12. Fejezet
A Jel

-         Mindenféleképp folytatnunk kell az okklumenciát! A vita lezárva!
-         De Piton professzor...
-         Estrelle, sajnálom, de Perselusnak igaza van. Minden jel kétség kívül arra mutat, hogy Voldemort beférkőzött a tudatába. Ha nem gyakorol tovább, az akár az életébe is kerülhet. - csitította a vitázókat Dumbledore.
Estrelle olyan durcás arcot vágott a gyengélkedő ajtaja előtt, hogy a bájitaltanár majdnem elmosolyodott. A nő mindenkit elviselt volna maga mellett, csak ne kelljen Piton kutató tekintetét éreznie magán.
-         Remélem megérti, hogy nem csak a maga élete forog kockán.
-         Igen, igazgató úr. Igaza van.
Perselusra pillantott. Furcsa érzés volt látni a szemeiben az aggodalom szikráját. Akkor nézett rá így, amikor három napja a gyengélkedőn megtisztították a sebét. Először nem lehetett kivenni a bőrébe karcolt alakzatot, de mikor Madame Pomfrey összeforrasztotta a sebeket, a halványbordón izzó hegek egy furcsa jelet alkottak. A férfi óvatosan vizsgálgatta nem is sejtve, hogy Estrelle hátán a hideg futkosott az elfojtott vágytól, amit a férfi érintése okozott.
Tudta, hogy már látta valahol ezt a jelet, de nem emlékezett pontosan. Dumbledore sötét tekintettel csóválta a fejét, majd otthagyta őket a gyengélkedőn. Estrelle zavartan húzta ki a kezét a gyengéd szorításból, és állig betakarózott.
Ma végre elhagyhatta a kórtermet. Amíg nem volt magánál, nyomasztó álmok gyötörték, de ezek csak álmok maradtak. Egyet sem tudott volna felidézni, csupán a kellemetlen érzés maradt meg ébredés után. Azon kapta magát, hogy még mindig Perselus szemébe bámul.
-         Elnézést, de most dolgom van.
Az egyik fekete szemöldök felemelkedett. - Milyen dolga?
-         Ki kell derítenem, hogy miféle jegyet raktak rám, ha már maguk nem mondanak semmit. - azzal elviharzott a könyvtár felé.
A férfi még sokáig nézett utána, Dumbledore pedig szemüvege mögött mosolygott.
*
A könyvtár csendes volt. Estrelle -ben először tudatosodott, hogy elkezdődött a karácsonyi szünet. A folyosók szokatlanul csendesek voltak. Az a maradék diák, aki ott maradt, kint hógolyózott, vagy sétált. Egyesek azt találgatták, hogy vajon mit kapnak karácsonyra.
A barna asztaloknál csupán egyetlen bozontos hajú lány olvasott. Hermione sem ment idén haza. Harry és Ron kérlelő tekintete meggyőzte őt, hogy segítsen a tetemes mennyiségű házi feladatok megoldásában. És persze így nyugodtan nyomozhatott pár ügyben. Lustán pillantott fel, amint halkan kinyílt az ajtó. Meglepődött a fekete ruhás nő megjelenésén.
„Úristen de nyúzott az arca. Sokkal soványabbnak látszik... És milyen karikásak a szemei!” - amint az újonnan érkező megérezte, hogy figyelik, Hermionéra nézett. A lány halkan köszönt, majd újra a könyvébe meredt. De valahogy már nem tudta annyira lekötni a sikítószellemek jellemzése.
„Remélem, nem sántikál semmi rosszban ez a lány... - Estrelle, nem vagy te kicsit paranoiás mostanság?”
Rögtön a zárolt részhez ment, amit csak a tanárok és az arra felhatalmazottak használhattak. Először a rúnatannal foglalkozó könyveket lapozta át - eredménytelenül.  Mikor a huszadik kötetet is visszarakta a polcra, kezdett kicsit elkedvtelenedni. Percekig nézte mozdulatlanul a hegeket.
„Tudom, hogy láttalak már valahol... de hol? Emlékezz... emlékezz!”
Lázasan keresni kezdett egy bizonyos kötetet, amiben a megoldást sejtette. Minden egyes polc előtt megállt, és kimondta a varázsigét, amivel invitálhatja azt a könyvet.
-         Hol lehetsz?! Gyerünk, gyerünk, bújj már elő!
Egyre mérgesebben küldte vissza a könyveket a helyükre. „Tudom, hogy itt van valahol! Muszáj lennie itt egy példánynak...”
-   Csak nem ezt a könyvet keresi, Miss Lioncourt?
-   Piton professzor. Látom hagyta, hogy megszenvedjek érte. - nézett fel
Estrelle a gúnyosan mosolygó férfira, miközben egy könyvet próbált kihalászni a polc alól, ami a fény elől bújt el. - Miért nem adta oda rögtön?
-         Nem kérte.
-         Aha. Értem. Remélem meg is találom benne, amit keresek. - hidegen végigmérte a bájitaltanárt. - Igazság szerint szívesebben kutattam volna át még pár polcot, minthogy öntől kérjem el.
-         Igazán? Ez akkora áldozat lenne?
-         Igen.
-         És megtudhatnám, hogy miért?
-         Tudja azt maga nagyon jól... - Lassan a hosszú, könyvekkel teli asztalhoz sétált, majd keresztbefont karral nekitámaszkodott. - Nem tudom ki  tűnt el szó nélkül egy bizonyos éjszaka után, és ki volt az, aki azóta sem hajlandó önszántából hozzám szólni.
Piton arcán a gúnyos mosoly még szélesebb lett. „Szóval innen fúj a szél...”
-         Most már világos. Csupán azt felejtette el megkérdezni tőlem, hogy készíthet-e rólam képet. Tudja ezt a fajta udvariatlanságot nem szoktam díjazni. - Közben persze mélyen hallgatott a fekete, tiltott könyv megtalálásáról.
-         Én meg azt nem díjazom, hogy valaki az engedélyem nélkül megnézi a munkáimat, mielőtt azok elnyernék a teljes értelmüket. De most nincs hangulatom a vitázáshoz, ezért inkább megkérném, hogy adja ide a könyvet. Nem szeretném a drága idejét rabolni, professzor úr... - ő is gúnyosan elhúzta a száját.
Beszéd közben Estrelle ellökte magát az asztaltól és bosszúsan nézett a férfi szemébe. Piton válasz helyett közelebb lépett egy lépést. A nő pedig egyet hátra.
-         Miss Lioncourt, csak nem fél tőlem?
-         Nem félek, csupán szeretem megtartani a három lépés távolságot, és arra kérném, hogy ezt ön is tartsa be.
Estrelle görcsösen összeszorította a száját, amint meglátta a férfi elsötétülő tekintetét.
-         Én nem úgy vettem észre... - máris a nő előtt termett és az egyik könyvekkel teli szekrényhez szorította, karjait a lány vállainál a polchoz támasztotta. - Ha az emlékezetem nem csal, akkor voltunk mi már közelebb is egymáshoz, és akkor egyáltalán nem volt az ellenedre.
-         Piton professzor, örülnék ha csak egyszerűen odaadná a könyvet és végre a dolgomra engedne! - Estrelle hűvössége csak álca volt.
Elbizonytalanodott a férfi közelségétől, arcát enyhe pír festette meg, ami a bájitaltanár tekintetét sem kerülte el. „Eszem ágában sincs elengedni...” Felettébb ingerelte a nő rideg elutasítása és hite, hogy ő tartja kezében az irányítást. Hirtelen rátört annak a vágya, hogy megmutassa az erejét, hogy letörölje azt a gúnyos mosolyt a gyönyörű arcról.
Már hajolt is, hogy megcsókolja az ellenkező nőt, amikor hirtelen megtorpant a mellkasának nyomódó varázspálcától.
-         Ne merészelje! - sziszegte fogai között baljósan a lány - Hacsak nem akar
egy csinos kis rontást beszerezni... Azt hiszem elég világosan fejeztem ki magam, de a gyengébbek kedvéért megismétlem: engedjen el!
Piton kifejezéstelen arccal kiegyenesedett és leengedte a karjait. Nem szólt semmit, csupán fél kézzel a korábban az asztalra letett fekete könyv felé intett, de nem állt arrébb az útból. Estrelle -nek így azonban - nagy bosszúságára - hozzá kellett érnie a férfi karjához, amint elhaladt mellette.
Látszólagos nyugalommal kapta fel a könyvet a borítóra pillantva, majd kisietett a könyvtárból. Minnél hamarabb távol akart kerülni Perselus Pitontól. Igazából mérhetetlenül felkavarta a közelsége. „Még szerencse, hogy a talárom ujja eltakarta, hogy mennyire remegett a kezem, mikor nekiszegeztem a pálcámat...”
*
Fél óra múlva már valamelyest visszanyerte nyugalmát és a Pitontól szerzett könyvet tanulmányozta. Emlékezett rá, hiszen mikor idekerült ez is megfordult a kezében. Eszébe jutott, hogy akkor látta a karjába karcolt heget, amikor azt a sok könyvet nézte át. Ingerülten lapozott. Gyomra enyhe görcsbe rándult a 394. oldalnál. Ott volt a jel. Élethűen lerajzolva. A vonalak ugyanúgy keresztezték egymást mint a saját bőrén.
„A Harmadik Jel: egykoron, mikor a vámpírok faja sokkal nagyobb számban képviseltette magát, a vámpírmester ezt a jelet tette rá arra a vérszívóra, aki az ő hatalma alá tartozott. Akire rákerült a jel, annak engedelmeskednie kellett a Mester hívásának, avagy az utasításainak, bármik is voltak azok. Bizonyos szempontból korlátozta a megbélyegzett akaratát.  A mester persze bármikor levehette a Harmadik Jelet, ami a legerősebb volt a három közül, de ha meghalt, akkor is eltűntek a hegek. Az Első Jel csupán erős vonzalmat okoz a Mester és a vámpír között, a Második Jel azonban már lehetővé teszi, hogy a kiszemelt gondolataiba férkőzzön.
A Jeleket többféleképpen lehet megkapni. Az egyik, hogy a Mestervámpír vérét veszi a kiszemeltnek, és közben teszi rá a jeleket, vagy ha elég erős, akkor élethű álom formájában is meglátogathatja az alvó vámpírt. Általában az „áldozatok” nem emlékeznek rá, hogy mikor kapják meg a Jeleket, csupán pár napig furcsán érzik magukat. A Mestervámpírnak várnia kell az utasításaival legalább egy-két hetet, amíg a varázs teljesen kifejti hatását.
A kialakult kapcsolat sokkal szorosabb lehet, ha a kiszemelt ellenállás nélkül fogadja a Jeleket.  Ahhoz, hogy a Harmadik Jelig eljussanak, az esetek nagy részében az Első, és a Második Jelnek is rajta kell lennie az „áldozaton”. Ha a vámpír meg akar szabadulni ezektől, akkor vagy el kell pusztítania a Mestert, vagy egy másikat keresnie, aki közömbösíti őket. Így viszont fennáll a veszélye annak, hogy a másik Mester vonja irányítása alá a vámpírt. Van természetesen még egy eshetőség: a kiszemeltnek meg kell ölnie magát, hacsak nem akar az örökkévalóságig egy Mestert szolgálni.
Éppen ezért a Harmadik Jelet megkapni nagyon veszélyes. Semmiféle varázslat nem oldhatja fel, csupán a fent említett módozatok lehetnek hatásosak.
Megjegyzés:
 Száz évvel ezelőtt a nagyhatalmú varázslók, vagy vámpírvadászok is elsajátíthatták a Harmadik Jel használatát, de ennek a hatása más volt. Ha a vadászok vámpírgyanúsnak véltek egy embert, akkor elbódították és belekarcolták a bőrébe a Jelet. Ők ezt „vámpírcsalogatónak” nevezték, mivel így még a gyanúsítottban alvó vámpírt is felkelthették. Tehát ha megölték őket, akkor az már nem számított emberölésnek. A hatás fokozható volt a harmatfű-főzet nevű bájitallal, ami előkészítette a Harmadik Jel könnyebb befogadására a gyanúsítottat.
A varázslók viszont irányíthatták a felébresztett vámpírt, aki mindent elkövetett, csak hogy kínzó éhségét csillapíthassa (amit a varázsló áldozatok formájában biztosított).  De a mágus el is szívhatta az erejét, ezzel megsokszorozva a sajátját. Minnél öregebb és nagyhatalmúbb volt a vámpír, annál erősebb lett a varázsló. Miután kiszívta a vérszívó erejét, az megháborodott elméjében és vagy hamarosan máglyára ment, vagy megvárta a napfelkeltét. „
 
-         Úristen! Nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly a helyzet! - Estrelle percekig mozdulatlanul ült. Nem akarta felfogni a mondatok súlyát. Minden egyes sor egyre rosszabb információkat közölt vele. Minden egyes szó tőrdöfésként hatolt az elméjébe. - „Ezért volt Dumbledore olyan feszült, amikor elsietett a gyengélkedőről. És Lucian? Lucian harmatfű-főzetet adott nekem! Mi a fene folyik itt?! Ki ő egyáltalán? Véletlen egybeesés, vagy szándékos volt az egész? Valamiféle terv szerint cselekedne? Voldemort oldalán áll?” - rengeteg kérdés kavargott a fejében. Kiült az ablakba és cigarettázás közben lázasan törte a fejét. A vacsoraidő is ott találta. Erre gyomra korgásából jött rá. Aznap még nem evett semmit, így fáradtan elindult a nagyterembe.
„Beszélnem kell az igazgatóval. Ezek nagyon súlyos információk! Eddig vajon miért nem keresett meg?”
*
Elgondolkodva haladt a félhomályos folyosókon a földszint felé. Nem is figyelte az utat, tekintetét a repedezett kőlapokra szegezte hátratett kezekkel. Csak akkor tudatosodott benne, hogy szenteste van, mikor meglátta a bejárati csarnokban az első karácsonyfát. „Milyen gyönyörű! Nálunk soha nem volt karácsonyfa...” Még akkor is a fát nézte, mikor továbbindult és beleütközött valakibe. Majdnem elesett, de egy erős kéz nyúlt érte és megfogta a karját. Friss, férfias illat csapta meg az orrát egy pillanatra. Estrelle lassan felnézett.
-         Elnézést Miss Lioncourt.
A lány elcsodálkozott. Minden összekavarodott a fejében. Hirtelen azt se tudta, hogy mit keres itt, hogy ki is ő valójában. És ehhez semmi köze nem volt a még mindig a karját fogó kéz tulajdonosának. Egyszerűen az elfojtott indulatok, kérdések, benyomások összesűrűsödtek a fejében és magyarázatott követeltek. Ugyanakkor belefáradt mindenbe.
-         Semmi baj, Draco. Én nem figyeltem.
A fiú arcán még mindig látszott a felindulás, ami arra késztette, hogy kisiessen a nagyteremből. De egy pillanatra ki is zökkentette megszokott, kitörni készülő haragjából, ami mögé olyan sokszor menekült, ha valami idegesítette, vagy nem úgy volt, mint szerette volna. Bosszantotta, hogy szokásos hűvös fölénye cserbenhagyta amint a fekete szemekbe nézett.
- De azért örülnék, ha elengedné a karomat.
Draco gyorsan elengedte őt és tovább sietett. „Mi a fene ütött belém? A francba! Ma minden összeesküdött ellenem, ráadásul még ez a nő is... De most nem foglalkozhatok ezzel, van más dolgom is...”
*
Érezte, hogy baj van. Amint végigsietett a szinte üres asztalok között, megrohanták a rossz érzések. A feszültség a levegőben finoman volt csak jelen, de kétség kívül érzékelni lehetett. Persze a diákok mit sem sejtettek, ők mosolyogva beszélgettek és nevetgéltek. Csupán a tanári asztalnál volt más a helyzet. Dumbledore nem volt jelen. McGalagony épp Pitonnak magyarázott valamit hevesen, fojtott hangon, de amint Estrelle a közelükbe ért, gyorsan témát váltottak.
A lánynak semmi kedve sem volt társasághoz, ezért az asztal bal végéhez közel ült le. Idegessége és feldúltsága ahelyett, hogy csillapodott volna, egyre erősebb lett. Még a terem csodálatos díszítése sem tudta sokáig lekötni a figyelmét. Alig érzékelte az asztal két végén és a mögöttük álló gyönyörű arany és vörös gömbökkel díszített fenyőket, amiknek gyantás illata finoman terjengett a teremben. Gyorsan végigmérte a karácsonyi szünet idejére megfogyatkozott tanári kart is. „Hol lehet Dumbledore? Mi ez a titokzatosság már megint? Nagyon kíváncsi leszek, hogy tud-e magyarázattal szolgálni a kérdéseimre!”
         McGalagony állt fel az asztaltól villájával poharát kocogtatva kérve csendet.
-         Kedves gyerekek, mint tudjátok, minden évben az igazgatóúr köszönt titeket szentestén beszédével, de most sajnos hivatalos ügyek intézése miatt távol kell maradnia, ezért engedjétek meg, hogy a nevében is én kívánjak mindegyikőtöknek boldog karácsonyt és természetesen jó étvágyat a lakomához! Köszönöm.
         A tálcák egy pillanat alatt megteltek finomabbnál-finomabb ételekkel, de Estrelle ezt alig-alig vette észre. Még mindig Pitont nézte elfeledkezve magáról. Furcsa színben látott mindent. A falakon táncoló árnyékok megnyúltak, a korábban érzett éhség más lett, és mintha a férfi halványan izzott volna ebben az érzéki csalódás okozta homályban. Nehezen tudta elfordítani a tekintetét, mikor a bájitaltanár megérezve hogy figyelik, feléje fordult.
„Mi van velem? Mi ez az érzés? Estrelle, uralkodj magadon!” Lehunyt szemmel, az asztal szélébe kapaszkodva koncentrált, hogy lenyugodjon. Végül a szokatlan érzés elmúlt. Nem tudta hova tenni a történteket. Az egész olyan zavaros volt. Egyben csábító, kínzó és borzalmas. Egy pillanatra mintha hallotta volna Piton szívdobbanásait, melyek ugyanolyan kimértek és nyugodtak voltak, mint maga a férfi.
Végül néhány kanál levest sikerült magába erőltetnie miközben szigorúan csak a termet és a diákokat figyelte. A feladat, hogy ne nézzen újra a tanárra, nehéznek bizonyult, ugyanis szinte érezte a férfi testéből áradó jellegzetes, kellemes illatot, hallotta gúnyos hangját, amint tovább beszél a még mindig idegesen pislogó McGalagonyhoz. Ha nagyon akarta volna, akkor hallhatta volna, hogy miről is beszélnek. De hagyta, hogy inkább a karácsonyi dalokat éneklő kísértetek földöntúli hangja elnyomja a beszédet.
-         De Perselus, mit vár tőlem? Én sem tehetek többet a védelmének érdekében! - hallotta egyszer mégis az egyre ingerültebb nőt.
Estrelle felnézett az elvarázsolt mennyezetre, amin sok száz csillag ragyogott halvány fénnyel. „Milyen szép. Milyen egyszerű. Bárcsak az én életem lehetne ilyen egyszerű valamikor...” Az énekek hallgatása közben jött nyugalmat ismét az ideges türelmetlenség vette át. Ő maga sem értette ezeket a hirtelen hangulatváltozásokat. Hol dühös volt Perselusra és Minervára, amiért ilyen bosszantóan haszontalanul próbálják elrejteni, hogy róla beszélnek, hol pedig nem is érdekelte őt az egész. Most éppen haragudott, ezért gyorsan elhagyta a termet. Azonnal választ akart kapni a felhalmozódott kérdésekre.
*
Perselus összehúzott szemöldökkel figyelte a távolodó alakot. Egész vacsora alatt lopva figyelte. Olyan másnak tűnt. És ezt nem az elegáns fekete nadrág, és a karcsúsított szabású ing tette. Bár Perselus kétségkívül ritkán látta Estrelle -t talár nélkül. Ilyenkor mégis mindig felrémlettek lelki szemei előtt a karcsú test lágy vonalai, domborulatai, amik örökre belevésődtek gondolatai közé. Ezeket nagy erőfeszítések árán tudta csak elkergetni.
Tisztában volt vele, hogy Estrelle tudta kiről beszélgetett Minervával. Az igazat megvallva kicsit idegesítette az idősebb boszorkány és a saját tehetetlensége is. Hiába találta meg a fekete könyvben a választ, tudta, hogy ő nem segíthet. Pedig talán most akart egész életében először úgy igazán segíteni valakin. „Estrelle, olyan furcsa vagy most...” Mióta belépett a lány az ajtón, érezte dühét. Még a körülötte lévő levegő is zavarosnak tűnt. Ideges pillantása pedig csak megerősítette abban, hogy a lány is tud már a Harmadik Jel jelentéséről.
De akkor sem értette, hogy miért nézett rá olyan furán. „Mint aki a prédáját gusztálja.” - jegyezte meg magának gúnyosan. „Kíváncsi vagyok mennyit tud kielégíteni a kíváncsiságából ma este Albusnál.”
*
Szórakozottan sietett Dumbledore irodája felé. Még mindig nem akarta felfogni, elfogadni a Jellel kapcsolatban olvasottakat. A főnix szobránál egy pillanatra megtorpant, majd kis gondolkodás után megadta a jelszót is - (mézesmadzag). Már a csigalépcső tetején állt, mikor nyílt az igazgató ajtaja és Lucius Malfoy viharzott ki rajta majdnem fellökve őt. Szemeiben egy pillanatra meglepettség villant, majd gőgösen tovább sietett köszönésre sem méltatva Estrelle -t. Ő viszont meg sem lepődött. Ismerte már annyira Lucius stílusát, hogy ne botránkoztassa meg a dolog. Igazság szerint még örült is, hogy nem kellett bájcsevegnie vele. Nyílt titok volt, hogy nem kedvelik egymást.
Már épp indult volna tovább, mikor Draco is kilépett a folyosóra. Az ő szemeiben azonban inkább harag és félelem csillant. Estrelle meg mert volna esküdni, hogy egy pillanatra még kétségbeesést is látott. A fiú egy fejbiccentés után követte apját.
-         Tudtam, hogy előbb-utóbb el fog jönni. - szólt az igazgató asztala mögül. - Kérem, foglaljon helyet.
Estrelle lassan leült az egyik vörös karosszékbe.
-         Joggal kérdezheti, hogy miért nem kerestem fel magát és mondtam el rögtön mindent a Jellel kapcsolatban. Úgy gondoltam, hogy saját magának kell rájönnie a dolgokra. Természetesen megpróbálok minden kérdésére válaszolni.
-         Nos... Először is remélem, hogy nem zavarok.
-         Nem. Mr. Malfoy csupán rövid látogatást tett nálam. Ez régi szokása.
-         Értem. Nem szeretnék kertelni, rögtön a közepébe vágok. Voldemort azért tette rám a Jelet, hogy felszínre hozza Deborah -t, és magába szívja az erejét, igaz?
-         Attól tartok igen. Valószínűleg így akarja a maga oldalára állítani, vagy befolyásolni. A legnagyobb problémát mégis az jelenti, hogy szép lassan a vámpír önben át fogja venni az irányítást, hacsak nem teszünk ellene valamit időben. Érzett már furcsa dolgokat, amik a Jel hatásának tudhatók be?
-         Nem volt vészes. Csupán pár percre másként láttam az embereket. Mintha megfestették volna a világot. Minden furcsán, kicsit elmosódottan ragyogott. - Tekintetét az asztalon lévő tárgyakon járatta. Azt már nem mondta el, hogy sokkal élesebben lát és hall.
-         Az a gyanúm, hogy ilyen mind gyakrabban fog előfordulni.
-         De hogyan lehetne ez ellen védekezni? - pillantott fel.
-         Nos, van egy-két ősrégi varázslatom, amik talán segíthetnek valamelyest, de javarészt ez az ön akaratának próbája. Minnél kevésbé áll ellen neki, Voldemort varázslata annál gyorsabban fejti ki a hatását. Természetesen az okklumenciát sem hagyhatja abba. Sőt, talán még jobban kell igyekeznie, hogy ne férkőzhessenek idegen gondolatok, vagy parancsok az elméjébe. Ha nem fogadja meg a tanácsomat, akár kárt is tehet valakiben, ha Voldemort azt parancsolja. Éppen ezért kell hátráltatnunk a folyamatot. Elsősorban az ön érdekében. Nem tudni, hogy milyen hatással lesz a testére Deborah.
Néhány percig csendben ültek. Estrelle érezte a dühöt gyűlni magában. Elege volt belőle, hogy mindenki rendelkezik felette, hogy mindig utasítgatják. Dühös volt magára, az igazgatóra, a világra...
-         Úgy látom, valami még nyomja a lelkét. Kérdezzen nyugodtan!
-         Gondolom olvasta a harmatfű főzet hatásáról szóló részt is. Nem tudom értesült-e róla Cover professzortól, de ő azt adott nekem mikor gyakoroltunk. Azzal hívta elő Deborah -t... Cover professzor szándékosan...
-         Nem. Én megbízom a professzorban. Különben nem is taníthatna itt. Kizártnak tartom, hogy Voldemort oldalán áll. Régóta ismerem.
Nem válaszolt rögtön. Nem győzték meg az igazgató szavai. Továbbra is gyanakodott Lucianra. Valamiért becsapottnak érezte magát, mint akinek nem mondanak el minden részletet. Dühösen nézett újra a varázslóra.
-         És most hol van Cover professzor, ha szabad kérdeznem? Napok óta nem láttam. Az óráit Piton professzor helyettesíti, mint annak idején Lupinét, ha holdtölte volt. De most nincs telihold... - folytatta gúnyosan.
-         Estrelle, tudom milyen érzés, ha egyszerre minden a nyakába szakad az embernek, de kérem, emiatt ne kezdjen mindenkire gyanakodni.
-         Nem, maga nem tudhatja, hogy mit érzek! - pattant fel ingerülten és elkezdett járkálni.
-         Össze kell szednie magát. Most igazán erősnek kell lennie! Szüksége lesz minden erejére.
-         És mi van akkor, ha nem akarok erős lenni? Ha csak élni akarok? Belefáradtam már, hogy erős legyek... - torpant meg. - Kezd elegem lenni ebből az egész helyzetből! Nem akarom elfogadni - bár tudom - hogy bennem bújik meg egy több száz éves vámpír lelke, aki csak az alkalomra vár, hogy végleg elpusztítson és átvegye a testem fölött a hatalmat.  - Egy pillanatra elhallgatott. Nem tudta, hogy ki merje-e adni magából a folyamatosan benne zakatoló érzéseket és gondolatokat, de egy pillantás elég volt a nyugodt, kék szempárba és tudta, hogy Dumbledore meghallgatja. - Nem akarok tőle függni, vagy akár Voldemorttól. Nem tudnám elviselni, hogy rámkényszerítse az akaratát - egyikőjük sem! Tudom, hogy pont ezért kell küzdenem, de olyan gyengének és védtelennek érzem magam...
-         Estrelle, nem menekülhet el a bonyodalmak elől, mert azok úgyis utol fogják érni... Meglehet egyébként, hogy az elveszettség érzése sem saját magától származik...
-         Ha külső beavatkozásra gondol, azt nem tartom valószínűnek. Ezek az én érzéseim. Már sokkal régebb óta bennem feszülnek, minthogy a Jegyet megkaptam.
Újabb csend következett miután ismét leült.
-         Mennyi időm van még, amíg kiteljesedik a varázslat?
-         Nehéz megmondani. Mivel már 3- 4 napja megkapta a Jelet igen kevés. Attól tartok számolnunk kell Voldemort erejével is, az felgyorsíthatja a folyamatot, és persze Deborah -t se becsüljük alá...
-         Mennyi?
-         Úgy gondolom, még öt nap. De hangsúlyozom: ez változhat.
-         Mikor olvassa rám azokat a varázslatokat?
-         Sajnos, mint minden régi és kockázatos varázslatnak, ezeknek is megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy mellékhatásai is lehetnek. De ezeket javarészt lehet orvosolni. Azt javaslom jöjjön vissza két nap múlva, addigra tökéletesítem őket. Persze ha valami szokatlan dolgot érez, akkor keressen fel azonnal!
Estrelle elgondolkodva figyelte az igazgatót. Minnél tovább nézte, annál furcsábban kezdte érezni magát. A düh még mindig ott volt benne és ki akart törni. A világ lassan forogni kezdett a lánnyal. Lehunyt szemekkel, erősen kapaszkodott a karfába. Érezte, ahogy az energia gyűlik benne. Nem akart mást, csak fájdalmat okozni ennek az embernek, aki belerángatta ebbe a zavaros és ködös ügybe kiszakítva őt megszokott életéből, ami eddig is elég kalandos volt. Egyre csak az zakatolt a fejében, hogy bántsa Dumbledore -t, aki nyugodtan még mindig őt nézte.
Akkor már tudta, hogy ezt nem ő akarja. Vissza próbálta szorítani a kényszert, hogy egy átkot küldjön rá. Mégis csak azt sikerült elérnie az utolsó pillanatban, hogy a belőle kicsapó energianyelv az egyik pergament lobbantsa lángra és ne az igazgatót. Dumbledore nem látszott meglepettnek. Kézfeje egyetlen suhintásával eloltotta a tüzet.
-         Elnézést professzor, nem akartam. Nem én voltam. Most ha megbocsát...
Olyan gyorsan sietett ki az irodából, amilyen gyorsan csak lehetett.
*
A folyosókról elpárolgott a szürkületi félhomály átadva helyét az éjszaka sötétjének. Csupán a lobogó fáklyák fénye mutatta az utat Estrelle -nek, aki még mindig dühösen, indulattól remegve ment. Egyedül azért imádkozott, hogy ne fusson össze senkivel, különben nekiesik az illető torkának - most nem vámpír-értelemben. Kérését nem hallgatták meg. Épp egy sötétebb szakaszon haladt, mikor az egyik szobor mögül egy kéz kapott a karja után magához rántva a meglepett nőt. A sötétben nem látszott támadójának arca.
-         Ki maga? Azonnal eresszen el! - sziszegte.