gyönyörűséggel töltötték el a látottak.
„Dumbledore, áshatod a saját sírodat!” - kacagott fel a füsttel és felhőkkel telt égboltra.
Miután a légi csata a Roxfort javára dőlt el, hiába akartak fellélegezni, a következő támadás fekete hulláma ismét közeledett. Albus aggódó tekintettel követte a fekete csapatok mozgását. Végignézve erősen megfogyatkozott védőiken idejének látta, hogy bevonja azokat is, akiket eddig nem szeretett volna. Ugyan nem mindegyiknek volt akkora ereje, mint egyes halálfalóknak, reménykedett, ha összefognak, akkor megtarthatják a védelmet és egymás életét. Tudta, hogy az ő hűségükre és kitartásukra az utolsó leheletükig számíthat. Csettintett egyet hosszú ujjaival, mire megjelent előtte egy sapkás, felemás zoknis, hosszúfülű házimanó, aki zöld teniszlabdaszemeivel várakozón tekintett fel a magas mágusra.
Igen, Igazgatóúr?
Dobby, azt hiszem itt az ideje, hogy ti is bekapcsolódjatok a harcba. Bár jobb szerettem volna, ha erre nem kerül sor. Azt hiszem, most minden segítségre szükségünk lesz. Remélhetőleg már nem sokáig tart.
Mi mindent megteszünk a Roxfortért és Albus Dumbleodreért! - sipította határozottan a manó.
Köszönöm, Dobby. És most menj, kérlek, és szólj a többieknek.
Úgy lesz, uram. - vágta magát vigyázba, majd egy csettintéssel köddé vált, hogy a következő pillanatban több mint száz társával jelenjen meg, és vesse magát a harcba.
Az idős mágus egy pillanatra elgondolkodva figyelte helytállásukat, majd fejét csóválva újra bekapcsolódott a harcba. Fájt a szíve, hogy ennyi értékes életet fel kell áldoznia.
Remus Lupin szokásos higgadtságával harcolt, és ki tudja hányadik ellenfelét küldte a földre, de valahogy nem akartak elfogyni. Ráadásul érezte, hogy a Pitontól kapott bájital, ami ideiglenesen visszatartotta az átalakulást, kezdte elveszíteni hatását. Felismerte az összetéveszthetetlen bizsergést a zsigereiben, ami a közeli átváltozást jelezte. De neki volt még egy fontos elintéznivalója. Addig nem akart átalakulni! Meg kellett találnia egy köpcös kis gyáva patkányt. Nem lehetett biztos benne, hogy átalakulva képes lenne tudatosan rátámadni. Meg amúgy is emberi alakjában akart végezni az árulóval, akinek lelkén immár három barátja halála száradt. Már nem érdekelte, hogy saját elveinek fog ellentmondani, ha megöli. Már nem vágyott másra, csak hogy elhagyhassa ajkát a gyűlölt és rettegett két szó és a zöld sugár eltalálja a hájas, visszataszító testet. Az se érdekelte, ha utána belehal. Csak látni akarta meghalni a saját keze által azt a férget, akit egykoron a barátjának mondhatott. Borostyán tekintete keserűen kereste a várt ellenfelet, és rövid idő után ki is szúrta egy fa törzse mellett, ahogy gyáván, hátulról támadja meg az arra sodródott embereket. Felizzó gyűlölettel látta, hogy nem kíméli a fiatal diákokat, és a gyermekeiket védő anyákat se. Korábbi higgadtságát rég hátrahagyva rontott a férfi felé. A szelíd szemekben eddig sosem látott gyűlölet villant. Egyikőjük ma biztosan meg fog halni. De ki?
Piton félelmetes gyorsasággal kaszabolta az ellenséget. Egyszerre több átkot védett ki az őrjöngve rátörő halálfalóktól. A belső kör, amihez valaha tartozott, most kezdett elérni hozzájuk maguk mögött csak pusztítást hagyva. Velük már nem volt olyan könnyű dolga, mint az újoncokkal, de nem bánta. Most egyenlő ellenfelekkel harcolhatott. Eljött az ideje, hogy megbosszulja a régi sérelmeket. Minden egyes kicsi gúnyos mondatot, ami az évek során raktározódott semmit sem felejtő elméjében.
*
...