6. fejezet
"Ne érjen hozzám!"

Kraven épp időben kapta el Estrelle ernyedt testét, és úgy döntött, nem kockáztat még egy összecsapást a magatehetetlen, vérző lánnyal. Összeszedte hát maradék erejét és hihetetlen vámpírsebességgel kezdett el suhanni. „Vámpírok istenei, most ne hagyjatok cserben!” Érezte izmaiban a több száz éve növekvő energiát. Bízott magában. A csuklyás halálfalók hamar le is maradtak, majd fel is adták a próbálkozást, hogy utolérjék őket.
Mivel a vámpír még sosem járt Roxfortban, az ösztöneire hagyatkozott.
Két-három óra kimerítő repülés után ráismert az Estrelle által leírt környékre, a száztornyú, kivilágított kastélyra, a feketén csillogó tóra... Hatalmas kő gördült le a szívéről. „Gyönyörű kastély. Nem csodálom, hogy ennyire Estrelle szívéhez nőtt...”
Pár pillanat múlva azonban elhagyta ereje és nem messze a bejárat hatalmas tölgyfa kapujától érkezett a földre. Térdre esett, de még mindig a karjaiban tartotta az eszméletlen lányt. Egyszerre motozást hallott a háta mögött, és a sötét bokrok közül egy fekete taláros férfi bukkant elő. Szúrós tekintettel szegezte Kravenre a pálcáját.
-         Ne mozduljon. Elárulná, hogy mit keres maga az éjszaka kellős közepén a Roxfort ter...
Természetesen Piton volt az illető, de rideg hangja megbicsaklott, amint pálcája fényénél felismerte Estrelle elkínzott arcát.
-         Kérem, azonnali segítségre van szüksége...
-         Mit tett vele?! - mordult fel Piton.
Azzal átvette a kimerült férfitól a mozdulatlan nőt. Estrelle feje hátracsuklott. Piton látta a szép arcon az alvadt vért.
-         Mégis mi történt? Azonnal a gyengélkedőre kell vinni! - szemében aggodalom villant.
Meg sem várva a vámpír válaszát a lépcsők felé iramodott.
-         Mi történt, Perselus? - szólalt meg egy kellemes hang. Dumbledore.
-         Igazgató úr, itt találtam rájuk. Ez a férfi tartotta a karjaiban. - biccentett fejével rosszallóan Kraven felé. - Nem tudom mit művelt vele, de...
-         Én mentettem meg az életét.  - szólalt meg csendesen a vámpír érezve Piton rosszallását. - Négy halálfaló támadt ránk. Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Lord Kraven Emerald. - hajtott fejet Dumbledore előtt. - Úgy gondolom ön sejti, hogy ki vagyok...
-         Igen, igen emlékszem. És ha nem tévedek, magánál időzött Lioncourt kisasszony mielőtt a Roxfortba indult volna.
A bájitaltan tanár egyre növekvő ellenszenvvel méregette a férfit.
-         Sajnálom, hogy meg kell szakítsam a kellemes bájcsevelyt, de mi lenne, ha először Miss Lioncourt egészségével foglalkoznánk?
-         Igaz is... - fordult Piton felé az igazgató. - Hm... igen, igen... Cruciatus és kábító átok... Stimula!
Estrelle tagjai végre felengedtek. - Perselus... - lehelte úgy, hogy azt csak Piton hallhatta.
-         Így ni, ez egyenlőre elég neki, amíg felvisszük a gyengélkedőre. Madam Pomfrey majd rendbe hozza... Perselus, kérem vigye föl!
A professzor bólintott és lobogó talárral elsietett karjában a kiszolgáltatott testtel.
-         Ha nem bánja Lord Emerald, szívesen venném, ha felkísérne az irodámba, és részletesen beszámolna a történtekről... Még van idő hajnalig...
-         Természetesen, de szólítson csak Kravennek. - válaszolta a vámpír, bár tagjait ólomsúlyúnak érezte, követte az igazgatót.
*
„Minden perc üres fecsegés alatt csak romlott Estrelle állapota...” - füstölgött Piton a reszkető, és izzadó lányra nézve. - „Biztosan lázas! Ki lehetett ez a férfi? Túl fehér volt... olyan nem evilági... Csak nem?”
Piton hangos robajjal berontott a gyengélkedőre. Madam Pomfrey azonnal kipattant ágyából és kisietett a szobájából.
-         Na de kérem, Piton professzor mi ez a...
-         Kérem, azonnal lássa el Miss Lioncourtot! Súlyos lehet az állapota...
-         Igen... Mi történt vele?
-         Állítólag pár halálfaló támadta meg idefele. Egy férfi hozta el idáig.
A professzor hátrébb állva nézte, amint a javasasszony kigombolja Estrelle ruháját. Pillantását gyorsan elkapta a fekete melltartóról, és a nő oldalára szegezte. Még őt is meglepte mennyire csúnyán festett a kés által okozott sérülés. A mély sebből erősen szivárgott a vér, a szélétől zöldes-fekete, kacskaringós csíkok futottak szét, és a kés fele még mindig benne volt.
-         Mérgezett volt. Jobban teszi professzor, ha most elmegy. Nem lesz kellemes se látni, se hallani, ami most következik.
-         Láttam már rosszabbat is...
Azonban látva Madam Pomfrey szigorú arckifejezését, úgy döntött inkább kideríti mi is történt valójában a szerencsétlen nővel. Még egy utolsó pillantást vetett a lázban izzó testre és hosszú léptekkel elsietett a majdnem üres gyengélkedőről. Két ággyal a kijárat előtt jobbra nézett. „Potter... már megint valami bajt keresett magának...” De Piton gondolatait újra a nő töltötte meg.
     Az említett fiú meg sem mert moccanni, bár már jó ideje fent volt.
Kíváncsi volt rá, vajon miért támadtak rá erre a különös nőre a halálfalók. „...hisz őt magát is el tudnám képzelni annak... Vagy lehet, hogy Pitonhoz hasonlóan ő is hátat fordított Voldemortnak?”
Ijedten összerázkódott a fájdalmas ordítás hallatán, mint ahogy a bájitaltan tanár is megtorpant a folyosón, majd dühösen továbbindult.
*
Estrelle tudta a tagjait kínzó fájdalomról, hogy Cruciatus átok találta el.
Aztán elsötétült számára a világ. Nem tudta, él-e még, csupán fájdalmasan megmerevedett tagokkal utazott egy halványzöld ködön át. Hiába próbálta mozgatni a fejét, csak a fölötte elhaladó furcsa csillagokat látta. Aztán valaki erősen megragadta. Egy arc sejlett fel szemei előtt. Nagyon emlékeztette valakire... Piton. Érezte a belőle áradó sötét erőt. A férfi gonoszan mosolygott.
-         Nem az nem lehet... engedj el! Te nem tartozhatsz közéjük!
-         De igen...- szólalt meg egy gúnyosan sziszegő, magas hang. - Ő is közénk tartozik, mint ahogyan Livius is. - A közelben halálfalók elmosódott alakjai tűntek fel. - Nem menekülhetsz a sorsod elől, Estrelle! Jöjj hozzám, ne kéresd magad! Én olyan hatalommal ruházlak fel, amiről még álmodni sem mertél soha! Megismertetlek igazi éneddel. Jöjj! Tarts velem!
Estrelle érezte, amint merev teste köré csavarodik valami. Egy pillanatig csábítónak tűnt az ajánlat, de aztán...
-         Nem! Soha! Csak fel akarsz használni az aljas terveidhez! Dumbledore figyelmeztetett!
-         Áh, már megint Dumbledore! Csak tudnám, miért van mindenki úgy elájulva tőle! Mintha ő mindent tudna! Szenilis vén bolond! Jól van. Lehetek durva is... Nagini, szorongasd meg egy kicsit!
Estrelle rájött, hogy egy hatalmas, zöld kígyó tekeredik egyre szorosabban rá.
-         Tudod, ebben az állapotban az elméd igazán sebezhető... Ami ezen a síkon történik veled, az kihat a valóságban lévő testedre is...
A sziszegő hang tulajdonosa egyre közeledett Estrelle -hez. Szerette volna látni, hogy kihez tartozik, de nyaka úgy lemerevedett, mintha kőből lenne. Bár tudta, hogy Voldemorttal beszél. „Tehát nem haltam meg. De hogyan tudott elhozni ebbe az állapotba?”
- Perselus... - suttogta öntudatlanul a nő. Egy percig oltalmazó meleg ölelte
körül, de hirtelen az is elmúlt, mint minden öröm, amit életében átélt.
Nagini közben egyre erősebben szorította. Már alig kapott levegőt.
-         Hagyd abba! Eressz el! - sziszegte.
Legnagyobb megdöbbenésére a kígyó engedett szorításán és elbizonytalanodott. Voldemort velőtrázóan felnevetett.
-         Tehát te is! Milyen erős... Nagini, ereszd el! - lassan a lány fölé hajolt.
Estrelle érezte a férfi testéből áradó hideget, és hogy saját tagjai végre felengednek. - Több rejlik benned, mint gondoltam...
Valami egy pillanatra megzavarta a nőt. Egy erő arra kényszerítette, hogy
balra fordítsa fejét. Mintha sűrű köd gomolygott volna arrafelé. Egy fiatal fiú körvonalait vélte felismerni... Voldemort is észrevette a változást, és követte pillantását. Nevetése még hangosabban csengett a lány füleiben. Úgy érezte, mentem megsüketül, de aztán Voldemort elhallgatott és még jobban behatolt Estrelle tudatába. Olyasmi érzés volt, mint az Imperius átok, csupán a kellemes lebegés hiányzott, ami elkábítja a boldogságban úszó tudatot.
-         Igen! Kapd el! Gyerünk... menj érte... Öld meg!
-         Nem! Tűnj el! - kiáltott fel a nő és kényszerítette magát, hogy elfordítsa a fiúról a tekintetét.
-         Én sosem tűnök el, Estrelle! Örökre itt maradok ezen a földön és egyszer úgyis elkaplak! - hallatszott a sziszegés.
A férfi föléje hajolt. Estrelle felordított, amint megpillantotta a halálfejszerű arcot és a vörös, kígyószerű szemeket. De nem annyira a látványtól, hanem a fájdalomtól, amit a férfi okozott azzal, hogy beljebb nyomta a törött kés pengéjét sebébe.
Visszatért a valóságba és hallotta magát, amint a fájdalomtól üvölt. Egész
teste véres verejtékben fürdött. Madam Pomfrey finoman visszanyomta az ágyra. Épp csak hozzáért a pengéhez, amikor Estrelle magához tért.
-         Nem lesz ez olyan egyszerű. Harry, ha már úgyis fent vagy, kérlek hozz nekem tiszta vizet, fertőtlenítőt és kötszert!
Harry lassan kikászálódott az ágyából, majd amilyen gyorsan csak tudott, elbicegett a kért eszközökért. Mire visszaért, Estrelle néhol helyen az ágyhoz volt kötözve. A fiú elszörnyedve nézte a sebet, ami már szinte a nő egész testére elterjesztette a mérgezést.
-         Iszonyatosan magas a láza... túl sok vért vesztett, mégis úgy hánykolódik, mintha tüzes vassal sütögetnék, vagy megszállta volna valami. Nem lesz könnyű...
Harry sebhelye mióta behozták Estrelle -t a gyengélkedőre, enyhén égni kezdett. A nő közelében azonban ez a fájdalom felerősödött. „Vajon ez mit jelent?”
-         De ugye meg tudja menteni? - Harry már látott pár csúnya sebet életében, de ez számára is új volt.
-         Persze. - válaszolt kicsit megremegő hangon a javasasszony. - Ha elég erőt érzel magadban, akkor kérlek menj, és hívd ide Dumbledore professzort!
-         Rendben. - azzal már indult is.
Estrelle eközben belül őrjöngött. Mintha nem is ő lett volna... valami ki akart szabadulni a testét akadályozó kötelek alól.
Madam Pomfrey amilyen gyorsan csak tudta, fertőtlenítette a sebet, majd óvatosan kiemelte a mérgezett kést, ami még mindig izzott. Egy sötét üvegből ráöntött a sebre egy kevés fekete folyadékot, amitől rögtön sisteregni, és gyengén füstölni kezdett a mérgezett terület. Estrelle ekkor érezte csak igazán rosszul magát. Olyan volt, mintha a bennsejét valamiféle sav marná.
-         Ó igazgató úr, de jó, hogy jön! Gondoltam jobb, ha ön is látja... Iszonyatos kínokat élhet át szegény lány...
-         Igen Poppy, a folyosó végéről is hallani lehet a sikolyait. Volt már hasonló sérüléssel dolga, nemde?
-         Igen. De egyik sem volt ennyire erős. Ez valahogy különbözik. Minta messze járna. Az egyik percben még zakatol a pulzusa és rángatózik, a másikban pedig szinte megáll a szíve és teljes mozdulatlanságba merevedik! Ez volt majdnem teljesen beleágyazódva az oldalába. - mutatott a véres, törött penge felé.
-         Különös... ezt magammal viszem.
-         Professzor úr, rendbe fog jönni? - kérdezte halkan Harry, aki a két felnőtt mellett állt.
-         Reméljük Harry, reméljük. De most menj! Neked is pihenned kell. Köszönöm, hogy szóltál... - bár tudta, hogy Harry úgysem tudna aludni. - Kár, hogy már feljött a nap.
-         Miért mondja ezt Albus? - szólalt meg csodálkozva Madam Pomfrey Estrelle fölé hajolva.
-         Tudnék egy hatásosabb gyógyszert... De arra sajnos Miss Lioncourtnak várnia kell alkonyatig.
Madam Pomfrey pár perc múlva már nyugodtabb szívvel nézett Estrelle -re. A lány lassan megnyugodott, és a fáradtságtól elnyomta az álom. Végre nem váltogatta egymást az eszméletvesztés és az ébrenlét. A javasasszony elállította a vérzést és pálcájával bezárta a sebet. Bár a sötéten kirajzolódó erek még mindig látszottak, végre áttérhetett a lány vállán és kezén lévő égési sérülésekre.
Azokat hamar ellátta, majd hagyta, hogy az igazgató két tenyerét a lány fölé helyezve szavakat mormoljon, majd fentről lefelé végighaladjon a test fölött. Estrelle görcsös tagjai ellazultak és melegség járta át őket. Álmában Pitonra gondolt, de ott nem volt halálfaló...
*
Piton fejében még sokáig visszhangoztak Estrelle kiáltásai. Nem tudott, nem a lányra gondolni, és a bizsergető érzésre, amit akkor érzett, mikor meglátta kiszolgáltatottan, félmeztelenül fekvő testét. A férfi nem ismert magára. „A nevemet suttogta... Az az édes hang... Olyan védtelen volt. De nem engedhetem szabadjára az érzelmeimet! Ez nem én vagyok! Estrelle, miért kísértesz meg?” Még sokáig forgolódott ágyában. Egyetlen dolog vigasztalta csupán, hogy másnap pontokat vonhat le „kedvenc” griffendéleseitől. De ez is olyan távolinak tűnt a nő szenvedéseihez képest! „Vajon jól van? Túléli a sebét? Miféle új módszere lehetett ez a fajta támadása a Sötét Nagyúrnak?”
*
Estrelle a gyengélkedőn felriadt napnyugta után. Még mindig lázas volt.
Úgy érezte, mintha rajta kívül lenne még valaki az ágyánál... Reménykedve fordította oldalra a fejét, de csupán Kraven állt ott kifele bámulva az ablakon.
-         Csakhogy magadhoz tértél. Nem gondoltuk volna, hogy ennyire súlyos lehet a sebed.
-         Kraven...
-         Dumbledore küldött. Azt mondta, hogy lényegesen fel tudom gyorsítani a gyógyulásodat... persze csak ha te is akarod. - mondta a sötét alak még mindig az ablak felé fordulva.
Estrelle megpróbált felülni, de az oldalába és a vállába hasító fájdalom újra megrázta testét. Erőtlenül hanyatlott vissza a párnára.
-         Hogyan? - nyögte a lány.
-         Elég kockázatos bizonyos szempontból. A véremről van szó. Pár korty belőle segítene.
-         És mi ebben a kockázatos?
-         Az, hogy a vámpíréned ettől ismét erősödne, és kevésbé tudnád uralni utána. Persze meg tudod tanulni, hogy hogyan tartsd kordában, de addig ismét nehéz küzdelmek várhatnak rád...
Nehéz csend ereszkedett a teremre.
-         Persze az is lehet, hogy a nagy vérveszteség miatt legyengült a „másik éned”, és nem kellene erősebben koncentrálnod az elfojtására... Segítsek?
-         Kraven, miért mondod mindezt olyan ridegen?
-         Az én hibám, hogy most ilyen helyzetbe hoztalak! - fordult végre a nő felé. - Számíthattam volna rá, hogy többen támadnak! Több vámpírt kellett volna magammal hoznom...
-         Kérlek, ezen ne emészd magad! Megtörtént és kész. Túlélem.
-         Mindig is szerettem az optimizmusodat, bár elég ritkán mutatod meg...
Azzal mosolyogva odalépett a beteg mellé és megfogta bal kezét.
„Kérlek, hadd hozzam rendbe a hibám! Engedd, hogy segítsek!”
-         Rendben. Nem utasítalak vissza. - súgta a nő.
Kraven sebet ejtett nyakán, majd rezzenéstelen arccal tűrte, hogy Estrelle kortyolja erős vérét. A lány, amint lenyelte az égető vámpírvért, érezte, hogy éhsége fellángol, de elnyomta a démont magában, és gyógyulására koncentrált. Szinte látta, ahogy a vér szétáramlik roncsolt szöveteiben, és gyógyulni kezdenek sebei.
Az ajtó hirtelen kinyílt és Piton lépett be rajta. Megütközve nézte a szeme elé táruló látványt. Estrelle gyorsan eltávolodott Kraven nyakától, mintha rajtakapták volna valamin.
A bájitaltan tanárt nem is azon ütközött meg, hogy a nő Kraven vérét issza, hanem, ahogyan a férfi ráhajolt a kecses testre. De elfojtotta magában indulatait, és ismét felvette gúnyolódó stílusát látva Estrelle szólásra nyíló száját.
-         Nem kell magyarázkodnia Miss Lioncourt, csupán az igazgató úr küldött,
hogy hozzak fel egy bizonyos bájitalt, de amint látom, maguk már megoldották a problémát... - azzal letett az éjjeli szekrényre egy kicsi üveget, amiben rózsaszínes folyadék kavargott, és kiviharzott a teremből.
„Most meg miért érzem úgy magam, mintha valamiben bűnös lennék? Perselus nem jelent nekem semmit!” - mentegette magát. „Vajon tényleg csak a bájital miatt jött fel, vagy...?”
-         Ha nem haragszol Estrelle, akkor én most távozom. Sajnos messzire kell mennem, ha enni is szeretnék...
-         Rendben, és köszönöm. Sajnálom, hogyha kellemetlen helyzetbe hoztalak...
-         Ugyan már, hozzászoktam, és Piton professzor miatt nem zavartatom magam. Te se tedd!
Másnap Estrelle már érzett magában annyi erőt, hogy felkeljen és körbesétálja néhányszor a szobát. Madam Pomfrey ugyan helytelenítette a dolgot, de betege igen makacsnak bizonyult. A nő épp az ablaknál állt hosszú, fekete hímzett köntösében, amikor háta mögött ismét megcsikordult az ajtó. Hátrapillantva Harry Pottert látta odamenni a javasasszonyhoz.
A fiú egy gyors pillantást vetett Estrelle felé, majd odafordult az ápolónőhöz és halkan megszólalt:
-         Itt vagyok Madam Pomfrey, ahogy kérte.
-         Örülök, hogy nem felejtetted el az ellenőrzést, Harry. Ülj le erre az ágyra és mutasd a bokád. Úgy, rendben. Fáj még?
-         Már koránt sem annyira, mint pár nappal ezelőtt.
-         Igen, a duzzanat lelohadt. Pár napig azért még kenegesd esténként a főzettel, amit adtam. Elmehetsz.
-         Köszönöm.
Azzal a javasasszony visszasietett szobájába, hogy feltöltse gyógyfőzet készletét.
-         Harry. Ide jönnél, kérlek?
-         Igen, Miss Lioncourt?
-         Hallottam, hogy segítettél Madam Pomfreynek, amikor idekerültem. - kezdte Estrelle még mindig háttal Harrynek. - Szeretném megköszönni.
-         Ugyan már, nem tesz semmit.
Harry zavarba jött, ráadásul nyugtalan lett a nő közelében, úgy érezte, hogy elszívja az energiáját. Olyan volt, mintha hideget árasztott volna magából. Folyton eszébe juttatta a fájdalmat a sebhelyével.
A nő, mintha csak megérezte volna, hogy Harry mire gondol.
-         Valamit szeretnék kérdezni tőled. Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de...
- azzal Harry felé fordult, hogy lássa az arcát. -... nem láttál rajtam valami szokatlant, amikor nem voltam magamnál? Nem tettem furcsa dolgokat?
-         Ami azt illeti... Miss Lioncourt, mindenki vergődött és ordított volna az ön helyében... ráadásul a sebe se volt mindennapi...
Estrelle tudta, hogy a fiú félrebeszél.
-         Tudod, hogy nem erre gondolok, Harry!
-         Hát... amikor Madam Pomfrey még nem látta, hogy ébren vagyok, és néztem, hogy hogyan rázkódik a láztól, akkor... hát egyszer csak rámnézett, de olyan abszurdnak tűnt az egész, mivel nem volt magánál... és elkezdett felém hadonászni miközben valamit morgott... Ekkor szólt Madam Pomfrey, hogy segítsek.
-         Értem. És más nem történt?
Harry úgy érezte, hiába titkolózna, a nő jeges pillantása meglátná az igazat, így hát percekig viaskodott önmagával, de végül újra megszólalt fakó, halk hangon.
-         A sebhelyem... elkezdett enyhén sajogni... De nem nagy ügy, szokott máskor is. Például pár órával a maga érkezése előtt is éreztem, amikor egy gurkó lelökött a seprűmről és eltörtem a bokám...
Harry kerülte a nő tekintetét. Estrelle nem válaszolt, mereven bámult maga elé. A fiút kirázta a hideg a mozdulatlanságától. „Tehát megérezte Voldemortot a lázálmaimban. Nem csoda, hisz már annyiszor szembe kellett néznie vele...” Estrelle furcsán kezdte érezni magát, vonzotta a fiúból áradó meleg. Ő maga didergett. Aztán hirtelen erős fájdalom nyilallt az oldalába. Elakadt a lélegzete.
     Harry gyorsan kapcsolt, és elkapta az összecsuklani készülő nőt. Amint hozzáért, rögtön felizzott a sebhelye.  Miközben az ágyra fektette Estrelle -t, erősen összeszorította fogait, hogy ne mutassa fájdalmát. A nő bőre, mintha jégből lett volna, mégis szinte sütötte a fiú kezét. „Biztos, hogy Voldemort szolgája, vagy az ő hatalmában van!” A fiú gyorsan odahívta Madam Pomfreyt és elindult, hogy megkeresse Ront és Hermionét.
-         Fú ez kemény, Harry! Úgy érezted, hogy sötétség veszi körül Miss Lioncourtot? - tátotta el száját Ron.
-         Ez nem „kemény”, Ron. Ez nagyon is furcsa! Harry, legutóbb ilyesmi érzésed a dementorokkal volt, igaz? - tudakolta homlokráncolva Hermione.
-         Igen, de az sokkal erősebb volt, és nem a boldogságot szívta ki belőlem, hanem az energiámat. És valahogy túl sápadt volt... Igaz, rengeteg vért vesztett. Aztán ami jobban nyugtalanított, az az volt, hogy fájt, amikor hozzáértem. Jéghideg volt. Ez nem normális.
-         Nem, ez tényleg nem az. Minden esetre el kéne mondanod Dumbledore -nak! Már sokszor majdnem ráfáztál, hogy nem tetted meg. Nem sokára jövök. - Azzal elrohant a könyvtár elé.
-         Már megint kezdi a detektívet játszani... - méltatlankodott Ron.
*
Estrelle fájdalmai szinte teljesen elmúltak másnapra, Madam Pomfrey pedig úgy döntött, hogy ismét visszaköltözhet szobájába. „Végre újra itt!” Kimerülten dőlt le az ágyára és pálcája egyetlen suhintására sejtelmes zene töltötte meg szobája falait. Óvatosan kibújt ruháiból és megnézte sebét. Az már szinte teljesen begyógyult, de az összeforrasztott vágás mentén még mindig piros volt a bőr, és a zöldes-fekete erek is látszottak. Viszont a válla és a keze teljesen rendbe jött.
Egy kiadós zuhany és pár szál cigaretta után elindult, hogy keressen valami ennivalót. Jól tudta merre van a konyha. Eszébe ötlött, hogy olykor leosont éjszaka pár falatért miután nem vacsorázott a többiekkel. A titkos ajtó mögötti folyosón még mindig ott lógott a gyümölcstálas kép, amin megcsiklandozta a körtét, majd belépett a sok-sok házimanó közé. Pár perc múlva Dobby is felismerte és esetlenül odafutott hozzá. A Hermione által kötött gyapjúsapkák közül egy még mindig ott egyensúlyozott nagy fülei között.
-         Miben segíthetek kisasszony?
-         Csupán egy kis levest kérnék.
-         Ó, sokféle levesünk van... sárkányhús leves, csigaleves, denevérszárny leves, nyúlmájból készült májgombóc leves... de vannak mugli levesek is, mint például gulyásleves...
-         A májgombóc leves nagyon is megfelel. - szakította félbe Dobby monológját.
Pár perc múlva a leves egy gyönyörű aranytálcán, egy még szebb tányérban gőzölgött egy kicsi, meleg cipó és egy habos sütemény mellett. Estrelle szeme felcsillant.
-         Nem felejtették el a többiek kisasszonyka, hogy mennyire szerette a süteményeinket!
-         Köszönöm Dobby, ez nagyon jól esett!
-         Jó étvágyat kisasszony! Remélem hamarosan teljesen meggyógyul!
*
A lány halovány mosollyal arcán lépett be a nagyterembe. Csupán pár
diák tanult ott evés közben. A tanárok asztala felé vette az irányt, és örült, hogy az teljesen üres. Nem volt kedve senkivel sem beszélni a történtekről. Jóízűen tüntette el tálcájáról az ételt. Már besötétedett mire végzett.
„Talán jobb lesz, ha körülnézek a könyvtárban a vámpírklánokkal kapcsolatban... Talán rájövök valamire.”
     Odafönt Madam Cvikker készségen igazította útba, hogy a tanároknak
fenntartott zárolt részlegben is megtalálja, amit keres. Jó néhány könyvvel lépett oda egy szabad asztalhoz.
„Nézzük csak, Matilda Malev: A vámpírok őskrónikája... Talán te leszel az...”
De Estrelle hiába nézett át több poros kötetet is, nem talált sokkal több
dolgot annál, mint amit amúgy is tudott. Biztonság kedvéért azért a könyvtár azon részéről is elhozott pár könyvet, amikhez a diákok is hozzáférhettek, bár azokat annak idején már elolvasta. Biztosra akart menni. A Roxfort könyvtárának gazdagsága mindig is elképesztette és csodálattal töltötte el.
Úgy döntött, hogy néhány könyvet magával visz a szobájába, de előtte
gondosan visszatette helyükre az átnézetteket. Kifele menet elhaladt egy nagyobb könyvkupac mellett, ahonnan Hermione figyelte szigorú tekintettel. Estrelle csupán egy fagyos pillantásra méltatta.
„Remélem most nem én vagyok kutatásainak fő célpontja!”
A folyosók néptelenek voltak, csupán pár diák sietett klubhelysége felé egy
kis esti tanulásra. Estrelle alig bírta el a könyveket, ráadásul a feje is megfájdult, ezért elég morcos képpel ment lefelé a lépcsőkön, amikor egy bársonyos, mély hang ütötte meg a fülét.
-         Kijövünk a gyengélkedőről - hirtelen meggyógyulva - és máris cipekedünk? Lássuk csak... mit nem tudhat még a vámpírokról? - tudakolta gúnyosan a könyvekre pillantva.
Estrelle -t elöntötte a méreg a gúnyolódást hallva.
-         Nem hinném, hogy bármi köze is lenne ahhoz, hogy mit olvasok, vagy hogy mi történt a gyengélkedőn! Egyébként meg miért érdekli annyira magát Piton professzor, hogy mi történik velem?
-         Ne higgye, Miss Lioncourt, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok magának, vagy a tetteinek, csupán udvarias akartam lenni.
-         Ez magának az udvariasság?
„Ha ideges, csak még kívánatosabb... Azok a telt ajkak... Hagyd abba!”
Piton leküzdötte magában a fellángoló vágyat, hogy magához rántsa a nőt és száját görcsösen összeszorítva, ridegen nézte a szép metszésű arcot.
„Miért változott meg az előbb a tekintete? Olyan más volt, most újra elutasító!”
-         Csupán a bájitalomért jöttem, ugyanis szükségem lenne rá...
„Milyen bájital?” - kérdezte magától a lány gondolataiból felriadva.
-... Madam Pomfrey mondta, hogy magával vitte. Feltételezem, még megvan és nem hagyta el.
A tudat, hogy Piton trehánynak és feledékenynek gondolja, csak tovább ingerelte Estrelle -t.
-         Ha annyira sürgős magának az a bájital, akkor jöjjön velem, a szobámban odaadom! - fújtatott dühösen a lány.
„Igen, ilyenkor még szebb!”
Azzal elindultak a második emeletre. Itt már senki sem járt, fekete alakjuk árnyéka játszott a falakon a fáklyafényben. Estrelle -t bosszantották a férfi megjegyzései, de még idegesebb lett magára, amiért Piton nem volt közömbös számára. „Mit csinálok?! Megfogadtam, hogy soha senkit nem engedek közel magamhoz! Hát nem emlékszel? Túl eleven még az a másik seb is! Soha többé! Gondolj csak Liviusra, ő is kihasznált!” Ez megtette hatását, olyan undor ült ki az arcára, ami nem kerülte el a bájitaltan tanár figyelmét. „Ennyire undorodna tőlem? Vagy csak másra gondolt?”
A nő hirtelen megtorpant és fájdalom suhant át az arcán.
-         Mi a baj kisasszony, tán mégis túl nehéznek bizonyultak a könyvek?
Piton hangjába a szokásos gúny mellett némi aggodalom is vegyült.
-         Nagyon vicces professzor - lihegte a nő gyilkos pillantással oldalához kapva - csupán a sebem, de semmiség... mindjárt elmúlik...
-         Engedje meg, hogy segítsek.
-         Nem szükséges, hagyja csak... már jobb. - hazudta Estrelle. Nem akarta, hogy Piton gyengének lássa.
De a professzor meg sem hallgatva az ellenérveket, átvette tőle a könyveket.
Meglepődött súlyukon. „Nem csoda, hogy nem bírta el a sebe miatt...”
Estrelle fél kézzel a falnak támaszkodott és halkan lihegett. Majd magabiztosan kiegyenesedett nem törődve a fájdalommal.
-         Menjünk, a szobám már a közelben van.
Piton szótlanul követte. Az ajtó előtt Estrelle elővette varázspálcáját és hatástalanította a védőbűbájokat. Piton halovány mosollyal az arcán vette tudomásul, hogy az ő szobáját is pontosan ugyanezek a varázslatok védik az illetéktelen behatolóktól.
-         Rögtön adom az üveget.
Pitonnak volt ideje felmérni a szobát miután letette a könyveket az íróasztalra. Tetszettek neki a zsúfolt könyvespolcok, a kiragasztott komor, kétségbeesett képek, rajzok és poszterek, amik kis rendetlenség hatását keltették, a fekete íróasztalon szanaszét heverő könyvek, vázlatok, füzetek, a mindenféle gyertyák. Furcsa örömet érzett a tudattól, hogy van, ami nem olyan rendezett és szigorú Estrelle -el kapcsolatban, mint az a fölényes, kimért pillantása, vagy a mindig tökéletesen az alakjára simuló talár.
-         Lebilincselő volt a könyve. Gondolom saját tapasztalatok alapján írta.
-         Igen. Többek között így ismerkedtem meg Kravennel.
-         Azt hittem, elrabolta magát és a bűvkörébe került. Ezért ilyen... közvetlen vele... - hangzott a gúnyos válasz.
„Milyen pofátlan! De amikor olyan helyes a szája szegletében az a kis félmosoly...”
-         Ne higgye, hogy engem ilyen könnyen befolyásolni lehet! Ha érdekli, akkor elárulom, hogy én mentettem meg Kraven életét a csőcseléktől. Ő kért meg rá, hogy hagyjam ki a könyvből ezt a részt, és én tiszteletben tartottam kérését. A többiről meg nem kell tudnia!
„Szóval szeretők. Több van köztük puszta barátságnál...” Valamiért ez a feltételezés bosszantotta Pitont.
-         Megkaphatnám a bájitalomat? Nem szeretném feltartani, nehogy szeretett Kravenjének sokat kelljen várnia magára. - szólt fagyosan összehúzott szemöldökkel.
Estrelle arcán gonosz grimasz játszott. Odalépett Pitonhoz és a kezébe nyomta a rózsaszín folyadékkal teli üvegcsét.
-         Ki sem bontottam, nehogy megfertőződjön... ha már úgyis könnyűvérűnek tart... - suttogta fagyos mosollyal arcán közel hajolva a férfihez.
-         Én nem mondtam semmi ilyesmit.
-         De gondolt rá... Az épp elég.
A férfi szája az ismert félmosolyra húzódott. Estrelle már épp fordult volna el, amikor elkapta karját és nem törődve a lány felszisszenésével magához rántotta. Szája rátapadt a lány telt ajkára. Estrelle levegő után kapkodva hátrahajolt, hogy kitérjen az ostromló csók elől, de Piton még mindig szorosan tartotta, és gonoszan mosolygott. Most a nőben csapott fel a szenvedély azzal fenyegetve, hogy elveszti az uralmát önmaga felett, de ez most nem érdekelte. Vadul visszacsókolt kezeit a férfi arcára téve. Piton egyik kezével szorosan ölelte a lány derekát, a másik lecsúszott formás fenekére és megmarkolta azt. Estrelle felnyögött az elfojtott vágytól, amit egy pillanat alatt felszított benne ez az egy csók, ezzel szabaddá téve nyakát, amit a férfi szenvedélyesen csókolt tovább.
„Úristen, mit művelek én? Ez szemben áll az elveimmel! Nem engedhetek
neki, különben elszabadul Ő is!” A tudat, hogy esetleg bánthatja Pitont aggodalommal töltötte el. Akarata megacélozódott és kibontakozott az ölelésből.
-         Perselus, eresszen el!
A férfi csodálkozva, vágyakozással szemében nézett a lányra.
-         Ne érjen hozzám! - sziszegte szikrázó szemekkel. - Kérem, menjen most el! Pihenésre van szükségem.
Igazából magányra vágyott, hogy felkavarodott lelke és teste megnyugodhasson és visszanyerhesse tartózkodó magatartását.
     Piton ezzel szemben még mindig vágyódva nézett a lányra, de felocsúdva ő is bezárkózott önmagába és elnézést kérve kiviharzott a szobából. Talárja szegélye vadul csapkodta lábszárát. „Ez meg mi volt?! Miért kellett megcsókolnom? Hisz ő mást szeret, ő maga ismerte be, mégha nem is közvetlen! Egy vámpírral nem vehetem fel a harcot!” - keserűen elmosolyodott. - „De nem is akarom. Nem szabad tudomást vennem róla, akkor könnyebb lesz, és minden visszatér a régi kerékvágásba!” - határozta el a férfi. De még sokáig csak a lány édes ajkaira tudott gondolni és hogy milyen odaadóan csókolt vissza.