22. fejezet
Visszaszámlálás

- Nagyon megváltozott  - szólt csendesen Florence, miközben fejét Perselus vállán nyugtatta és együtt nézték a kandallóban táncoló tüzet. Olyan békés volt így együtt.  – Jó volt őt újra látni. Valami gond van? – kérdezte, mikor nem kapott semmi beleegyező választ. Barna fejét felemelte és tekintetét férje tekintetébe fúrta.

- Tudod… túl sok minden történt eddig, ami… - nem tudta, elmerje –e mondani a nőnek, hogy mit illetve kit látott előző éjjel. Félt, hogy felesége bolondnak nézi, ha elmeséli neki, hogy kedélyesen elcsevegett a halott nagyapjával. Mégis úgy érezte, nem tarthatja titokban örökre. Vett egy mély lélegzetet és belekezdett. – Florence, előző éjjel olyan dolog történt velem, ami hihetetlennek fog tűnni, de megtörtént. Tudom, hogy nem képzelődtem…

A nő várakozón tekintett rá. Neki is lett volna mondanivalója bőven, de úgy érezte, azok nem bírnak akkor jelentőséggel, mint férjéé.

- Hallgatlak – suttogta alig hallhatóan.

- Találkoztam a nagyapáddal – Florence hirtelen felemelkedett és kérdőn nézett párjára. – Őrültség! – rázta meg fejét a férfi. – Bizonyára csak képzelődtem! Hiszen, ez lehetlen.

- Én is beszéltem vele néhány napja.

Egy pillanatig csend állt be közöttük. Csak a tűz pattogását lehetett hallani.

- Szóval, te is? – kezdte Perselus. – És szerinted más is, vagy csak mi?

- Nem tudom – rázta meg fejét a nő és fejét visszahelyezte férje vállára, aki ismét átölelte őt. – Csak egy valamit tudok. Már nincs sok időnk.

- Ezt ő mondta?

Florence bólintott és továbbra is a kandallóban lévő fényjátékot nézte.

- Nem akarlak elveszíteni – suttogta alig hallhatóan.  – Csak most találtuk meg egymást. Nem lehet, hogy  vége legyen. Nem szabad.

Perselus egy ideig hallgatott, de közben magában egyet értett feleségével. Nem szabad, hogy elveszítsék egymást. Mégis kiszaladt a száján valami, aminek nem kellett volna.

- Szerinted van szép halál?

- Mire gondolsz? – emelte fel csinos fejét Florence és kérdőn, bár kissé szemrehányón nézett párjára, hogy miért kérdez ilyen ostobaságokat.

- Szerintem nincs – nézett elgondolkodva a távolba Piton. – A halál mindenféleképpen rettenetes és tragikus.

- Nagyapa egyszer azt mondta, – kezdte a barna nő és visszabújt férje védelmező karjai közé – hogy ha valaki meghal, akkor csillagként felkerül az égre, ahonnan vigyáz majd azokra, akiket hátrahagyott. Még nagyon kicsi voltam, mikor mesélte – mosolygott férjére, aki szintén mosolyogva nézett le rá. – Azt hiszem, akkor, mikor először rákérdeztem a szüleim halálára. És tudod mit? Szerintem igenis van szép halál. Ha már egyszer mindenképpen meg kell történnie, akkor egymás karjában meghalni… szerintem szép lehet.

- Igen – helyeselt Perselus csendesen. – Az szép lehet.

Napok teltek el. Egyik a másik után és Perselusnak esze ágában sem volt visszamenni a halálfalók közé. Húzta halasztotta, de nem volt más választása. Elbúcsúzott Florence-től és flúgos unokatestvérével együtt elhagyták a Roxfortot. Jeremy visszament  a muglik közé, ő pedig a rossz emlékű Denem- ház felé vette útját.

Sokat gondolkodott azon, hogy is fognak alakulni a dolgok a háború után, ha egyáltalán túléli. Szeretett volna Florence-szel maradni örökre és tudta, hogy a nő is ezt szeretné. De mi lesz akkor, ha valami balul sül el? Mi lesz, ha…? Nem ilyenekre gondolni sem szabad!

Elhessegette magától a negatív gondolatokat és mire sikerült volna némileg meggyőzni magát arról, hogy nem történhet semmi baj, meglátta az előtte tornyosuló hatalmas családi kúriát. Felgyorsította lépteit és szinte bevágódott a Denem – ház ajtaján. Tudta, hogy a harc már nem várat sokáig magára és azt is tudta, hogy a Nagyúr bármikor bejelentheti a támadás kezdetét.

Nem tévedett. A nappaliban már szinte mindenki erről beszélt. Találgatták az időpontot, fogadásokat kötöttek rá. Volt aki szép kis summát tett fel egy egy hét múlvai időpontra. Piton pedig csak reménykedni tudott, hogy tévednek.

Vett egy mély lélegzetet és lehuppant az egyik üresen álló székre, lábait pedig feltette az előtte álló asztalra. Melle előtt összefont karjaival teljesen kizárta magát a szobában zajlók beszélgetéséből.

Szerette volna nyugodtan végig gondolni, mi is vár rá az elkövetkezendő napokban, de erre nem volt lehetősége, mert a nappali ajtaja kivágódott és a Nagyúr lépett be rajta személyesen. Méltóság teljes tartásával valóban úgy festett, mint egy Lord, egy aranyvérű mágus. Senki meg nem mondta volna, hogy ő is csak egy félvér.

Perselus talpra ugrott és odasétált a többiek közé, hogy tisztán hallja a Nagyúr mondandóját.

- Barátaim, hű halálfalóim! – kezdte sziszegő hangján Voldemort és aki elé elélépett az önkéntelenül is hátrált egy lépést.  – Mindannyian tudjátok, miért hívtalak össze titeket.

Piton kitekintett  a nagy előtérbe és ekkor látta meg, hogy az egy négyzetméterre jutó halálfalók száma a mai napon rekordot döntött. A Nagyúr folytatta.

- A háború hamarosan  elkezdődik. Egy hét alatt felkészülünk és mához egy hétre támadunk. Jó hír, hogy a trollok, akik igen csak nagy erőt képviselnek, mellettünk állnak. A dementorokról és az óriások egy részéről nem is beszélve. Kijelenthetjük, hogy az összes sötét oldalhoz köthető mágikus légy a mi oldalunkon van  -ekkor hirtelen Perselus felé fordult és tekintetét a férfi fekete szemeibe fúrta, de Piton állta a pillantását. Majd Voldemort lassan, nagyon lassan elfordult tőle és már ismét a többiekhez beszélt.

- Menjetek és készüljetek fel, hogy méltón vehessük át az uralmat az egész világ felett!  - adta ki parancsát, mire a halálfalók valóban elindultak. Perselus is csatlakozni akart hozzájuk, de ekkor vékony, pókszerű ujjak fonódtak karjára és erősen visszarántották, Piton pedig szembe találta magát Voldemort vörösen izzó szemeivel.

- Az, hogy megölted azt a szenilis vénembert, még nem jelent semmi – sziszegte a férfi fülébe, akinek ereiben szinte megfagyott a vér.  – Ne nézz teljesen hülyének, Perselus! És ne akard, hogy a haragom elérjen téged vagy bárkit is, akit szeretsz! – azzal elengedte a magas férfi karját és ő maga is hoppanált, ki tudja, hova.

Piton egy darabig megkövülten állt a szoba közepén, míg körülötte társai izgatottan beszélgettek vagy éppen sürögtek fel-alá.

Tudja. A Nagyúr tudja. Vagy ha nem is tudja, de sejti, hogy melyik oldalon áll valójában. Nincs vesztegetni való ideje és veszteni valója sem. Most rögtön hoppanál a Roxfortba, hogy megvédje azt, akit a világon a legjobban szeret.

Akár a hurrikán, úgy robogott be a fekete hajú férfi McGalagony professzor irodájába. Megállt az idős boszorkány asztala előtt és nem törődve a körülötte állók döbbent tekintetével, közölte a száraz tényeket.

- Egy hét. Nem több.

- Biztos benne? – kérdezte pillanatnyi csend után Minerva, akinek még mindig időre volt szüksége, hogy feldolgozza az imént hallottakat.

Perselus nem válaszolt, csak bólintott.

- Akkor meg mi az ördögöt keres itt? – kiáltott fel dühösen Mordon, miközben megkerülve az íróasztalt a fiatal férfi mellé állt.  – Ott kéne lennie a halálfalók mellett, ahogy megbeszéltük.

- Tudja. Mindent tud – fordult felé Piton. Az idős auror szeme elkerekedett a döbbenettől, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Akkor miért engedte el magát a háború időpontjával, Piton? Ennek semmi értelme. Szerintem hazudik.

- Nem hazudok. A Nagyúr azt akarta, hogy tudjuk, mikor kezdődik a csata.

- Akkor miért nem ölte meg magát?

- Azt hiszem, az túl egyszerű lett volna.

- Maga hazudik – folytatta rögeszméjét az idős auror. – Hazudik! – nézett a szobában álló társaikra, akik alig láthatóan megrázták a fejüket. Mordon szeme újra elkerekedett. Miért nem hisznek neki? Hiszen ő a jó oldalon áll, míg Piton meg...

- Próbáljon meg logikusan gondolkodni, Alastor! – fordult felé McGalagony komolyan. Idős arcáról, most némi düh tükröződött, de most az egyszer nem a fekete hajú férfi irányába, hanem idős kollegája felé. – Miért hazudna Perselus? Eddig sem tette…

- Mindnyájunkat az orrunknál fogva vezet, hát nem látják?!  -szakította félbe az idős boszorkányt és megragadta Piton karját és dühösen maga felé fordította, a bájitaltan tanér pedig nem ellenkezett, állta az auror velőig hatoló pillantását. Tudta, hogy meg kell győznie arról, hogy igaza van. Mordon sosem bízott benne, és nem habozott ezt nyíltan a tudtára adni, az elmúlt években. Amíg Dumbledore élt, addig képes volt elsimítani a köztük lévő ellentéteket, de most… csak magára számíthat.

Mordon elengedte a karját és dühösen távozott az irodából, úgy becsapva a nehéz tölgyfa ajtót, hogy félő volt, a fal másik oldalán fog kijönni.

- Biztos abban, amit mondott? – kérdezett vissza néhány pillanat csend után McGalagony. – Egy hét?

- Egy hét.

Az idős boszorkány bólintott. Még aznap összehívták a Főnix Rendjének tagjait. Mindenki számított arra, hogy a háború előbb utóbb be fog következni, de most, hogy már kézzel fogható távolságba került, érezték, hogy nincs visszaút. Most fog eldőlni minden, amiért éveken keresztül dolgoztak. A sok áldozat, akik életüket és vérüket adták a Rendért, talán most nyerik el végső békéjüket. Most majd értelmet nyer minden…    

McGalagony kiosztotta a feladatokat. Baglyot küldött, minden lehetséges szövetségesüknek, hogy időben elindulhassanak. Az aurorok a Minisztériumot riadóztatták, akik először kétkedve fogadták a híreket, de végül belátták, hogy nem szabad késlekedniük.

A Roxfort körüli védőbűbájt megerősítették, amennyire csak lehetett és kiürítették az iskolát. Aki maradni kívánt és vállalta a harcot, azok természetesen maradhattak. Volt, hogy egész családok álltak a jó ügy mellé, hogy harcba szállnak a gonosz ellen.

Mindenki számára akadt munka. És úgy tűnt, Mordon is megbékélt, bár még mindig bizalmatlan volt Perselusszal szemben. Minden egyes lépését követte és egyfolytában rajta tartotta a szemét.

Piton, Florence és Lupin elvállalták, hogy felkészítik Harry Pottert a végső csatára, annak legnagyobb tiltakozása ellenére, de végül barátai meggyőzték, hogy fogadja el a felnőttek segítségét.

Éjjel nappal gyakoroltak és a fiú folyamatosan fejlődött. Még Perselus utasításait is betartotta, pedig ez igazán nem volt szokása.

- Az istenért, Potter! Miért olyan nehéz azt megérteni, hogy egy párbajban az eszedet is kell használni?! – kiáltott ingerülten a fekete hajú férfi, mikor már harmadszorra küldte földre a szemüveges fiút.  – Ki kell következtetned, hogy mire gondolhat a másik. Harmadszorra is ugyanolyan sorrendben használom az átkokat, te még sem tudod, hogy mit akarok. Hogy a pokolba akarsz így kiállni vadidegenek ellen?! – majd becsukta fekete szemeit és mélyet sóhajtott. – Próbáljuk meg még egyszer!

- Talán pihenhetnétek egy kicsit – javasolta Florence, aki mosolyogva tekintett a végletekig kimerült férjére. – Rátok férne. Napok óta csak gyakoroltok. Biztos vagyok benne, ha egy kicsit szusszantok, sokkal jobban fog menni.

Piton felesége kék szemeibe nézett és megadóan bólintott.

- Ülj le, Potter! – mutatott a teremben lévő egyik székre. A fiú vonakodva bár, de szót fogadott egykori tanárának és igen csak elcsodálkozott rajta, amikor a férfi odahúzott mellé egy széket és leült rá.

- Szereted a varázslósakkot, igaz?

Harry nem tudta, hogy jön ez most ide, de bólintott.

- Helyes. Az ellenfeled hány lépését látod át a táblán?

- Hármat … négyet…

- Kevés! Legalább nyolcat kéne, de kezdetnek ez is megteszi – nézett a fiúra, aki összeszűkült szemekkel nézett a Pitonra, de a férfi láthatólag nem törődött vele. – Itt sincs más dolgod, mint az, hogy átlásd, amit a másik akar. De ez nem megy egyszerűen. Hogy állsz az oklumelanciával? – állt fel a székről, de egy pillanatra sem vette le a szemét a fiúról.

Harry nem tudta, mit válaszoljon, hiszen nem gyakorolt azóta a kínos eset óta és az igazat megvallva, nem is tartotta fontosnak. Eddig… Most már nagyon bánta, hogy ilyen felelőtlen volt.

- Emlékszel még, mit tanítottam? – majd a fiú értetlenkedő tekintetére válaszolva pontosította önmagát.  – Valamire, azért csak emlékszel?

Harry bólintott.

Újabb nehéz és kimerítő gyakorlás vette kezdetét, bár most nem párbaj szinten. Megpróbáltak egymás gondolataiban olvasni. Először elég gyatrán sikerült, a fiú folyton elájult, de aztán egyre inkább belejött. Mikor túljutottak az alapokon megpróbálták átvinni az eddig tanultakat a párbaj részére. A hátra lévő négy napban is gyakoroltak, miközben a kastélyba a legkülönfélébb élőlények érkezetek, akik szövetségeseik lesznek a háborúban.

- Mi lesz velünk? – tette fel csendesen a kérdést a kék szemű nő, amint belépett férje szobájába. Perselus szembe fordult vele, majd megfogta a kezét és gyengéden maga után húzta a kanapéra.

- Nem tudom – vallotta be őszintén, mikor már egymás mellett csücsültek és ő még mindig Florence kezét fogta.

- Ígérj meg valamit! – kérlelte a nő, miközben egyik kezével szemével végigsimított a markáns arcon.

- Bármit.

- Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el!

- Megígérem – válaszolta a férfi mosolyogva és egy csókot nyomott felesége orrára.  – Soha nem hagylak el! Többé már nem.

- Én sem…

Florence úgy simult férje karjaiba, akár egy kis macska. Perselus pedig csak simogatta a sűrű, barna hajzuhatagot. Így ültek a tűzzel szemben és így aludtak el, egymás karjaiban.