23. Fejezet
A bál

Sokat gondolkodott az előtte álló megpróbáltatásokon. Maga sem tudta pontosan, hogy mi is vár rá, de igyekezett minden erejét összeszedve a feladatára koncentrálni. Dumbledore ugyan mindent megosztott vele, amit tudnia kellett, mégsem volt nyugodt. Egyre izgatottabbá vált amint közeledett a szombati bál.
De ez a nap is elérkezett, hiába hátráltatta volna. Tudta, hogy némely tanár már neki kezdett a Dumbledore által kért feladatok teljesítésébe, így ő sem futamodhatott meg. Kíváncsi volt ugyanakkor, hogy Perselusnak hová kell mennie. „Vajon honnan szerzi be a tükröket?”
Február végéhez képest elég enyhe idő köszöntötte a kastély lakóit. Kedvtelve nézett végig a napkelte sugaraitól csillogó víztükrön. A fák ágait megnyugtatóan mozgatta a friss szellő. Az aprócska leveleket és rügyeket aranyos derengésbe vonta a fény. Estrelle érezte a természet ébredését a tél után. Kedve lett volna a kis tisztáson, ahol állt, táncra perdülni. „De hát miért ne tehetném meg?” Dacára a kicsit hűvös levegőnek, ledobta fekete talárját és először csak lassan, majd egyre nagyobb beleéléssel kezdett táncolni. Karjai maguktól találták meg a legkecsesebb mozdulatokat.  Hosszú, kék ruhájába bele-belekapott az egyre langyosabb szél. Estrelle mosolygott. Fekete haja uszályként siklott utána. Arcát a fény felé fordította, lábujjhegyre emelkedett, nyújtózkodott, tekergett.
Érzékeit egyre inkább elzsongították a természet hangjai. Érezte a fák, a bokrok, a fény pulzálását. Apró madarak adták neki csicsergésükkel a ritmust. Fáradhatatlanul forgott, a talajt alig érintve lépkedett. Egyre hangosabban hallotta a természet hívó hangját. Úgy érezte, engedelmeskednie kell neki...
 
 
Érezte, hogy figyelik, de nem törődött vele. Most minden őt figyelte. Nem érdekelte semmi más, csak a tánc és a mozdulatok harmóniája. Teljesen levetkőzte rideg magatartását. A tisztást pulzáló, meleg, barátságos energia töltötte be. A karcsú női alak pedig csak forgott. Kinyújtott kezéből energia szökellt az ég felé. Fel sem fogta, hogy az előbb még rügynek számító levelek körbetáncolják őt a nyári szélben. Az erő pedig körbefonta először a testét, majd az egész tisztást. Elvonultával illatozó virágok, teljes díszükkel pompázó fák maradtak.
Estrelle fáradtan, de feltöltődve, boldogan huppant le a smaragdzöld fűbe. Ahogy körbenézett, mosolyogva vette tudomásul, hogy az erdő nyári arcát mutatja felé, ameddig csak elért a varázslata. Nem tudta, hogy ilyenre is képes. Fogalma sem volt, hogy honnan tud ilyet. A lényeg az volt, hogy pillanatnyilag elfeledhette minden gondját. Olyan boldogság töltötte el, hogy hangosan felkacagott mikor egy picinyke lepke tovalibegett a mutatóujjáról.
*
Piton hitetlenkedve nézte a lányt. Nem akart utána jönni, de egyszerűen nem tudott ellenállni neki. Ahelyett, hogy ő is azon törte volna a fejét, hogy miképpen fog eljutni a kért tükrökig, teljesen a nő varázsa alá került, és legnagyobb döbbenetére ezt nem is bánta. Csak figyelte a karcsú alakot, amint úgy hajladozik, mint a nyári szélben a fűszálak. Először csak a tánca szépségét látta, aztán a vékony, kék ruha alatt mozgó izmokat, a csípő lágy fordulását...
Kínzó vágy öntötte el minden porcikáját, mégsem mozdult a nő felé. Nem akarta megtörni ezt a bizsergető varázst. Csak nézni akarta még, tovább és tovább... Elvesztette az időérzékét is. Fogalma sem volt róla, hogy mióta ácsorog a fák árnyékában, mikor megérezte a nagyfokú mágiát áramlani a szélben. Megdöbbenve látta, hogy az imént még csak rügyeit bontó fák immár teljes pompájukban hajladoznak Estrelle -lel.
Szíve egy percre ellágyult amint meghallotta a gyöngyöző kacagást, de ismét megkeményítette magát. A varázs megtört, ő pedig távozott, de lelke egy darabkáját a tudta nélkül végleg otthagyta annál a tüneménynél.
*
Az iskola ismét egy felbolydult méhkashoz kezdett hasonlítani az este közeledtével. A diákok izgatottan várták az álarcosbál kezdetét. Két héttel ezelőtt közölte az igazgató, hogy mindenki készüljön jelmezzel, hiszen egy álarcosbál sokkal izgalmasabb. A lányok az utolsó simításokat végezték a ruháikon. Sokan még reggel is felpróbálták, hogy ténylegesen jó fogak-e kinézni bennük.
Estrelle lopva megmosolyogta néhányukat, ahogy a folyosón is ezekről sugdolóztak. „Bezzeg mikor én is ilyen idős voltam, soha nem készültem örömmel ezekre a bálokra... Ha jobban belegondolok, el se mentem egyre sem. Na persze, nem volt kivel... Azt hiszem mindenki tartott tőlem.” Kicsit elszontyolodott a régi emlékek hatására. Felidéződött benne, ahogy a klubhelységük felé menet azért mindig bepislogott a nagyterembe és pár percig lopva nézegette a táncoló, nevetgélő párokat. „Ostoba időpocsékolás!” - legyintett rá ilyenkor és a tanulnivalókba mélyedt. De igazából arra vágyott, hogy egyszer őt is elhívja valaki egy bálba, hogy ő is táncolhasson a színes forgatagban. Szomorúan hallgatta alvást színlelve szobatársnőit, akik jóval éjfél után másztak be ágyukba - vagy mint hetedikben, vissza sem jöttek egész éjszaka...
A mai estével kapcsolatban sem tudta, hogy mit gondoljon. Hol el szeretett volna menni, hol a pokolba kívánta az egészet. Most azonban köteles volt megjelenni. Az igazgató megkérte, hogy mint a Roxfort vendége, tisztelje meg jelenlétével az estét. „Na persze, megtisztelni...”
Reggeli jókedve azzal fenyegetett, hogy végleg eltűnik. Fáradtan tért vissza ebéd után a szobájába. Nem tudta, hogy a rajzolás, vagy a reggeli mágiahasználat fárasztotta-e ki annyira, de csak arra volt ereje, hogy ledobja talárját és belezuhanjon az ágyába. Még mindig a mélykék ruha volt rajta, aminek szoknyarésze most legyezőként terült szét takaróján.
Egy darabig még a bálra, azon túl pedig a hajnali indulásra és a megpróbáltatásokra gondolt, aztán elnyomta őt az álom.
 

Tom Rowle Denem, alias Voldemort
 
Ruhasuhogás. Távoli kacajok. Halk zene. Energiával, mágiával telt levegő.
-         Hol vagyok? Olyan jó itt...
Ahogy kinyitotta a szemét fekete, álarcos forgatagban találta magát. Ott állt egy impozáns terem közepén. Körülötte velencei maszkot és gyönyörű, fekete ruhákat viselő párok keringőztek a lélekig ható zenére, melyet egy láthatatlan kórus éneke tett még csodálatosabbá.* Körbefordult a fáklyákkal megvilágított csarnokban.  A végében egy jelmezekbe öltözött zenekar játszott. Az énekesnő hangja a mugli operában
 is megállta volna a helyét. A dallam bekúszott Estrelle elméjébe, és kellemesen elzsongította azt.
Ajkán apró mosollyal figyelte a táncolókat. A férfiak köpenye elegáns ívben követte a nők hosszú szoknyájának libbenését. Gyönyörűnek találta őket. Mind egységesen mozogtak, mintha csak egy koreográfiát táncolnának. Minden mozdulatukból harmónia, ugyanakkor energia áradt. Fekete ruhájukat ezüst és arany hímzések díszítették.
Hátat fordított a zenekarnak. Érezte, hogy a látszat ellenére mindenki őt figyeli az álarcok mögül, de ez nem zavarta őt. Lenézett magára. Még mindig a sötétkék ruha volt rajta, mely kiemelte nőies alakját. De most mégis kicsit más volt. Ünnepélyesebb, egészen kicsit jobban díszített, az alkalomhoz illő. A terem másik végében egy magas alak emelkedett fel egy díszes székről és indult feléje kinyújtott jobbjával. Sötétzöld szemei rabul ejtették Estrelle pillantását. Tekintete végigsiklott a férfi hullámos, sötétbarna haján, vonzó arcán, csábító ajkán. Kirázta a hideg. Az a pillantás annyi mindent ígért neki! Hatalmat, boldogságot, erőt és mindenek előtt gyönyört.
Elméje ködös mélyén tudta, hogy kivel áll szemben, de nem akart törődni vele. Nem félt. Ő is elindult a fiatal férfi felé kinyújtott karral.  Mindenki kissé meghajtva magát engedett utat nekik, hogy pár lépés után találkozhassanak. Amint kezeik összeértek, Estrelle gerincén mintha enyhe áramütés futott volna végig. Elmosolyodott miközben még mindig a zöld szemekbe nézett.
Amint az egyik erős kar finoman a derekára csúszott és táncolni kezdtek, a zene hangosabban, magával ragadóbban kezdett szólni. Estrelle agyából kitörlődött minden érzelem, kétely, csupán az őt fogvatartó szemekre koncentrált. A többi ember alakját csak elmosódottan látta. Fülében halk hangok suttogtak, mintha egy igézetet mondtak volna...
A férfi hozzásimult. Érezte a benne lüktető félelmetes erőt. Abban a percben mindent odaadott volna, hogy ő is részesülhessen belőle, de ez megmaradt csupán egy vágynak.
-         Estrelle... nem kell annak maradnia, te is tudod... - súgta a fülébe.
Mély hangja végigsiklott a nő bőrén, befolyt a ruhája alá, végigsimogatta. Halkan felsóhajtott. A levegő izzani látszott körülöttük. Feszültség borzolta Estrelle bőrét. Érezte, hogy teste megkeményedik a visszafojtott vágytól.
-         Nem lehet... nem szabad! - suttogta elhalón.
Érezte az állkapcsa és a nyaka közti találkozásnál a lágy, leheletnyi csókokat. A hűvös nyelv végigszántott a bőrén egészen a kulcscsontjáig.
-         Kérlek, engedj el... el akarok menni. - hangjában azonban semmi meggyőződés nem volt.
A férfi halkan belenevetett a nyakába. Ez ismét érzéki villámcsapásként vágott át Estrelle testén. Igazából nem akart elmenni. Folytatni akarta...
Mégis kinyitotta a szemét. A baldachinos ágya tetejét nézte. Szinte megsüketítette a hirtelen csend. Aztán ráeszmélt, hogy mégsincs teljes csend. Fülében még ott visszhangzott a gyönyörű muzsika.
-         Voldemort... - súgta bele a félhomályba vágytól reszkető testtel.
 
*
Már nem sok idő volt a bál kezdetéig, ezért gyorsan felöltötte estélyi ruháját. Ahogy a tükör előtt fésülte hosszú, dús haját, tudatosult benne, hogy egy eddig soha nem látott nyaklánc van fehér nyakában. Hitetlenkedve érintette meg, de nem volt káprázat. Az ezüst nyakék egy kétfejű kígyót formázott, melynek bal feje a jobb oldali nyakát harapta, aminek feje így épp az Estrelle két melle fölötti hajlatban nyugodott. Két pár smaragdzöld gyémánt hunyorgott az esti félhomályban. Négy zöld lámpácska a fehér bőrön.
Csodálatosan szépnek találta őket, annak ellenére, hogy legszívesebben rögtön leszakította volna magáról. Nem akarta elhinni, hogy a fekete mágus ajándéka. Az igaz, hogy már többször találta magát öntudatlan állapotában egy másik síkon, ahol Voldemort játszadozott vele, de a sebeken és a három jelen kívül más maradandót még nem kapott tőle. A hűvös nyakék azonban igenis valósan nehezedett mellkasára.
Tökéletes sminket varázsolt magára és pár pálcamozdulattal néhol feltűzte haját, miközben még mindig a nyakéket bámulta. Keze rákulcsolódott az ezüstös láncra, de nem tudta letépni. Pontosabban nem akarta. Lemondóan fordult el a tükörtől. „Mi van velem?! Miért változtam meg ennyire? Voldemort egy gyilkos! Miatta vesztettem el már annyi mindent! És nem csak én! Családok dőltek nyomorba, emberek haltak meg a kezei által és én az álmomban Rá vágytam?!  Undorító vagyok! Ez azt jelenti, hogy én is olyan leszek... mint Ő? Hogyan kívánhattam?! Persze, az érzékeimet csapta be. Ezt bizonyítja az is, hogy fiatalkori alakjában jelent meg. Tom Denem... Vajon a halálfalói tudják, hogy a rettegett vezérük is csak egy félvér, aki a semmiből kapaszkodott fel? Nem valószínű. Az ő bizalmuk is megrendülne az Urukban. A sors kegyetlen fintora, hogy az aranyvérű Mardekár Malazár utóda sem lett más, csak egy félvér, aki ugyanúgy őse elveit hangoztatja... persze egy kicsit más perspektívából... Vajon büszke lenne rá?”
*
„Már megint egy idióta bál! Nem tudom mit esznek ebben a diákok... és sok felnőtt! Annyira felesleges időpocsékolás, ráadásul ma kell indulnom arra az átkozott helyre a tükrökért! Semmi kedvem itt rostokolni, miközben az útra kéne felkészítenem magam. De persze mindenkinek kötelező a megjelenés a tanári karból, mint mindig! Ez annyira...”
De Piton nem tudta befejezni a gondolatát, ugyanis a Mardekár asztalánál kisebb csődületet vélt felfedezni, ahonnan hangos szóváltás is hallatszott. Bár nem sok kedvvel indult háza diákjaihoz, azért a kötelességét soha nem mulasztotta volna el. És amúgy is kicsit mintha büszkeség töltötte volna el, ha erre az asztalra, és ravasz tanulóira nézett. Azt mondják, hogy ő kivételezik a diákjaival a másik három házzal ellenben. Nos, ezt nem mondta soha senkinek, de egyet értett vele. Hogy miért részesítette őket előnyben? Egyszerű, hiszen a többi ház így is úgymond összefogott ellenük, és néhány kedves kollégája sem rejtette véka alá a véleményét... Ki jutalmazta volna őket, ha nem ő? Ki adott volna esélyt a házkupa elnyerésére, ha nem ő? És amúgy is, háza az agyafúrtságról volt híres, ő pedig néhány dolog felett még hajlandó is volt szemet hunyni, hogy diákjai kicsit kiélhessék ezt a tulajdonságukat.
-         Mi folyik itt, ha szabad kérdeznem? - lépett oda az egybegyűltekhez.
-         Piton professzor, Potter...
-         Á, Potter ismét nem bírt magával...
-         De profeszzor...
-         Maradjon csöndben, Miss Granger! Potter, ismét rosszalkodunk? Már gyanús volt, hogy ilyen sokáig nyugton tudott maradni... Draco, mondd el, ezúttal mi történt!
-         Ez itt nekem akart támadni, amiért megjegyzést tettem Granger ruhájára. Pedig én nem mondtam semmi rosszat, csak az igazságot. - mosolyodott el gúnyosan a szőke fiú arcának felső harmadát fedő maszkja mögött.
-         Köszönöm, Draco...
-         De Piton professzor nem is igaz...
-         Weasley! Harminc pont a Griffendéltől a kisasszony és a maga tiszteletlensége miatt, amiért belevágott egy tanár beszédébe... és Potter, még húsz pontot levonok a minősíthetetlen viselkedéséért. A jövőben elvárom, hogy jobban uralkodjon a kamaszos érzelmein!
A tanár további szó nélkül otthagyta a társaságot, mire a mardekárosok elégedett vigyorral visszaültek asztalukhoz és még sokáig kárörvendően nevettek a történteken.
*
Harry ökölbe szorult kézzel meredt Malfoy hátára. Barátainak kellett visszarángatniuk helyükre a rocksztárnak öltözött fiút. Gyűlölte az egész bagázst, de főleg Piton iránt ismét az egekbe szökött az utálata. A dühtől alig hallotta, hogy a nadrágján lévő lánc hangos koppanással ütődött a hosszú padhoz amint barátai lenyomják a helyére. Rettenetesen forrongott. Malfoytól már megszokhatta volna az ilyen szemét húzásait, tudta, hogy nem fog megváltozni, de valahol remélte, hogy Piton kicsit normálisabb lesz vele az okklumenciaórák hatására, amiket nemrég kezdett el venni vele Voldemort esetleges támadásait megelőzendően, és persze azt hitte az is enyhítő körülmény lesz, hogy a nyáron ő is ott volt a Grimmauld téri főhadiszálláson. Rájött, hogy hiú ábrándokat kerget, hisz a tanár mindig is utálni fogja azokért a dolgokért, amiket nem is ő, hanem az apja követett el még fiatalként ellene. Néha persze kedve lett volna tápot adni ennek a gyűlöletnek, de mindig észbe kapott, hiszen az egyik tanárát azért mégsem átkozhatta meg a nyilvánosság előtt, akkor biztosan repülne a Roxfortból és Dumbledore is csalódna benne... Bár az utóbbi időben vele is kicsit bizalmatlanabb lett, amiért nem nézett feléje.
Ilyenkor legszívesebben elrohant volna Siriushoz, hogy csupán a jelenlétével megnyugtassa, vagy együtt szapulják a bájitaltan tanárt. Borús gondolataiból Hermione térítette magához, amint hozzáért a karjához.
-         Harry, ne törődj vele! Én már megszoktam. Nem kell, hogy foglalkoztasson, hogy mit mond Malfoy!
-         De Hermione, lényegében lekurvázott!
-         És akkor mi van? Pukkadjon meg! Ha engem annak tart, akkor Pansyt minek? Egyébként jó a jelmezed! - mosolyodott el végül a lány mentve a helyzetet.
Harry végignézett fekete, szegecsekkel és felvarrókkal díszített, kopott bőrdzsekién, szaggatott farmerén, fekete, acélbetétes bakancsán, és feliratos pólóján, haját pedig kicsit még jobban felborzolta, bár az már így is az ég felé állt minden egyes szálával.
-         Kösz, te sem nézel ki rosszul. - mosolygott vissza halványan végigmérve a lányt, aki piros és aranyhímzésű kimonójában gésának öltözött. Haját ezen az estén szoros, sima kontyban viselte, arcát pedig ki is festette egy kicsit. - Igaz, Ron? Ron?!
A vörös fiú, aki matrózruhában feszített, folyamatosan egy irányba bámult. Harry zavartan követte a tekintetét, ami az egyik griffendéles lányon nyugodott.
-         Ja, ja! Igazad van Harry. - fordult végül vissza barátaihoz. - Tényleg csini vagy.
*
„Mégis mi a fenét képzel magáról ez a korcs? Még mindig a gyengélkedőn lenne a helye... sőt, már rég el kellett volna takarodnia, erre meg van pofája megjelenni a bálon! De hát... végülis nem az én bajom lesz, ha lelepleződik. Neki kell majd menekülnie!” - mosolyodott el a fekete taláros férfi, amint visszaült a tanári asztalhoz a kis incidens után. Tekintetét még mindig gunyorosan mosolyogva a bejárat közelében ácsorgó maszkos, nyúlánk férfire függesztette, aki hol az előcsarnokot, hol a diákokat leste fekete-arany maszkja mögül, ami szabadon hagyta szépívű száját.
Végül unottan végignézett tanártársain, akik ugyancsak különféle mintázatú és formájú maszkokat viseltek és elmélyülten beszélgettek az igazgatóra és a megnyitóra várva. Gúnyosan megmosolyogta Bimba törtfehér, hosszanti csíkos ruháját, amiben egy termetes hagymának nézett ki. Flitwick valami cirkuszidomár-félének öltözött, még egy kis ostort is viselt az övéhez kötve. Tekintete tovább siklott McGalagonyra, aki fehér köpenyében, egy gyógyítóra hasonlítva is megőrizte szigorúságát és tartását. „Legalább ő valami normális jelmezt talált ki... Nem úgy, mint Hagrid a nevetséges bohóc szerelésében... Ő amúgy is egy vicc, nem hogy így... Szánalmas!” A következő pillanatban azonban méginkább megrökönyödött. Először fel sem ismerte a közeledő Dumbledore -t, aki valami mugli katonának öltözött. Terepszínű egyenruhájában, barna bakancsával, és elől összefogott szakállával egyenesen megdöbbentően festett. Néhány diák is oszthatta a véleményét, ugyanis feltűnően sokáig bámulták a jókedvű igazgatót. A mellette lépkedő Luciant szinte észre sem vették, pedig ő sem volt egy utolsó látvány fekete köpenyében és szerelésében, amit kerek karimájú kalapja, vékony vívó kardja és a szeménél kivágott selyemcsík tette teljessé. Néhány diák mosolyogva suttogta oda társainak, hogy „Tiszta Zorró!”.
„Hát ez röhej! Ezt nem hiszem el!” - gondolta Perselus. - „És ezen gazdagodnak meg a boltosok... De legalább a zene normális... eddig. Az nem is olyan rossz.” Addig épp egy The Cure szám ment, utána pedig egy ismeretlen szám akkordjai töltötték be a nagytermet mágikusan felerősített hangerővel, miközben az igazgató és a másik tanár elfoglalta a helyét, a nagyterembe egy újabb jelmezes alak lépett. Piton pedig rajta felejtette a szemét.
*
„Hmm... Lacuna Coil: Senzafine... Erről a számról neveztem el a hollómat!” - mosolyodott el a belépő Estrelle amint felismerte a spanyol szövegű számot. Egy pillanatra megállt a terembe levezető pár lépcsőfok tetején, hogy körbehordozza tekintetét az összegyűlteken, majd a lépcső alján hozzálépő férfihez fordult csodálkozó tekintettel.
-         Sirius! - suttogta - Te mit keresel itt? Még felismernek!
-         Drága Estrelle, nem hagyhattam ki ezt a csodás összejövetelt! Utoljára diákkoromban voltam roxforti bálon, amik messze földön a legjobbak szoktak lenni! - nyújtotta felé jobb karját a férfi, amit a nő el is fogadott. - Meg aztán Remus is itt van. És ha ő lejöhetett, akkor én miért nem? Ne aggódj, nem fognak felismerni, azért van a maszk. És persze Harryt is látni szerettem volna jelmezben, hogy rólad már ne is beszéljek... - mosolyodott el pimaszul végigmérve őt és a tanári asztal felé vezette partnerét.
-         Rendben, de azért örülnék, ha óvatos lennél.
-         Ez csak természetes!
Estrelle csak egy rosszalló, hitetlenkedő pillantásra méltatta barátját, aztán ő is a tanárokra emelte tekintetét.
Miután mindenki elfoglalta a helyét, Dumbledore szokatlan szerelésében szólásra emelkedett.
-         Üdvözlök mindenkit a soron következő roxforti jelmezbálon. Látom mindenki talált magának megfelelő ruhát és partnert az estéhez. Mielőtt azonban kezdetét venné a bál, csillapítsuk éhségünket az ínycsiklandó fogásokkal. Megjegyzem, a házimanók, mint mindig, most is derekasan kitettek magukért, ne hagyjuk hát, hogy kárba vesszen áldozatos munkájuk! Jó étvágyat! - tapsolt egyet, mire az asztalokon káprázatosan sokféle, finoman gőzölgő étel jelent meg.
Egy percen belül evőeszközcsörgés és halk moraj váltotta fel a terem csendjét. A zene kicsit halkabban szólt. Estrelle mosolyogva ült Remus és Sirius között, aki folyamatosan vicceket mesélt, ezzel megakadályozva őt az evésben.
-         Hagyd már abba! Nem bírom! - suttogta összeszorított szemekkel. - Remus, szólj rá... könyörgöm!
Lupin azonban csak mosolygott azzal a szelíd mosolyával és a tányérjába bámult. Örült neki, hogy barátai között rendeződtek a dolgok. Sirius mindent elmesélt neki, hiszen ő csak részleteiben ismerte a történteket. Hirtelen kicsit elszomorodott, ahogy a múltra gondolt. Igen, volt egy idő, mikor többet érzett Estrelle iránt, de Siriusra való tekintettel ezt is el kellett fojtania magában, mint már annyi más érzést életében. Ha gonosz akart lenni magához, akkor azt mondta, hogy ez már elég jól megy neki. Néha mindent megadott volna egy társért, aki gondoskodik róla, ha baj van, vagy csak ha fáradt... aki előtt nem kell titkolnia semmit... „Talán egyszer... egyszer lesz egy nő, aki mindezt megteheti értem... talán...”
-         Sirius, most már hagyd enni! Nem akarok senkit elkedvteleníteni, de most igazán szüksége lesz az energiára. Na meg a végén még elfogy szegény...
-         Remus, te kis gonosz... - nézett végig barátján. - Egyébként jó a jelmezed, hol szerezted?
-         Egy mugli orvostól, akit még régebbről ismerek. Korábban műtős volt, és ez a ruhája megmaradt raktáron. - nézett ő is végig a halványzöld rövid ujjún, nadrágon, sapkán és az álla alá tolt maszkon.
-         Tényleg olyan vagy, mintha egy beteg mellől rángattak volna el.- kontrázott Sirius.
-         Azért nem kerülnék a kezeid közé...
-         Kösz, Estrelle. Ezt megjegyeztem. - válaszolt tettetett sértődöttséggel.
-         Jól van, ne haragudj, csak vicceltem.
További engesztelési kísérleteit az ismét szólni kívánó igazgató szakította félbe. A teremben egy pillanat alatt csönd lett, a tányérok, a rajtuk lévő ételmaradékokkal együtt eltűntek.
-         Nos, most, hogy már mindannyian elvertük éhünket, engedjétek meg, hogy bemutassam a zenekart, akik a mai talpalávalót fogják szolgáltatni: A Holdimádók! Kérlek, köszöntsétek őket nagy tapssal!
A diákok lelkesen tapsoltak a híres formáció megjelenésekor, akikről köztudott volt, hogy rengeteg számot feldolgoztak különféle előadóktól, még akár a muglivilágból is saját szerzeményeik mellett. A különlegességük mégsem ez volt, hanem hogy az énekesnő és az énekes hangja teljesen olyanná tudott válni, mint akik az eredeti számokat játszották.
A zenekar mosolyogva felvonult a kis színpadra a terem bal fala előtt és elfoglalták helyüket.
-         Na Remus, hogy tetszik a nevük? - mosolygott bele a poharába Sirius.
-         Igazán találó.
-         Ez egy vidám nap. A kétségeket kérem mindannyiótoktól, hogy feledjétek el erre a pár órára és élvezzétek az est hátralevő részét. A bál, tekintve a híres zenekar jelenléte miatt fél kettőig tart, de akkor... - emelte fel a hangját, miután a diákok boldog pusmogásba kezdtek-... megkérnék mindenkit, hogy ténylegesen térjen vissza a saját hálókörletébe! Köszönöm. Vegye hát kezdetét a bál! Jó szórakozást! - foglalt helyet az Igazgató miután a hosszú asztalokat a falak mellé intette, és a táncparketten kívül mindenfelé kerek, többszemélyes asztalok jelentek meg.
A zenekar közben hangolt, a diákok egy része pedig kíváncsian a színpad elé sétált. Az első szám egy Texas feldolgozás volt, az In Demand. Több pár kezdett el jókedvűen táncolni, egyesek pedig együtt énekeltek az együttes hölgy tagjával.
Estrelle még jól emlékezett a szám eredeti klipjére is, ami a zenével együtt is nagyon tetszett neki. Még Siriusszal együtt látta először. Valamiért nagyon imponált neki a klipben szereplő, karakteres férfi annak ellenére, hogy idősebb korosztályhoz tartozott, és ahogy eszébe jutott a benzinkútnál a tangójelenet, megint megborzongott. Szinte látta maga előtt a szenvedélyes mozdulatokat...
Ábrándozásából Sirius zökkentette ki, mikor táncolni hívta.
-         Emlékszel a klipjére? - kérdezte már a parkett felé tartva.
-         Persze! - mosolyodott el.
-         Akkor készülj, mert most jön az a rész!
-         Sejtettem, hogy ezt fogod mondani!
Mosolyogva, mindenkiről elfeledkezve táncolták el a jelenetet. Több párnak leesett az álla a tökéletesen összhangban mozgó párostól, de ők csak felnevettek a szám végén és együtt indultak vissza a helyükre egy gyorsabb számnál.
-         Megbocsátasz? Még meg kell táncoltatnom McGalagony professzort.
-         Persze, menj csak. - Ő pedig visszaült Remus mellé.
Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Perselus végig árgus szemekkel figyelte Sirius kezét, ahogy tánc közben ide-oda siklott fekete ruháján - illetve a merész ruhakivágáson-, mely szinte teljesen szabadon hagyta a hátát, csupán néhány vékony pánt futott keresztbe fehér bőrén.  Szabadon hagyott karjain azonban nem látszottak a hegek és a Harmadik Jel sem, melynek halvány-vörösen kellett volna átszelnie a nő bal alkarját. Piton valamiféle fedővarázslatra tippelt. A nőt azonban nem érdekelte a férfi szúrós tekintete, ami most a nyakában függő láncra esett, amit valahonnan nagyon ismerősnek talált.
-         Ti sosem változtok. - mosolygott rá lemondóan egy pohár bor mellől Remus. - Nem iszol egyet?
-         Én... sosem iszom... bort. - vigyorodott el titokzatosan.
-         Hú ez most nagyon drakulás volt!
-         Tudom, annak szántam. Én inkább maradok a sörnél. Nem túl nőies ital, de én azt szeretem, ha már választani lehet.
-         Szép a nyakláncod. Honnan van?
-         Ja, kösz... családi örökség. - Fogalma sem volt, hogy most miért hazudik Remusnak, de valahogy úgy érezte, hogy a nyakék már hozzá tartozik, és nem szerette volna levenni, ha kiderül, hogy valószínűleg kitől kapta.
-         Izgulsz? Mármint a küldetéssel kapcsolatban?
-         Azt hiszem igen, bár még nem tudatosult bennem igazán. Majd ha elindulunk. Te hová mész báránybőrért?
-         Nem olyan messze. A Roxfortot körülvevő hegyek egyikén él egy pásztor, attól kérek el egy fiatal példányt. Ironikus mi? Megy a farkas a bárányért...
-         Remus, ne csináld!
-         Pedig ez a z igazság. Na mindegy. Te hová tartasz?
-         Hát... nem tudom, hogy elmondhatom-e, de hát a végén úgyis kiderül! Szóval a Turunel hegyre fehér kecskéért.
-         Ejha, az jó messze van. Legalább egy hónap az oda-visszaút.
-         Tudom, de ami a legrosszabb, hogy legalább egy hétig valaki mással kell együtt mennem...
-         Kivel? - Estrelle csak finoman Piton felé bökött a fejével. - Te szegény! Remélem egyben jöttök vissza.
-         Kac-kac. Siriusnak ne mondd el kérlek, még képes lenne utánunk jönni, csak hogy Pitont sértegethesse azzal a kifogással, hogy megvéd tőle.
-         Persze, tartom a számat.
Estrelle ezek után csöndben kortyolgatta a sörét és az előtte álló lehetséges megpróbáltatásokon járt az esze. Mosolyogva figyelte, ahogy Sirius McGalagonyt pörgeti, majd felé kacsint. Belül azonban már sokkal borongósabb hangulata volt. Miután Remus Harryék felé indult, egyedül üldögélt egy darabig. Mielőtt azonban sötét gondolatai teljesen magukkal ragadhatták volna őt, egy férfihang szólította meg. Meglepődve fordult a mellette helyet foglaló tanár felé.
-         Szervusz Lucian, rég beszélgettünk.
-         Így igaz. Sok dolgom volt az utóbbi időben.
-         És... sikerrel jártál a „küldetéseiden”?
-         Úgy ahogy, de erről tudod, hogy nem beszélhetek.
-         Persze, egy lycon* nem fedheti fel csak úgy a titkait...
-         Estrelle, kissé csípős hangulatban vagy ma.
-         Szó, ami szó, nem vagyok túl nyugodt mostanság.
-         Igen, érzem. A levegő körülötted elég feszülten hullámzik.
-         Te ezt látod is, vagy csak érzékeled?
-         Ha nagyon odafigyelek, akkor látom is. Te is meg tudnád csinálni, de mindegy, nem ezért jöttem. Beszélnünk kell. Ha lehet, egy nyugodtabb helyen.
-         Rendben, Mr. Zorró, mutassa az utat! - mosolyodott el.
-         Jaj, ne kezd már te is! Csak ez a jelmez maradt a boltban, oké?
-         Jó, jó. Menjünk!
A tanároknak fenntartott hátsó ajtón keresztül távoztak. Lucian egy hosszú, fáklyákkal megvilágított folyosóra vezette, majd az egyik ablakbemélyedésbe húzta a nőt.
-         Szóval, hallottam, hogy mi történt, mikor McGalagony helyettesített engem a gyakorlásodnál. Sajnálom, hogy nem lehettem ott. Remélem, ha visszajössz, tudjuk folytatni a gyakorlást!
-         És ezért kellett kijönnünk ide?
-         Nem, van egy sokkal fontosabb dolog is...
-         Éspedig?
-         Ez. - mutatott a holdfényben csillogó kígyós nyakláncra.
-         Mi?
-         Tudom, hogy honnan van. Látom az auráján. Rettentően gonosz a kisugárzása. Megfertőz téged!
-         De hát ez már régóta megvan nekem...
-         Ne hazudj, Estrelle! - ragadta meg a bal csuklóját. - Tudom, hogy Voldemorttól van! Ne kérdezd honnan, de tudom. Ő téged akar, és a nyaklánc egy eszköz ahhoz, hogy még közelebb férkőzhessen hozzád! - Olyan hirtelen engedte el a nő karját, mintha égetné.
-         Mi az isten vagy te, valami átérző, vagy mi?!
-         Nem. Csupán egy vérfarkas és barát, aki megpróbál megvédeni.
-         Nekem nem kell, hogy megvédjenek! Meg tudom védeni magamat is!
-         De Estrelle, kérlek hallgass rám! Vedd le a nyakéket, amíg tudod! A hatalmába fog keríteni! Voldemort rá fog venni, hogy elmenj hozzá, és akkor minden el fog veszni! Figyelj rám!
-         Lucian, te megőrültél! Nem szúrt meg valami növény a kóborlásaid közben, amitől hallucinálsz? Ez csak egy lánc! Azért, mert kígyót formáz, már nem kell egyből rosszra gondolni. Ha tudni akarod, én kedvelem a kígyókat. Mindig is kedveltem, és most ha megbocsátasz...
-         Estrelle! Higgy nekem! Láttam már olyat, akit az ilyen nyaklánc az őrületbe kergetett!
-         Lucian, hagyj békén! Ostobaságokat beszélsz. - fordult még vissza, majd visszatért a nagyterembe, bár már nem volt túl sok kedve az estéhez. Csak pihenni akart megfeledkezve a gondjairól.
Mikor visszaért, pont egy japán rockszámnak játszották az utolsó sorait, utána pedig egy jól ismert szám diszkósabb remixe következett. Egy percre megállt a fal mellett és csak nézte a táncoló fiatalokat, miközben halkan a szám szövegét énekelte.
“It’s the dark night of my soul
And temptation’s taking hold
But through the pain and the suffering,
Through the heartache and trembling...
I feel loved! I feel loved!”
 
„Lelkem sötét éjszakája ez,
Amikor a csábítás magával ragad,
De a fájdalmon és szenvedésen keresztül,
A szív bánatán és reszketésén keresztül...
Úgy érzem, szeretnek! Úgy érzem, szeretnek!”
 
 
Régen hallgatta ezt a számot és most kellemes emlékek idéződtek fel lelki szemei előtt. Még élénken élt benne, mikor Magyarországon a Depeche Mode klubban erre a számra táncolt egyik ottani barátnőjével néhány éve szilveszterkor. Most ugyanúgy átjárta az az ismerős, jóleső érzés, mint akkor. Fel sem fogta, hogy közben ugyanúgy táncra perdült, nem foglalkozva környezetével.
Piton sokáig figyelte őt velencei maszkja mögül egészen addig, amíg Sirius furcsán csillogó szemmel ismét fel nem tűnt a lány mellett. Erre úja eltöltötte az a szokatlan, kicsit szorító érzés, ezért inkább elindult a diákok között, hátha levonhat pár pontot.  „Szánalmas, hogy csak ez maradt nekem...”
A tanulók egyre oldottabb állapotba kerültek. Este fél tizenegykor elküldték az alsó két évfolyamot, így a többieknek elég nagy mennyiségű vajsör és bólé maradt. Néhány fiú már kissé kapatos állapotban forgatta táncpartnerét. Dumbledore kedvtelve nézett rajtuk végig. „Egyszer-egyszer megengedhetik maguknak, főleg ilyen sötét időkben...”
A tanári kar is egyre feltűnőbben vigyorgott, és még a mindig határozott és szigorú Piton is érezte, hogy egy kicsit a fejébe szállt az elfogyasztott Lángnyelv Whisky, de nem bánta. Ma már semmi sem érdekelte. A hangos, pörgős zenétől, az egyre fülledtebb levegőtől kicsit megfájdult a feje, ezért inkább a földszinti folyosókat járta, hogy kijózanodjon. Az egyik fordulóban majdnem összeütközött egy díszes felöltőt és maszkot viselő alakkal.
-         Black, jobban is odafigyelhetnél!
-         Ugyan már, hagyd ma ezt a szigort Pipogyusz! - küldött felé egy kissé kapatos vigyort, majd további beszólás nélkül folytatta útját a nagyterem felé. A bájitaltan tanár meglepődött ezen, de nem foglalkozott vele tovább, mivel az egyik kiszögellésben megpillantotta Estrelle -t az ablakpárkányon ülve. Az amúgy is rövid szoknya így még feljebb csúszott láttatni engedve a nő hosszú, üvegszálas harisnyába bújtatott lábait.
-         Miss Lioncourt, nincs egy kicsit hideg az ilyen ruhához? - lépett oda hozzá látva, hogy kicsit didereg. Estrelle meglepődött, hogy nem hallotta a megszokott gúnyos élt a férfi hangjában, ezért kedvesen rámosolygott.
-         Ne féljen, Perselus, nem fogok megbetegedni.
-         Akkor megnyugodtam. Ugye, nem bántotta Black? - kérdezte óvatosan utalva a nő arcán észrevehető apró könnyekre.
-          Nem, dehogy. Csak... á semmi, úgyse értené meg!
-         Biztos ebben? - Nem értette magát. A legszívesebben továbbment volna és egyidejűleg a nővel töltötte volna minden egyes percét. Menekülni akart, de valami ott tartotta.
Estrelle sejtette, hogy az iménti mondatával megsérthette a férfit. Érezte, hogy ma este más. Nem látta rajta a merev tartást, a megszokott szigort az arcvonásain és az olajszín szemeiben. Szemöldökei közt a vékony, mindig látható függőleges ránc is mintha kisimult volna, ahogy ránézett.
-         Bocsásson meg, nem akartam megbántani.
-         Nem bántott meg.
-         Igazán?
-         Igazán.
Percekig néma csöndben fürkészték a másikat.
-         Fél?
-         Nem. Csupán tartok az ismeretlentől. Mindig is tartottam attól, amit nem ismertem, annak ellenére, hogy az elveim szerint „az ismeretlent megismerni, és nem elpusztítani kell”. Édesanyámnak is ez volt az egyik elve.
-         Ők már régen meghaltak, igaz?
-         Igen.
-         Hiányoznak?
-         Nagyon, bár alig ismertem őket. Sajnos kiskorban a gyerekek sok mindent elfelejtenek.
-         Ez igaz... Az én szüleim is meghaltak, de nem sajnálom. Nem hiányoznak, csak ritkán. De csak az anyám.
-         Bántották?
-         Sokszor. Az apám. Nagyon szigorú és kegyetlen volt.
-         Ő is...
-         Igen, Voldemortot szolgálta. Ő is az elsők közé tartozott, akik csatlakoztak Hozzá.
-         Sajnálom.
-         Ne sajnálja, nem ér semmit.
-         Ne mondjon ilyet!
-         Miért?
-         Maga egész életében visszautasította a sajnálatot, igaz?
-         Igen.
-         Miért?
-         Nem volt rá szükségem. Felesleges. Az ember vagy magától áll talpra, és erős lesz, vagy egész életében függni fog attól, aki megsegítette.
-         Tapasztalatból beszél?
Nem válaszolt. Azon is csodálkozott, hogy egyáltalán ennyi mindent elmondott ennek a furcsa nőnek. A kollégái évek alatt nem szedtek ki belőle ennyit, mint ez a nő két perc alatt. Mégis... valahogy kedve volt válaszolgatni neki. Őt tényleg érdekelte, amit mond. Legalábbis nagyon úgy tűnt.
-         Igen?
-         Igen.
-         Mesélje el!
-         Nem.
-         Miért?
-         Mert ez magánügy.
-         Szóval túl mélyen érinti. Vagy csak fél megosztani valakivel?
-         Ne érdekelje!
-         De érdekel.
-         Miért?
-         Nem tudom... Érdekel, valamiért. Maga miatt, azt hiszem.
-         Ezt hogy értsem?
-         Sehogy.
-         Mi az, hogy sehogy?
-         Maga minek öltözött?
-         Ne terelje a szót.
-         De terelem. Nincs kedvem erre a kérdésre válaszolni, mint ahogy magának sem volt kedve az enyémre választ adni.
-         Rendben.
-         Szóval, minek öltözött?
-         Hát nem látszik?
-         Nem akartam elhinni.
-         Miért?
-         Nem tudom összeegyeztetni magával.
-         Ennyire nehéz?
-         Ennyire. Maga, mint pap... Furcsa. Hisz Istenben?
-         Olvastam a Bibliát, de nem tudom, hogy mit higgyek. Azt hiszem abban nem hiszek, amilyennek lefesti.
-         De?
-         De azt hiszem, hogy van egy felsőbb erő. Lehet, hogy nem tudatos, egy arc nélküli szellem, ami működteti a világot...
-         Ezt az egész rendszert...
-         Igen.
-         És lelket, mágiát ajándékoz nekünk. És a reinkarnáció?
-         Hmm... létezhet. Olvastam már olyan bizonyított esetekről, amik alátámaszthatják a létezését.
-         Csak abban hisz, ami bizonyított?
-         Többnyire.
-         Miért?
-         Mert szükségem van a realitásra.
-         Maga két lábbal jár a földön.
-         Igen. De néha eltekintek a kötött dolgoktól. A mágia miatt.
-         Mert? Miért pont a mágia?
-         A muglik többségének a mágia létezése is puszta elrugaszkodás a realitás talajától. Ha én is vasakarattal ragaszkodnék az ésszerű dolgokhoz, akkor megtagadnám önmagam. Hiszen én is mágiát gyakorlok, az pedig egyesek szerint nem fér be az ésszerűség határai közé. Érti?
-         Értem.
-         Miért?
-         Mert én is így gondolom, noha én szabadabb felfogásúnak tartom magamat. Azt hiszem, néha álmodozó romantikus is tudok lenni. Gyakran kell visszarángatnom magam a felhők közül.
Piton elmosolyodott, amitől Estrelle -nek gyorsabban kezdett verni a szíve.
-         Ezt ne csinálja!
-         Mit?
-         Ne mosolyogjon!
-         Miért?
-         Mert szokatlan öntől, ilyenkor nem tudok koncentrálni.
-         És az olyan baj?
-         Ha magával beszélek, akkor igen.
-         Mert?
-         Elveszíthetem a fejem.
-         És az olyan baj? - ismételte magát Perselus, és kezdett egyre jobban lenni.
-         Mondja meg maga!
-         Szerintem nem. Egyébként maga is egy élő példa.
-         Mire? - lepődött meg Estrelle a hirtelen témaváltáson.
-         A reinkarnációra.
-         Igaz. - mosolyodott el, majd kicsit összébb húzódott a hűvös levegő miatt.
-         Meg fog fázni.
-         Nem fogok. - válaszolta, de a következő pillanatban Piton már a vállára is terítette saját gombos, derékben szűkített reverendaszerű felsőjét. Így csak egy fehér ingben és egy fekete élére vasalt nadrágban állt a nő előtt zsebre tett kézzel.
-         Köszönöm.
-         Nincs mit.
...