26. Fejezet
A Turunel hegy

Piton Estrelle mellett térdelt és alaposan átvizsgálta őt. Már csak alig lehetett látni rajta az égésnyomokat, arcáról lemosta a kormot. Ruhája itt-ott elszakadt, de sebei nem voltak. Azok még Deborah által begyógyultak. Elnyomott egy megkönnyebbült sóhajt, mikor Estrelle felköhögött és lassan kinyitotta a szemét, ami egy pillanatra még halványkéknek látszott, majd ismét visszanyerte sötét színét.
-         Mi történt? Hol... hol vagyunk? Mi ez a hely?
-         Most melyik kérdésére válaszoljak? - kérdezte szokatlanul gyengéden, de azért némi gúnnyal a hangjában.
-         Perselus... - mosolyodott el halványan. - Talán vegye őket sorra.
-         Tényleg nem emlékszik semmire?
-         Jaj, ne kezdje már megint...
-         Jól van, csak kíváncsi voltam. Akkor még magánál volt, mikor Malfoy és az ön bátyja megtámadott minket pár társukkal...
-         Igen, arra még emlékszem.
-         Nos, utána harcolni kezdtünk. Én sokáig nem tudtam magára figyelni, a saját bőrömet is mentenem kellett. Mit ne mondjak, a bátyja, Livius eléggé jártas a fekete mágiában... Szóval mire megint magára tudtam nézni, az sem önszántamból volt. Mindketten így cselekedtünk, mivel Malfoy kiabálására lettünk figyelmesek.
-         Hogy-hogy?
-         Úgy, hogy maga, pontosabban Deborah, elég rendesen helyben hagyta. Ott csüngött magán vérző torokkal.
-         Úristen!
-         És ez nem minden. Mikor tüzetesebben felmértük a tisztást, az tele volt az ön által megölt halálfalókkal.
-         Megint vért ittam?
-         Nem is keveset. Nem tudom hova fért magába ennyi... A lényeg az, hogy Liviusszal csak együtt tudtuk megállítani. Nem szívesen játszottam össze vele, de nem volt más választásunk, különben ön ölt volna meg minket. Először fel kellett törnöm a varázslatot, ami megakadályozta, hogy ártást küldjünk magára, aztán jó néhány kábítóátkot hívtunk segítségül. Csak így értünk el eredményt. Aztán az energia, amivel meg akart ölni minket, elszabadult és végigsöpört a tisztáson. Mindhárman elvesztettük az eszméletünket. Végül én tértem magamhoz először és ide hoztam, hogy a forrásban megtisztulhasson.
-         És Malfoy, meg a bátyám? Ugye nem élték túl?
Piton hallgatott, majd alig észrevehetően bólintott. Estrelle ülő helyzetbe tornázta magát és felháborodottan, ugyanakkor kétségbeesetten nézett a férfire.
-         Te jó ég, hiszen akkor elmondják Voldemortnak, hogy maga elárulta őt!
-         Ez már nem számít.
-         Dehogynem! És ez is miattam van! Most már nem mehet vissza közéjük! Most mit fog csinálni? Mostantól vadászni fognak magára!
-         Én is tisztában vagyok vele! - állt fel dühösen a férfi.
-         Elnézést, nem akartam...
-         Tudom. Mint mondtam, ez már nem számít. Most legalább mindenki tisztában van azzal, hogy én hová is tartozom.
-         De... maga volt az egyetlen kapocs, akin keresztül némi információ jutott Dumbledore birtokába arról, hogy mit is tervez Voldemort.
-         Ezzel a kockázattal Dumbledore is számolt, mikor elvállaltam a kémkedést. Számított rá, hogy nem fogom ezt örökké csinálni. Előbb-utóbb így vagy úgy lelepleződtem volna. Ne hibáztassa magát ezért. Meg aztán a Nagyúr amúgy sem avatott már be annyira a titkaiba, mint régen. Lehet, hogy sejtette az én kis kettős játszmámat. - Titkon azért jól esett neki a lány féltése.
-         Szóval akkor nem haragszik rám... emiatt? - kérdezte bizonytalanul.
-         Nem. Hogy haragudhatnék? - lágyult meg egy pillanatra. „Hiszen...”
-         Akkor megnyugodtam.
Piton a nőre nézett, akinek a fogai abban a pillanatban összekoccantak a hidegtől. Körbenézett a tisztáson. Nem tudta állni azt a hálás pillantást, amit Estrelle küldött feléje.
-         Azt hiszem át kéne öltöznie, még a végén megfázik.
-         Igaza van.
Mindketten zavartan félrenéztek, majd a nő elindult a fák felé a hátizsákjából előszedett ruhadarabokkal.
„Úgy viselkedem, mint valami kamasz! Miért vagyok zavarban a ténytől, hogy Estrelle nem messze tőlem öltözik át? Hiszen ismerem a testének minden egyes porcikáját...” Idegesen dobbantott egyet lábával a bevillanó képektől és a testében ébredező vágytól. „Jobb lenne, ha ezekre nem gondolnék! Sokkal fontosabb dolgaink is vannak. Például, hogy engedjem-e egyedül tovább menni... Vajon a halálfalók megkockáztatnak még egy támadást? Nem valószínű, ha van egy kis eszük. Nekem is sietnem kéne a tükrökért, de nem túl kedvező, hogy lebuktam. A Nagyúr biztosan kínozni fog a Sötét Jegyen keresztül. Csodálkozom, hogy még nem kezdte el, bár lehet, hogy még nem értek vissza Malfoyék. Amilyen állapotban Deborah hagyta őket...”
-         Perselus, magának nem kellett volna már elválnia tőlem? - kérdezte a nő, mikor visszaért. Piton ráérősen végigmérte. Meglehetősen csinosnak találta még ebben a kényelmes ruhában is. „Lám, lám még most is ragaszkodik a sötét színekhez...” Estrelle egy sötétzöld felsőt, azon egy cipzáras fekete melegítőfelsőt és egy kényelmes, olajzöld zsebes nadrágot viselt.
-         Ennyire zavarja a társaságom?
-         Egyáltalán nem, főleg, hogy már sokadszorra mentette meg az életem. Nem is tudom mit kezdenék maga nélkül...
-         Ezt én sem tudom, Miss Lioncourt.
-         Perselus... tudom, hogy már sokadszorra kérdezem meg, de nem tudnál esetleg tegezni? Az sokkal kényelmesebb lenne, nem?
A férfi kelletlenül biccentett, majd hogy lekösse csapongó gondolatait tüzet gyújtott és némi ennivalót halászott elő a hátizsákból.
-         Egyébként már legalább két napja el kellett volna indulnom az én utamon, de tekintettel a körülményekre, ez nem volt kivitelezhető.
-         Értem. De a tűz nem fog minket bajba sodorni? - váltott hirtelen témát.
-         Nem hinném, de ha még ezek után lenne bátorsága valakinek ránk támadnia, hát csak tessék. Amúgy a forrás körüli pára olyan sűrű pár méterrel feljebb, hogy lehetetlen lenne megkülönböztetni a füstöt tőle.
-         Hogy te mindenre gondolsz!
-         Tessék, egyél! Szükséged lesz az erődre. Eléggé kifáraszthattak a történtek.
-         Köszönöm. De egyáltalán nem vagyok fáradt. Teljesen frissnek érzem magam. Mint aki napokat átaludt. Érdekes...
-         Micsoda?
-         Hogy mennyire könnyűnek érzem magam... és ami a legfurcsább... egyáltalán nem érzem Deborah -t sem. Pedig eddig mindig ott volt az a bizonyos nyomás a mellkasomban...
-         Ez a forrás vizének a hatása. Azt hiszem vinnünk kéne belőle pár flaskával az útra. Főleg neked.
-         Igaz. Ez a Megtisztulás Forrása, ugye? Honnan tudtad, hogy ide kell jönnöm és meg kell fürödnöm benne?
-         Azt nem tudtam, hogy fürödnöd is kell benne, csak gondoltam így lényegesen könnyebb lesz visszatérned. Deborah nem kedvelte túlságosan a vizet.
-         Tudom, éreztem. Olyan volt, mintha tüzes vassal sütögettek volna. A többit Dumbledore mondta el, igaz?
-         Igen.
-         Perselus, neked hová kell menned a tükrökért?
-         Ne érdekeljen, úgysem mondhatom el. Jobb ha csak Albus és én tudunk róla.
-         Akkor ez is valamilyen szupertitkos hely lehet, mint ahová én megyek?
-         Még annál is titkosabb. - mosolyodott el a kifejezésen.
-         Nagyon jól áll, ha mosolyogsz. - nézett rá csillogó szemmel a nő.
Piton nem szólt semmit, inkább visszafordult kései ebédjéhez, de szívének jól esett a bók. Persze ezt sosem vallotta volna be Estrelle -nek.
-         És itt meddig maradunk? Ezt elmondhatod? - kérdezte miután befejezte az evést.
-         Úgy gondoltam, hogy holnap reggel továbbindulhatnánk. De most már külön. Egy rövid darabon még elkísérhetlek, ha szükséges, de nekem is igyekeznem kell. Szorít az idő. Így is napokat vesztegettünk el. Miután elválunk, bármilyen módon utazhatsz, csak hoppanálva nem. A legkönnyebb mégis madárként lenne...
-         Csak nem egy hollóra célzol?
-         Akár.
Estrelle eddig nem volt biztos benne, hogy Piton tud arról, hogy „animágus”, de ezzel a célozgatással megkapta kérdésére a választ.
-         Mióta tudod?
-         Mikor kiszabadítottuk Blacket abból az átkozott házból. Dumbledore mondta el, mikor sehogy sem fért bele a fejembe, hogy hogyan juthattál be észrevétlenül.
-         Gondolhattam volna.
-         De te sem vagy bejegyezve, ha nem tévedek.
-         Nem. Nem éreztem szükségét. Meg amúgy is, én nem tanultam, hanem ezzel a képességgel születtem. Okoztam is elég bonyodalmat ezzel a szüleimnek, amíg rá nem jöttek a dologra. Azt hiszem ezt a nagymamámtól örököltem. Ő bagollyá tudott átváltozni.
-         Csupa szárnyas a családban...
-         Hé!
Pitonnak alig maradt ideje kitérni a feléje repülő alma elől. Estrelle haragja azonban csak tettetett volt. A következő pillanatban pedig el is szállt, mikor Perselus megragadta a csuklóját és közelebb húzta magához.
-         Ha a bocsánatodat kérem, megbocsátasz? - suttogta a nő szemeit, majd az ajkait nézve perzselő tekintetével.
-         Igen. - suttogta erőtlenül vissza. Úgy érezte, nem kap levegőt a másik közelségétől, de ez egyáltalán nem zavarta. Azért egy kicsit csodálkozott Perselus hirtelen váltásán, de engedelmesen húzódott még közelebb.
-         Akkor bocsánat... - lehelte alig hallhatón a lány szájába. Amint ajkaik összeértek, Perselusban a vágy még intenzívebben lángolt fel. Maga sem értette pontosan, de rádöbbent, hogy mennyire hiányzik neki Estrelle. Rettegve a fájdalomtól, amit Voldemort a Sötét Jegyen keresztül küldhet rá, amiért Estrelle -t érinti, kapkodva, mohón csókolt a kezdeti gyengédség után.
A nő ugyanilyen intenzitással viszonozta a rég óhajtott csókokat. Jobb kezével máris a férfi felsőjének gombjain matatott. Piton olyan közel húzta magához, amennyire csak lehetett. Ujjaival végigsimított Estrelle nyakának finom bőrén, végig a felső kivágása mentén, de a következő pillanatban kissé eltolta magától.
-         Tudod, hogy nem lehet... A Nagyúr...
-         Már nem vagy köteles engedelmeskedni neki!
-         De a fájdalmat attól még ugyanúgy rám küldheti a Jegyen keresztül.
-         De...
-         Nem tehetünk ellene semmit!
-         De...
-         Pedig... én... most... áh! - nyögött lemondóan. Most még nagyobb átoknak érezte a bélyeget, melyet Voldemort sütött rá.
-         Perselus, nézd meg a karod!
-         Mi?
Lepillantott a Jegyre, pontosabban a helyére. Szemei elkerekedtek, értetlenül Estrelle -re nézett, majd ismét a karjára. A Sötét Jegy alig látszott. Csupán a körvonalai sejlettek fel haloványan.
-         Ez hogy lehet?
-         A Megtisztulás Forrása... A víz biztosan hozzáért a bőrödhöz, mikor engem tartottál a patakban.
-         Igen. Elég hosszú ideig álltam ott veled... De ez lehetséges? És a Nagyúr?
-         Úgy tűnik igen. És ha jól sejtem, akkor Voldemortnak most egyáltalán nincs hatalma fölötted... - mosolyodott el csábítóan.
-         Tudod mit jelent ez? - rándult Pitonnak is felfelé a szája.
Estrelle most már teljes magabiztossággal ült a férfi ölébe.
-         Azt... hogy ott folytathatjuk, ahol a bálon abbahagytuk...*
Nem várta meg a választ, hanem szenvedélyesen megcsókolta. Hagyta, hogy Piton lehúzza a melegítője cipzárját, majd le is hámozza róla a zöld felsőjével együtt.
-         Csak nem türelmetlenek vagyunk? - tette fel a költői kérdést. - De várj... mi lesz, ha meglátnak?
-         Kit érdekel?! Úgyse jár erre senki. Ha meg igen, akkor szerzünk nekik is pár kellemes percet. A legtöbb ember szeret leskelődni, nem?
-         Igaz... tökéletesen igazad van...
Több beszédre nem pazarolták az idejüket. Estrelle semmivel sem lassabban gombolta ki Piton felsőjének, majd fekete ingének gombjait. Mohón simított végig a meleg, erős mellkason, miközben egy pillanatra sem eresztették el egymás száját. Perselus türelmetlenül markolt bele a formás hátsóba még közelebb húzva magához a karcsú testet, miközben valami kellemes, mégis lángoló érzés öntötte el a lány iránt. Ismét úgy érezte, egy örökkévalóság telt el azóta, mióta utoljára így érinthette. Azonnal szüksége volt a nő puha ölére. Nem tudta volna elviselni, ha megint napokig éreznie kellene a feszítő kielégületlenséget. Egy pillanatra megzavarta valami. Egy hideg tárgy ért a mellkasához. Félig öntudatlanul kapcsolta le a fehér nyakról a kígyós nyakéket, melynek smaragd szemei izzani látszottak ettől. A nő nem ellenkezett mikor a fűbe ejtette az ezüst láncot. A kényelmetlen érzése rögtön elszállt, miután immár akadálytalanul élvezhette a csupasz, finom bőrt. Belemosolygott a csókba, ahogy érezte, hogy Estrelle a legkisebb ellenállás nélkül hagyja, hogy belefektesse az illatos, zöld fűbe. Míg ezt a műveletet hajtotta végre, egyik keze máris a formás csípőn siklott végig egy pillanat alatt kigombolva az akadályozó nadrágot.
Estrelle mire feleszmélt, már csak a fehérneműje volt rajta. Ő is türelmetlenül kapott a másik öve felé. Perzselő vágyat érzett arra, hogy ismét magában érezhesse a férfit. Lábait rögtön széttárta, amint lekerült róla előbb a melltartó, majd a bugyi, amit ő maga is segített letolni csípőjéről. Tekintetük egy pillanatra összevillant és mindkettőjük arcán cinkos mosoly futott át. De Estrelle a továbbiakban elsötétülő tekintettel már csak arra koncentrált, hogy minnél sürgősebben leszedje kedveséről az alsónadrágot.
És igen. Újra itt tartottak. A forrás friss, hűvös levegője végigfutott forró testükön. Egy percre mindketten kiélvezték az ismerős érzést és a pillanatot, majd szenvedélyük elsöpört minden gondolatot. Estrelle kezei a széles háton keresztül a feszes fenékig csúsztak és bíztatóan maga felé húzta a keskeny csípőt. Hátraszegett fejjel, sikoltva élvezte, ahogy egy másodpercen belül magában érezhette Perselust.
A férfi először lassú, elnyújtott mozgást vett fel. Testük olyan tökéletesen összeillett, mintha mindig is összetartoztak volna. Ismerték a másik testének minden egyes apró rezdülését. Piton a szenvedélyen keresztül is elégedetten látta, hogyan reszket utána a lány, hogyan keményedik meg a melle az érintésétől. Élvezettel figyelte Estrelle hátrafeszített fejét és ziháló mellkasát. A nő forró testének kéjes vonaglása még tovább fokozta vágyát. Gyorsított a lökéseken, ezzel boldog nyögéseket szakítva ki a másikból. A két test tökéletes összhangban mozgott. Az érzés, ahogyan Estrelle forró öle körülölelte őt, leírhatatlan volt. Immár ő is lehunyt szemmel vágtázott a kielégülés felé. Lökései egyre gyorsabbak és mélyebbek lettek, ha nem tudta volna, hogy Estrelle -nek is pont erre van szüksége, megijedt volna, hogy fájdalmat okoz.
De a lány zihálásából tudta, hogy ő is hasonlóképp olthatatlan, sürgető vágyat érez a kielégülés után. Az utolsó lökéseknél már hangosan nyögött, ujjait pedig szorosan, szinte fájdalmasan a férfi ujjai közé fonta. Mellei teljesen Piton mellkasához préselődtek, csípőjével kéjesen körözött a lökések közti apró szünetekben, ezzel újabb ostromokat gerjesztve, és megőrjítve Pitont. Már mindkettejük idegei pattanásig feszültek, fülükben pedig ott dobolt szaporán a vér. A környezet hangjait elnyomta saját zihálásuk. Azt hitték, hogy nem bírják tovább, mikor Estrelle elkezdte érezni, hogy már csak pillanatok választják el a leírhatatlantól.
-         Még... már jön... jön! - sikoltotta a férfi válla után kapva.
Perselus tudta miről beszél, ő is ugyanúgy érzett. Még erőteljesebben feszült Estrelle -nek, aki abban a percben összerándult megfeszítve csípőjét és sikoltva elélvezett. A férfi megérezve az őt befogadó öl pulzálását, követte kedvesét a megsemmisülésbe.
Estrelle percekig nem tudott magáról. Majd mosolyogva ölelte át a ráboruló férfitestet, ami még mindig úgy zihált, mintha abban a pillanatban lövellte volna belé forró magját.
*
Ismét szárnyra kapott pár percnyi pihenés után az egyik fa göcsörtös ágáról. Ha tudott volna, akkor biztosan boldogan mosolyog, de lévén holló alakjában volt, csak párat károgott. Gondolatai még mindig Piton körül forogtak. Pár órája váltak el nagy nehezen. A férfi nem akarta egyedül továbbengedni Estrelle -t, de mindketten tudták, hogy nincs más választásuk.
Piton még forrón megcsókolta, majd végignézte, ahogy átalakul hollóvá, és szárnyra kap folytatva utazását a Turunel hegy felé. Nehéz szívvel hagyta ott, hiszen annak ellenére, hogy első ölelkezésük után még hosszú órákon át szeretkeztek, hol a patak hűsítő vizében, hol az illatos füvön, még mindig úgy érezte, hogy nem kapott eleget a férfiből. Muszáj volt hozzáérnie, egyszerűen nem bírta elviselni, ha nem simulhatott össze vele.
Nem először érezte ezt az érzést, hiszen Siriusszal is hasonlókat élt át, de ő más volt. Piton is más. Estrelle -t még mindig meglepte az a gyengédség, ami a férfiban veszett el, amivel őt kényeztette lusta szeretkezésük egyikekor. Ahogy repülés közben gondolkodott, teljes mértékben tudatosult benne, hogy mennyire szüksége van arra, hogy Perselus hozzáérjen, megérintse. Lelki szemei előtt megjelent a férfi magas alakja, a párbajokban megedződött válla, gyönyörű keze, éjfekete szeme. Érezte a leheletét a bőrén, orrában volt még jellegzetes, kellemesen férfias illata, hallotta a fülébe suttogni azon a mély hangján... Ha tehette volna, egész hátralevő életében ott marad Perselusszal a forrásnál, de a körülmények ismét közbeszóltak. Azért annak is örült, hogy legalább ennyi időt kaphattak.
Amint távolodott a forrástól, visszatértek borúsabb gondolatai is. Például még most is kirázta a hideg, ha arra a pillanatra gondolt, mikor pár órával ezelőtt észrevette, hogy az ezüstlánc ismét a nyakában lóg, holott egyikőjük sem nyúlt hozzá miután Piton a fűbe ejtette. Persze először Estrelle azt hitte, hogy a férfi rakta vissza, de mihelyst nemet intett fejével, kirázta a hideg. Tudta, hogy ez csak egyet jelenthet: Voldemort keze van a dologban. Mégsem tudta elképzelni, hogy hogyan tehette vissza a nyakába a láncot. Talán ott járt a tisztáson? Nem valószínű. De akkor hogy? Nem tudott választ találni.
Kicsit kedvetlenebbül repült tovább. „Még három nap és ha minden igaz, elérem a hegyet. De hogy onnan hogyan tovább...? Dumbledore nem túl sok kapaszkodót adott, de azért csak lesz valahogy. Viszont ha sikerül megszereznem a kecskét, nagyon kell visszafele sietnem. Még jó, hogy a forrás után már hoppanálhatok az állattal...”
*
Egyre nehezebben tudta fenntartani az animágiát, ezért inkább leszállt a földre és visszaváltozott emberré. Tudta, hogy ez csak azt jelentheti, hogy a hegy már a közelben van. Ennek nagyon örült, hiszen az utóbbi hetekben eléggé elfáradt és minnél hamarabb vissza akart érni a Roxfortba.
Egy ködös völgyben járt. A fák egyre ritkulni kezdtek és kissé ingoványosabb talaj követte az avarral borított földet. A ködből itt-ott előbukkant egy tompán fénylő nagyobb tócsa. „Ez lehet az a kis láp, amiről Dumbledore mesélt. Most már nem lehet messze. Csak ezen a szakaszon kell átjutnom...” De persze ez a láp sem engedhette könnyen azokat, akik önszántukból léptek iszapos, nedves földjükre. Ez a terület is számos csapdát, téves ösvényt, és a veszélyre csak alig észrevehető figyelmeztetéseket rejtett. Ezeket még a fehérmágusok hozták létre varázslattal, hogy eképpen is megnehezítsék a fehér kecskét áldozni akarók útját. Tehát valójában a láp is egyike volt a számos védővarázslatnak.
Óvatosan és lassan haladt. Megpróbálta a legbiztonságosabb utat megtalálni lábával és közben feszülten figyelte környezetét. Annak ellenére, hogy a mocsár nem tűnt túl nagynak, a rajta átvezető ösvények kész labirintust alkottak, és ha csak egy kicsit is letért az utazó a helyes útról, számíthatott rá, hogy vagy csak nagy küzdelmek árán térhet vissza, vagy vissza sem talál...
„Az rendben, hogy átjutok, de visszafelé hogyan fogom hozni a kecskét? Még képes és elhúz valami szörnyeteghez. Biztosan vannak itt például kákalagok, de szerintem náluk veszélyesebb csapdákat is elrejthettek itt. Még jó, hogy egyébként szeretem a mocsarakat és sokat jártam bennük korábban... Mondjuk azok varázsmentesek és biztonságosabbak voltak.”
Egy idő után már csak nagyon aprókat léphetett a fáradtságtól és a talaj csúszóssága miatt. Mikor már legalább három órája bolyongott a félhomályban, belátta, hogy bizony éjszakázni is a mocsárban fog. Még alig jutott el a feléig, de már sötétedett. Ahogy haladt a hegy felé pálcáján a kis láng úgy lett egyre halványabb. Mire besötétedett, már ki is aludt és hiába próbálta feléleszteni.
-         Hát ez nagyszerű! Itt állok egy mocsár közepén, a varázserőm nélkül és ki tudja, hogy miféle lények lesnek rám! - suttogta ingerülten, de hangjában némi félelem is érződött. - Már csak azt kéne kitalálnom, hogy hogyan fogom megvédeni magam, ha valamelyik megéhezik...
Pár percig még próbálkozott a továbbjutással, de végül feladta. „Ilyen sötétben még az orrom hegyéig sem látok el, nemhogy valami veszélyt elkerüljek...”
Kimerülten és rosszkedvűen ült le talárjára és hallgatta a mocsár és a benne élő lények hangjait. „Ha szerencsém van, még épségben meg is úszhatom az éjszakát.” Némi kenyeret vett elő és azt kezdte majszolgatni, közben pedig Pitonra és a feladatára gondolt. „Vajon milyen lesz az idézés után? Deborah már nem fog tudni előjönni? A démonoknak biztosan lesz elég erejük, hogy visszatartsák... De az én életem mennyivel fog megváltozni? És az érzéseim? Mi lesz, ha a démonok engem is bántani fognak? Hah, de én vagyok a legjelentéktelenebb ebben az ügyben. A fő, hogy Deborah ne kerülhessen Voldemort kezére, és ha ez azt jelenti, hogy esetleg meg kell halnom, hát legyen! Inkább én haljak meg, mint az a rengeteg ember, akit halálra ítélne Deborah és a Nagyúr! De... miután én meghaltam, Voldemort biztosan kitalálna valami más módszert... Nem vagyok pótolhatatlan. És az a furcsa álom, amiben a halálfalók bálján voltam? Olyan furcsán viselkedett velem! Mintha tényleg érdekelném, és nem csak Deborah miatt akarna engem... Hülyeség! Mégis hogy lehetnek ilyen gondolataim?! Undorító! Méghogy a Sötét Nagyúr a hatalmon és a pusztításon kívül mást is akarna?! Nevetséges!”
Észre se vette, hogy miközben magában dohogott, kezével a kígyós nyakláncot babrálta. Miután lezárta magában a témát, ólmos fáradtság tört rá. Megadóan ledőlt párnaként használt hátizsákjára, talárjával betakarózott és rögtön elaludt.
Másnap kora hajnalban ébredt. Csodálatos módon az éjszaka zavartalanul telt. Kicsit furcsállta ezt, de nem sokáig törődött vele. Szorította az idő.
„Ez így túl könnyű volt...” - nézett vissza a mocsárra, amit végre valahára sikerült maga mögött hagynia.
*
-         Mégis mit képzelsz magadról?! Hogy engedhetted, hogy ez megtörténjen?! Azt hittem, legalább benned nem kell csalódnom! Hogy pont te miattad... ! Crucio! - hallatszott a hideg folyosókon az egyre hangosabb ordibálás.
A sötét kastélyban megfagyott a levegő. Semmi nem mozdult, csak a fájdalmas nyögések és a varázslat sercegése hallatszott. Aki hallotta Urának tombolását, némi részvéttel, vagy rosszindulattal húzta meg magát. Abban viszont mindannyian egyetértettek, hogy ebben a pillanatban senki nem lenne Livius helyében. A halálfalók mégsem kérdőjelezték meg a Nagyúr tetteinek helyességét. Ha egyik leghűségesebb társukat büntette, annak bizonyosan nyomós oka lehetett.
-         Azonnal állj fel és magyarázd meg nekem, hogy mi volt ez az egész! - üvöltötte a nyakán kidagadó erekkel Voldemort, amint trónusa előtt állva Liviusra szegezte fekete pálcáját.
-         Igen, Nagyúr! A bocsánatodért esedezem, bár nem érdemlem meg...
-         Nem, nem érdemled meg. - váltott jeges hangnemre. - Nagyon jó kifogást találj a tettedre! Szeretném tudni, hogy miért vált szinte harcképtelenné mindkét legerősebb halálfalóm! Hallgatlak. De nagyon vigyázz Lioncourt, egyetlen kis hazugság, és többé nem fogsz lábra állni!
-         Nagyúr, a történtekre nyomós okom volt, bár ez nem mentség... - nézett fel nagy nehezen az előtte mélybordó talárban álló Voldemortra, aki vöröslő szemeivel kegyetlenül nézte őt.
-         Térj a lényegre, Lioncourt!
-         Megtudtam... megtudtam, hogy Perselus Piton elárul téged! Hogy ő egy mocskos áruló és visszaél a bizalmaddal... és nem tudtam türtőztetni magam... - Livius óvatosan pillantott urára, remélte, hogy ezzel az információval tisztázhatja magát előtte, de legnagyobb döbbenetére Voldemort csak gúnyosan elmosolyodott és egy pillanatra félrenézett.
-         Hm... és azt merted feltételezni rólam, hogy ezt én nem tudtam? Sejtettem, hogy Perselus már nem hű hozzám. Egy ideje tudatosan figyeltem. Tehát nem szolgáltál sok új információval...
-         De Nagyúr...
-         Ne merészelj ellentmondani nekem!! - üvöltött rá ismét. - Crucio! Hogy lásd milyen kegyes vagyok hozzád... még életben hagylak. De ez az utolsó esélyed! - mondta, miközben Livius a padlón vonaglott.
-         Nagyúr... kérlek... hallgass meg...
-         Ugyan minek? Mit mondhatnál még?
-         A... húgom... - Voldemort kelletlenül megszűntette az átkot.
-         Ki vele, mi van Estrelle -lel!
-         Deborah... újra előtört belőle... és egy hihetetlen energia... minden elsötétült... uralta az elemeket, vihart csinált... - zihálta. - Nem sok kellett, hogy halálra szívja Luciust és megöljön minket... azzal a mocsokkal együtt.
-         Jól van! Ez nagyon jó hír! Szóval Deborah erősödik... - nevetett fel. - Amúgy meg, te sem vagy jobb Perselusznál. Ezt a hibádat nem fogod tudni könnyen elfeledtetni velem!
-         Nagyúr... kérlek, hadd tegyem jóvá! Engedd meg, hogy egy új, nagyobb csapattal utánuk menjek! A te útmutatásoddal hamar megtalálnám őket...
-         Felesleges, te szerencsétlen, eljátszottad az esélyünket!
-         Hogy...?
-         Már nem érzékelem őket!
-         Nagyúr... az hogy lehetséges?
-         Nem tudom!! Biztosan az az átkozott forrás az oka!
-         És a nyakék, amit Estrelle -nek adott?
-         Nem érted, hogy semmit nem érzékelek?! A nyakék is kikerült a hatalmam alól!
-         Nem lehet, hogy levették?
-         Nem, nem lehet! Rajtam kívül senki nem tudja levenni róla! És most takarodj! Majd hívlak ha kellesz.
-         Igen is, Nagyúr. - nyögte majd nehézkesen feltápászkodva kiment a trónteremből.
Voldemort elgondolkodva ereszkedett vissza trónusára. Ujjaival az állát simogatva meredt maga elé.
„Nem, más nem tudja levenni róla... Az nem lehet. De akkor mi történhetett, hogy már a láncot sem érzékelem? Az az átkozott forrás! Ebben biztosan Dumbledore keze is benne van! Az a vén bolond! Hát persze, elmondta nekik, hogy merre van a forrás, és ha Estrelle megmártózik a vizében, Deborah visszaszorulhat...” - ingerülten pillantott le kezére, ami még mindig sajgott, ha arra az átkozott vízre gondolt. Pár órával korábban bizony ő is erős fájdalmakat élt át. A Harmadig Jel által túl szoros lett a kötelék Estrelle és közte.
 ”De Piton miért volt vele? Csupán kísérte volna? De miért pont ő? Már az is elég árulkodó volt, hogy erről sem szólt. Hm... egészen addig minden rendben volt, amíg Liviusék meg nem támadták őket... Előtte még figyelmeztetni is tudtam Perselust, hogy ismét túl közel került Estrelle -hez. Akkor még fel tudtam használni a Sötét Jegyet, de utána...
 A három jelen keresztül, amit Estrelle -re raktam, még éreztem Deborah erejét is. De most semmi. Semmi! Miért kell állandóan felsülnie valamelyikőjüknek?! Elegem van, hogy egy küldetést sem tudnak normálisan végrehajtani! De ezért még lakolni fognak, az biztos! Amint Lucius olyan állapotba kerül, őt is kihallgatom. Hah, a két legjobb halálfalóm...
És biztos, hogy csak a forráshoz mentek? Nem hinném, hogy Dumbledorenak nincs semmilyen ötlete, amivel engem akadályozhatna... Mi lehet arrafelé, amiért még érdemes lehetett odamenniük?”
Lassan az egyik hosszú ablakhoz lépett és lenézett az elvadult kertre. A dagadó hold ezüst sugarakkal vonta be a szélben hajladozó fák lombjait. Ingerülten csapott a kőpárkányra, melyből az ütéstől egy jókora darab letört. Dühösen vonult végig a hatalmas termen, talárja uszályként lobogott utána.
„A Turunel hegy! Idézni fognak!”
*
Tanácstalanul nézett körbe. A mocsár után következő domb mögött újabb síkságot látott. Már nagyon elege volt a sok vándorlásból a tűző napon. Szája folyamatosan száraz volt. Belenyúlt hát zsákjába és meghúzta az egyik kulacsot, amiben még a forrás vize volt. Áldotta Piton eszét, amikor erősködött, hogy vigyen belőle. Amint lenyelte a csodás vizet, rögtön könnyebbnek érezte magát. Minden kétsége elszállt afelől, hogy meg fogja találni a hegyet. Nem akart mást, csak megmenteni azt a sok életet, ami tőle függött. Bele sem mert gondolni, hogy Voldemort micsoda világot teremtene halálfalóival.
És láss csodát, mire ezt végiggondolta, máris változni kezdett a táj. A síkságon hűvös szellő futott végig, félresöpörve a délibábokat, majd a föld alig észrevehetően megremegett. A következő pillanatban egy hatalmas porfelhő késztette Estrelle -t arra, hogy lehunyja a szemét, mire a viharos szél elcsendesedett és ismét felpillanthatott, egy hatalmas, lépcsőzetesen emelkedő hegy állt előtte.
Biztosan érezte, hogy jó helyen jár. A Turunel-hegy lábaitól dús füvű, méregzöld mezők indultak. A fenyők és a tölgyek lombkoronái közt millió madár csivitelt, a hegy fűrészes, meredek csúcsa az alacsony felhők közé veszett. A levegőt valami megfoghatatlan, édes és friss illat járta át, mely behatolt Estrelle pórusaiba is.
Fürgén rálépett az egyetlen ösvényre, mely lábaitól indult az erdővel körülvett hegy felé. Először óvatosan lépkedett a fák között, hiszen nem tudhatta, hogy mi leselkedhet rá, így varázserő nélkül pedig különösen védtelennek érezte magát. Kezét szépen díszített tőrén tartotta. Jó egy óra menetelés után a fák ritkulni kezdtek. Az ösvény egy kanyara után pedig egy nagyobb tisztás tárult szeme elé, melyet egy szakadék vágott ketté. Az út efelé mutatott. Mivel a lágy lankákon semmi más nem mozdult, csupán a fűszálak hajladoztak ide-oda, Estrelle folytatta útját.
Ahogy sejtette, le kellett ereszkednie a szakadékba, hogy átjuthasson a túloldalra, ahol megpillantotta a békésen legelő fehér kecskéket. Ez újabb erőt adott neki, és a keskeny ösvényen elkezdett lefelé mászni.
*
-         Jaj, Remus, én nagyon aggódom! Mi lehet vele?
-         Nyugodj meg, biztosan elérte már a hegyet. Perselus jelentései alapján...
-         Pontosan Piton jelentései miatt aggódom! - szakította félbe barátját Sirius Remus szobájában ülve. - Remus, megtámadták őket!
-         Igen, de nem történt bajuk, ők nyertek.
-         Méghogy nem történt bajuk! Deborah majdnem megölte mindannyiukat! A halálfalók pedig biztosan nem adják fel! Rajta fognak ütni Estrelle -en mikor már egyedül lesz.
-         Sirius! Kérlek, hagyd abba a járkálást és ülj le! Estrelle nem olyan ostoba, hogy esélyt is adjon nekik. El tud bánni velük. Nem sokára visszaér.
-         Remélem időben, mert már csak három napja maradt
-         Igen, érzem. - nézett ki az ablakon. - Sajnálom, hogy én nem segíthetek többet az idézésben...
Sirius nem tudta erre mit mondjon. Gondolta, hogy barátját zavarja, hogy vérfarkassága miatt nem vehet részt a démonidézésben, melynek az előírás szerint teliholdkor kell, hogy végbemenjen. „Pedig most sokat segítene az ereje. A vérfarkasé és a varázslóé is.” Zavartan rámosolygott barátjára, de aggodalma nem múlt el.
-         Már csak ő és Piton nem tért vissza. Mindenki beszerezte a szükséges kellékeket.
-         Ide fognak érni. Úgy tudom, Perselus üzent Dumbledorenak, hogy már holnap érkezik.
-         Csak győzzem kivárni! - horkant fel megvetően a férfi.
*
Legnagyobb meglepetésére egy kisebb facsoport mögött egy kicsi kunyhót pillantott meg. Nem messze a legelésző kecskéktől. A kéményből barátságos fehér füst kígyózott az ég felé. Estrelle a ház felé irányította lépteit. Már nem törődött a kényelmetlen érzéssel, hogy mennyire fáj a talpa, és hogyan vágja a hátizsák a vállát, csupán le akart ülni valahova, és erre a ház tűnt a legalkalmasabb helynek.
Amint pár lépés választotta el a verandától, kinyílt az ajtó és egy férfi lépett ki rajta. Őszülő szakállával és magas termetével Estrelle -t egy kicsit Hagridra emlékeztette, bár az idegen korántsem volt olyan nagy, se széltében, se hosszában. Idősnek tűnt, az ember azt várta volna tőle, hogy kicsit meggörnyedve járjon, de ő határozottan, érdeklődve indult az érkező felé. Estrelle -t még emlékeztette is valakire Hagridon kívül.
-         Jó napot! Én...
-         Tudom, a kecskék miatt jött.
-         Honnan?
-         Nem nehéz kitalálni. Általában csak azok jönnek ide. - magyarázta rekedt hangján.
-         Igaz. Milyen buta vagyok... A nevem Estrelle de Lioncourt. Albus Dumbledore küldött.
-         Á, az öreg Albus... Milyen régen is láttam. - A férfi tekintetéből minden kétkedés eltűnt, az égszínkék szemek felragyogtak.
-         Megkért, hogy ezt adjam át. - húzott ki Estrelle egy kicsit meggyűrődött levelet talárja zsebéből. - Ebben minden részletesen le van írva.
A férfi kíváncsian futotta át a leírtakat. Összehúzott szemöldökkel, vizslatva nézett fel a lányra, majd folytatta az olvasást. Pár perc alatt a végére ért.
-         Nos, Voldemort úgy tűnik akkor még mindig él. Pedig azt hittem, a kis Potter-fiúnak sikerült végeznie vele... Tudja, azóta, hogy ők ketten összetalálkoztak, itt nem igazán járt senki. Túl jól elrejtették a hegyet, és nem igazán járok sehova. - Elgondolkodva körülnézett. Tekintete megállapodott egy percre az állatokon. - Rajtuk kívül nincs itt senki, akivel beszélhetnék. Persze én nem értem őket, de meghallgatják az embert... De még be sem mutatkoztam. Az én nevem Damian Jonathan Caius Dumbledore. De hívjon csak Damiannak.
-         Maga...
-         Igen, Albus rokona vagyok. Igaz, hogy nem a legközelebbi, de mégiscsak a nagybátyja vagyok.
-         De... már elnézést, de akkor nem kéne idősebbnek lennie?
-         De igen, csakhogy a kecskék teje és a hegy varázserejének köszönhetően lassabban öregszem.
-         Értem.
-         Nos, ha már a bemutatkozáson túlestünk, akkor talán foglaljunk egy kicsit helyet! - mutatott a verandán álló asztal és két szék felé. - Hozhatok esetleg valamit?
-         Hát talán egy pohár víz jólesne, ha nem gond.
-         Már miért lenne? - azzal pár percre eltűnt a házban. - Tudja, elég aggasztó, amiket olvastam. Albus bízik az ön erejében, de maga hogy van a feladatával? Elég erősnek érzi magát?
-         Be kell hogy valljam, nem egyszer fordult már elő, hogy kételkedtem magamban. Persze azt sem akarom, hogy Voldemort nyerjen, de néha már túl soknak érzem ezt az egészet. Annyi minden múlik rajtam...
     Estrelle maga sem tudta miért, de úgy érezte, hogy Damianban is megbízhat. Nagyon hasonló kisugárzása volt Albusnak és neki. Érezte, hogy neki is bátran megnyílhat.
-         Ez érthető. Maga még túl fiatal, hogy ekkora terhelésnek tegyék ki. Aki még saját magát sem találta meg, annak nehéz helytállni ilyen próbákon... Ebben Harry Potterre hasonlít. Ő végképp nem elég érett ahhoz, hogy rajta múljon a varázslók jövője.
-         Honnan tudja...
-         Hogy még keresi magát? A szeméből, kisasszony. A szeme mindent elárul. Hol határozottan csillog tele tettvággyal, hol szomorúság süt belőle. A tekintete elárulja a harcokat, amiket magában vív. Csak magán múlik, hogy melyik fél nyer. Minden esetre remélem, hogy sikerül jól döntenie. Egy szilárd jellem ellen Voldemortnak is nehezebb fellépnie. Sajnos a történelem folyamán mindig akadtak a Potter-fiúhoz és önhöz hasonló emberek, akiknek egyetlen cselekedetüktől, vagy döntésüktől függött, hogy egy nép felemelkedjen, vagy elbukjon. A fény és a sötétség harcát nem állíthatjuk meg. Túl régóta tart már a csatározás. Minden, amit tehetünk, az az egyensúly fenntartása. Ha Voldemort kerülne hatalomra, az egész világ gonoszságát mérve kibillenne a mérleg nyelve, mégpedig a negatív irányba. Ez pedig az emberiség lassú, de biztos pusztulásához vezetne.
-         Talán nem is lenne olyan lassú... - motyogta magának.
-         De ha ezt sikerül megakadályozni, az egyensúly megmarad. És azt hiszem, ez mindenkinek az érdeke.
-         Bárcsak el lehetne törölni minden rosszat a földről...
-         Az se lenne jobb, higgye el.
-         Ezt hogy érti?
-         Nézze meg a kecskéket. - mutatott a legelésző állatok felé. - Békések, igaz? - Estrelle bólintott. - De a veszély ott leselkedik rájuk. Most például az a sas, ami fölöttük köröz. Mind beletartoznak egy körforgásba. Nem kell elmagyaráznom, hogy a kecske megeszi a füvet, a kecskét meg a sas és a többi, és a többi...
-         Igen, de mire akar ezzel kilyukadni?
-         Nos gondoljon csak bele, milyen lenne a világ rossz nélkül. Az elején még mindenki boldog lenne. Semmi sem fenyegetné a kecskéket. Egész álló nap legelhetnének, sokasodhatnának. De nem lenne, aki kordában tartaná őket. A számuk rohamosan megnőne, mígnem újabb és újabb legelőket kellene keresniük. És ez nem lenne másképp az egész földön sem. Egy idő után nem tudná eltartani a Föld a rajta lakókat... és talán ismét háborúk törnének ki. A kígyó beleharap a saját farkába, vagy másképp: a kör ismét bezárul. Érti már?
-         Igen, most már igen. Eddig nem is gondoltam így a dolgokra. Tehát nem lehetne teljesen utópiában élni.
-         Nem, nem hiszem. Az elég nehéz lenne.
Percekig nem szóltak semmit, csupán a tájat és az állatokat nézték elmerülve gondolataikban. Estrelle -t ismét béke töltötte el a lelassult, csendes tájat nézve.
-         Mióta él itt?
-         Elég régóta ahhoz, hogy ismerjem mindegyik állatot.
-         És a varázserő nem hiányzik?
-         Szokatlan nélküle, igaz? Először olyan védtelennek érzi magát az ember. Pont ezért lett ilyen ez a hely. Rákényszeríti az érkezőt, hogy újra átgondolja, érdemes-e végrehajtania a feladatot, ami miatt útra kelt.
-         Hát, akkor a hely elérte a célját, ugyanis én vagy százszor átgondoltam a dolgokat...
A férfi nem szólt semmit, csupán Estrelle tekintetét fürkészte.
-         Induljunk. Még hosszú az út a Roxfortig. Ideje, hogy kiválassza a kecskét. - emelkedett fel ültéből.
-         Rendben. De nem vagyok biztos benne, hogy hogyan kéne viselkednem velük. Hallottam, hogy nagyon erősen képesek védeni egymást az emberekkel szemben.
-         Ne aggódjon. Megsúgok egy titkot: nem csak azért hallgatnak rám, mert már születésük óta velük élek, hanem mert egy kicsit azért tudok varázsolni is. Ezzel arra vehetem rá őket, amire csak szükséges.
-         De hát...
-         Itt egyedül a pásztornak lehet varázsereje, hogy megvédhesse a nyájat.
-         Huh, elég rendesen ki van építve a védelem!
-         Nos igen, egykoron szükséges volt... Jöjjön, megmutatom mit kell csinálnia!
*
 Albus!
Megtettem, amire kértél. Útnak eresztettem a madárkánkat az új társával. Kérdezted, milyennek találom. Nos, alapjában véve tiszta és nemes, de sajnos hajlik a sötétség felé is. Vigyázni kell rá. Figyelj oda, kérlek, nehogy a sas elkaphassa. A szeme mindent elárul. A másik is ott van benne, bár most alig érezhető. A tekintete... olvass belőle!
Damian

 

A Turunel-hegy környéke