15. fejezet
Mentőakció

Sirius

Egy fekete talárba burkolózó női alak állt az esőmosta utcán. Csuklyája eltakarta arcát, csupán az álla látszott ki alóla.  Már legalább három órája szobrozott egy helyben. Néha idegesen körbejáratta tekintetét, aztán visszafordult a romos házhoz, melynek csorba ablakain tükröződtek az ólomszürke felhők. Kevesen jártak az elhagyatott, lerobbant környéken. Azok, akik mégis a ház mellett haladtak el, azonban kicsit furcsán néztek a szokatlanul mozdulatlan női alakra.
„Hol van már?! Mi tart ilyen sokáig?” - dohogott magában a boszorkány fekete pálcáját markolva. Rosszat sejtett. Majdnem reflexből megátkozta a férfit, aki finoman a vállára tette a kezét.
-         Piton professzor, mit derített ki? - suttogta az egyik mellékutcába követve a magas alakot. Szíve még mindig hevesen dobogott, de a világért sem mutatta volna ki, hogy megijedt.
-         Black valóban bent van. Az informátorok jó munkát végeztek, de most nem tudjuk kihozni onnan...
-         Ne vicceljen, ezért jöttünk!
-         Ha engedné befejezni a mondatot, akkor nem tenne ilyen felesleges kijelentéseket. - szeme ingerülten megvillant. - Sajnálatos módon Blacket igazán jól védik, és nem csak halálfalók, hanem erős varázslatok is. A házban legalább tízen vannak. Tapasztalt halálfalók. Amint láttam, Blacket rendesen megkínozták és legyengítették.
-         De mégis mire kell Voldemortnak Sirius? - bukott ki Estrelle -ből a kérdés.
-         Nem tudom. Ezt még a legközelebbi alattvalóinak sem árulta el, egyelőre. Ki kell várnunk a megfelelő alkalmat, és persze értesíteni kell Dumbledore -t is. Azt kérte, hogy azonnal szóljunk neki, ha valamit megtudunk.
Estrelle tekintete türelmetlenül cikázott ide-oda a férfi arcán.
-         A halálfalók nem kérdezősködtek, hogy miért jött?
-         Nem. Elhitték, hogy csak meg akarom nézni Blacket.
-         Gondolom mindannyian tudják, hogy önök között soha nem volt felhőtlen a viszony... - Piton nem válaszolt. Vonásai kifejezéstelenné keményedtek.
-         Ha megbocsát, akkor én most értesítem Dumbledore -t, addig maga maradjon itt. Ne mozduljon innen! Értette? Meg se forduljon a fejében, hogy magánakcióba kezd!
-         Rendben. - fújt egyet bosszúsan a lány. Majd még egy mérges pillantást vetett a pár lépés után dehoppanáló férfire.
*
„Ajánlom, hogy hamar visszaérjenek a segítséggel! Siriusnak minden perc számíthat!” Majdnem két hete indultak el a Roxfortból, de kettejük között azóta sem változott a hangulat. Piton ugyanolyan távolságtartó és rideg volt, mint megismerkedésükkor, mintha semmi sem történt volna köztük. Bár Estrelle -t ez most kevésbé foglalkoztatta. Még örült is neki, hogy a férfi bezárkózott magába és nem kell annyit beszélnie vele. „Így legalább jobban tudok arra koncentrálni, hogy hogyan fogjuk kiszabadítani Siriust!” Na igen, Sirius. Nem tagadhatta, hogy nagyon félti a férfit annak ellenére is, amit a múltban elszenvedett tőle.
Már egy hete követték Sirius nyomait. Minden megfigyelővel találkoztak, hogy további támpontokat szerezzenek a kutatáshoz. Ekkor hivatta Voldemort Perselust. Ő sem tudta, hogy pont azokra az információkra volt szükségük, amiket közölt hű szolgáival. Siriust ebbe a romos házba szállították át. A terepet Piton elmondása szerint szokatlanul erősen biztosították. Sajnos azt nem sikerült megtudnia, hogy miért. A Nagyúr minden szolgájával csak a terve egy-egy töredékét osztotta meg. Amint mindenki elvégezte a maga részét, úgy álltak össze a darabok. Hiába, Voldemort soha nem bízott teljesen senkiben, még hű csatlósaiban sem.
Estrelle nem bírt tovább egy helyben maradni. Nagyon óvatosan közelebb lopódzott a házhoz. Pitontól nagyjából képet kapott a ház elrendezéséről, és Sirius cellájának helyéről. Lassan a hátsó ajtóhoz került, majd felmérte a terepet. Megkönnyebbülten látta, hogy ott sem áll senki a bejáratnál. Odabentről azonban közeledő léptek és halk beszélgetés zajai szűrődtek ki. A tornác korlátján pár pillanat múlva már csak egy fekete holló ült. A madár sötét szemivel érdeklődve figyelte a kilépő két halálfalót. A két férfi csak egy pillantást vetett a madárra, majd lesétáltak a tornácról, hogy leellenőrizzék a ház környékét. A madár elrugaszkodott a korláttól és mielőtt az ajtó bezárult volna, besiklott a résen.
A házban látszólagos nyugalom uralkodott. Az ablakon túlról szinte be sem hallatszott a muglik autóinak dudálása. Estrelle még mindig madár alakban felrepült az egyik szekrény tetejére, és onnan vette szemügyre a kicsi, szegényes berendezésű konyhát. Szerencséjére senki sem volt benn, csupán két üres bögre állt az asztalon pár újság mellett. „Biztosan az őröké...”
Óvatosan tovább repült a házba vezető rövid folyosón, ahonnan két oldalra egy-egy tágas szoba nyílt. A bal oldaliban az ablak előtt egy kövér, durva arcú férfi hortyogott karba tett kézzel egy díványon elnyúlva. A másik szobából azonban hangok hallatszottak. Először nem ismerte fel a recsegő zaj forrását, de amint a csillárról bekukkantott a potyogó vakolatú helységbe, egy rozoga televíziót látott, melynek homályos képén egy bemondó mondta érzelemmentes, monoton hangon a híreket.
Estrelle -nek olyan érzése volt, mintha lelassult volna az idő a dohos szagú házban. Eszébe jutottak a kislányként átélt vasárnap délutánok, amik ugyanilyen hangulatban teltek. Túl gyanúsnak találta ezt a nyugalmat. Még a legyeket lövöldöző hanyagul heverésző fekete hajú férfi is szinte unottan mondta ki a rovarokra a halálos átkokat.
A szobában a halálfalón kívül még négy társa volt. Az egyik alacsony, sebhelyes arcú férfi egy újságot lapozgatott lábát a vészesen billegő, alacsony asztalkára rakva. Az Estrelle -nek háttal, az ablaknál álló vékony, magas társa azonban feszülten figyelte az üvegen túli világot. „Jesszusom, remélem nem vett észre, mikor megkerültem a tömböt!” A férfiben Antonyin Dolohovot ismerte fel, amint egy pillanatra oldalra fordult.
-         Rookwood, ne bámuld már annyit azt az idétlen zajládát! - sziszegte az egyik szakadt bőrfotelban ülőnek. Az csak megvetően felhorkant pálcáját az ujjaival babrálva. - A Nagyúr nem örülne, ha látná, hogy ennyire nem veszitek komolyan a feladatotokat... - emelte fel kissé reszelős hangját.
-         Antonyin, állítsd le magad! Néha mi is lazíthatunk, nem?
-         De nem akkor, amikor ilyen fontos feladatunk van! Vagy szembe mersz szállni a Nagyúr akaratával? - fordult a többiek felé villámló szürke szemekkel, a mély barázdákkal szántott arcú férfi.
-         Mégis mit vársz tőlünk, hogy álljunk órákon keresztül egy helyben és nézzük a semmit?
-         Pontosan! Ez lenne a halálfalókhoz való méltó viselkedés, ha őrködni köteles! A fegyelem is fontos erényünk a kegyetlenség mellett! Erre büszkének kellene lennetek, sőt örülhettek, hogy egyáltalán rátok bízta a Nagyúr ezt a fontos feladatot...
-         Ezzel most mire célzol? Csak nem fogsz rohanni Hozzá, hogy beárulj minket?!
-         Nem, egyelőre nem teszek ilyet, de elvárom, mint a kihelyezett vezető, hogy jobban végezzétek a munkátokat! - válaszolta túlzottan is higgadtan.
-         Úgyse jön ide senki.
-         Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy az a szenilis vén bolond ott a Roxfortban nem küld az után a büdös korcs után valakit! Hidd el, hogy a volt barátnőcskéje is el fog jönni, hogy kiszabadítsa! - Ezt már kiabálva mondta.
-         Nyugalom! Nem kell feleslegesen marni egymást. Így is elég feszült a helyzet. Nem elég nektek, hogy Black végzett Jugsonnal, amikor elkaptuk? - lökte el magát a faltól az eddig csöndben figyelő nyúlánk, barna, félhosszú hajú negyedik. - Antonyinnak igaza van, nem kellene ennyire ellustulnunk. Megyek és felkeltem Crakot...
Azzal ténylegesen el is indult a másik szobában hortyogó testes férfi felé. Szerencsére nem látta meg a csilláron kuporgó madárt. Pár pillanat múlva a hortyogás abba maradt, de a két férfi nem jött vissza a többiekhez, ott maradtak őrhelyükön.
-         Rodolphus legalább józanul látja a dolgokat. - jegyezte meg Dolohov.
Pár percig csönd volt, csupán a televízió sercegése, meg a legyek tompa koppanása hallatszott, ahogy holtan leértek a padlóra.
-         Vajon igazából mit akarhatott Piton? - tette fel a költői kérdést. Estrelle majdnem leszédült a csillárról ijedtében.
-         Nem hallottad? Blacket akarta megnézni! Emlékszem, akkor alázták meg őt Potterék, amikor csak tudták. Szerintem ha tehetné, rögtön végzett volna vele és Pettigrew -val is, csak hát az egyik a Nagyúr foglya, a másik meg közénk tartozik, hozzá sem nyúlhat.
-         Te tényleg nem használod a fejedet? Piton sokkal agyafúrtabb, mint ahogy mutatja. Nem hiszem, hogy ténylegesen meg is osztaná velünk a jövetelének az okát! Túl régóta ismerem. Na meg persze Luciusszal is elbeszélgettünk róla, ő sem bízik benne. Túl sok a gyanús szál a Professzor körül...
-         Nem vagy te túlon-túl gyanakvó, Dolohov?
-         Annak köszönhetem, hogy idáig eljutottam! Rengeteg alkalommal ennek köszönhettem az életemet is.
-         Rendben, rendben. - zárta le a témát a hosszú, őszes-barna hajú, mogorva képű halálfaló.
-         Addig is, míg meg nem érkezik az a kis szuka, akivel mellesleg hosszan eljátszadoznék, elszórakoztatja majd Blacket Miranda. Úgy tudom, ők is régi ismerősök... - az újságot lapozgató férfi kajánul összevigyorgott az immár kissé higgadtabb Rookwooddal.
-         Igen, elég közeli ismerősök voltak - válaszolta az eddig a legyeket lövöldöző Rabastan, miközben csípőjével egyértelmű mozdulatokat tett.
A többiek elvigyorodtak.
*
Estrelle úgy érezte, eleget hallott. Hangtalanul, vadul dobogó szívvel kapott szárnyra, majd balról megkerülve a két szoba közötti lépcsőt megtalálta a pincébe vezető lejárót. Pár pillanatra meg kellett állnia, hogy megzabolázza őrülten száguldozó gondolatait. Egy másodperc múlva már emberi alakban támaszkodott a falnak. Miranda Martinez, az egzotikus szépségű, spanyol származású, előkelő család egyetlen örököse, a céltudatos nő... Estrelle érezte, hogy rég eltemetett gyűlölete újra fellángol iránta. Bal kezére pillantott, amin egy alig látható hosszú heg halványlott, ha felhúzta talárja ujját. Úgy tudta, hogy Mirandát elkapták és megölték. „Szóval túlélte a ribanc! Majd én...”
Gondolataiból közeledő léptek zaja riasztotta föl. Gyorsan visszaváltozott hollóvá és egy rongyos kabát mögött lapult meg. Rookwood sietett az ajtó felé sietős léptekkel. Látszott, hogy valamit, vagy valakit keres, ugyanis ide-oda kapkodta a fejét.
-         Overno! - mormolta az ajtóra szegezve pálcáját, mire az ki is nyílt. A férfi ingerülten sietett le a rozoga falépcsőkön, így nem vette észre a félhomályban az egyik fok szélén lapuló fekete madarat.
-         Miranda, Rookwood vagyok! - hallatszott a sötétben, mire apró kék és zöld lángok kezdtek táncolni szétszórtan, megvilágítva a falak mentén két oldalt a nyirkos cellákat, melyekben sokhelyütt már csak csontvázak fehérlettek. De Estrelle tekintetét a szemben lévő tágasabb ketrec tartotta fogva, amit a vasrácsokon túl cérnavékonyságú, lassan mozgó vörös, kék, zöld és sárga fénynyalábok hálóztak be keresztül-kasul. Ebben a ketrecben feküdt a szakadt talárú Sirius.
-         Mit akarsz? - hasított a pince hidegébe egy rideg, kimért női hang.
-         Nem jött le senki a pincébe rajtad kívül?
-         Nem. Miért?
-         Mert a rendszer jelezte, hogy egy idegen mágiát használt a házban.
Estrelle -ben megfagyott a vér. „Hogy lehettem ekkora barom?! Miért nem jutott ez az eszembe?! Hiszen annyira nyilvánvaló, hogy valahogy védik magukat!”
-         És ez az én problémám?
-         Na de Miranda!
-         Nem. - válaszolta meg saját kérdését az árnyékból előlépő lélegzetelállítóan szép és csábító nő, akin látszott, hogy érzékisége mögött veszélyes indulatok is lapulnak. „Nem változtál semmit...” - gondolta Estrelle.
Az őszes hajú varázsló nagyot nyelt, amint tekintete lejjebb vándorolt a kigombolt taláron. Mirandán csupán egy rafináltan kivágott, merészen felsliccelt bordó és fekete ruha volt, mely nem sokat takart nőies, bronzbarna testéből.
-         Az én dolgom, hogy megvédjem Blacket. Nektek kell megakadályoznotok, hogy idáig bárki is eljuthasson. Hívjátok le Nottékat az emeletről és kutassátok át a házat, de minket hagyjatok magunkra. Sok megbeszélni valónk van Siriusszal... - mosolyodott el gonoszul. - További kérdés?
-         Nincs, nincs... - hebegte a férfi teljesen elvarázsolódva a nő lágy csípőmozgásától, ahogy levetette válláról a halálfalók köpenyét és hátat fordítva elindult a rab felé.
-         Akkor most menj!
Rookwood megrázta magát és sietősen távozott. Miranda jól tudta, hogy sok férfi így reagál, ha látja őt, vagy megérzi a belőle áradó vonzerőt, és ezt ki is szokta használni.
-         Ismét egyedül maradtunk, drága Sirius... - fordult a földön heverő férfi felé. - Talán folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk...
Miranda egy pálcasuhintására a kába férfi fölemelkedett a földről, majd két erős lánc a falhoz kötözte a kezét. Estrelle -nek lelki szemei elé furakodott a keresztre feszített Krisztus képe, bár nem tartotta magát túl vallásosnak. És Sirius valóban nem nagyon tért el a megjelent képtől. Az abban a pillanatban kettéhasadó szakadt talár és ing alatt jól látható sebek és horzsolások tarkították testét.
A nő odaért a mágikus falhoz, rövid sziszegés után a fénynyalábok szétváltak előtte, majd miután odalépett a férfihoz, vissza is zárultak és felizzottak.
-         Nem tudsz már sokáig ellenállni az akaratomnak! Tudod jól, hogy az Imperius átkomat senki sem tudja sokáig leküzdeni... Ó, máris érzem, hogy gyengülsz... - Lassan odalépett a kiszolgáltatott testhez és végigsimított vérvörös körmeivel a vékony mellkason ejtett sebek szélén. A halálfaló csak nevetett, mikor Sirius felszisszent.
-         Sosem fogok engedelmeskedni neked... - suttogta rekedten előre hulló tincsein keresztül.
-         Ó, dehogynem! Aztán miután elvégezted a feladatod, én foglak a saját kezemmel a másvilágra küldeni. - táncolta körbe a férfit őrült csillogással a szemében.
-         Most érezzem magam megtisztelve?
-         Hmm... még mindig nem az igazi...
A nő ismét Sirius elé állt, majd megfogta az állát, felemelte és csókolni kezdte a nyakát. Estrelle közelebb szállván látta, hogy egykori kedvese egyre nehezebben áll ellen a csábításnak, holott tudja, hogy nem helyes amit tesz.
Miután Miranda befejezte a csókot, megvetően felnevetett.
-         No lám, nem hazudtolod meg a hírnevedet! Az egykori roxfortos diák, akiért minden lány odavolt, még most sem bír magával... pedig még tizenkét évet az Azkabanban is eltöltöttél... Nézz magadra kedvesem, hova jutottál?! Mellettem megkímélhetted volna magadat rengeteg fájdalomtól... Nem kellett volna nélkülöznöd, bujkálnod... a Nagyúr védelmét élvezhetnéd most is... És persze a tiéd lennék én is... - elmélázva simított ki egy hajszálat az elgyötört férfi arcából, majd keményen belemarkolt a tarkóján a hosszú tincsekbe. - Keveseknek adatik meg az, hogy érdeklődést mutassak irántuk... vagy hogy megkapjanak engem... Te közéjük tartoztál, de mégis eldobtál magadtól amiatt a szuka miatt, aki semmivel sem jobb nálam! Sőt! A Nagyúr kitüntetett figyelmet szentel neki! És előbb-utóbb beadja a derekát, hiába véditek őt annyira! Neki nem lehet ellenállni...
-         Ne merészelj így beszélni Estrelle -ről! Ő ezerszer jobb nálad és te soha nem fogsz felérni hozzá! És ami köztünk történt, az csak egy elgyengülés volt, semmi több!
-         Elhallgass, te hálátlan! - egyet hátra lépett. - Crutio!
Sirius teste fájdalmasan vonaglott a kíntól, de már korántsem dobálta annyira magát, mint mikor idekerült. Kezdte megszokni az átkot, vagyis inkább feladta ellene a küzdelmet. Már nem is számolta, hogy hányszor küldték rá, amióta a pincében raboskodik.
Estrelle nem bírt tovább várni, felvette emberi alakját és olyan düh kezdett áramlani belőle a nő felé, hogy az megszakította az átkot és hátra sem fordulva szólította meg:
-         Már vártam, hogy mikor lépsz közbe! Rég találkoztunk drága Estrelle! - azzal megfordult, de amit látott, az még őt is meglepte.
Estrelle fekete szemei egyre kékebb árnyalatot vettek fel és szinte világítottak a sötétben, haja kibomlott fonatából, ujjait begörbítve maga mellett hagyta, és baljóslatú sötétség követte minden lépését hófehér teste körül kavarogva. A mágikus fal előtt azonban megállt.
-         Úgyse tudsz bejutni! Most is elfuthatsz előlünk, mint hajdanán... - folytatta, de amint kimondta, tudta, hogy messzire ment...
Estrelle szemeiben vad gyűlölet és harag lobbant. Meg se szólalt, de a folyékony sötétség az ő parancsának engedelmeskedve folyt be a fénynyalábok közé, majd el is fojtotta azokat. Miranda elővont pálcával figyelte, amint vetélytársa akadálytalanul belép a ketrecbe, melynek vas rácsai gumiként olvadnak el a közelében. Most már kezdte magát egy kicsit feszélyezve érezni. Megfogta bal karján a Sötét Jegyet és egy igét mormolt, így hívta a házban tartózkodókat.
De túl sokáig kellett várnia. Addig is rendületlenül küldte ellenfelére a halálos átkokat, de egy árnycsáp mindig kivédte, vagy elnyelte azokat. Estrelle, akiben Deborah már emberré alakulásakor éledezni kezdett, sértetlenül közeledett a rabhoz és fogvatartójához. A halálfaló hirtelen abbahagyta a támadást, inkább Sirius mögé lépett és pálcáját a férfi torkának szegezte.
-         Ha még egyet lépsz, esküszöm megölöm! - sziszegte a vöröshajú nő.
-         És abból ugyan mi hasznod lesz, ember? - hallatszott egy sokkal sziszegősebb hang Estrelle szájából.
-         Hát mégis igaz! Deborah Seraphin tényleg benned lakozik! A Nagyúr most sem tévedett! Livius jól tette, hogy odaadta a naplót a Nagyúrnak.
-         Hogy merészelsz a nevemen szólítani? - vicsorgott rá a vámpír, aki már épp emelte volna a karját, hogy egy intéssel hamuvá égesse, amikor kivágódott a pince ajtaja és öt halálfaló küldött rá kábító átkokat.
Estrelle teste körül kéken felizzott a levegő. Utolsó erejével még két fiatal halálfalót sikerült elégetnie, aztán ő is a földre rogyott. Már nem Deborah volt, csupán Estrelle, a boszorkány, aki nagyon nagy bajban volt.
-         Nocsak, a szerencse forgandó igaz? Úgy tűnik Deborah még nem bírja a túl sok kábító átkot! A Nagyúr roppant elégedett lesz velem, amiért erre rájöttem - csöppet sem zavarta férfiak rosszalló tekintete - és el is vihetlek neki, drágám! És azután Sirius, csak az enyém leszel, és végre megbosszulhatom a csalódásokat...
-         Nem fogom engedni, hogy bántsd!
-         Valóban? És mégis hogy fogod megakadályozni te kis ribanc? Kötözzétek meg! Egy órán belül a Nagyúr elé visszük. Bevált a terve. Úgy jöttél a csalira, ahogy vártuk drágám! Remélem nem hitted azt, hogy a halálfalók tényleg ilyen hánya-veti módon végzik a dolgukat!?
-         Az egészet megrendeztétek!
-         Meg bizony! Azt gondoltad, hogy a házon lévő védőbűbáj nem jelzett téged, amikor átlépted, vagyis inkább átrepülted a küszöböt? Okosabbak vagyunk mi annál! Biztosra akartunk menni. Ezért is adtam elő Siriusszal ezt a kis játékot, hogy feldühítselek, és megmutasd magad! Mi az, meglepődtél?
Estrelle nem tudott válaszolni, mert a fejük fölött hangos durranások hallatszottak, aztán kiabálás ütötte meg a fülüket. A négy halálfaló feszülten hallgatózni kezdett, majd ketten felrohantak a lépcsőn. Miranda elengedte Siriust és közelebb lépett a megkötözött lányhoz.
-         Csak nem a felmentő sereg? - mérte végig gúnyosan. - Remélem nem hiszed, hogy ennyivel megúszod! Mutasd csak a karod!
-         Nem, még egyszer nem hagyom!
-         Sajnos nem vagy abban a helyzetben, hogy ellenkezhess! Tartsd a karját! - utasította az ottmaradt varázslót.
-         De sértetlenül kell...
-         Elhallgass!
A férfi nem ellenkezett tovább, keményen megragadta a lány bal csuklóját és felhúzta a talár ujját. Miranda gonosz vigyorral az arcán  végighúzta pálcáját a régi, halvány hegen, mire az szétnyílt és erősen vérezni kezdett. Estrelle felkiáltott a fájdalomtól és a maró érzéstől, amit a nő pálcájából csöpögő zöld méreg okozott.
-         Egy kis emlékeztető...
Ekkor azonban a halálfaló és Miranda több métert repült hátrafele, Estrelle pedig a földre rogyott karját szorongatva. Könnyein át csak homályosan látta, hogy Lupin közeledik feléje, miközben McGalagony sakkban tartja a felpattanó halálfalókat.
-         Még nem végeztünk egymással, Lioncourt! Találkozunk még, de azt már nem fogod túlélni! - fakadt ki gyűlölettől fröcsögve Miranda, majd mit sem törődve az éppen egy halálos átkot kapó társával és az erős varázslattal, hoppanált.
Estrelle megdöbbenve látta, hogy az imént még McGalagonynak hitt ember helyén Piton áll továbbra is előre szegezett pálcával.
-         Micsoda?! De hát... McGalagony professzor...
-         Dumbledore varázslata. - magyarázta a letérdelő Lupin. - Addig tartott, amíg feltétlenül szükség volt rá. Nem kockáztathattuk, hogy Perselust felismerjék, amint ellenük küzd...
A fekete taláros férfi végre Estrelle -re nézett, de szeméből olyan indulat sütött, hogy a lány önkénytelenül is összerándult. Még Lupin viszontlátására sem tudott gondolni.
-         Mégis mit képzel magáról!? Megmondtam, hogy maradjon veszteg!! - kezdett el kiabálni, miközben feléjük indult. Lupin kicsit védelmezőn támasztotta meg Estrelle hátát. - Ha kicsit is később jövünk, akár meg is halhatott volna!
-         Nyugodjon meg, Piton professzor, nem történt semmi baj!
-         Méghogy semmi baj! Hiszen a kiáltását még odafönt is lehetett hallani, a karjáról nem is beszélve. - pillantott a sebre.
-         De időben érkeztek, és köszönöm, hogy segítettek. - válaszolt halkan, lehajtott fejjel a lány.
-         Most időben, de legközelebb...
-         Perselus, kérlek ne vitatkozz. - szólt közbe Lupin, aki egy ideje aggódva pillantgatott Estrelle egyre sápadtabb arcára.
-         Én nem vitatkozom!! - fakadt ki a bájitaltanár.
Ekkor azonban még három auror érkezett a pincébe jelentve, hogy fönt végeztek Rodolphusszal és Rabastannal, de a maradék öt halálfaló elmenekült. Kettőt pedig hiába keresnek.
         Estrelle fáradtan két kupac hamu felé intett, jelezvén, hogy ő ölte meg őket. Piton hitetlenkedő arckifejezést vágott, hiszen nem sűrűn látott embert ilyen tökéletes hamuvá égni. A beállt csöndet Sirius halk nyögése törte meg. Estrelle eltolva magától Lupin kezét, aki épp a sebét vizsgálgatta, felugrott és a kikötözött férfihez sietett kikerülve Perselust.
-         Róla majdnem meg is feledkeztünk! Segítsenek!
Óvatosan átkarolta a gyenge testet és hagyta, hogy ránehezedjen kiszabadulván a láncokból, de túl nehéznek bizonyult, ezért mindketten a földre rogytak. Sirius tompa tekintettel nézett a lányra, majd karjai felemelkedtek, mintha támaszt keresnének, de a nő legnagyobb döbbenetére a nyaka köré kulcsolódtak, és szorítani kezdték azt. Lupin és Piton is egyszerre akartak ugrani segíteni, de Estrelle feltartotta a kezét, hogy maradjanak még.
-         Imperius alatt áll. Ne bántsátok, most ért az ereje végére, eddig küzdött ellene. - suttogta. Érezte mint erősödik a szorítás, mégsem próbált szabadulni.  - Sirius, nézz a szemembe és figyelj rám! Még egy kicsit össze kell szedned magad! Már csak addig, amíg legyőzöd az Imperiust! Nem olyan nehéz, már nem annyira erős, érzem... Meg tudod csinálni! Nézz a szemembe! - ragadta meg mindkét karját a lány.
Sirius messziről hallotta Estrelle hangját. Viszont rettenetesen nehéznek bizonyult oda is figyelnie a szavakra. Benne csak egy mondat visszhangzott szüntelen mióta megtörte őt az átok: „Öld meg Estrelle de Lioncourt -öt!”
Tudta, hogy nem engedhet Miranda csábító hangjának, mégis érezte, hogy felemeli a karjait, és ujjai a lány nyakára fonódnak. Ne! Maga sem tudta honnan, de nagy nehezen összeszedte maradék erejét. Azt vette észre rövid időn belül, hogy Estrelle szénfekete szemeibe néz, melyekből hihetetlen nyugalom áradt.
„Nem szabad bántanom! Nem! Neki élnie kell!” - ismételgette magában.
Ujjai végül elernyedtek, majd még mindig a nő szemébe nézve megsimította arcát.
-         Ügyes voltál Sirius... - suttogta halvány mosollyal az arcán, majd szorosan átölelte a férfit és arcát megkönnyebbülten annak vállgödrébe temette.