32. Fejezet
Készülődés

Álmatlanul, égő szemekkel és fájó tagokkal feküdt a plafont bámulva. Utált itt lenni. Ha tehette volna, rögtön bezárkózik a megszokott falak, polcok, bájitalok közé az alagsorban, amit olyan jól ismert. Most még azonban Poppy gondjaira volt bízva, hisz megmozdulni sem tudott anélkül, hogy ne rándult volna össze a fájdalomtól. Persze ez semmi volt ahhoz képest, amit akkor állt ki, mikor megszerezte a számtalan sebhelyet a Nagyúr színe előtt, és amit az éjszaka érzett, mikor a Crutiatusok utóhatásai miatt hánykolódott görcsbe állt testtel órákon keresztül. Néhány akkor újra felszakadt sebe még most is vérzett. Gyűlölte a gyengélkedőt, hogy kiszolgáltatottan fekszik ezen a helyen, ahol levegőt venni is utált, hisz a fertőtlenítőszerek szaga mindig kaparta a torkát, megtelepedett a ruhái szövetében, a hajában, ami most kócosan, még mindig a vértől összeszáradva terült el a fehér párnán.
Ha sérülés miatt itt volt, az mindig eszébe juttatta, hogy ő sem sérthetetlen, hogy ő is csak ember. Gyengének tartotta magát. A gyengeség pedig egyenlő a halállal. Ha valakiben nincs elég erő és tartás, nem tudja tárgyilagosan szemlélni az eseményeket, mint ő, az pedig előbb-utóbb egyenlő a halállal. Az ellenség hamar rájön a gyengeségekre, a repedésekre az erősnek hitt falon, és beszivárogva kegyetlenül ki is használja azokat.
Nála is ez volt. Volt olyan bolond, hogy a szívéhez közel engedte Estrelle -t, és elárulta a halálfalók előtt az érzelmeit azzal, hogy őrült módjára utána loholt. Az volt élete egyik legmeggondolatlanabb cselekedete. Hát tessék, most megkapta a meggondolatlansága miatt a büntetést! A megannyi heg és sérülés mellé most beszerezhetett még jó párat. Ráadásul Madam Pomfrey is mondani akart valamit a hátával kapcsolatban. Belé fojtotta a szót, mondván, hogy nem érdekli. A javasasszony nem ellenkezett, tudta hogy nem érdemes. Nem volt kíváncsi a diagnózisaira. Nem érdekelte, hogy hogyan néz ki a teste, vagy mi van vele. Amíg tud mozogni és harcolni, addig semmi más nem számít.
És most különösképp szüksége van az erejére, hisz nagyon közel a csata. Azon sem lepődne meg, ha Voldemort előrébb hozná. Nem volt biztos benne, hogy azok után, ahogyan megtudta, majd elmenekült még mindig tartja-e magát az időponthoz. Előtte volt Dumbledore és Potter arca, ahogy megtudták. Ugyan nem örült neki, hogy a csodakölyök is ott van mikor közöl egy ilyen fontos információt, - számított rá, hogy másnapra az egész iskola pánikban fog hazautazni a háború hírére -  de nem volt ereje többre egy rosszalló mordulásnál.
Az igazgató, mint mindig, ha a halálfalóktól jött, feszült figyelemmel hallgatta őt aprókat bólintva, ezüstös szemöldökeit összehúzva, és olyan megértés sugárzott a tiszta kék szemekből, amivel sokáig sehol máshol nem találkozott. Ilyenkor elgondolkodott, hogy hogyan gyűlölhette egykor éveken át ezt a kedves öreget, aki ha kellett kiállt mellette, megvédte, és erős kézzel vezette az embereket, az iskolát, a diákokat... De látta őt reményvesztetten is, magába roskadva. Ugyan ez ritkán fordult elő, de mutatta, hogy ő is csak egy ember, aki elfárad, akiben kétségek támadnak. Csak egy ember, mint mindenki más, de mégis... van benne valami, ami kiemeli őt a névtelenség szürkeségéből. És ez nem csak az, hogy Roxfort igazgatója. Az bárki lehet. Na nem mintha valaha is lett volna ilyen kitűnő vezetője az iskolának. Nem, őt inkább az értékei tették naggyá. Hogy mindenkiben meglátja a jót, bölcsességével segíti a bizonytalanokat, esélyt ad az eltévelyedetteknek... Tisztelte az öreget. Néha akkora energiát látott feszülni a vékony, ráncos tagok mögött, mint a Nagyúrnál. Persze ilyenkor nem rossz érzéssel borzongott meg. Sokkal inkább elnémulva adózott a nagyobb erőnek. Fogalma sem volt róla, hogy honnan meríti a mágus kifogyhatatlan erejét. Ő nem is reménykedett benne, hogy valaha is ilyen magas kort él meg. Sejtette, hogy őrá más sors vár. Nem tudta elképzelni magát öregen, gondtalanul ücsörögve egy kandalló mellett valamilyen bájitalos könyvet olvasgatva. Rettentő távolinak tűnt a kép, de még magának sem vallotta be, hogy ez lenne a vágya. Hogy ne kelljen állandóan harcolni, ne kelljen az egykori gyűlölt társai elől menekülnie, hogy kitörölhesse a szörnyűségeket, amiket látott, tett és érzett.
De tudta, hogy ez lehetetlen. Egész életében vezekelnie kell a vértől csöpögő tetteiért. Elgondolkodva emelte meg jobb kezét és nézte enyhe remegését, az össze-visszacikázó erek hálózatát. Jól emlékezett rá, mikor a sápadt, most betegségtől sárgás bőrt mások vére szennyezte. Emlékezett rá, mikor hiába sikálta a pórusaiba, a körme alá száradt vöröst, hiába égette el fekete, átáztatott ruháit... Könnyedén fel tudta idézni a tisztátalanság érzését, amikor pirosra dörzsölt kezeit hiába törölgette, a vér szagát napokig érezte maga körül.
Talán neki már sosem lehet nyugodt élete. Talán ő arra született, hogy egész életében harcoljon. Harcoljon és kibírjon mindent, mint ahogy átvészelte fájdalmas gyerekkorát, majd a csalódássokkal teli tanéveket, halálfalói ténykedését s a hosszú ideig tartó kémkedést.
*
 

 
-         Hogy határozott Voldemort?
-         Minden szövetségest megsürgetett. - hallatszott a rövid, rideg felelet.
-         De nem fog mindenki ideérni. Ha jól sejtem, minden időpont ki volt számítva... - mosolyodott el gúnyosan a nő lustán elnyúlva a vörös párnák között az ágyon. - Minden napra be volt tervezve egy újabb csapat érkezése, nem igaz? De a rend felborult. Vajon képes lesz felülkerekedni a fejetlenségen a ti Nagy Uratok?
-         Hogy merészeled?! A Nagyúrnak ez a kis probléma semmiség! Ő ehhez képest olyan dolgokat vitt véghez, amiről még csak fogalmad sincs! - fordult hátra ingerülten.
-         Ugyan már Livius... nyugodj le, drágám! - kúszott oda az ágy szélén ülő halálfalóhoz és ölelte át hátulról. Alabástrom testéről lecsusszant a bíbor bársony, így meztelenül simult a férfi hátához.
-         Nem beszélhetsz így róla! Legalábbis az én jelenlétemben nem.
-         És mégis mit csinálnál velem, ha nem fogadnám meg a tanácsodat?
A tágas, félhomályba burkolózó szobára csend ereszkedett. A kandalló fénye gyengéden simogatta végig a pompás szoba bútorzatát, játszott az üvegfelületeken, a baldachinos ágy tartóoszlopain, a finoman munkált szekrényeken, polcokon. A levegő valahogy hűvösebbé vált a nő hangjában elrejtett fenyegető, hideg tónustól. Livius nem válaszolt. Érezte, hogy meg kell válogatnia a szavait, ha túl akarja élni az éjszakából megmaradt órákat. A Nagyúr pedig figyelmeztette, hogy nem ellenkezhet Deborah -val, csak ha meg akarja ölni. Épp ezért megfeszülő állal hagyta, hogy a nő hűvös, hosszú ujjai lekússzanak a mellkasán, és gombolni kezdjék talárja gombjait.
-         Lazíts, Livius... - duruzsolta bódító hangján, és azt vette észre, hogy érzékei kezdenek eltompulni. - Megérdemelsz egy kis szórakozást... és én megadhatom, amire vágysz... - nyalta végig a nyakát, majd letolta a fehér inget a vékony, de izmos vállakról, hogy végigcsókolhassa a felszabadult területet.
A vámpír ajka mosolyra húzódott, mikor érezte, hogy a férfi bőre libabőrös lett az érintésétől, és hímtagja egyre csak duzzad simogatása alatt. Livius ujjai eközben hátra csúsztak és a nő combjának bőrét kezdték felfedezni. Deborah minden egyes szava érzéki ostorcsapásként hatott rá, jólesően végighullámzott a bőrén egyenest az ágyékába. Hihetetlen kényszer tört rá, ami azt követelte, hogy azonnal teperje le és tegye a magáévá, ezzel csitítva a testében cikázó feszültséget. Úgy érezte menten felrobban, ahogy a nő egyik keze immár a ruha fogságából kiszabadított férfiasságára kulcsolódott. Egy pillanatra hátrahajtott fejjel élvezte az érintést, majd oldalra fordulva a piros ajkak felé kapott. Nyelveik egyre vadabb táncot jártak. Egy óvatlan pillanatban a vámpír szemfogai felsértették a nyelvét. Kissé meghökkenve és haragosan szakította meg a csókot, amint megérezte a szívást a nyelvén. Deborah azonban csak gonoszul elvigyorodott és úgy tett, mintha fel akarna kelni az ágyból.
Livius egy pillanatra latolgatta, hogy mit tegyen, de aztán durván visszarántotta maga alá a karcsú testet, meredező férfiasságát pedig durván a nőbe döfte. Deborah felsikoltott az élvezettől. Arcán átszellemült vigyorral követelte a durvább, erőszakosabb ostromokat. Livius arcán is átfutott egy sötét mosoly. Mindig így képzelte el az igazi szexet Estrelle -lel is. Bár lélekben most nem, de a teste még mindig a húgáé volt. Nem felejtett el egyetlen részletet sem belőle. Élesen élt az emlékezetében az a viharos téli éjszaka, mikor megerőszakolta ezzel csillapítva egy régóta érlelődő, beteges vágyát. De nem lett kielégítve. Akkor húga beletörődve sorsába, egy idő után ellenkezés nélkül tűrte, hogy bemocskolja. Ezzel nem elégedett meg. Szüksége volt rá, hogy hallja fájdalmas sikolyait, hogy érezze a görcsös remegést a testében és a feszültséget a lábai között, amitől csak még jobban begerjedt volna. De Estrelle csöndben könnyezett. Deborah azonban mintha csak a gondolataiban olvasott volna, úgy nyögött és sikoltozott, ahogy ő elképzelte. Holott emellett látszott hogy legalább annyira élvezi az aktust, mint ő maga. Testét hol megfeszítette, hol elernyesztette, ahogy feküdt alatta. A kéjtől és hamis fájdalomtól fűtött kiáltások az éjszaka folyamán pedig sokszor újra kezdődtek.
*
-         Mikor mondjuk meg a diákoknak, Albus? - kérdezte aggódva McGalagony.
-         Holnap reggelinél bejelentem. A felsőbb évesek eldönthetik, hogy maradnak-e harcolni, vagy hazamennek. Nem kényszeríthetjük őket semmire.
-         Értem.
-         Valószínűleg a szülők már estére meg fognak érkezni, hogy elvigyék a diákokat. Meg kell próbálnunk meggyőzni párukat, hogy segítsenek. Kevesen vagyunk. Remus ugyan elment összeszedni azokat a vérfarkasokat, akiket sikerült neki és Luciannak mellénk állítania, de attól tartok... még így is kevesen leszünk Voldemort seregéhez képest.
-         Külföldről nem számíthatunk segítségre?
-         De igen. Madam Maxime jelezte, hogy pár napon belül ideér egy francia delegációval, és Charlie Weasley is rá tudott beszélni pár sárkánygondozót, hogy egy-két kedvenc szárnyasukkal idelátogassanak. Továbbá azt hiszem, Billnek is sikerült rávennie néhány egyiptomi és német barátját, hogy részt vegyenek a harcban.
-         És így sem leszünk elegen?
-         Nem tudom, Minerva. Nem mondták, hogy hányan érkeznek, de nem akarok túl nagy reményeket táplálni. Természetesen meg van az esélye, hogy nyerünk, hisz velünk van Harry.
-         Tényleg úgy gondolod, hogy képes lesz legyőzni...
-         Igen. Megvan benne az erő, csak felszínre kell törnie. Bár Sirius halála nagy törés volt az életében, most már kezd rádöbbenni, hogy milyen fontos is az ő szerepe. Ha nem akarja, hogy több szerettét elveszítse, fel kell vennie a harcot. Madam Cvikker szerint az utóbbi időben sokat járt le a könyvtárba is és különféle bűbájokat jegyzetelt ki a réges-régi könyvekből. Azt hiszem most már komolyan veszi a felkészülést.
-         Akkor ez azt jelenti, hogy saját magát készíti fel a harcra?
-         Azt nem tudom, hogy egyedül gyakorol-e, avagy két elmaradhatatlan barátjával, de látom rajta az egyre növekvő elszántságot.
-         De képes lesz ellenállni V... Voldemort pusztító erejének? Elő fogja tudni hívni azt az erőt, ami az elpusztításához szükséges?
-         Én hiszem, hogy igen.
Csend telepedett az átváltozástan tanárnő irodájára. A kandallóban lilás lángok táncoltak. McGalagony szigorú tekintettel figyelte, ahogy violalikőrös poharán megcsillan a gyertyafény. Pillantása újra találkozott Albuséval, aki vele szemben, egy kényelmes karosszékben ült.
-         Lucianról még mindig semmi hír? - látta, hogy kollégája lehunyja egy pillanatra szemeit, és szomorúan felsóhajt.
-         Attól tartok... ha ennyi idő után nem jelentkezett, akkor Livius de Lioncourt végzett vele. Felelőtlenség volt Lucian részéről, hogy belecsimpaszkodott hoppanálás közben egy halálfalóba. Még ha nem is lett volna ilyen erős... de Livius nem hiszem hogy sok esélyt adott neki. Sajnálom, hogy őt is fel kellett áldoznunk.
-         De amíg nem láttuk a testet... Még van remény, nem?
-         A test bárhol lehet, bármit csinálhattak vele a halálfalók. Nem szeretem, hogy ezt kell mondanom, de gyászolni ráérünk majd a csata után is.
-         Feltéve, ha túléljük.
-         Túl fogjuk élni. Bíznod kell bennünk, az erődben!
-         Albus, nem vagyunk már fiatalok. - csóválta meg a fejét keserűen mosolyogva. - És még ha azok is lennénk, ki tudja, mit hozna a jövő. Kijöttem a gyakorlatból, már nem mozgok olyan fürgén, mint negyven éve...
-         Drága Minerva, az idő nem számít. Csak az a fontos, amit érzel, ahogy érzed magad! Ne törődj a ráncainkkal! Ha belülről fiatalnak érzed magad, lesz elég energiád kitartani. Gondolj arra, amit meg kell védenünk! A diákokat, az iskolát, Harryt, a családjainkat, a jövőt...
McGalagony szomorúan elmosolyodott megremegő ajkaival, majd elfordult, hogy az igazgató ne lássa ahogy elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában.
*
-         Mindenki megérkezett?
-         Nem, Nagyúr, sajnálom, de az óriások és az északi kitaszítottak még úton vannak. Nem tudni hány napon belül érkeznek.
-         Hát akkor tudd meg! Nagyon fontos, hogy mindenki időben ideérjen! - kiáltott fel másnap reggel Voldemort. - Dumbledore már így is biztosan tudomást szerzett a támadásról és szervezkedni kezdett! Hogy rohadna ki a nyelve annak az áruló Pitonnak! Remélem belehal a sebeibe! Mire vársz még Mulciber? Nem hallottad a parancsomat?
-         De igen, nagyúr, engedelmeddel... - hátrált gyorsan, mielőtt Voldemort felemelhette volna a pálcáját.
„Még mindig nem értem hogyan tudott megszökni! Miért nőttek szárnyai? Valami védővarázslat lett volna? Vagy félreismertem Pitont, és valami pokoli kreatúra lenne? Nem, azt nem hiszem... azt megéreztem volna!” - oda sem figyelve kanyarította magára talárját és kilépett az egyik ajtón az elvadult kertbe. - „De miféle varázslat lehetett? Estrelle -lel lenne kapcsolatos? Hmm... a kis boszorkány talán furfangosabb volt, mint azt hittem. De most eleget bűnhődik, amiért visszautasított. Kíváncsi lennék, hogy felfog-e valamit egyáltalán a testét érő ingerekből azon a helyen... Talán este próbát is teszek. Deborah nem fog ellenállni... túlságosan hajkurássza az élvezeteket... Vajon mit szólna Estrelle, ha egyszer visszatérvén érezné, hogy a testét elhasználta a vámpír és a férfiak, akikkel hált?” - hidegen felkacagott. Hangja visszhangozva ütközött az indákkal benőtt, gazos belső udvar faragott oszlopainak és szobrainak.
„Ez persze nem fog bekövetkezni. Deborah pedig követni fogja parancsaimat hála a nyakéknek és a Három Jelnek. A háború pedig egyre közeleg. Pár nap és minden eldől. Elsöpröm a föld felszínéről azt a szánalmas kis társaságot, akiket Dumbledore összeverbuvál... Potterrel az élen. Az a taknyos kölyök épp elég bajt okozott már. Túl sokszor menekült meg a haragom elől. Most nem fogja megúszni. Most rákényszerítem a végső harcra. Meg fog halni mint az apja, a bolond anyja és az a szánalmas Black. Mind meg fognak halni, és akkor már semmi nem fog az utamba állni. Én leszek a legrettegettebb feketemágus a világon! Még jobban félni fogják a nevemet. Elsöprök minden életre érdemtelent... Hamarosan! Három nap és a hold megtelik. Akkor eljön a mi időnk. Akkor a sötétség hadai elérik erejük tetőfokát... Hamarosan.”
Úgy állt az udvar közepén, mint egy mozdulatlan szobor, akit a hold ezüst fényéből faragtak mozdulatlanná. Csupán vörös szemei izzottak, ahogy a távoli égitest fájdalmasan ásító krátereire szegeződtek.
*
McGalagony és Dumbledore egymás mellett álltak a gyengélkedőn, Piton ágyának lábánál. A férfi mélyen aludt. Az utóbbi napokban gyakran esett hirtelen kómaszerű alvásba. Teste, akármennyire is próbálta az ellenkezőjét elérni, még mindig túl fáradt volt és tiltakozott az erőfeszítések ellen. Mikor már azt hitte, hogy képes lesz két lábra állni, mindig jött az ólmos fáradtság.
-         Honnan tudtad, hogy azon az estén vissza fog térni?
-          Ez látod egy jó kérdés. Nem voltam biztos benne.
-         De akkor... És nem is lepődtél meg annyira a szárnyai láttán.
-         Látom nagyon érdekel téged ez a téma. Csak nem attól félsz, hogy Perselus más, mint akinek eddig hittük?
-         Az igazat megvallva megfordult párszor a fejemben.
-         Értem. De azért remélem továbbra is bízol benne.
-         Az attól függ...
-         Mitől? Még ha nem evilági lény lenne, akkor is a mi oldalunkon áll. Hosszú ideje. Nem fog visszamenni ahhoz, aki megkínozta és elvett tőle mindent, ami hosszú évek után kedves volt neki ezen a világon.
-         De a sötétség, ami a szívében lakozik...
-         Nem eredendő. Azokat sebek okozták. Nagyon mély sebek. A múlt sérülései. Az élet soha sem bánt kegyesen Perselusszal. Ő le tudja győzni ezt a visszahúzó erőt, mint ahogy már többször is megtette. El tudod képzelni, hogy mióta hátat fordított Voldemortnak, hányszor kellett csatákat vívnia önmagával, nehogy engedjen a beidegződött szokásoknak és ösztönöknek? Láttam rajta, hogy rengetegszer szenvedett, bár megpróbálta elrejteni mások elől ridegsége mögé. Sajnáltam érte, de tudtam, hogy önmagának kell legyőznie a saját démonait. Hihetetlen az akaratereje. Olyan acélos, mint amilyet még soha nem láttam.
-         Ez igaz. Ezt csodálom benne.
-         Látod, benne is van olyan, amit becsülni lehet. Noha ez a tulajdonsága néha kétélű. Ne tarts hát tőle, Minerva. Ő ugyanaz az ember, aki tizenhat éve a kollégád. Ne aggódj, semmi köze a démonokhoz, vagy a nem evilági lényekhez. Ő is ugyanolyan halandó, mint te, vagy akár én.
-         De a szárnyak...
-         Az egy védővarázslat volt. Ha jól sejtem, akkor nem más olvasta rá, mint Estrelle de Lioncourt.
-         Mégis hogyan? Hisz ő akkor már Deborah elnyomása alatt volt, nem?
-         Ez az igézet régebbi keletű, minthogy Voldemort hatalma kiteljesedett volna Estrelle -en. Festett egy képet kettejükről, mikor úgy érezte, elkötelezte magát érzelmileg Perselus mellett. Igen, szeretik egymást. - szúrta közbe, mikor látta diadalmasan felszaladni a tanárnő szemöldökét. - És ez a szeretet elég erős volt ahhoz, hogy működésre bírja ezt a bonyolult, nem túl szokványos varázsigét.
Dumbledore ujjai végigfutottak az ágy rácsos támláján, majd újra a bájitaltan professzorra nézett.
-         Miután mindketten eltűntek, bementem Estrelle szobájába, és megtaláltam a festményt. Igazán mesteri darab. Majd megmutatom. De a lényeg, hogy felvittem az irodámba és órákig néztem, kerestem a jelentését. Estrelle -t, és Perselust ábrázolja, mint egy angyal és egy démon párost. A kép érdekessége, hogy az alakok nem, vagy alig mozognak rajta. Perselus a maga fenyegető, fekete valójában áll a kép közepén összefont karokkal, Estrelle pedig bal lábánál térdel görcsösen belekapaszkodva Perselus talárjába. Ő hidegen, elutasítón néz le rá, figyelembe sem véve a bájos arcon végigfutó véres könnyeket.
-         Merlinre... - sápadt el megbotránkozva McGalagony.
-         De ez még nem is olyan lényeges. Az viszont már annál inkább, hogy Estrelle hófehér szárnyai egyre erősebben hullatják fehér tollaikat, amik ott kavarognak körülöttük. Azt hiszem ez azt a hiába való reménykedést, és fájdalmat jelképezik, amit ő érez. Addig az estéig semmi más nem történt a képen, csak a tollpihék kavarogtak, de az alakok dermedt mozdulatlanságban álltak, csupán a metsző és a kérlelő, aggódó tekintetek villogtak.
Elhallgatott egy percre, mintha össze akarná szedni a gondolatait. Magában bólintott párat, úgy, mintha valamit a helyére tett volna. Minerva türelmetlenül várta a folytatást.
-         És utána mi történt?
-         Utána... Igen. Pár jelentést tanulmányoztam a halálfalók és a sötét erők mozgásával kapcsolatban, néha pedig felpillantottam a képre. Egyre furcsább érzés szállt meg. Ahogy időnként felnéztem, úgy tűnt Estrelle tekintetében egyre feltűnőbbé vált az aggódás és a kétségbeesés, Perseluséban pedig a fájdalom. Láttam, ahogy az arca néha megrándult a kíntól. Sejtettem, hogy életben lehet, de nagy fájdalmakat áll ki. Pár óra múlva azonban láttam, hogy sokkal feltűnőbb változás is történik a képen. Érdeklődve néztem, ahogy a festményen lévő Perselus kitárja bőrredős szárnyait, tekintete pedig megszelídül, szinte hálával néz az előtte térdelőre. A következő pillanatban lehajolt és megcsókolta őt, aztán pedig szárnyra kapott. Nem tűnt el a képről, látszott az ablakon keresztül, ami a csillagos eget mutatta a háttérben. Estrelle könnyezve, egyik kezével utána nyúlt, majd minden újra mozdulatlanná vált. Akkor már sejtettem, hogy Perselus megszökött, és elindultam az udvarra, hátha hamarosan megpillanthatom az éjszakai égen. Akkor találkoztam veled és Mr. Weasleyvel.
A tanárnő nem tudott mit szólni. Döbbenten állt talárját babrálva. Pár perc múlva Piton megmozdult álmában. Odakapta a fejét.
-         Tehát Estrelle védte meg. De hogyan aktivizálódott a varázslat, és honnan tudod, hogy tényleg a kép a kulcsa mindennek?
-         Találtam rajta egy írást. Először nem értettem, aztán fordítva is elolvastam, tudod, mint Edevis tükrénél... Az állt rajta, hogy „Adj néki szárnyakat, hogy megmeneküljön, ha veszély fenyeget!”. Úgy vélem ezek után minden egyértelmű.
-         Elmondta a szöveget... és... megmenekült.
-         Úgy van.
-         Hihetetlen. Ő tudja?
-         Igen. Azt mondta beszélt is Estrelle -lel.
-         De hát hogyan?!
-         Deborah engedte, hogy okklumenciát alkalmazzon rajta egy percre.
-         De... mégis miért? Neki nem pont akadályoznia kellett volna?
-         Azt hiszem, hogy Deborah Seraphin - ban Tom nem talált olyan szoros szövetségesre, mint a többiekben.
*
„Páltzánkkal rajzoljunk kört, majdan döfjük előre, s mindeközben ajkunkat hagyja el a varázsige! Ha sikeresen véghezvittük a mozdulatsort, páltzánk hegyéből setét lila sugár fog kilövellni, mely sebző hatást eredményez az ellenfél testén.”
Harry szemei előtt kezdtek összefolyni az ősrégi betűk. Amúgy is nehéz volt olvasni a régi nyelvezetű könyvet, de ráadásul hiába suhintott úgy, ahogyan kellett, nem történt semmi azon kívül, hogy egy kisebb szellő söpört végig a termen minden alkalommal. Úgy döntötte, hogy mára befejezi. Órájára pillantva megállapította, hogy már jócskán elmúlt a takarodó ideje, így visszarakta a polcra a már átfutott könyveket, táskájába gyömöszölt párat, amik a körletben sem szúrnak szemet, majd miután előszedte a Tekergők Térképét, óvatosan kilépett a Szükség szobájából. Minden kihalt volt a hetedik emeleti folyosón. A láthatatlanná tévő köpeny jótékonyan takarta őt. Pár percre kikönyökölt az egyik nyitott ablakba, tekintetét pedig a felhők által félig eltakart holdra emelte.
Nagyot sóhajtott. Lelke nemhogy megkönnyebbült volna, hogy egyre több átkot és védekezést megtanult, inkább sokkal szorongatóbbnak érezte helyzetét. Mindinkább tudatosodott benne, hogy nem ódázhatja el a találkozást szülei gyilkosával. És tudta, hogy még mindig erősebb nála. Talán örökre az is lesz. Rettegett tőle, hogy elbukik. Nem akart belegondolni, hogy mi lesz azokkal, akik a halála után kerülnek Voldemort izzó szemei elé.
 
Nem merek aludni.
Azt mondják, megjegyeztek maguknak engem.
Azt álmodom, hogy kilöknek az ablakon.
Pedig lassú szenvedést terveznek, úgy hírlik.
Vastagtalpú csizmáik vannak, hogy eltapossák a kis tüzeket.
Marad a szép szürke egyenhamu.
Rettentő vörösek a napok, lassan, forrón gördülnek egymás után.
Én csak várok, hogy támadjanak.
Anya, félek.
Anya, félek!*
 
*
Halk vízcsobogás és álmosító madárcsicsergés töltötte be a fenyves erdő csöndjét. A fenyők és a folyó mellett feltűnt pár lombhullató fa is, melyeknek ágain lustán hintáztak a késő tavaszi levelek. A lágyan hullámzó vízen meg-megcsillant a nap fénye. Mindent átitatott a nyugalom és a harmónia. A növényeket, a bogarakat, a bokrok között motozó állatokat. A veszély oly távolinak tűnt, mintha nem is létezne a világnak ebben a kis szegletében.
Ezt a már-már idilli állapotot csupán egy valami zavarta meg. Valami, ami nem illett a természet által festett képbe. A parton feküdt valami. Leginkább egy szakadt, vizes rongykupacnak tűnt. Egy merészebb nyúl füleit hegyezve figyelte egy ideje, majd lassan ugrott párat feléje, csak hogy utána finom kis orrocskáját ide-oda mozgatva izgatottan beleszippantson a levegőbe. Valami furcsát érzett, amit nem tudott hova rakni. Ami eltért a két legfontosabb dologtól törékeny életében: az „Élelem”-től és a „Veszély”-től. Ezért kíváncsian, de óvatosan még közelebb merészkedett. Már majdnem elérte a sötétbarna és fekete ruhacsomót, mikor az halk hangot hallatott és megmozdult.
A következő pillanatban a nyúl már nem volt sehol. A kupac pedig folytatta nyöszörgését. Egy erősebb szélfuvallat megemelte a kopott barna anyagot, mire láthatóvá vált egy elkínzott ember arca. Az alak az oldalán feküdt, derékig vízben. Koszos, horzsolásokkal teli homlokán forró izzadságcseppek csillogtak. Erei lilás-kéken elszíneződtek, és kidudorodtak a halottsápadt bőrből. A vértelen, elkékült ajkak között csupán gyengén járt ki-be a levegő. Látszott, hogy a férfit magas láz és fájdalom gyötri.
Lehunyt szemhéja alatt szemgolyói sebesen jártak, mintha álmában valamit keresett volna. Bal karja a teste alá szorult, míg a másikkal támasztotta magát és valamennyire eltakarta a mellkasából kiálló három ezüsttőrt. Nem lehetett tudni, hogy mióta fekszik szinte teljesen mozdulatlanul. Lázálmaitól néha megremegett, vagy megmoccant. Egy alkalommal pedig vért köhögött fel.
Kábultan sodródott az ébrenlét és az álom határán. Tudatáig néha eljutott a madárcsicsergés, vagy a patak hangja. Néha érzékelte, hogy derékig valami hideg öleli körül, de arra nem volt még ereje, hogy arrébb evickéljen. Agyából időnként hirtelen felbukkant egy-egy jelenet a múltból. Többször egymás után végig kellett néznie, ahogy a sebeit kapta, és minden alkalommal újra érezte a fájdalmat is. Aztán volt ott még más is, a múltjából. Látta magát teljes erejében, egy réges-rég elfeledett országban, a falkája élén. Végignézett a legyőzött ellenfelek hosszú során... Felbukkant egy idős, ezüstszakállas mágus arca is, eszébe jutott, hogy miért is harcolt az utóbbi időben, és ettől mintha teste egy kicsit aktívabbá vált volna...
Újra érezni kezdte, a fájdalom és a kábulat ködén át, azt a különös erőt, ami a lyconöké. Azt a folyamatot, ami még a legszörnyűbb sebesülések után is elindítják a gyógyulást. Lehunyt szemein át figyelt és összpontosított. Érezte, hogy a három tőr körül egyre izzóbbá válik a húsa, amint szervezete megpróbálja kilökni az idegen testeket. Összeszedte magát annyira, hogy jobb kezének ujjai lassan elérték az első ezüsttőrt. Ahogy hozzáért, az rögtön füstölögni kezdett megégetve az ujjait, de nem foglakozott vele. Határozottan rákulcsolódtak a díszes markolatra, majd egy rántással kitépte a megfeketedett húsból. Fájdalmas kiáltás szakadt fel belőle, de a hirtelen fájdalom csillapulásával érezte, hogy már kicsit kevésbé lüktet a mellkasa.
A következő tőr rövidesen követette az előzőt és halk csendüléssel landolt a kerekkavicsos parton. A harmadik előtt azonban elfogyott az ereje. Óvatosan felnyitotta bevérzett szemeit, melyekben az íriszek még mindig a sárga egy aranyozott árnyalatát vették fel, mint mikor farkasként járja az erdőket. Elakadó lélegzettel kapkodott levegő után. Egy hosszú percig azt hitte, nem lesz elég ereje, hogy a szívétől pár centire fúródott fegyvert kirántsa. Végül összeszorított fogakkal óvatosan azt is kihúzta. A sebből friss vér zubogott elő. Igyekezte tenyerével visszatartani a bíbor cseppeket, de azok utat találtak reszkető ujjai között. Újra felköhögött, majd egy rövid, nyüszítés-szerű hangot hallatott és a hátára hengeredett.
Egy pillanatra átfutott a fején, hogy mi lett volna, ha egy centivel arrébb hatol be a kés, aztán elcsendesedve, üres fejjel bámulta a szikrázóan kék eget perceken keresztül. „Dumbledore már biztosan lemondott rólam. Vajon hány nap telhetett el, mióta lezuhantam? Vissza kéne jutni a Roxfortba valahogy... De hogyan?” - gondolta, majd feljebb evickélt annyira, hogy a teste ne lógjon a vízbe és úgy ahogy volt, gyógyító álomba merült, melynek során sebeiben végre megindulhatott a regenerálódás.
*
Végre kiengedték a gyengélkedőről. Az első percben, mikor fel tudott állni, elhagyta a termet maga mögött hagyva a megrökönyödött, sipítozó javasasszonyt. Minden amire vágyott, komor szobája az ismerős bútorokkal, és egy forró fürdő volt. Le akarta mosni magáról a kínzások szennyét. Tagjai még mindig élesen szúrtak, mikor mozgott, de nem törődött velük. Egy pillanatra elgondolkodott a pincékhez vezető boltív alatt állva, hogy vajon a szárnyai hova tűnhettek. Ezt elfelejtette megkérdezni Dumbledore -tól. Bár egy perc múlva már nem is találta olyan fontosnak. Jobb tenyerével időnként megtámaszkodott a hűvös falakon, főleg így az út vége felé.
Mire végre beért a szobájába, ólmos fáradtság telepedett tagjaira. Állapotához mérten viszonylag gyorsan lehámozta magáról a ruháit. Megeresztette a csapot, de pár percre meg kellett támaszkodnia a mosdókagylóban, mert megszédült. Megvetően felmordult a saját gyengesége miatt. Mire legközelebb felnézett, a fürdőszobát és a tükröt kezdte ellepni a meleg pára. Gyűlölt tükörbe nézni. Olyannak találta ezt az egyszerű tárgyat, mint valami rosszindulatú lényt, ami kegyetlenül megmutatja az igazságot róla, visszatükrözi a bűneit, számtalan rossz döntését, a hibáit. Most ugyanúgy nem volt ereje szembenéznie magával, mint annak idején, miután végeznie kellett a Nagyúr előtt egy hároméves, ártatlan kisfiúval. Esténként, vagy ha egyedül volt - és ugye sokat volt egymagában -, néha a legváratlanabb pillanatokban villant föl előtte az a könyörgő szürke szempár. Kényszerképzeteiben már megjelent benne a vád és a megvetés is, de ezeket a gyengeségeket igyekezte minnél mélyebbre ásni magában.
Most is ezt tette a felbukkanó zavaró képekkel. Tudta, hogy előbb-utóbb meg kell mozdulnia, fel kell emelnie a fejét, és számba kell vennie az újonnan szerzett sebeket. Tudta, hogy nem halogathatja sokáig.
Amit látott nem lepte meg. Először undorodó fintor futott végig arcán - és nem értette Estrelle mit találhatott vonzónak benne-, majd újra közönyössé vált, mint aki már hozzá van szokva a hasonló látványokhoz. Nem is csoda. Ismerte a testét, tudta minden egyes forradás helyét és az időpontot, mikor megkapta. A forradások és hegek mind-mind egy-egy történetet meséltek volna, ha gazdájuk engedi.
A legújabbakat mérte végig. Három ferde csík szelte át mellkasának jobb felét a földbe való becsapódás miatt, amik még mindig elég csúnyák voltak, bal alkarját pedig kötés takarta. Túlságosan ismerte, hogy mi rejtőzik, sajog, pulzál alatta, mint valami gonosz élőlény. Nyakán harapás és horzsolásnyomok, valamint a csípőjén és bal combján is vörösen izzó forradás éktelenkedett.
Arcán egy izom sem rezdült mikor újra kiegyenesedett, de a fájdalom ismét beléhasított. Főként a háta sajgott egyrészt a Crutiatusok utóhatása miatt, másrészt a szárnyak által átszakított bőr és lapockák húzódtak.
Fáradtan lépett be a forró zuhany alá. A víz gyorsan végignyalta elgyötört, halottsápadt testét, majd a vértől mocskos haj miatt pirosra színeződve tűnt el a lefolyóban. Percekig folyatta magára a vizet, miközben keserűen elhúzta a száját és nem törődött a sebeit csípő fájdalommal. Üres volt. Újra. Agya tompán lüktetett a fáradtságtól. Nem akart semmire gondolni. Most legszívesebben bezárkózott volna és napokig csak a plafont bámulta volna, de nem tehette. Másnap újra el kell merülnie a munkájában. A diákok - főleg a felsőbb évesek - szép számmal maradtak az iskolában. Ők már csak önvédelmet és támadást tanulnak.
De semmi kedve nem volt emberek közé menni, főleg nem a taknyos kölykök közé, akik garantáltan különféle történeteket fognak kitalálni a látható sérüléseiről. De szerencséjére csak pár órát kell elviselnie belőlük, a napok nagy részét ugyanis Dumbledore kérésére a laboratóriumában fogja tölteni, csakúgy, mint Madam Pomfrey a gyengélkedőn, aki már feltöltötte készleteit a sebesültek számára. Ő viszont újra üstjei fölé hajolhat, az egyetlenek eddigi életében, akik még nem árulták el. Pár óra pihenés után nekifoghat az erősítő, fájdalomcsillapító és különféle főzetek elkészítéséhez, hisz Poppy nem győzné egyedül.
Egy törülközőt hanyagul a derekára csavart. Hagyta, hogy a többi vízcsepp végigfolyjon tagjain. Lemondóan fordult a hálószoba felé, mikor szemének sarkából egy pillanatra látott valamit. Visszakapta fejét. Először azt hitte csak kápráztak égő szemei, de amint háttal a tükör felé fordult, pupillái összeszűkültek. Egy pillanatra a légzése is elakadt. Gyorsan letörölte a párát a tükörről és közelebb lépett. Nem akart hinni a szemének.
„Szóval ezt akarta mondani odafönt a hátamról... Hihetetlen.”
Pár percig magához sem tért, csak nézte a hátán kirajzolódó vonalakat. Lapockáinál, a két hosszanti forradásból kiindulva egy-egy kiterjesztett, bőrredős szárny indult a vállai felé. Látott már hasonlót a mugliknál is, azok tetoválásnak hívják. Persze ők csak hivalkodni akarnak vele, hogy a bőrükbe varratnak, utánozva az ősi indián törzsek egy régi szokását. De ezek a vonalak, amik az ő hátán futottak, mások voltak. Ugyan ezek is mozdulatlanul és valóságosan ütöttek el bőre fehérségétől, rögtön tudta, hogy Estrelle műve. Talán még ő maga sem sejtette, hogy a varázslatnak, amit ráolvasott ez lesz a következménye. Sejtette, hogy még mindig védelem alatt áll. Ez valamilyen módon megnyugtatta és kellemes érzéssel töltötte el, aztán feléledt piszkálódó éne is, és magában dohogott, amiért ilyen könnyen rendelkeztek fölötte. Végigsimított az egyik szárny szélén és mérhetetlen szomorúság tört rá.
„Talán ez az utolsó dolog, amit tőle kaptam.” - mosolyodott el keserűen óvatosan leülve az ágyára. „Lehet, hogy soha többé nem is látom.” Ezek után még órákig gondolkodott, végül csak elnyomta az elkerülhetetlen álom. Fájó keserűséggel úszott át az öntudatlanság birodalmába. Utolsó gondolata pedig Estrelle -é volt.
*
Magas alak sietett végig a tróntermen. Mint mindig, most is kifogástalan elegancia áradt belőle, de amint közelebb ért Urához, mélységes tisztelet és némi megalázkodás ült ki arcára. Voldemort kedvtelve nézett végig rajta, majd tekintete elkapta a hideg kék pillantást.
-         Nos? Sikerült teherbe ejteni?
-         Minden valószínűség szerint igen, Nagyúr. Ő még nem vette észre, vagy csak nem törődik vele, de a varázslat három napja jelzett.
-         Igen, valószínűleg azt hiszi, hogy vámpírként meddő. Csak azt hagyja számításon kívül, hogy még mindig Estrelle emberi testében van...
-         Mik a további utasításai, Nagyúr?
-         Kerítsd elő Luciust. Ti ketten is parancsnokok lesztek, mint ahogyan azt gondolom elvártátok.
-         Igazán köszönöm Nagyúr, de én nem...
-         Elég. Ne próbálj hazudni, Livius, tudom mire vágytok. Miután megtaláltad Malfoyt, induljatok a seregszemlére és jelentsd, ha valaki hiányzik a várt érkezők közül. A halálfalókat két óra múlva fogom idehívni. A Jel addig fog izzani, amíg mindenki itt nem lesz. A megbeszélésre várhatóan Deborah is fel fog ébredni. A parancsnokokat egy órával hamarabb idehívom, hogy megbeszélhessük a támadás mozzanatait. Holnap telihold, nem várhatunk tovább az érkezőkre. Akik eddig nem jöttek, azok már nem is fognak.
-         Értem, Nagyúr.
-         A vámpírok és a vérfarkasok kapnak elég áldozatot?
-         Igen, Nagyúr.
-         Rendben, akkor most indulj. A csata előestéjén mindent el kell rendezni. Aztán holnap alkonyatkor támadunk. Holnap vége lesz mindennek. Holnap... győzni fogunk! - éles nevetésétől Liviust kirázta a hideg.
 
 
* Dsida Jenő: Homlokom mögött /részlet/
*  Ajánlott szám: Celine Dion: Fly
* Ajánlott számok: Paradise Lost: Nothing Sacred, Year of Summer; Ghymes: Vágyalku - Legalábbis én ezeket hallgattam, mikor megírtam ezt a részt.
* Oscar Wilde - Köszönet Mellynek, legkedvesebb levelezőtársamnak, amiért elküldött egy versrészletet a költőtől, és megszülethetett ez a fejezetcím!
* Bonanza Banzai - A félelem II.