29. Fejezet
Elveszve

„Túl hörgésen, lármán, döbbeneten,
halványkék messzeség hegygerincén
áll egy soványarcú fiú.
Nyugodtan áll. Olyan ismerős!
Integet, kiált, hív magához,
De csak némán tátogó szája látszik,
Csak bánatos szeme csókol idáig.”*
 
Estrelle érezte, hogy megváltozik körülötte az erőtér, amit a védődémonok hoztak létre. Látta a zöld villanást, amit kék derengés váltott fel, aztán egy fájdalmas kiáltás hatolt a fülébe.
-         Sirius! Ne!
Megkövülten nézte, ahogy a férfi a földre hanyatlik. Hirtelen megszűnt a körülöttük uralkodó hangzavar. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Az agya teljesen üres volt. Nem akarta befogadni azt, amit lát. Szemei fájón égtek, de még nem jöttek a könnyek. Dermedtségét hirtelen fájdalom szakította meg, amint egy átok eltalálta a vállát. Teljesen megzavarodott. Nem értette, hogy mi lehet a védődémonokkal, hiszen ki kellett volna védeniük a támadásokat, de most mintha mind eltűnt volna.
A földre vetette magát és a vérző férfihoz kúszott. Még lélegzett. Kétségbeesve nézett körül valaki után, aki segíthet neki kimenekíteni Siriust. A csata még mindig tartott. Látta, hogy Piton időnként feléje pillant miközben hárít két-három átkot. Mordon több halálfalót is ártalmatlanná tett, csakúgy, mint Bill. Kingsley épp Arthur -t vonszolta biztonságosabb helyre, akinek a feje erősen vérzett, de folytatni akarta a harcot. Ekkor találkozott a tekintete Lupinéval, aki rögtön elindult feléjük, de néhány szolga feltartóztatta.
-         Perselus! - kiáltotta kétségbeesetten a tanárnak, aki a legközelebb állt. - Segíts!
A férfi egy pillantással felmérte a helyzetet és odalépett a nő mellé. Épp nyúlt volna Black felé, mikor egy halálfaló kipécézte magának és halálos átkot indított útjára.
-         Vigyázz!! - sikoltotta Estrelle.
Piton még épp időben hajolt el az átok elől. Éktelen harag gerjedt benne, amiért akadályozzák. Gyűlölte a halálfalókat, akikhez egykoron ő maga is tartozott. Nem tudott uralkodni magán. Eszébe ötlött minden rémséges borzalom, amiket elkövettek és amikben ő is benne volt. Ajkát ekkor elhagyta az első halálos átok és támadója a következő pillanatban élettelenül csuklott össze.
Estrelle a földön térdelve nézett fel rá. Szemei megtörtek és fájdalmasak voltak. Nézte a fekete taláros férfit és közben Sirius egyik kezét szorongatta. Valamilyen szinten megütközött rajta, hogy halálos átkot alkalmazott. Tudta, hogy ennek később még súlya lesz. Sejtette, hogy az egykori halálfalónak mennyit kellett küzdenie, hogy elfojtsa magában az ölés utáni vágyat, a régi szokásokat. Mégse ítélte el. „Ő sem uralkodhat örökké az ösztönein... Most érhette el a határait...” - gondolta, majd ismét az erősen vérző férfi fölé hajolt.
-         Sirius, kérlek tarts ki! Nem hagyhatsz itt se engem, se Remust! Gondolj Harryre! Kérlek! Mindjárt kiviszünk innen.
Miközben beszélt, egy újabb átok szántott végig a hátán, de nem törődött a fájdalommal és a lecsorduló vérrel. Minden vágya az volt, hogy segítsen az előtte szenvedőn. A tehetetlenség elöntötte a lelkét. Hiába próbálta alkalmazni a gyógyító-bűbájokat, amiket ismert, úgy tűnt nem sokat segítenek. Ekkor egy aprócska könnycsepp hullott le a meggyötört arcra, amit két kezében tartott. Mintha csak erre vártak volna, a halálfalók fogták az életben maradt halandó szolgákat és dehoppanáltak velük. A hirtelen beálló csend szinte fájt. Azt egyedül az ottmaradtak zihálása és Sirius fájdalmas nyögései törték meg.
-         Valaki segítsen már! - kiáltott Estrelle. Hisztérikus hangját visszaverték a templom falai.
A következő pillanatban már Remus térdelt mellette és alaposabban megvizsgálta erősen vérző barátját. Az arcán rémület tükröződött.
-         Az átok a szegycsontjánál találta el. A bordái eltörtek... azt hiszem, belső vérzése is van... - állapította meg rekedten. - Azonnal el kell vinnünk a Roxfortba. Minden perc számít.
Senki nem szólalt meg. Lupin egy hordágyat varázsolt a test alá. Estrelle még mindig Sirius kezét szorongatta miközben Remusszal együtt hoppanáltak a birtok kapujához. Néma csendben siettek a gyengélkedőre. Most úgy tűnt, hogy az út odáig több évbe telik. A nő szinte berontott a helyiségbe és kiabálva hívta Madam Pomfreyt. A javasasszony pár pillanat múlva már a beteg fölé hajolt szörnyülködő arccal.
-         Csonttörő átok? - Lupin sápadtan bólintott. - Talán ki kellene...
-         Itt maradunk! - jelentette ki Estrelle határozottan Sirius verejtékező arcát figyelve.
-         De szólni kéne Dumbledore professzornak...
-         Majd én elmegyek hozzá. - határozott Remus pár pillanat gondolkodás után.
-         De mi van ha...?
-         Nem lesz semmi baj! Túl fogja élni. Nem fogok több barátot eltemetni...
Lupin hangjából sütött a fájdalom, de további beszéd helyett megfordult és kilépett a gyengélkedő ajtaján. Futva sietett az igazgatóhoz. „Nem, nem akarom őt is eltemetni! Nem halhat meg! Sirius, nem akarlak téged is elveszíteni!” Szemének sarkában könny csillogott, ahogy felért Dumbledore -hoz és elhadarta a történteket. Az igazgató nem késlekedett, korát meghazudtoló gyorsasággal sietett az ispotályba Remusszal a nyomában.*
Amint beléptek elfacsarodott a szívük a látványtól. Estrelle arca üres volt és sápadt, ahogy a hideg kezet tartotta. Üveges tekintettel meredt maga elé. Madam Pomfrey tanácstalanul állt az ágy végében szája elé tartott kézzel. A Sirius mellkasán lévő kötést teljesen átáztatta a vér.
Ahogy Remus nézte barátját, egyre jobban kiszáradt a szája. Nézte a hófehér, koszos arcot, melybe az idő és az azkabani évek már belevésték a maguk barázdáit. A tüzes pillantású, fekete szemeket most a sűrű pillák árnyékolták. Eszébe jutott megannyi emlék. Látta már nem egyszer Siriust sebesülten, de ez a mostani most mégis más volt. Nem tudta miért, de egyre rosszabb érzés uralkodott el rajta. Ahogy kereste az okát, hirtelen ráeszmélt: Sirius már nem lélegzik...
 
A fájdalom éles tőrként hasított a lelkébe. Tett egy suta lépést az ágy felé, félszegen kinyújtotta egyik kezét, majd vissza is ejtette maga mellé. Nem tudta elhinni. Szinte látta, ahogy az agya letiltja ezt az információt remélve, hogy azzal semmissé teheti a történteket. Nem emlékezett rá, hogy hogyan került Estrelle mellé. Csak félig fogta fel, ahogy Poppy fojtott hangon beszámol Albusnak az itt történtekről, miszerint már nem tudott segíteni rajta, mert az egyik szilánkosra tört borda átszúrta a szívét és a tüdejét.
Azt hitte menten ketté szakad a fájdalomtól és a gyásztól. Úgy érezte, mintha az ő szívét is átszúrták, vagy kitépték volna. Csak állt és mozdulni képtelenül nézte a barátja testét, az arcát, ami egyre fehérebb és fehérebb lett, csapzott, csigás majdnem fekete haját, sápadt ajkait és emlékezett, gyászolt, befelé könnyezett.
Estrelle -re nézett és megrettent. A nő arca kemény és majdnem olyan színtelen volt, mint Siriusé. Szemei eszelősen csillogtak a kezdeti tompasághoz képest. Dühösen lehajtotta a fejét egy pillanatra. Remus látta, ahogy az a keze, amivel Siriusét fogta, ökölbe szorul. A következő pillanatban pedig dühösen a javasasszony felé fordult.
-         Miért nem mentette meg?! Nem hiszem el, hogy nem lett volna olyan varázslat, vagy módszer, amivel megmenthette volna!
-         Miss Lioncourt... én megtettem mindent! - sápadt el az idős nő.
-         Na ne mondja! Hogyhogy nem tudta meggyógyítani? A mugliknál is láttam ilyen eseteket és ők akár tíz órán keresztül is műtötték a betegeket és sikerült nekik! Talán hozzájuk kellett volna vinnünk, nem?! - nézett egy pillanatra Lupinra, majd ismét a nő felé fordult. - Vagy a Szent Mungóba, az úgyis közelebb lett volna!
-         Estrelle... - kezdte volna az igazgató, de a lány félbeszakította.
-         Maga meg... hogy engedhette, hogy ez történjen?! Nem hiszem el, hogyha hamarabb jön, nem tudott volna segíteni Siriuson! Miért kellett elküldenie arra az átkozott helyre minket?! Ráadásul teljesen feleslegesen!
-         Ezek szerint nem volt ott a bájital... - nézett gondterhelten Remusra. A következő pillanatban megérkezett Piton és a kis csapat többi tagja is. Még a bájitaltanár is megrendült a látványon. Estrelle azonban észre sem vette őket.
-         Nem, nem volt ott! Voldemort és a csatlósai már megint előttünk jártak, hogy dögölnének meg ott, ahol vannak! És ez is a maga hibája!
-         Na de kérem! - sápítozott Madam Pomfrey.
-         Igen, a magáé! Ha nem rángatott volna bele ebbe az egész ügybe... ha nem küldi el nekem azt a levelet! Ha nem avatkozik az életembe... és ha nem csak a babérjain ücsörögve osztaná az észt, akkor... akkor mindez nem történik meg! Bárcsak sose keresett volna meg! Akkor nem veszítettem volna el még egy szerettemet! - kiabálta magából kikelve most már az ágy mellett állva.
-         Kisasszony, nagyon elveti a sulykot. - reccsent rá Mordon.
-         Hagyd, Alostor, igaza van. Túl sokat bíztam másokra. Hagyjuk, hogy Miss Lioncourt megadja nekem, ami jár.
De Estrelle már nem akart kiabálni vagy dühöngeni. Már nem akart semmit se, csak egyedül maradni a fájdalmával. Erőtlenül hanyatlott vissza a székére. Úgy érezte, hogy az iménti kiabálás kivette minden maradék erejét. Most üresen nézte a szinte békés halottat. Annyi minden kötötte ehhez a férfihoz... és hihetetlennek tűnt, hogy többé nem fog rámosolyogni, hogy többé nem nevetteti meg, vagy nem fog bosszankodni rajta...
-         Most szeretnék vele maradni. - suttogta rekedten. - Remus, te maradj kérlek! Neked még nálam is több okod van itt maradni. - szólt oda sem pillantva az egyet hátralépő férfinak.
-         Ha akarsz...
-         Nem. Szükségem van rád. - Piton úgy érezte, eleget hallott. A következő pillanatban már fájdalommal a szíve tájékán nyelte el őt a pincék sötétje.
Remus nem szólt semmit, meg sem mozdult. A gyásza túl mély volt ahhoz, hogy tejesen felfogja, ami történik körülötte. Dumbledore a következő pillanatban mindenkit kiterelt a teremből. Amint bezáródott az ajtó és Lupin leült mellé, elkezdtek hullani a könnyei. Megállíthatatlanul.
Végignézett Sirius minden egyes porcikáján, hogy még jobban az eszébe véshesse. Ujjai beletúrtak a sötét csigákba, végigsimítottak a homlokon, az orron, az egykor oly puha ajkakon. Szinte látta maga előtt, ahogy rákacsint, ahogy elsuttogja a szót „Szeretlek!”, ahogy kidudorodnak a nyakán az erek, amint énekel, vagy nevet... Megsimogatta a kezét is. A kezet, amely egykor olyan sokat jelentett neki. Az cirógatta végig a testét, az túrt a hajába, az készített neki egy réges-régi estén vacsorát és az nyújtott neki védelmet, kapaszkodót hosszú hónapokon át...
Rengeteg emlék tolakodott hirtelen az agyába elsöpörve a korábbi ürességet, majd zokogva kitört és feltette azt a kérdést, amit mindenki feltesz, aki már vesztette el szerettét:
-         MIÉRT?!
A sírástól rázkódva dőlt rá Siriusra. Remus magához tért kábultságából és kezét a nő hátára tette s gépiesen, de vigasztalóan simogatni kezdte.
-         Sirius! Miért hagytál itt minket?! Miért... MIÉRT HALTÁL MEG?! Az én hibám! Igen, az én hibám! Nem kellett volna engednem, hogy velem gyere! Már régen meg kellett volna ölnöm magam, és akkor nem fenyegette volna a világot a létezésem! De túl gyáva és önző vagyok, hogy megtegyem! Bocsáss meg, kérlek! Bocsáss meg a gyengeségemért! Neked még élned kellett volna!! Nem így kellett volna meghalnod! Nem most! Hallod Sirius?! Hallasz engem?! Válaszolj az Isten szerelmére!!
-         Estrelle... - súgta megtörten Lupin, majd karjaiba zárta a zokogó nőt.
Az ő fejében is hasonló gondolatok kavarogtak. Bár persze nem kívánta a nő halálát. De hiába látta Siriust holtan, egyszerűen nem tudta felfogni, hogy mindez igaz. Hogy végérvényesen véget ért legjobb barátja élete, mint hajdanán Lilyé és Jamesé. Mégis egy idő után régi ismerősként köszöntötte a gyászt és a vele járó fájdalmat. Nem tudott ellenkezni.
-         Beszélt hozzám, mielőtt elment. - suttogta Remus mellkasára.
-         Mit mondott?
-         Arra kért... arra kért, hogy vigyázzunk Harryre. Hogy védjük meg mindentől. És... hogy maradjak melletted, ha szükséged lesz rám, ha ő már nem lesz. Tudta, hogy mit fogsz érezni, ha majd meghal. Tudta, hogy megint össze fogsz törni, mint mikor Lily és James...
-         Sss... Nem kell többet mondanod. - csókolta meg erőtlenül a nő feje búbját.
-         Harryre és rád akart hagyni mindent. A Grimmauld téri házat... a vagyonát. - folytatta, mintha nem is hallotta volna az előbbi kijelentést.
-         És te?
-         Nekem... ezt adta... Kicsi, de számomra többet ér minden másnál... - azzal felemelte eddig görcsösen összezárult balját, amiben most egy finom arany nyaklánc csillant egy apró, ovális medállal.
Remus nem szólt semmit, csak még erősebben szorította magához az ismét zokogásba kezdő nőt, és a legkevésbé sem foglalkozott azzal, hogy a zakója elázik a rengeteg ezüstös csepptől.

 
 
Fly, fly little wing,
Fly beyound imagining
The softest cloud, the whitest dove
Upon the wind of heaven’s love
 
Past the planets and the stars
Leave this lonely world of ours
Escape the sorrow and the pain
And fly again
 
Fly, fly precious one,
Your endless journey has begun
Take your gentle happiness
Far too beautiful for this
 
Cross over to the other shore
There is peace forevermore
But hold this mem’ry bittersweet
Until we meet
 
Fly, fly do not fear
Don’t waste a breath, don’t shed a tear
Your heart is pure, Your soul is free
Be on your way, don’t wait for me
 
Above the universe you’ll climb
On beyound the hands of time
The moon will rise, the sun will set
But I won’t forget
 
Fly, fly little wing
Fly where only angels sing
Fly away, the time is right
Go now... find the light
 
 
/Celine Dion: Fly/
 
 
*
Egyedül ült a trónteremben, de most nem bánta. Mosolygott. A halálfalói most tettek jelentést a legutóbbi akcióról. Sikeres volt. Rögtön megérezte a Harmadik Jelnek köszönhetően, amit saját maga vésett Estrelle jobb karjába, hogy a nő elhagyta a Roxfortot. És nem késlekedett.
Hosszú ujjai között megcsillant a barnás-vörös folyadékot tartalmazó hosszúkás üvegcse. Az erőmegkötő bájital.
„Most jött el az idő. Most kell lépnem. Az az idióta meghalt. Ő pedig gyászol. Elöntötte a szívét a keserűség... menekülni akar. Keresne egy biztonságos helyet, ahol nem bánthatják, ahol jó neki...”
-         Hát rendben. Megkaphatod. És akkor már nincs megállás. Ma éjjel visszatérek hozzád, Estrelle. Ma éjjel...
*
Harry leizzadva, hirtelen riadt fel zavaros álmából. Kapkodva vette a levegőt még perceken keresztül. Rettenetesen rossz érzés szorította össze a torkát és teljes bizonyossággal tudta, hogy valami történt. Automatikusan megdörzsölte tompán lüktető sebhelyét és kikászálódott az ágyából. Kinézett a halványodó csillagokra miközben ivott egy korty vizet.
„Mi a fene van velem? Mi ez az érzés? És ami a legfontosabb: Minek örült Voldemort? Áh, ma már biztosan nem fogok tudni aludni, pedig még csak négy óra. A legjobb lesz, ha lenézek a klubhelyiségbe, ott kedvemre járkálhatok.”
Felkapta szemüvegét és pálcáját - amit most már mindenhová magával hordott- az éjjeliszekrényről, majd mezítláb kiosont a hálóteremből. Odalent békés csend fogadta. A kandallóban a tűz éppen hogy csak pislákolt. A fénye így csak finoman világította meg a vörös és arany kárpitokat. Zsongó fejjel lehuppant egy karosszékbe, majd pálcája egy mozdulatával kinyitotta az egyik ablakot, hogy a hajnali szellő kiűzhesse az egyre bágyasztóbb meleget. De pár perc múlva megint felpattant és idegesen járkálni kezdett. Nem tudta, hogy mit jelentett az álma, amiben egy arctalan férfi halt meg egy átoktól és Voldemort fölötte nevetett s magával húzta Estrelle de Lioncourt -öt.
„Vajon ki lehetett az az alak, és mit akarhat Voldemort Lioncourt - től?”
Gondolataiba merülve támaszkodott az ablakpárkánynak. Egy játékosabb szellő ujjai végigszántották a fiú kócosan meredező haját. Először a tarkóján borzolta össze a fekete hajszálakat, majd az örök és ezerszer elátkozott átokhegről söpörte félre a tincseket, mintha csak azt akarná, hogy Harry mutassa meg azt a társainak, akik már türelmetlenül várták, hogy megérinthessék őt.
Hirtelen zajra lett figyelmes a háta mögül. Reflexszerűen kapott a pálcája után, ahogy megfordult és nézte, amint a portrélyuk lassan kitárul, majd visszacsapódik.
-         McGalagony professzor?
-         Potter. Maga mit keres itt?
-         Én csak... felriadtam az álmomból és nem bírtam visszaaludni.
-         Nem érdekes. - mondta csak úgy magának a professzor, mintha nem is figyelne a kamaszra. - Úgyis magáért jöttem. Kövessen!
-         De hát hova?
-         A gyengélkedőre, Potter. A gyengélkedőre. - mondta már menet közben.
-         De tanárnő, mondja el mi a baj!
McGalagony nem válaszolt, csupán még erősebben préselte össze a száját.
-         Lupin professzorral történt valami? Vagy Siriusszal?! - torpant meg, miután végiggondolta, hogy kik jöhetnek szóba, akik a gyengélkedőn fekhetnek és fontosak neki.
McGalagony tekintete elkomorodott Sirius neve hallatán és ebből Harry rögtön rájött, hogy nagy a baj. A tanárnő kiabálását figyelmen kívül hagyva rohanni kezdett a folyosón.
*
-         Harry! Harry!! Mi a baj?! - kérdezte rémülten Hermione barátját, akit már órák óta keresett Ronnal együtt.
A fiú nem válaszolt. Továbbra is üres tekintettel bámult a távolba, de látni nem látott semmit. A kastély egyik hetedik emeleti erkélykorlátján ült átkulcsolt térdekkel.
-         Harry, kérlek gyere le onnan! - kérlelte egyre kétségbeesetten a lány. Valahonnan érezte, hogy nagy a baj.
Harry mintha egy burkon keresztül hallotta volna Hermione hangját. Olyan levertség kerítette hatalmába, hogy ahhoz sem érzett erőt, hogy elfordítsa a fejét vagy megszólaljon, nemhogy lekászálódjon a párkányról. Igazság szerint senkivel sem akart beszélni. Most tényleg egyedül akart lenni. Elmenekülni mindenki elől. Túlságosan fájt.
Tudta, hogy két barátja még mindig ott áll és várják a magyarázatot. Rekedten és olyan halkan szólalt meg, hogy hegyezniük kellett a fülüket.
-         Sirius... meghalt.
-         Mi?! De hát hogyan? - tátotta el a száját Ron.
-         Egy küldetésben, amivel a Rend bízta meg. Legalábbis ezt válaszolta Dumbledore. De nem vagyok biztos benne, hogy a teljes igazságot mondta.
-         Ugyan miért nem? - suttogta könnyeivel küszködve a lány.
Harry nem válaszolt. Még mindig nem akarta elmondani, hogy az igazgató egész évben alig nézett felé. Belefáradt abba, hogy minden információt harapófogóval kell kiszednie a felnőttekből, holott őt is legalább annyira megillethetnék a visszatartott hírek. Sőt! Neki kéne a legjobban tudnia, hogy mire készül Voldemort. Hiszen neki kell majd megküzdenie vele!
De a keserű dühöt már felváltotta a fáradt fásultság és a gyász. Ugyan nem ismerte olyan jól a keresztapját, mint szerette volna, de mégiscsak ő volt a keresztapja! Őt kérték fel a szülei erre. Az apja legjobb barátja volt. Úgy érezte, hogy Sirius halálával még egy darab múlt veszett el mindörökre, ami a szüleihez kötötte. És ez fájdalmasan érintette, hisz alig maradt pár ilyen szál.
-         Most egyedül szeretnék maradni.
-         De Harry... ne csinálj semmi hülyeséget, jó? És gyere le a párkányról! - kérlelte halkan a lány.
A fiú ránézett és szomorúan elmosolyodott. Szemeiben könny csillogott. Valahogy most sokkal érzékenyebben érintette a barátai aggódása, mint általában. „Csak nem attól fél, hogy levetem magam innen? Na igen, sokkal egyszerűbb megoldás lenne. Gyáva ugyan, de egyszerű. Nem kellene többet attól rettegnem, hogy Voldemort megtámad, vagy elraboltat... Nem lenne a vállamon az egész varázsvilág sorsa. Nem kellene több kutakodó pillantást elviselnem. Nem mutogatnának rám, mint valami csodabogárra. Nem írnának hazugságokat rólam. Elkönyvelnének annak a gyenge idegzetű, feltűnési viszketegségben szenvedő kölyöknek - mint aminek a Reggeli Próféta is beállított - aki nem bírta elviselni, hogy nem törődnek vele és ezért leugrik egy erkélyről... na persze...
De mit éreznének azok, akik szeretnek és bíznak bennem? Ron, Hermione, Lupin, Mr. És Mrs. Weasley, az ikrek, Ginny, Dumbledore, McGalagony, a Főnix rendjének tagjai... a Griffendéles haverok... és azt hiszem még rajtuk kívül is sokan vannak... Hihetetlen, hogy mindannyian tőlem várják a megváltást! De...mi van, ha elbukok? Mi van, ha én is olyan sorsra jutok, mint a szüleim? És... Sirius?”
-         Nyugodj meg Hermione. Nem lesz semmi baj. - fordult ismét el. -Kérlek!
Ron megfogta a lány kezét és elkezdte finoman húzni a lépcső felé. Harry egyedül maradt. „A halál csak egy új élet, egy új utazás kezdete.” Már nem tudta, hogy hol halotta pontosan ezt a mondatot, de most valahogy nem tudott hinni neki. Fásultan követte egy apró madár cikázó röptét, ami a kviddicspálya felé repült.
A pálya. Eszébe jutott, mikor az egyik lelátó tetején megpillantotta Siriust Tapmancs képében. Aztán mikor a Magnolia köznél ijesztett rá. Újra lepergette a Szellemszálláson történteket, azt a roxmortsi hétvégét, mikor követték a rejtekhelyére, és együtt próbálták kitalálni ki akarta megölni Harryt a Trimágus Tusán. Maga előtt látta keresztapja szomorú tekintetét. És az emlékek csak jöttek és jöttek. Észre sem vette, hogy az utolsó óráról is kicsengettek. Nem hallotta a gyerekzsivajt, a lábdobogást. Nem érdekelte már semmi. Csupán lehajtotta a fejét és emlékezett.
*
 
A kastélyban valaki más is Sirius Blackre gondolt, de egyáltalán nem úgy, mint Harry Potter. Perselus Piton a kandallója előtt ült a tűzbe bámulva, kezében egy pohár Lángnyelv Whiskyvel.
„Black... Úgy tűnik ő is beállt a halottak hosszú-hosszú sorába, akik a Nagyúr parancsára haltak meg. Milyen ironikus! A fene se gondolta volna, hogy én fogom túlélni mindkettőjüket! James Potter és Sirius Black. A csodapáros. Az örök kedvenc Griffendélesek! És most mindkettő halott... Halott... Most már nem fognak keresztbe tenni nekem. Soha többet!”
Szemei furcsán felcsillantak, ahogy egy hajtásra megitta a maró folyadékot. Valamilyen elvont módon örült ennek a negatív fejleménynek. Tudta, hogy kicsinyes dolog, de keserű elégtételt érzett. Egyedül az idegesítette, hogy a korcs a halálával még jobban összetörte Estrelle -t.
„Így is elég gondja volt, erre még van képe megdögleni és még több fájdalmat okozni neki! Arcátlan kis féreg! Ha ennek valamilyen következménye lesz... Ha valami emiatt történni fog vele, akkor...”
Ingerülten vágta le a poharat a kis asztalkára az üveg mellé. Gondolatai között ismét felbukkant a kép, ahogy Estrelle kiabál az igazgatóval. Meglepődött a haragon, amit a hangjában érzett.
„Vajon tényleg megbánta, hogy idejött? Hogy elfogadta Albus tanácsait? De hát, ha nem teszi, akkor már bizonyára halott lenne, vagy a Nagyúr fogságában szenvedne. Miért nem tudja átérezni a döntése helyességét? Na persze, a gyász. Az sok mindent megmagyaráz...”
Töltött magának még egy pohárral. Eszébe jutott, hogy ő mit érzett, mikor megtudta, hogy Lily Evans meghalt. Ugyan csak barátok voltak - egy alkalmat leszámítva -, fájt neki, hogy elvesztette az egyedüli embert, aki törődött vele diákkorában, amikor mindenki más nevetett a megaláztatásain. De nem akart Lilyre gondolni, mert akkor mindig eszébe jutott mindkét Potter. James és Harry. Hozzájuk pedig végképp nem volt gyomra.
Viszont azzal sem járt jól, hogy a feltehetőleg még mindig a gyengélkedőn ülő nő felé terelte a gondolatait. Maga előtt látta a képet, ahogy Lupinra tekint.
„Milyen könyörgően nézett rá. Tele fájdalommal... ’Szükségem van rád.’ Hát persze. Mit is vártam? Hogy nekem fogja ez mondani? Ugyan már, Perselus! Estrelle is nagyon jól tudja, hogy gyűlöltem Blacket. Mégis... ahogy arra a koszos vérfarkasra nézett... olyan... olyan megfoghatatlan egyetértés volt közöttük... - Attól félsz talán, hogy köztetek ilyen soha nem lesz? - pimaszkodott egy hang a fejében - Féltékeny vagy Lupinra is, mint nem is olyan rég Blackre? - Nem, dehogy. Én arra a holdimádóra? Soha! - Ne hazudj! - Elég! ELÉG!! Fejezd be! Nem akarok...”
De már maga sem tudta, hogy mit nem akar. A feltételezésre, hogy ő, Perselus Piton féltékeny, csak még dühösebb lett. Ennek csak a whiskys pohár láthatta a kárát, amit egy hirtelen mozdulattal a kandallóba vágott. A vörös lángok hirtelen fellobbantak, megnőttek, ahogy belenyaltak az alkoholba.
A férfi szigorúan, vádlón nézte a tüzet, mintha mindenről csakis a hasábok tehetnének. Fekete szemének hideg csillogása még akkor is átsejlett a sötétségen, mikor a kandalló már rég kihűlt.
*
Egyedül ült a szobájában a gyertyafénynél. Csupán egy fekete nadrág volt rajta. A felsőtestét ugyanis vastag fehér kötés futotta körbe. Madam Pomfrey a korábban történtek miatt Remusra bízta Estrelle ellátását. A férfi nemrég tért vissza az egyik vendégszobába.
Még mindig fájtak a hűsítő balzsamokkal bekent sebek a hátán és a vállán, de csak akkor érezte erősebben a fájdalmat, ha megmozdult. Keserűen elmosolyodott, hiszen ha csak azon múlt a gyógyulása, hogy ne mozogjon, akkor mindenki megnyugodhat, mivel egyáltalán nem érzett magában még annyi erőt sem, hogy felemelje a kezét és zavaró tincseit a füle mögé fésülje.
Pillanatnyilag nem volt más vágya, csak elmenni innen. Messzire. Nem érzett magában elegendő erőt ahhoz, hogy szembenézzen a történtekkel. Állandóan Sirius arcát látta. Mindegy volt, hogy lehunyta a szemét, vagy csak a Tiltott Rengeteg fáit nézte. Ott volt mindenhol az a halott, fehér arc. Úgy, mint a gyengélkedőn. Legszívesebben üvöltött volna. Hangosan átkozta volna Voldemort és az összes halálfaló nevét. Kirohant volna a világból, követte volna egykori kedvesét a túlvilágra Lilyékhez, ahol már nincs semmilyen probléma.
De a legjobban az a tudat őrjítette meg, hogy mindezt nem teheti. Nem teheti, hisz rá még szükség van. „De tényleg számítok én még? Csupán Voldemortnak származna előnye abból, hogy életben maradok. A Roxfortban csak azért vagyok, hogy megvédjenek. Nekik terhet jelentek. És tessék, most még a védőszellemek is eltűntek. Az a kígyó alapos munkát végzett! Mit ajánlhatott Belialnak, ami jobban megéri azt az alkut, mint a miénket? De ha nincs, aki visszafogja Deborah -t, akkor elő fog törni. Már túl erős ahhoz, hogy elnyomjam. És akkor mihez fogok kezdeni? Mit csináljak?”
Kétségbeesett gondolatai azonban hirtelen nyomtalanul eltűntek, ahogy lelkét elöntötte a fájdalmas üresség. Még egyszer látni akarta Siriust. Nem érdekelte, hogy ez milyen hatással lesz rá, csupán azt tudta, hogy fel kell mennie a gyengélkedőre. Nem is habozott tovább. Óvatosan felkelt és felvett egy kinyúlt fekete pólót. Arra azonban már nem figyelt, hogy cipőt is húzzon. Úgy ahogy volt, mezítláb indult el a hideg folyosókon. Végtelenül hosszúnak találta az előtte álló utat annak ellenére, hogy tudta, milyen látvány fogja fogadni.
*
A tóparton állt. Nemrég jött el Sirius mellől. Őszülő, barna hajába belekapott a szél. A félhosszú tincsek a szemébe lógtak. Egy lassú, erőtlen mozdulattal félresimította őket. Távolba révedő tekintettel, mozdulatlanul állt. Még mindig nem tudott sírni. Hiába érezte volna, hogy megkönnyebbülne a lelke, egyszerűen fájóan szárazak maradtak a szemei. Csupán egyetlen könnyet ejtett, azt is csak akkor, mikor Estrelle szenvedését látta a halott ágyánál.
Ösztönei ugyan érezték, hogy az éjszaka egyre közeledik, de valójában alig fogott fel valamit a külvilágból. De nem is érdekelte semmi. Túlságosan fájt. A kín szinte szétmarcangolta sebekkel teli lelkét és szívét. Már most érezte a rettenetes, fekete űrt a szívében. A helyet, ami Siriusé volt. A helyet, ami eddig szinte az egyetlen kapaszkodót jelentette. Amíg Tapmancs élt. De már nem él.
Nem tudta kimondani, hogy meghalt, hisz az olyan, mintha véglegessé tenné a történteket. És ő nem akarta elfogadni. Nem tudta! Hitetlenül, kitágult szemekkel pásztázta végig a tó túlsó partját, mintha csak arra várna, hogy megjelenjen ott egy hatalmas fekete kutya a farkát csóválva, és rövid vakkantásokkal hívja egy kis csatangolásra. De a kutya már nem fog jönni. Tudta. Legbelül tisztában volt vele, hogy egyedül maradt. Egyedül.
 
„A kávéházban üldögélve, míg
kövér tócsákat gyűjt ottkünt a járda,
s az üvegen száz vízcsepp folydogál,
hosszú órákig várom, hogy benyitsz.
Eljössz, tudom, csak mindig várni kell,
Eljössz, tudom, piros arccal, vidáman,
Bontani kezded szürke gyapjúsálad
S mellém telepszel: Mi hír, öregem?”
 
Egyedül.
Most már teljesen. Amíg Sirius élt, addig soha nem volt egyedül. Magányos volt ugyan számtalan éven keresztül, főleg miután Jamesék meghaltak. De akkor ott volt a tudat, hogy a Tekergők közül Sirius Black még él, mégha akkor bűnösnek is hitte. Tudta, hogy valahol lélegzik a barátja.
 
„- S miért ne lenne egyszer újra így?
- Mi az a percnyi, végzetes titok,
 lényegtelen, parányi változás,
ami miatt régóta megszokott
kedves dolgok nem térnek vissza többé?
Igen, talán rémlik, rémlik valami
Avittas, álmos Hamlet-monológ,
Mitől zsibbadtan meg-megáll a szív
És szédületbe tántorul a fej:
Halál... elalvás... Pincér, fizetek!”
 
Most ez az érzés teljesen megszűnt. Az fel sem merült benne egy pillanatra sem, hogy Peter Pettigrew -val vigasztalja magát. Miután kiderült, hogy ő volt az áruló, számára meghalt. A legszívesebben a saját két kezével fojtotta volna meg, amiért miatta elveszített két barátot és az a patkány ellopott tizenkét hosszú évet Sirius életéből. És ha egy kis szerencséje lesz, akkor tényleg ő fog végezni vele. Most már három életet kell megbosszulnia! Igen, látta hogy egy alacsony, köpcös alak indította útjára a gyilkos átkot. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Peter volt az. Egy pillanatra látta megcsillanni a patkány ezüst kezét. Csodálkozott, hogy Voldemort harcba küldte.
„Hát persze, ezüst. Azt sem véletlenül kapta Voldemorttól. Csak nem Peterrel akarja elintéztetni a Potter család egykori legközelebbi barátait? Milyen kedves, hogy meghagyja annak a patkánynak ezt a nemes feladatot. Nos, mégha nem is néznénk ki Peterből ennyit, mégiscsak jól végezte a munkáját... Már csak én maradtam. Szomorú... Én, a vérfarkas. Mindenki azt hitte, hogy én leszek az első, aki meghal. Túl veszélyes és gyilkos az életformám ahhoz, hogy sokáig éljek. Tudom, hogy Sirius is azt hitte, hogy a testem nem fogja bírni. És talán igaza lett volna, ha nyugodtabb az életünk. De nem kívánhattam volna neki, hogy engem is eltemessen. Abba beleőrült volna. Így is eszét vesztette, mikor Jamesék meghaltak. Csupán az Azkaban és a dementorok jelenléte tudta lehűteni az őrült tüzet a lelkében. Furcsa, de az Azkabannak úgy tűnik ez az egy jó hatása volt rá. Ki tudja miket csinált volna, ha szabad marad. Érdekes, hogy ezeket pont én gondolom. Persze soha nem akartam volna, hogy a barátom ártatlanul sínylődjön egy börtönben. Én mindig a legjobbat akartam neki. De sajnos ritkán hallgatott rám.
Hiányzol, Sirius! Már most. Mi lesz velem később? A temetéseden. És az utána következő években? Már ha megélem azokat... De neked most már jó! Ott lehetsz Lilyvel és Jamesszel. Együtt figyelhetitek hogyan nő és erősödik Harry. Harry... Most biztosan maga alatt van... Még egy ember elveszett, aki közel állt hozzá. Először a szülei, aztán tavaly a Diggory fiú... és most Sirius. Biztos hogy magát hibáztatja. Én is azt tenném...
Jaj, Sirius, miért?! Olyan nagyon hiányzol!”
Eszébe jutott egy réges-régi versrészlet, ami most visszhangozva dübörgött a fejében és végre könnyeket fakasztott fáradt szemeiből...
 
„Megindul újra könnyem. Fuldokolva
Kereslek, hol vagy? S hol van életem?
S szeretném nevedet oly rémülettel,
Oly vad erővel felüvölteni
Az éjszakának bús esőt szitáló
Sötét boltjára, oly rekedt sikollyal,
Velőt-rázó iszonyú hördüléssel,
Hogy hasadjanak szét a fellegek
És induljanak meg a csillagok
S haldd meg te is fényévek távolában,
Planéta-pályák száguldó ívén! -
S azután csuklón összehullva ott
A döbbenetes éjszaka hideg
Csöndjében, hátha felfogom, mikor
Nagy messziről, vagy tán egész közelről
Szelíden, halkan-halkan válaszolsz...”
 
 
- Az idézetek Dsida Jenő: Immáron 53 napja c. verséből származnak. -
 
*
Ott állt. Megint. Sirius ugyanolyan volt, mint egy órával ezelőtt. Mintha csak aludna. Az arcán nem látszott más, csak a békesség. Tagjait valaki elrendezte... Kezei egymáson feküdtek mellkasán eltakarva a végzetes sebet.
Estrelle csak állt és nézte. Nézte, de igazából nem látta. Tudta, hogy ott van. Tudta, hogy nem másíthatja meg a történteket. De minden idegszála tiltakozott a valóság ellen. Nem tudta elhinni. Túlságosan fájt ahhoz, hogy megértse és újra megérintse. Nem akarta megzavarni nyugodt álmát. És ahogy állt és nézte, egyre inkább megfogalmazódott benne valami keserű, fájó bizonyosság, aminek még nem tudott nevet adni, de nem is akart. Ez a valami egyre inkább nőtt benne, megállíthatatlanul követelte, hogy észrevegyék, mint aki nem tudja elviselni, hogy nem vesznek róla tudomást.
A csalfa, kegyetlen könnyek pedig újra lefolytak az arcán. Az ezerszer elátkozott könnyek, amiket gyűlölt magában. Gyűlölte az életet. Az igazságtalanságát. Gyűlölte a világot. Gyűlölt lélegezni. Gyűlölte hogy él. Százszor inkább Sirius helyére kívánta magát. Hisz rá már senkinek sincs szüksége. Siriusra pedig annál inkább. Két embernek pedig különösen. Harrynek és Remusnak.
„Vajon ők most mit csinálnak? Ők is gyűlölik a világot, hogy elvett tőlük egy embert? Egy értékes, csupa szív, bolond embert, aki nem ezt érdemelte volna. Az élet kegyetlenül elbánt vele. Elvette tőle a barátait és meglopta. Tizenkét évet lopott el és mivégre? Azt a tizenkét évet már senki nem adhatja vissza neki. Senki. De már nem is követelheti magának. Soha többé. Örökre elveszett. Eltűnt az idő végtelen, kegyelmet nem ismerő folyamában. Mint ahogy eltűnt Sirius Black élete és neve is. Beleolvadt a történelem névtelen homályába. Ki fog emlékezni rá ötven év múlva? Senki. Ő is egyedül volt. Családja utolsó sarja. A halálával lezárult az ő történelmük is. Örökre.
Örökre. Milyen kegyetlen is tud lenni ez a szó. Hamis, üres, hűtlen szó. Bárcsak soha ne találták volna ki! Annyira fájó tud lenni! És most miért vagyok olyan üres? Miért nem tudok ordítani, sírni, átkozódni?! Miért vagyok üres?
Nem akarom ezt érezni! Soha többet! Nem!”
Futva rontott ki a gyengélkedőről, csak hogy pár lépés múlva leverten megálljon a kihalt folyosó közepén. Egyedül volt az éjszaka sötétjében. Senki nem volt ott vele, hogy átölelje, hogy vigasztalja, vagy csak hogy vele legyen ebben a fájdalomban.
Odavánszorgott az egyik ablakhoz és lerogyott a párkányra. Bársonyos szél borzolta az erdő fáit és a tó víztükrét. Az ő lelkében azonban ádáz vihar, csata dúlt. Ha a táj tükrözte volna a benne történő dolgokat, a fák tövestül csavarodtak volna ki, a tó vize pedig több méteres hullámokban zúdult volna alá. Nem lett volna menekvés senkinek. Soha többé. Soha... többé...
*
Harry fáradtan, elgémberedett tagokkal mászott le a párkányról. Zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel indult el. Csupán egyetlen utat ismert. Arrafelé vitték a léptei. Egyenesen, ráérősen. Nem sietett. Akihez ment, az mozdulatlanul várta.
A teremhez vezető folyosóra fordulva egy alakot látott meg az egyik ablaknál. Csak azért vette észre, mert az arca előtt időnként felizzott egy cigaretta parazsa. A füst alig érezhetően kavargott a levegőben, hogy aztán egy szellő maradéktalanul kipenderítse a szabad ég alá. Ahogy közelebb ment, Estrelle -t ismerte fel a sötét alakban.
Pár lépésre tőle megállt. A nő lassan nézett fel kifújva a füstöt. Harry látta rajta, hogy nagyon nyúzott. Arca beesett és a szokásosnál is sápadtabb volt, szemei alatt pedig sötét karikák éktelenkedtek. Tudta, hogy Sirius miatt van. Sejtette, hogy a nőnek több köze lehetett a keresztapjához, mint amennyit elmondtak neki, de most már teljes bizonyossággal tudta, hogy legalább annyira szerethette, mint ő.
Estrelle egy halvány mosolyt küldött felé, de az inkább csak a szája egy rándulásának tűnt. Lassan leült mellé. Nem szóltak semmit. Aztán a nő feléje tolta a párkányon heverő cigarettásdobozt. Kivett belőle egy szálat és meggyújtotta. Megkönnyebbülve tüdőzte le a füstöt. Már nagyon hiányzott neki ez. Ahogy mély sóhajjal kifújta, úgy érezte, mintha a lelkét nyomó iszonyú kín egy kicsit enyhülne. Csendben szívták el a cigarettájukat. Harry úgy érezte, mintha egy láthatatlan kapocs összekötötte volna őket.
Végül Estrelle felállt és csendben távozott, otthagyva a dobozt és Harryt. A fiú pedig a zsebébe süllyesztette azt s pár perc múlva a fehér ajtó felé indult, hogy végleg elbúcsúzzon Tőle.