25. Fejezet
Az út kezdete

Hideg szél rohant végig a templomon eloltva a gyertyák többségét. Felnéztem a vöröshajú boszorkányról, akit épp feláldozni készültem. Éreztem Urunk várakozó jelenlétét. Válaszolt az idézésre, de ha most megszakítom a folyamatot és nem áldozom fel a szűz boszorkányt, akkor mérhetetlen haragjára és nem a jutalmára számíthatunk. Meg kell tennem. Érzem a fekete tőrben a gonosz energiát. Friss, ártatlan vért akar ízlelni. Megteszem hát, amit tőlem kíván!
-         Jöjj Uram, ezennel megnyitom az átjárót a Pokol és a Föld között!
De ekkor az időközben a betolakodókkal harcolni kezdő vámpírjaim közül kiválik egy, és hozzám kiált. Én nem törődöm vele. Karjaimat a magasba emelem. A tör mázsás súllyal húzza lefelé kezeimet. Lesújtok.
Valami nem jó! Valami elromlott! Lenézek a mellkasomra, ahol szokatlan, szúrós érzés indul el megbénítva engem. Nem értek semmit. Egy dárda fúródott a szívem mellé. Nem ölt meg, csak lelassított. De az áldozat... vele mi van? Eszelősen fordítom rá a tekintetem. Él. De eltaláltam. Megsebesítettem, de nem halálosan. A támadóm eltérítette a pengét, ami így megakadt az egyik bordája között. Nem fog belehalni! Nem fog belehalni!!
-         Bocsáss meg Uram, kudarcot vallottam! - kiáltok fel hisztérikusan, hiszen tudom, nagy bajban vagyok, de alig bírok megmozdulni a dárdától. Nem tudok halálos sebet ejteni az áldozaton.
Már hallom a morajlást. Közeledik. Csupán annyira tudtam kinyitni az átjárót, hogy erejének tizede fér át. De ez a tized elég ahhoz... Meg fog büntetni. Lehet, hogy meg is öl! Nem, nem akarok meghalni! Soha!
Támadóm és én is megbabonázva nézzük az oltár fölött fodrozódó levegőt. Úgy néz ki a jelenés, mint hajdanán a forró nyári napokon a házak tetején, vagy a földutak fölött párolgó forró levegő. A Pokol fullasztó levegője! Végem van. Meg fog ölni... ha hagyom!
De egy Seraphin nem adja fel soha! Nem hagyja, hogy leigázzák! Látom, ahogy Belial hangja és ereje kiáramlik a boszorkány testéből. Hihetetlenül forró hő csap meg. Elakad a lélegzetem. A tüdőmet marja. Rápillantok az emberre, aki megtámadott. Szörnyülködve hátrál addig, amíg biztonságosan vehet levegőt. A Pokol kénköves bűze terjeng az oltár körül. A boszorkány a kövön transzszerű állapotban van. Nem fog felébredni addig, amíg Belial rajta keresztül áramlik. De az élő teste megakadályozza, hogy a démon átléphesse a határt.
-         Deborah Seraphin!
Ettől a két szótól olyan félelem töltött el, mint még soha! Éreztem a haragját. Olyan kézzel foghatóan folyt a levegőben, mint a nyakakból az éltető vér. De ez most nem életet adó hatalom, hanem pusztító volt! Rettegve figyeltem, ahogy felém áramlik. Elkapta a nyakam, befolyt a sejtjeimbe. Éreztem a pusztulást és a szorongatást a testemben. Elviselhetetlen kín töltött el. Éreztem, ahogy lángra kap illékony vámpírvérem. Légzésem megbénult. El fog égetni!! Utolsó erőmmel egy bonyolult védővarázst mondtam ki, ami talán megakadályozhatja halálomat. Fülsértően magas sikításomat visszaverte a templom hideg fala.
Aztán eltűntem. Mintha soha ott se lettem volna. Nem haltam meg. A levegőben kavargott lényem utolsó szikrája a hamu közt, mely valaha a testem volt. Egyre kifelé sodródtam a szentélyből. Tudtam, hogy Belial nem bírta tovább. Visszatért a Pokolba. Én kerestem a megfelelő testet, amit megszállhattam volna. Tudtam, hogy képes leszek rá. És a halandók forgatagából kiválasztottam egyet, akivel eggyé válhattam.
Éltem. Ugyan a tudat leghalványabb fokán, de túléltem. A test életben tartott. Elisa de Lioncourt öntudatlanul hordozott magában. Eggyé fogok válni a gyermekeivel, és újjá fogok születni. Enyém lesz a test és a tudat fölötti hatalom. Addig pedig pihenek, erőt gyűjtök. Belial kudarcot vallott! Élni fogok! Enyém lesz a hatalom és senki sem fog tudni többé megállítani!
-         Nem!!! Elég! - üvöltött fel ekkor a Roxfort egyik szobájában Estrelle de Lioncourt. Úgy pattant ki az ágyából, mint akit megmartak. A kígyós nyakék jéghideg ezüstje fényesen izzott a bőrén.
Zihálva rogyott le a kandalló előtti fotelba. Tudta, hogy Dumbledore előre megmondta, folytatódni fog az álma, ami igazából Deborah emléke volt a félresikerült idézésről. Most már tudja, hogy mi történt Deborah -val. Belial „átka” elromlott a védővarázslat miatt és ahelyett, hogy megölte volna a vámpírt, csupán „lélekvándorlásra” tudta kárhoztatni Deborah -t, akinek lelke beleköltözött egyik ősébe. Pontosabban az ükanyjába, aki ugyancsak jelen volt a templomban.
A legszívesebben azonnal ment volna az igazgatóhoz, hogy mindenről beszámoljon neki, de szorította az idő. Még sötét volt odakint, de neki perceken belül el kellett indulnia a Turunel hegyre. És kicsit lecsillapodva már ésszerűen is tudott gondolkodni. „Még biztosan alszik. Nem kelthetem fel. Azt hiszem, ráér elmesélnem az egészet, ha visszatértem...”
Kapkodva hozta rendbe magát és kapta fel nehéz hátitáskáját az elemózsiával. Már az előcsarnokban járt, mikor meglátta a pincék felől közeledő Pitont. Elég nyúzottnak tűnt. Még ilyen távolságból is feltűnt, hogy mennyire remeg a keze.
„Remélem Voldemort nem bántotta túlzottan a késés miatt. Az is az én hibám lenne! Jaj, miért kell ennyi mindent kiállnom?!” Szívét mégis melegség töltötte el, hogy épségben látja a férfit.
-         Jó reggelt, Perselus.
-         Magának is, Miss Lioncourt. Elég nyúzottnak tűnik.
Estrelle -t meglepte a hivatalos hangnem és a távolságtartás.
-         Ezt magáról is el lehet mondani. Mi történt?
-         Nem érdekes. Induljunk! Nem vesztegethetjük az időt.
-         Igaza van.
Némán hagyták el a birtokot, majd seprűre ülve felemelkedtek a magasba. A langyos menetszél belekapott Estrelle hosszú hajába és fekete talárjába. Piton megbabonázva figyelte a szeme sarkából. Úgy kívánta a nőt, mint az éjszaka, de nem közeledhetett hozzá. Voldemort világosan kijelentette, és nem volt kétsége afelől, hogy megtudná, ha megszegné a parancsot. Eléggé aggasztotta ez a tény, hiszen ez azt jelenti, hogy besúgó van a Roxfortban. Ezt amint visszaért meg is osztotta Dumbledore -ral, aki szemöldökét ráncolva nézett rá. Látszott, hogy nagyon elgondolkodik a hallottakon, de nem szólt semmit, csupán útjára eresztette a bájitaltan tanárt.
Órákon át repültek szótlanul. Mindkettőjük feje tele volt kérdésekkel. Mindketten kicsit szorongva tekintettek az elkövetkezendő erőpróbára.
*
-         Mi lehet Pitonnal?
-         Nem tudom Ron. Lehet, hogy beteg. - válaszolta Harry az ebédével birkózva.
-         Szerintem inkább valami küldetésen lehet, a Rend megbízásából.  - nézett fel Hermione a rúnatan könyvéből.
-         És akkor miért McGalagony helyettesítette a bájitaltant? Miért nem Lupin?
-         Őt se láttam ma, úgyhogy ő is valami hasonló dologban járhat el. Meg amúgy sem tanárként van itt.
-         Ebben lehet valami, ugyanis hajnalban láttam elmenni. Negyed óra múlva pedig Piton és Miss Lioncourt is távozott.
-         Micsoda? Piton és az a nő együtt? - tátotta el a száját a vöröshajú fiú.
-         Igen. Nagyon határozottan indultak a birtok határa felé, ráadásul elég nagy hátizsákokat is cipeltek. Hosszabb útra indulhattak.
-         Hát ez érdekes... - ráncolta össze a szemöldökét a lány. - De Harry... megint nem tudtál aludni?
-         Valamennyit tudtam.
-         Tudodki miatt? - hagyta figyelmen kívül a válaszát.
-         Azt hiszem. De nem biztos. Ha miatta, akkor jó kedve lehetett az éjszaka...
-         Az nekünk soha nem jó.
-         Igaz. És most sokkal kevésbé fájt a sebhelyem, mint mikor mérges szokott lenni. Ron, el fogunk késni a jóslástanról... - pillantott az órájára Harry türelmetlenül.
-         Nem értem miért nem adtátok le rég!
-         Hermione, Harry azt hiszem jobb szereti szemmel tartani Trelawneyt, mióta kiderült, hogy néha tényleg tud igazi jóslatokat produkálni.
-         Jól van. Erről ne nyissunk vitát. Sziasztok! - pattant föl egy almával a kezében. - Óra után találkozunk.
-         Harry, engem aggaszt, hogy megint titokzatoskodnak Dumbledore -ék. Mi van, ha megint miattad teszik ezt?
-         Hát ezt csak egyféleképp tudhatjuk meg...
-         Nyomozás?
-         Aha. De csak nagyon óvatosan. Rossz érzésem van.
-         Na végre csinálunk is valamit!
*
Elgémberedett tagokkal szállt le a seprűjéről. Az utcai lámpák fényénél látta, hogy a férfi pár percen belül csatlakozik hozzá. Már késő este volt. Egy fogadó felé tartottak, de előtte lekicsinyítették a seprűjüket és zsebre rakták őket, hiszen a muglik nem igazán értenék, hogy miért vannak náluk. Csuklyájukat arcukba húzva léptek be a füstös kocsmába, aminek hátsó részében egy lépcső vezetett fel a kivehető szobákhoz.
Piton határozottan a pultos-recepciós férfihoz lépett és szoba után érdeklődött. Pár perces alkudozás után pénz cserélt gazdát és a nő karját megragadva felmentek az emeletre. Kimerülten léptek be a szobába. Estrelle ruhástól dőlt végig az ágyon és azonnal el is nyomta az álom. Így még az sem jutott el a tudatáig, hogy csupán egy kétszemélyes ágy van a szobában. Pitonnak azonban felszaladt a szemöldöke, de nem teketóriázott sokáig, levéve talárját és cipőjét ő is lefeküdt a lehető legtávolabb a halkan szuszogó nőtől.
Annak ellenére, hogy rettenetesen kifárasztotta az egész napos repülés és minden tagja elgémberedett, nem tudta lehunyni a szemét. Orrában érezte Estrelle illatát, tekintete időnként végigsiklott rajta. Békés arcán, összegubancolódott haján, karcsú alakján. Erővel kellett visszafognia magát, hogy egy tincset ki ne simítson az arcából. De kellemes gondolataiból újra és újra visszarángatta a valóságba a tagjain végigfutó görcsös remegés, a Crutiatus utóhatása és Voldemort figyelmeztetése. Nem vehette semmibe a hatalmát. És amúgy is, egy nő sem érhet annyit, mint a feladatok, amiket el kellett végeznie!
Még Estrelle sem.
*
Reggel Estrelle azzal a kellemes érzéssel ébredt, hogy biztonságban van. Ennek nem értette az okát, de pillanatnyilag nem is érdekelte. Csukott szemmel feküdt pár másodpercig, mikor is tudatosult benne, hogy valaki egészen közelről szuszog mellette. Szemei azon nyomban felpattantak, de meg sem mert mozdulni, mikor látta, hogy Perselus mellkasához bújva fekszik. Úgy tűnik álmában akaratlanul hozzábújt. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan fog reagálni a férfi. Amint felnézett rá mégis minden kétsége elpárolgott. A varázsló arcvonásai álmában kisimultak, arca békésnek tűnt, csupán néha húzta összébb a szemöldökét, mintha álmában egy diákját büntetné, vagy nem értene valamit.
Estrelle megbabonázva nézte, aztán magához tért és óvatosan kibontakozott a laza ölelésből. Nem is emlékezett a szobára. Este annyira fáradt volt, hogy csak azt érzékelte, hogy a feje párnához ért és már aludt is. Még álmodni sem volt ereje. „Vajon ő hogy fogadta, hogy csak egy ágy van? Nem zavarhatta túlságosan... Na persze!”  Még mindig kicsit kábán dobálta le magáról a ruhákat és lépett be a zuhany alá. Percekig csak folyatta magára a vizet és vagy ezredszerre gondolta végig magában a hegyhez vezető útvonalat. „Hol válhatnak el az útjaink? Hm... Egy darabig még biztosan együtt megyünk. Nem tudom mire számítsak! Olyan ellentmondásos tud lenni! Vajon megbánta a bál estéjén történteket? Ezért lenne most olyan elutasító velem? Nehéz eset. Mindenesetre nekem elég nehéz lesz visszafognom magam, de hát végülis nem vakációzni indultunk! A feladatomra kell koncentrálnom. De... még egy ilyen ébredés és nem tudom majd magam türtőztetni...”
Időközben már megszárítkozott. Gondolatait egy köhintés zavarta meg. Ekkor tudatosult benne, hogy egy szál törülközőben áll a fürdőszoba közepén és Piton enyhén kócos hajjal őt nézi az ajtóban.
-         Jó reggelt. Bocsánat... már megyek is... csak elgondolkodtam.
Piton csak biccentett és elengedte maga mellett a lányt. Rögtön megcsapta az a bódító illat. Erőlködnie kellett, hogy ne nyúljon a nő testét takaró törülköző után, de a józan érvek és vasakarata győzedelmeskedtek.
*
A következő napokban érződött köztük a feszült várakozás. Mindketten csöndben haladtak egymás mellett. Estrelle nem tudta elhessegetni azt az érzését, hogy valami rossz fog történni. Piton azonban többször hátrapillantott, mintha attól félne, hogy követik őket.
A második héten, közeledve a helyhez, ahol majd el kell válniuk, láttatta Voldemort Pitonnal, hogy nem a levegőbe beszélt, mikor figyelmeztette őt.
Épp egy erdő fölött repültek, mikor Estrelle seprűje rángatni és ereszkedni kezdett a fák felé.
-         Mi a...?
Lassan nyitotta ki a szemét, megmozdulni azonban nem mert. Csak homályosan emlékezett rá, ahogy a lombok között manőverezett, aztán már csak a rohamosan közeledő földet érzékelte. Meglepetten vette tudomásul, hogy Perseluson fekszik, aki még mindig óvatosan öleli.
-         Mi történt? - nyögte a fekete szemekbe nézve.
-         Nem tudom, de jó lenne, ha minnél hamarabb eltűnnénk innen. Rossz érzésem van. Nem hiszem, hogy a seprűje véletlenül romlott el. Hallotta, amit mondtam?
Estrelle nem válaszolt. Megbabonázottan nézte a férfi szépvonalú száját beszéd közben. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy rászorítsa a sajátját. Tudta, hogy a másik mikor vette észre, hogy mire készül, de nem ellenkezett ellene. Sőt, olyan hévvel csókolta vissza, hogy beleszédült. Perselus szorítása erősödött a derekán és a hátán.
Estrelle zihálva kapott levegő után, de Piton nem eresztette a száját.
„Úristen! Mit művel velem ez a férfi!? Egyetlen csókjától lángba borulok! Ha most kérne valamit, gondolkodás nélkül teljesíteném... az biztos. Istenem... hogy tud valaki ennyire... hihetetlenül csókolni? Nem bírom! Nem érdekel ki láthat meg... most... itt...!”
Perselus már úgy szorította magához édes terhét, hogy az már fájt. Egy pillanat alatt elvesztette józan eszét. Tudta, hogy nem szabadna ezt tennie, de nem volt más választása. Nem tudott ellenállni a nőből áradó csáberőnek. Egyszerűen birtokba akarta venni ezt a gyönyörű testet, és közben elmerülni vad csókjaiban.
Ekkor azonban olyan fájdalom hasított a bal karjába, hogy rögtön eltolta magától a lányt és kurtán felkiáltott. A fájdalom most más volt. Nem olyan, mint mikor a Nagyúr hívja. Sokkal perzselőbb, szinte haragos. Jól tudta, hogy ez csak figyelmeztetés volt, hogy betartsa a parancsot, és távol tartsa magát Estrelle -től. Ha akart volna, sem tudott volna a másikhoz érni anélkül, hogy ne érezte volna a fájdalmat.
-         Ő az? - halotta a nő kicsit ziháló hangját.
-         Igen. - a fájdalom már annyira elmúlt, hogy lassan fel tudott állni. Jobbját akarta nyújtani, hogy felsegítse a fűben ülő csodálkozó nőt, de aztán keze mégis lehanyatlott. Nem akart megkockáztatni még egy fájdalmas felizzást.
-         De... akkor most hivatja?
-         Nem. - válaszolta szűkszavúan és pár lépéssel arrébb ment, hogy átvizsgálja a környéket. „Nem. Nem mondhatom el neki, hogy miért. Azzal csak megijeszteném... - Biztos, hogy csak az a fene nagy jószíved vezérel? Nem attól félsz, hogy így romlanának az esélyeid? - Nem, nem ezért!” - Ideje lenne tovább menni. Azt hiszem követnek.
-         Halálfalók? - állt fel Estrelle is és összehúzott szemöldökkel figyelte a háttal álló férfit. Nem értette hirtelen váltásait, és hogy mit is jelezhetett neki a Jegy.
-         Valószínűleg.
-         És a Jegy felizzása nem vezeti őket ide?
-         Már hogy vezetné?
-         Hát... gondolom Voldemort sejtheti, hogy maga merre jár, már csak a kapcsolat miatt is, amit a tetoválás jelent és biztosan meg vannak a módszerei arra, hogy közölje a többi talpnyalójával, hogy merre keressenek... meg aztán föl is kiáltott mikor...
-         Jól van, igaza van. Ez még eggyel több ok arra, hogy végre elinduljunk! - szakította félbe ingerülten a monológot. Tudta, hogy ezúttal igaza lehet a nőnek, de nem akarta, hogy az imént történtekre is emlékeztesse. Elég erőfeszítésébe került, hogy visszafogja magát. - Mire vár? Induljunk!
-         Nem seprűvel megyünk? Mármint a magáéval?
-         Azt nem hinném, ugyanis az is eltört, mikor földet értem magával.
-         Oh, sajnálom.
-         Felesleges. Gyalog kell mennünk. Jöjjön!
*
Hogy követték-e őket, nem mutatott rá semmilyen jel. A halálfalók napokig nem mutatkoztak. Viszont a fáradság annál inkább. Reggeltől estig meneteltek. Ez eleinte nem okozott gondot, hiszen könnyű terepen haladtak, de aztán lassan elhagyták az utolsó településeket is és egyre sziklásabb vidéken vezetett utuk.
Estrelle minden este egyre fáradtabban huppant le egy-egy fa törzse mellé, mikor már lábai nem akartak engedelmeskedni neki. Ilyenkor csak lehunyt szemmel hallgatta az erdő hangjait és a férfi halk motozását. Tüzet persze nem gyújtottak, nem akarták felhívni magukra a figyelmet. Estrelle -t néha zavarta, hogy szinte alig beszélnek, de a hosszú évek alatt megszokta, hogy keveset szólnak hozzá. Úgy gondolta, hogyha a férfinak így jó, akkor ő sem fog hiábavaló beszélgetéseket kezdeményezni, amiket Piton pár szavas válaszaival intézne el.
Meg amúgy sem érezte túl jól magát. Néha ellenállhatatlan érzés fogta el, hogy visszaforduljon. Ez az érzés pedig egyre erősödött, ahogy közeledtek céljuk felé. Volt valami a levegőben, ami riasztotta, pedig tudta, hogy békével kellene eltöltenie őt. Időnként úgy érezte, a lelke súlya ledönti lábáról. Olyan volt, mintha ketten lettek volna a testében. És ketten is voltak, hiszen Deborah is ott pihent benne. Feltehetőleg ő sem akart arra a tiszta helyre menni, ahová tartottak. Időnként mellkasához kapott, mint akinek fáj valamije vagy egy súlyos követ akarna kiszakítani belőle. És ez egyre jobban nyugtalanította. Ahelyett, hogy lelkében elindult volna a tisztulási folyamat, mindinkább ideges és feszült lett.
Ezt Piton is észrevette, de nem szólt. Látta rajta, hogy minden nap nehezebb továbbmennie. Nem értette pontosan, hogy miért. Először arra gondolt, hogy csak fáradt és nincs hozzászokva a hosszú utazáshoz, de ezt egy idő után elvetette, hiszen a könyvében ennél sokkal fárasztóbb távokról is írt. Aztán valami elkezdte zavarni Estrelle -ben. Képtelen lett volna megfogalmazni, hogy mi, de akkor is érzékelte. Talán sokat látott szeme miatt, de látta, hogy minden reggel egyre sápadtabb és kialvatlanabb a lány. Persze ő próbálta ezeket a jeleket palástolni.
„Rá fogok jönni, hogy mi nem stimmel itt. Előbb-utóbb, de rá fogok jönni. Addig is szemmel tartom.” Tudta, hogy két nap múlva el kell válniuk. Nem szívesen akarta egyedül továbbengedni. Nem bízott annyira a szerencséjükben. Sejtette, hogy ha ténylegesen követik őket, a halálfalók csak akkor fognak támadással próbálkozni, ha egyedül lesz. A másik dolog, ami aggasztotta, az az időpontok betartása volt. Reggel tudatosodott benne ténylegesen, hogy már lassan több mint két hete voltak úton. Egyre közelgett az idézés ideje és ez aggodalommal töltötte el. Emlékezett rá, hogy milyen egy ilyen szertartás. Fiatal halálfalóként volt alkalma egyen részt venni, bár akkor csak mint külső szemlélő. Most azonban minden egyes lépésnek súlya volt. Ha csak egy valaki hibázik, annak beláthatatlan következményei lehetnek főleg Estrelle -re nézve.
Valamilyen módon érezte a másikban a nyugtalanságot. Szeretett volna ezen enyhíteni, de hol büszkesége nem engedte megszólalni, hol nem tudta, hogy miről is beszélgethetnének. Minden esetre nem engedhette, hogy borús gondolatai elhatalmasodjanak rajta. Mégis csak csendben figyelte a lányt, ahogy a fa törzsének támaszkodva a csillagokat nézi.
-         Perselus...
-         Igen?
-         Kérdezhetek valamit?
-         Attól függ...
-         Addig úgysem hagylak békén, ezt te is tudod!
-         Rendben... Kérdezzen! - sóhajtott belenyugodva az elkerülhetetlenbe.
-         Szóval... itt van a Roxfort, ami tizenegynehány éve az otthonod... gondolom nehéz volt eleinte megszokni a korlátokat, amiket felállítottak... főleg Dumbledore, hogy visszaszokj a „normális” életbe...
-         Nos, nem volt egyszerű. A beidegződött szokásokat nem tudtam csak úgy eltörölni. Sokszor akartam elégtételt venni azokon, akik nem azt tették, amit én akartam, de végül rájöttem, hogy csakis az önuralom lehet a megoldás. De mi lenne, ha a lényegre térne? - emelte a sötétben megcsillanó tekintetét a holdfényben fehérnek tűnő nőre.
-         Túlságosan átlátsz az embereken...
-         Sajnos nem mindegyiken.
-         Nos rendben, azt akartam kérdezni, hogy ugye itt van ez az egész halálfalós dolog, meg hogy kémkedsz. Nem félsz attól, hogy esetleg lebukhatsz? Nem aggaszt, hogy Voldemort rögtön megölne, ha kiderülne: te nem is az ő oldalukon állsz? Hogy igazából Dumbledore -nak kémkedsz?
-         Rohadt kis áruló!
A sűrű sötétségből felhangzó gyűlölködő hangtól egy pillanatra mindketten megdermedtek. Minden olyan hirtelen történt, hogy Estrelle még a pálcájáért sem tudott nyúlni. Piton a következő pillanatban már a földön birkózott egy fekete alakkal. Feltehetőleg azzal, akitől a kijelentés származott.
Mire a boszorkány ismét körülnézett, a fák közül négy-öt halálfaló lépett közelebb támadásra készen. Az ereiben meghűlt a vér, de mikor meghallotta Piton fájdalmas kiáltását, nem habozott tovább. Pálcát rántott és bekapcsolódott a harcba. Tudta, hogy most nagyon nagy bajba sodorta a férfit. A halálfalók és Voldemort addig fogják őt üldözni, amíg meg nem ölik. Hacsak nem végeznek mindannyiukkal. „Akkor nem tudnák értesíteni Voldemortot... A francba! Nem kellett volna ilyen helyen beszélnem ilyesmikről! Ó, miért nem tudtam szokásomhoz hűen inkább hallgatni!? Miért kell nekem mindent elrontanom?!”
Gondolatait félbeszakította a fájdalom, ami a combjába hasított. Egy pillanatra megrogyott a térde, miközben az egyik támadója felé fordult, hogy kimondja a halálos átkot. Mérhetetlenül dühös volt. Magára, az egész helyzetre, de legfőképpen a halálfalókra. Elege volt, hogy állandóan a nyomában járnak, ha csak kiteszi a lábát a Roxfortból. Gyűlölte a saját helyzetét, az érzéseit, amik valamilyen szinten szimpatikussá tették a sötét oldalt, pontosabban Voldemortot. Nem akarta ezt érezni! Szabad akart lenni! Nem akart függni másoktól, vagy a varázslataiktól. Csupán folytatni szerette volna megszokott életét, bár tisztában volt vele, hogy ez számára már lehetetlen. Talán pont ezért érezte kilátástalannak a helyzetét, amitől egyre dühösebb lett.
Egy pálcasuhintással elintézte a fekete alakot, majd tekintetével Pitont kereste. A férfi épp egy nagy erejű átkot küldött egy magas halálfalóra. Túlontúl ismerősnek tűnt ez az alak. A következő pillanatban felismerte benne Liviust. Tőle származott hát a dühös mondat. Ádáz küzdelem folyt köztük, de Estrelle -nek a következő pillanatban ismét másra kellett figyelnie. Sikeresen hárított két piros fénycsóvát, egy elől pedig elugrott, de így a földön kötött ki. Félig feküdve küldte következő átkát, ami éppen mellkason találta az egyik halálfalót ezzel sűrű patakokban folyó vért fakasztva.
Minden megfagyott körülötte. Alig érzékelte a külvilágot, amint megcsapta orrát az édes vér illata. Mellkasában a szorítás felerősödött, ahogy próbált küzdeni saját teste ellen, de lassan a sebesült felé kezdett lépkedni. „Nem! Nem akarom megint! Nem akarok vért! Deborah, hagyj békén! Hagyd a testemet! Ne!” Minden próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve. A vér utáni vágy sokkal erősebbnek bizonyult minden tiltakozásnál.  Hiába fordította másfelé a pillantását az a semmivel sem összetéveszthető illat körüllengte őt. Torka kaparni kezdett a szárazságtól, erei ismét fájdalmasan húzódtak a halálfaló felé irányítva őt.
Észre sem vette, hogy több átok is eltalálja, de a sebek rögtön beforrnak testén. Saját tudata már csak pislákolt. Csupán az előtte heverő haldoklót látta, aki rettegve nézett fel rá, amint meglátta a hegyessé vált szemfogakat.
„Vér! Az illata! Vér! Vér! Vér! Igen, végre!” - sikoltotta egy hang a fejében, amitől azt hitte szétreped a feje. Lihegés. Futás. Bevillanó képek vérgőzös éjszakákról. Menekülés. Üldözés. Gyilkolás. Gonosz kacaj. Halálsikolyok.
Estrelle öntudatlanul markolászta saját fejét, véres ajkai ugyanolyan sikolyokra nyíltak, mint amiket halott. De ezek a sikolyok bennakadtak testében. Torkából tompa nyögésen kívül nem szakadt fel semmi.
 A borzalmas, véres képek sokkolták. Nem volt képes ellenállni, csak sikítani a holttest felett, akiből az imént ivott. Elméje lassan az őrület szélére sodródott. Deborah emléktöredékei fájdalmasan hasítottak belé, mintha csak késeket vágtak volna az agyába. Még soha nem volt ennyire fájdalmas a vámpír előjövetele. Deborah tévképzeteket gerjesztett Estrelle számára. A lány egyre jobban undorodott magától és a tettektől, amiket nem is ő követet el. Maga elé emelte véres kezeit és őrülettől villogó szemmel, borzadva nézte, majd törölte bele ruhájába őket.
Rettegése percről percre nőtt. Idegei pattanásig feszültek csak azért, hogy a következő pillanatban úgy egyenesedjen fel, mintha nem is történt volna semmi. Már nem Estrelle volt, hanem a hatalmas vámpír, Deborah Seraphin. A változást kevesen vették észre. Csupán két halálfaló, akik ismét támadásba lendültek. De Deborah nem kegyelmezet nekik. Mielőtt ajkukat elhagyhatta volna a kigondolt átok, először az alacsonyabbik mellett termett, jéghideg ujjaival a torok után kapott, majd fel is szakította azt. Hófehér arcát, sötét pólóját és nadrágját bepettyezte a kifröccsenő vér.
Tébolyultan kacagott a legyőzöttek fájdalmas kiáltásain. Végre annyi vért ihatott, amennyit akart. És meleg, embervér volt, ami átmelegítette jéghideg testét. Mindkét halálfalót egy perc alatt szárazra szívta. Érezte a rég elfeledett erőt végigáramlani sejtjein, melyek immár az ő sejtjei voltak. Teljesen legyőzte Estrelle tudatát, ami most valahol egy másik síkon öntudatlanul sodródott.
Az ölés kéjes boldogsággal töltötte el Deborah -t. Nem akart mást, csak ezt folytatni. El is indult a következő áldozat után, aki már a halálos átkot is kimondta, de hasztalan. A zöld fénycsóva Deborah egy kézmozdulatára semmivé foszlott. A halálfaló hiába eredt futásnak, tudta, hogy ezt az éjszakát már nem éli túl. Egy fehér kéz a következő pillanatban meg is ragadta hátulról és egy ajak mohón a nyakára tapadt. De nem szívta halálra, csupán belenyalt a vérébe. Deborah játszani akart. Oly régóta nem tudta használni erejét! Most ismét érezni akarta, hogy mi mindenre képes.
Hagyta, hogy a férfi pár lépést ingadozva hátráljon, majd mikor futásnak eredt volna, egy kézmozdulatával lángra lobbantotta. A halálfaló rémülten sikoltozva, fáklyaként futott a fák között, amíg hangszálai el nem szakadtak a hőtől. Deborah látta a testében végbemenő pusztulást. Látta a tüzet, mely belekap a halandó vérébe, majd a sejtjeibe, a húsába, a hajába. Hallotta a szív utolsó rezdülését mielőtt a tűz azt is egy darab szénné nem égette. A levegő megtelt az égett hús és haj émelyítő bűzével.
Deborah -nak azonban még ez sem volt elég. A megmaradt két halálfaló és Piton felé fordult. A három férfi még mindig küldte egymásra a rontásokat, persze egyenlőtlen harcban, ketten egy ellen. A következő pillanatban azonban az alacsonyabbik Deborah -ra nézett szürkés-kék szemével.
-         Lucius! Jöjj hozzám! Gyere... - suttogta úgy, hogy csak a férfi hallhatta. - Mindig is erre vágytál, nem igaz?
-         Te... - nyögte, majd otthagyta Liviust és Pitont, akik több sebből véreztek és láthatólag az életükért küzdöttek.
Deborah felkacagott és kitárta karjait, hogy átölelhesse a megbűvölt Lucius Malfoyt, aki tudta, hogy ez az egész csapda, de képtelen volt ellenállni a vámpír hatalmának.
-         Most már megérinthetsz. - lehelte a férfi ajkaira.
Lucius kimondhatatlanul izgatónak találta, ahogy a hold fénye végigfutott Deborah véres száján és éles fogain. Mohón megcsókolta és magához szorította a karcsú, merev testet. Nem érdekelte, hogy a nő hosszú fogai felsértik nyelvét, vagy hogy a hátuk mögött Livius élet-halál harcot vív azzal a mocskos árulóval. Családja képe villant fel neki. Először Narcissa, majd Draco, de őket is elhessegette. Gátlástalan vágya ez iránt a női test után mindent elsöpört a fejéből. Ösztönlénnyé vált. Nem úgy, mint ahogy halálfalóként szokta gyilkolás közben, hanem valamilyen egészen más módon. Vonzotta a tudat, hogy egy vámpírt csókol. Egy velejéig romlott vámpírt, aki csak pusztítást és romlást hozhat mindenkire, akivel találkozik. Vonzotta a sötét erő, ami a nő minden pólusából áradt. Imádta a veszedelmes nőket. Szeretőnek megtették az ostoba, üresfejűek is, de rájuk hamar ráunt. Sokkal nagyobb kihívásnak tekintette egy Deborah -hoz hasonló nő elcsábítását és megtartását.
A vámpír hagyta, hogy a férfi ajkai az övéit birtokolják. Élvezte, ahogy Lucius vadul mozgó nyelvéről a vér az ő szájába folyik. Közben pedig könnyedén olvasott a másik gondolataiban. Olyan kristálytisztán látta őket, ahogyan régen. Ez mámoros elégedettséggel töltötte el. Az aranyvérű varázsló ízétől azonban ismét fellángolt éhsége. Egy darabig hagyta, hadd marja az ismerős érzés a bensőjét, majd jobb kezével megfogta a férfi arcát és elfordította, hogy hozzáférhessen a nyakához.
Lucius halkan felsóhajtott, amint megérezte a hűvös ajkakat és a nyelvet siklani nyakának bőrén, és elmosolyodott mikor a nő másik keze belemarkolt a fenekébe. A következő pillanatban azonban ez a mosoly ráfagyott az arcára. Éles fájdalom hasított a nyakába ott, ahol eddig Deborah csókolta. Tudta, hogy mit művel, de leblokkolt. Életösztöne azonban pár pillanat múlva feléledt és cselekvésre sarkallta. Hevesen próbált ellenkezni a további vérveszteség ellen, de Deborah vasmarokkal tartotta és mohón lefetyelte a bíbor patakot, a nemes aranyvért...
-         Livius... Livius! Segíts! - nyögte, bár nem volt benne biztos, hogy a férfi meghallja, vagy egyáltalán a segítségére siet-e.
Piton és Livius egyszerre fordultak Lucius felé, abbahagyva a harcot. Mindketten elborzadtak a látványtól. Körülöttük szanaszét hullák hevertek. Volt, amelyiknek a karja pár méterrel arrébb feküdt, de Piton felfedezni vélt egy húsdarabot is, ami korábban egy szív lehetett. A levegőt még mindi átjárta az égett hús szaga, ami egy halom elszenesedett kupacból terjedt, de érezhető volt egy másfajta, sokkal kellemesebb, egyedi illat is, amit Piton már érzett kétszer is. Deborah összetéveszthetetlen illata.
A két férfi több helyen is megsebesült, de nem foglalkoztak vele. Még mindig a két alakra fókuszáltak. Deborah tekintete őrült élvezettel mustrálgatta őket, miközben ajkai még mindig Lucius nyakára tapadtak.
Livius lázasan kutatott az agyában, hogy hogyan szabadíthatná ki társát húga, vagy kinek a karmai közül, hiszen a Nagyúr biztosan kegyetlenül megbüntetné, ha egyik legbefolyásosabb és leghűségesebb csatlósát nem mentené meg.
Piton eközben pont az ellenkezőjén gondolkodott. Nem túlzottan érdekelte volna, ha Deborah megöli Malfoyt, hisz akkor már csak Liviusszal kellene végeznie és akkor senki nem tudna az ő árulásáról. Deborah elvégezte a takarítást helyette. Őt inkább az aggasztotta, hogy hogyan hozza vissza Estrelle -t anélkül, hogy megöletné magát.
Mindkét férfi egyszerre kezdett a vámpír felé araszolni, mintha megbeszélték volna, holott csak a szemük villant egyszer össze. Mégis úgy érezték, hogy ettől valamiféle kapocs alakult ki közöttük. Nem mintha ennek annyira örültek volna, de a céljuk ugyanaz volt: megállítani Deborah -t.
A vámpír egy darabig hagyta, hogy közeledjenek, majd megszólalt pár centire elszakítva ajkait a sebről:
-         Ha még egy lépést tesztek, eltöröm a nyakcsigolyáját, és ti is olyan sorsra juttok, mint a többiek.
Lucius tompán felnyögött. Piton tanácstalanságot érzett, és ezt nagyon utálta. Emellett el is borzadt, ahogy ismét körbepillantott a kicsiny tisztáson heverő hullákon és tudatosult benne, hogy mindezt tényleg Deborah tette. Minnél hamarabb meg kell szabadítani Estrelle -t ettől az őrülttől.
-         Estrelle örökre leveszett. Most már nem tud visszatérni. Már nem is érzem magamban a jelenlétét. Örökre eltávozott Perselus. Nem mentheted meg.
Piton azonnal bezárta elméjét és feltételezte, hogy Livius is hasonlóképp cselekszik. Deborah felkacagott.
-         Nem rossz, nem rossz. Egész ügyesek vagytok. De hamarosan már ez sem fog titeket megvédeni a hatalmamtól!
-         Engedd el Luciust!
-         Drága Livius, azt mondd meg nekem, hogy miért tegyem meg, amire kérsz! Miért akarnád megmenteni őt, ha úgy is tudod, hogy titokban féltékeny rád, amiért annyira figyel rád Voldemort. - Livius megborzongott a név hallatán. - Bizony, bizony... a drága Lucius az első adandó alkalommal hátba döfne.  - simított végig a férfi ezüstszőke, vértől csatakos haján. - Ő nem mentene meg... Áh, persze... nem okozhatsz csalódást Mesterednek, igaz? Félsz a büntetéstől? Megértelek. Jól teszed.
-         Hallgass!
-         Livius, nem kéne...
-         Te is fogd be, te rohadt áruló! - köpte Piton felé, aki meg akarta akadályozni, hogy Livius rárontson Deborah -ra.
-         Milyen hevesek vagyunk ma... Ez eszembe juttat egy másik esetet... emlékszel, Livius? Akkor is ilyen voltál, mikor Estrelle és te...
-         Elég legyen! - lépett egyet előre most már Piton is.
-         Ajaj! Hová kerültem? - nevetett gúnyosan. - Itt mindenki ellenem lenne? Mily meglepő. Ennyire azért nem kell Estrelle -t védeni... Ő is élvezte...
A mondatot nem tudta befejezni, mivel Piton előre vágódott, ajkai pedig bénító átkok sorozatát mormolták. De nem történt semmi. Deborah körül felizzott egy mélykék erőtér, amiről minden átok visszapattant. Livius és Piton igyekezett elugrani a piros fénycsóvák elől.
Piton a halálfalóra nézett, aki „Na ezt mos jól megcsináltad! Hogyan tovább?” Pillantással válaszolt neki. De a bájitaltan tanár nem esett kétségbe. A következő támadásnál emlékezetből megismételte azt a mozdulatsort, amit akkor alkalmaztak, mikor Siriust kellett kiszabadítaniuk Deborah karmai közül. Pár perc koncentrálás után az erőtér megszűnt. Deborah természetellenesen kék szeme először elkerekedett, majd összeszűkült a haragtól.
-         Ennyivel nem ússzátok meg! - sziszegte, majd elengedte Luciust, aki rongybabaként hullott lábaihoz. Karjait előre emelte és egy rég elfeledett nyelven kezdett suttogni.
A karjai körül szél kezdet el fodrozódni, ami nőttön-nőtt. Bekúszott Deborah haja alá és megemelte azt, ezzel azt a hatást keltve, mintha vízben lebegtek volna az ébenfekete tincsek. Amint felpillantottak az égre, látták a közelgő vihart és az égen átcikázó villámokat. A kántálás fülsértőnek hatott a vihar előtti párás, nyomott csendben. Az erdő lombkoronái nyögték a viharos szelet.
Piton haja az arca előtt táncolt. Liviusra nézett, aki ugyancsak megilletődött a jelenség láttán.
-         Támadnunk kell, mielőtt ránk küldi a vihart, vagy eléget minket! De ne felejtsd el, hogy ő a húgod is! Ne öld meg! Csak kábítóátkot, amennyit tudsz! - kiabálta túl a vihart.
Livius bólintott. Úgy tűnt Deborah minden figyelmét lekötötte a varázslat, így nem hallotta a rövid beszélgetést. Már épp a két férfi felé irányította volna a felszabaduló energiát, mikor mindketten előrébb léptek és a legerősebb kábítóátkokat lövellték gyors egymásutánban a nőre. Az első párat még ki tudta védeni, de utána kezdett lelassulni. Piton megkockáztatott egy Lumos Maximát is, ami majdnem olyan erejű volt, mint a napfény. Ettől Deborah felsikoltott és arcát karjával takargatva a földre rogyott. A kezei által eddig uralt energia így gazdátlanná vált és kicsapott testéből. A robbanásszerű hullám ledöntötte a lábáról a két férfit is.
*
Piton óvatosan ült fel. Csak lassan ugrottak be neki a történtek. Rögtön szétnézett a tisztáson. Livius még mindig eszméletlenül feküdt. Úgy tűnt, beverte a fejét egy kőbe. Piton nem tudta, hogy meghalt-e, de pillanatnyilag nem is érdekelte. Először Estrelle -t kell megkeresnie.
A nő ugyanúgy feküdt, mint mikor kicsapott belőle az energia, de teste több helyen megperzselődött és csillapíthatatlanul remegett, mint akibe áramot vezetnek. Körülötte a fű elégett, mindent hamu borított. Estrelle szép arca véres koromtól és égésektől volt mocskos.
Piton Luciusra csak egy lenéző pillantást vetett. Látta, hogy lélegzik, mégsem ölte meg. Volt benne annyi tartás, hogy ne vegye el az életet két magáról mit sem tudó embertől, pedig az esze azt súgta, hogy ezt kéne tennie, ha nem akarja, hogy lelepleződjön a Nagyúr előtt. „Vajon Dumbledore mit vár tőlem ilyen helyzetben? Ha életben hagyom őket, akkor biztosan lelepleznek. Ha végzek velük, akkor csöppet sem vagyok jobb náluk...” Visszaesni pedig nem akart. Túl sokat és túl keményen dolgozott azon, hogy föléjük emelkedjen minden tekintetben. De tudta, hogy ha nem teszi meg, akkor egész hátralévő életében a bosszújuktól kell tartania. „Bár az én életem így is végig a túlélésről szól... Előbb-utóbb lelepleződtem volna...” Összeráncolt szemöldökkel nézte a két halálfalót, majd felemelte és rájuk szegezte pálcáját...
*
„So tired so soon
What happened to you?
What happened to you?
You got lost
Somewhere between
There and here
Somewhere between
So far so near
You got lost
Somewhere between
What happened to you?”
 
„Oly fáradt vagy, oly hamar
Mi történt veled?
Mi történt veled?
Eltévedtél
Valahol, valamerre
Ott vagy itt
Valahol, valamerre
Túl távol, túl közel
Eltévedtél
Valahol, valamerre
Mi történt veled?
 
/Martin L. Gore: Gone (részlet)/
 
Estrelle még mindig remegett a karjaiban. Már vagy fél órája cipelte az erdőn keresztül. Tudta, hogy egy Mobilicorpusszal is megoldhatná a dolgot, azaz lebegtethetné a testet, de muszáj volt éreznie a súlyát, különben feladta volna. Ő is legyengült a harctól és több sebből vérzett. Egyedül az tartotta benne a lelket, hogy a nőt biztos helyre vigye. Csak annak örült, hogy lábai viszonylag sértetlenül úszták meg az összecsapást, így úgy ahogy jó tempóban tudta vinni a lányt, aki még mindig eszméletlen volt. Nem lehetett biztos benne, hogy Deborah -t, vagy Estrelle -t tartja-e a karjaiban. Egyelőre csak a test görcsös remegésére tudott figyelni. Ez is épp eléggé aggasztotta. A lány úgy zihált, mintha üldöznék. Piton nem tudta, hogy valamit tényleg átél, vagy csak a teste tiltakozik így Deborah és a rajta áthaladó energia ellen. Legilimenciához nem akart és nem is tudott volna folyamodni tekintve a kettejük állapotát. Egyetlen cél lebegett csak a szemei előtt: elérni a forráshoz.
*
Már a víz hangja is megnyugtatta Perselust. A lány remegése is alábbhagyott valamennyire, ahogy közeledtek a tiszta vizű forráshoz. Piton csak most érezte, hogy milyen mocskos is lett a csata folyamán. De nem csak emiatt érezte ezt. A forrás vize legendás volt. Mindenki, aki megmártózott benne, vagy csak egy kortyot ivott belőle, tisztábbnak érezte magát függetlenül attól, hogy milyen dolgokat követett el. Találóan a Megtisztulás Forrásának nevezték. Amíg feledésbe nem merült, rengetegen jártak ide, hogy enyhítsenek lelkük terhén, vagy éppen visszaszorítsák a bennük rejlő gonoszt.
Estrelle -nek amúgy is erre kellett volna jönnie. Három napja kellett volna elválniuk egymástól. Dumbledore mindenre felkészülve elmondta Pitonnak, hogy a lánynak ez lett volna a következő hely hosszú útja során, amit meg kellett volna látogatnia. A bájitaltan tanár áldotta Albus eszét, amiért ezt megtette.
A forrás mellett egy pillanatra letette terhét és mellé ült. Régóta nem érzett ilyen ólmos fáradságot a tagjaiban. Kellemetlen érzéseket keltett benne, de mint mondták, már a forrás párája is jótékonyan hatott a lélekre és energiával töltötte fel a megfáradt, beteg testet. Perselust alig észrevehető melegség kezdte eltölteni. Még mindig tartott egy kicsit az előtte reszkető nőtől, aki most olyan szépnek tűnt kócossága és az arcára száradt vér ellenére is.
Kicsit összeszedte magát, levette talárját, feltűrte ingujját és ismét a karjába vette őt. Undorodva nézett a bal karján feketéllő Sötét Jegyre. Pár lépéssel a víznél termett, majd belegázolt. A hűvösség lassan kúszott fel a lábán, eláztatva ruháját, de ez most nem érdekelte. Már derékig állt a vízben, mikor óvatosan lejjebb engedte terhét. A nő felsikoltott, amint a víz hozzáért a bőréhez. Ha Perselus nagyon odafigyelt még egy kis sistergést is hallott. Úgy gondolta, hogy Deborah most nagyon szenvedhet. „Nem csoda, biztosan nem szeretheti az ilyen fajta vizet. Gondolom ez olyan lehet neki, mint a szenteltvíz.” Rezzenéstelen arccal, erősen tartotta a nőt, aki egyre jobban kapálódzott, de ezzel csak azt érte el, hogy még inkább vizes lett.
A sikolyok egyre halkabbak lettek, a kapálózás már csak néhány kétségbeesett vergődésnek tűnt a hosszú percek alatt, amíg Perselus a vízben tartotta a lányt. Érezte, hogy teste már alig remeg. Immár ő is nyugodtabban figyelte, ahogy a vér lassan lemosódik lágy hullámokban a megviselt arcról. Estrelle haja végigcsiklandozta a karját, ahogy a folyó vizén lebegett. Fáradt sóhaj szakadt fel belőle. Sikerült. Deborah feladta. Legalábbis nagyon úgy tűnt. A nő arca ismét kisimult, egyenletesen vette a levegőt, annak ellenére, hogy a hideg víztől libabőrödzött.