17.fejezet

Szabadítsuk ki, Perselust!

Sorra érkeztek a Főnix Rendjének tagjai a Roxfortba. A körülményekre való tekintettel ide hívták össze a gyűlést.

Florence valamennyire összeszedte magát és már sokkal nyugodtabban fogadta a számára jórészt ismeretlen tagokat, akik értetlenül álltak a helyzet előtt.

Miért kellett összehívni a Rendet? Csak akkor szokás ez, ha valami komoly baj történt vagy valami készülődik. De most mi lehet a háttérben?

Harry komoly pillantásokkal méregette Mordont és a Florence körül nyüzsgő McGalagonyt és Tonkst.

Vajon mi az, amiért így haragszanak rá? Miért lett dühös Mordon azért, amit tett? Hisz inkább büszkének kéne lennie, hogy életében először ő, Harry Potter, lefülelt egy aljas gyilkost. De dicséret helyett mit kap? Szemrehányást. De azt jó adaggal!

Tanácstalanul tekintett körbe és látta, hogy az incidens szemtanúin kívül, más sincs beavatva az ügybe.

Oldalra pillantott, és ekkor meglátta, amint Lupin belép az ajtón egy fiolával a kezében.

Nyilván Miss Harpernek viszi! – futott át Harry agyán. Nem értette a nőt. Hiszen Piton megölte a nagyapját, most mégis úgy védte, mintha…

Na, sürgősen meg kell tudnia, mi folyik itt!

Hirtelen felugrott és karon ragadta az éppen mellette elhaladó Remust, aki először értetlenül nézett a fiúra, majd vonásai ellágyultak és már indult is volna tovább, ha Harry meg nem szólítja:

- Miért? Mit kellett…?

- Harry, most ne! – nézett rá borostyán színű szemeivel. – Mindent meg fogsz tudni idejében, de kérlek, most ne tégy semmit! Így is elég galibát okoztál már!

A szemüveges fiú hitetlenkedve nézte az egyre távolodó Remust és látta, amint átadja a fiolát Miss Harpernek.

Itt valami nagyon nem stimmel!

Gondolataiból Mordon recsegő hangja és ütemes tapsa zökkentette ki. Nyilván így próbált úrrá lenni egy kezdődő káoszon, aminek növekedését, a helyiségben tartózkodók hangerejének növekedése sejttette.

- Barátaim! – kezdte az idős auror és hirtelen olyan csend lett a teremben, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett. Harry azt hitte egy pillanatig, megsüketült.  –Örülök, hogy mindannyian eljöttek! Tudják, hogy nem szoktuk összehívni a gyűlést, hacsak nincs valami alapos okunk van rá. Eddig minden a legnagyobb rendben zajlott, ma viszont történt egy apró malőr – itt sokat sejtetően Harryre pillantott, aki, ki tudja miért, de úgy érezte, le kell hajtania a fejét. – Ma elfogták Perselus Pitont!

Amikor az auror kimondta ezeket a szavakat, olyan harsány kiáltozás és ujjongás tört ki, hogy azt leginkább egy hangrobbanáshoz lehetett volna hasonlítani.

- Barátaim! Barátaim! Kérem, figyeljenek…!  - próbálkozott Mordon, de hasztalan. Mikor már megelégelte a hangzavart elkiáltotta magát, de olyan hangosan, hogy ismét mindenki elhallgatott. – Figyeljenek végre rám, a jóságos… mindenségit neki! Nagyon köszönöm! Amit az imént mondtam, nem ad túl sok okot az örömre.

- De hát miért?! – kiáltott fel Bill Weasley. – Hiszen erre várunk már mióta. Hogy végre megkapja a büntetését azért, amit tett!

-A helyzet koránt sem ilyen egyszerű, Bill  - nézett rá szomorúan Lupin.

- Sajnos alaposan melléfogtunk! – folytatta az idős auror társai értetlenkedő pillantására. – Nem avattuk be Önöket a teljes igazságba. Minerva!

McGalagony előrelépett és tekintetét döbbent hallgatóságára szegezte.

- Amit most hallani fognak, elsőre talán hihetetlen lesz, de kérem, hallgassanak végig és utána ítélkezzenek! – azzal belekezdett mondandójába.

Mindent elmesélt Dumbledore látomásáról és az elővigyázatosságáról. A Harper- család tragédiájáról és a Florence-ről. Aprólékosan elmondta Perselus  történetét és átkát, egészen addig a percig, míg meg nem történt a tragédia és Dumbledore meg nem halt.

Ahogy egyre jobban előrehaladtak a történetben Harry egyre inkább csúszott lefelé a széken szégyenében. Mikor pedig McGalagony elért addig a pillanatig, hogy Perselust elhurcolták a dementorok, úgy érzete teljesen megsemmisül szégyenében.

Az idős boszorkány mondandója végeztével végigtekintett a helyiségben tartózkodókon. A hatás, mint várta, döbbenetes volt.

Az irodán néma csend uralkodott. A Rend tagjai némán meredtek maguk elé. Fel kellett dolgozniuk az imént hallottakat. A tények olyan erővel zuhantak rájuk, akár egy mázsás vasgolyó. A rideg, kozmetikázatlan tények.

- Most már érted, Harry, miért követtél el rettenetesen nagy hibát? – kérdezte szelíden Remus a fiú felé fordulva.

- Honnan tudhattam volna?! Nekem soha nem mondanak el semmit! – válaszolt indulatosan.

- Fékezd magad, Potter! – parancsolt rá Mordon. – Ha elmondtuk volna, másként cselekedtél volna-e?

Harry lehajtott fejjel válaszolt, bár hang nem jött ki a torkán, mégis mindenki érette: Nem!

- Téged a személyes bosszú vezérelt. És vezérel most is!

- És akkor most mi lesz?- hallatszott Arthur Weasley hangja. – Mert egyértelmű, hogy tennünk kell valamit!

- Ki kell hoznunk, mielőtt még a halálfalók hozzák ki – közölt a tényeket McGalagony. A többiek mind beleegyezően bólintottak, mikor egy bagoly repült be a helyiség ablakán és egy levelet pottyantott az idős boszorkány ölébe.

McGalagony felbontotta a lepecsételt borítékot és gyorsan átfutotta a levelet, majd hangosan felolvasta.

- ,,Tisztelt Igazgatónő! Ezúton értesítjük, hogy a Roxfort egykori tanára, Perselus Piton… bla bla ble bla… a Wize………… ma gyorsított eljárásban döntött az ügyről, és Perselust Pitont minden vádpontban bűnösnek találta. A dementorok a csókot az elitélten holnap hajnalban hajtják végre…

- Nincs vesztegetni való időnk!

Perselus már alig állt a lábán, mikor a tárgyalás után végre visszakerült a cellájába. Nem is csoda, hiszen a tárgyalóban is legalább öt dementor volt körülötte, így a kérdésekre sem tudott válaszolni! Egyre csak az előtörő rettentő emlékképekkel volt kénytelen hadakozni.

Most pedig, mikor visszakísérték a cellájába és egyetlen lélekrabló sem volt körülötte, tiszta volt a feje, de annyira fáradt volt, hogy már lépni is alig tudott.

Eszébe jutott, amit Dumbledore annak idején mondott az Azkabanról, mikor Black itt raboskodott. Egy dementor is képes őrületbe kergetni egy embert.

És neki most alaposan kijutott belőlük.

Black, te rohadt mázlista!  - kiabált magában. – Milyen szerencséd, hogy halott vagy!

Hallotta, ahogy a cella ajtaja nyikorogva kinyílik és őt belökik a hideg falak közé. A következő, amit látott, illetve érzékelt, az volt, hogy legalább 6 dementor állja el a bejáratot.

Újra előtörtek a kínzó emlékek.

Látta maga előtt, ahogy ráemeli a pálcáját Dumbledore-ra és kimondja rá a halálos átkot. Szinte hallotta az igazgató könyörgő hangját.

- Perselus, kérlek!

- Ne!!!! – üvöltött fel fájdalmában a fekete hajú férfi. Olyan érzése volt, mintha ezt az emlékképet tüzes vassal égették volna az agyába és soha többé nem törölheti ki onnan!

- Perselus, kérlek!  

- Hagyjon békén! – kiáltott a semminek. – Könyörgöm, hagyjon békén! Kérem…

Azzal lerogyott a földre, átölelte térdeit és fejét a karjaira hajtotta, mintha ezzel kitudná zárni ezt a rettenetet a fejéből. Mintha a kiáltozásától elmenekülne ez a szörnyű emlék. Mintha elüldözhetné, ami örökre belé égett.

A Roxfortban  lévő Rendtagok valóban nem vesztegették az idejüket. Egyre másra fabrikálták a jobbnál jobb terveket Perselus kiszabadítására. Csakhogy a végén mindegyik sántított egy kicsit.

Tény, hogy remekek voltak egytől egyig, de nem arra, hogy az Azkabanból szöktessenek ki egy rabot.

- Szerintem tartsuk meg az alapötletet – vetette fel Charlie.

- Nem lehet, hisz térképünk sincs – szállt vitába fiával az idősebb Weasley.

- Talán nem is kéne – szólalt meg hirtelen az eddig csendben álldogáló Florence, mire mindenki ránézett. Ritkán szólt, de mikor megtette, annak bizony súlya volt.

- Hogy érti ezt, Miss Harper? – nézett rá elgondolkodva és őszintén érdeklődő tekintettel Mordon. Most végre megcsillogtathatja a lány, hogy mennyire ütött a nagyapjára stratégaként.

- A dementorok köztudottan a Sötétoldal hívei – kezdte a nő, miközben sétálgatni kezdett a szobában. – Egyetlen ember van, akinek engedelmeskednének a miniszteren kívül és az Voldemort.

Többen is összerezzentek a név hallatára, sőt, Mrs. Weasley még fel is sikkantott, de Florence nem zavartatta magát. Folytatta eszmefuttatását.

- Ha az ő parancsából mennénk oda…

- Nem lehet. Hogy szerezzünk papírt Tudjukkitől? – kérdezte tanácstalanul Lupin, de mikor meglátta a barna hajú nő eltökélt pillantást, már nem is volt kérdéses, hogy az egész terv ott van, abban a csinos kis fejben.

- A dementorok köztudottan vakok, Remus. Csak azt érzékelik, hogy aki bemegy, az egészséges-e. De nem őket kell meggyőznünk, hanem az Azkaban igazgatóját. Felveszem Bellatrix Lestrage alakját és…

- Micsoda? – lépett oda mellé Moly és értetlenkedve nézett a kék szempárba. – Arról szó sem lehet. Méghogy te…?

- Ez a túlzott aggodalom nagyon kedves tőletek, de felesleges – sóhajtott fel Florence és Mordonra nézett. – Ön mit gondol?

Az idős auror elgondolkodva tekintett az előtte álló nőre.

- Azt hiszem, ez kivitelezhető – válaszolta némi csend után. – Sőt. Maga örökölt valamit Dumbledore-tól! – mosolygott bele a kék szemekbe. – Felveszi Lestrage alakját és töri nekünk az utat befelé. Remus és én pedig támogatjuk Pitont kifelé. Kell még két ember, aki fedez minket. Egyikük előröl, másikuk hátulról, ha netán rájönnének a cselre.

Mr. Weasley és Charlie keze a magasba lendült.

Mrs. Weasley ugyan nem volt elragadtatva az ötletért, de végül beleegyezően bólintott.

- Remek – tapsolt izgatottan Mordon. – Mudungus, maga szerezzen nekünk egy csónakot. Indulásra készen álljon, mire odaérünk. Egészen pontosan éjfélre.

A férfi bólintott és már indult is, hogy feladatát teljesítse.

- Kyngslie, a maga feladata lesz az evezés! – az említett tag bólintott. – Minerva, Moly és Tonks, itt várnak minket és előkészítik a gyengélkedőt, míg mi visszaérünk! Van kérdés? Remek! – szólt az auror, mikor nem szólt senki. – Akkor dologra mindenki. Egy-kettő!

- Elnézést! – szólalt meg csendesen Harry és mikor Rémszem felé fordult bátortalanul bár, de folytatta. – Én is szeretnék segíteni.

- Nem Potter! Arról szó sem lehet! Már így is éppen elég bajt okoztál és még nem tettél szinte semmit!

Azzal az auror is kiviharzott a helyiségből és a fiú egyedül maradt Florence-szel. Úgy érzete, mondania kell valamit. Bocsánatot kell kérnie.  Még mielőtt a nő kisétál a teremből.

Lassan felemelkedett a székről és bűnbánó arccal Florence elé állt, aki halványan elmosolyodott, mikor a fiú felé fordult.

- Miss Harper… én nem…- kezdte Harry, de a boszorkány nem hagyta végig mondani, csak megsimogatta a fejét és elindult az ajtó felé.

- Majd vele beszéld meg  -mosolygott rá kedvesen és kilépett a teremből.

Mikor lesz már vége! – ordított magában Perselus. A vissza- visszatérő rettenetes emlékek elborították az egész elméjét.

Meg fog őrülni, most már nem is kétséges!

A külvilág teljesen megszűnt számára, csak a belsejében dúló harcokra és rémképekre tudott figyelni. Annyit azért érzékelt, hogy sir. Zokog fájdalmában. Arca és egész teste verejtékben úszik. Érezte még a hideg követ a háta alatt, de mást nem.

Ismét előjöttek a szörnyű képek és mind közül is a legszörnyűbb…

Dumbledore arca azóta kísérti, mióta itt van az Azkabanban, de most mintha más lenne. Nem úgy néz rá, mint akkor éjjel!

Mosolyog! Olyan barátságosan, ahogy csak ő tud. Semmi vádló nincs a tekintetében, csak mélységes szeretet és együtt érzés. Az emlékképeiben élő idős mágus mosolygós arca most egy pillanatra elkomorodott. Szája hangtalanul mozgott. Olyan volt, mintha közölni akarna vele valamit, de Perselus nem értette mit.

- Sajnálom – suttogta maga elé. – Dumbledore professzor, annyira sajnálom! Bocsásson meg kérem! Bocsásson meg…

Az éj lassan leszállt, sötét bársonnyal beborítva a világot és egy magányos csónak utasait, amint azok egy hatalmas épület felé tartottak.

Hideg éjszaka volt, de nem tudták eldönteni, hogy ezért fáznak-e vagy csupán a dementorok közelsége okozza testük remegését.

A lélekvesztő egyetlen  női utasa fázósan húzta összébb magán köpenyét. Semmit sem kívánt jobban, mint hogy túl legyenek ezen az egészen és Perselus újra a karjaiban tartsa és csókjaival kényeztesse őt. Nem szabad, hogy későn érkezzenek! – futott át az agyán, mikor egy kéz gyengéden megérintette a vállát.

- Mindjárt ott leszünk  - suttogta Remus. – Idd meg a bájitalt!

Florence némán engedelmeskedett és belekortyolt a förtelmes ízű bájitalba. Fintorgott egyet, de mire befejezte volna máris Bellatrix Lestrage alakjában tetszelegett.

Mordon hátrapillantott egy pillanatra és elismerően biccentett.

Lassan megérkeztek a túlpartra, mindegyikük felhúzta talárja csuklyáját és egyenesen a hatalmas kapuhoz mentek, ami az idegenek érkezésére kitárult, mögötte egy dementorral.

Florence határozottan előrelépett, de egész testében reszketett. Megpróbált minél kellemesebb dologra gondolni, hogy legalább addig kibírja a dementor közelében, míg elmondja, miért is vannak itt.

- Bellatrix Lestrage vagyok. Az igazgatóval kell beszélnünk.

A dementor közelebb hajolt a nőhöz, majd lassan ellebegett előtte, jelezvén, hogy kövessék őt.

Az Azkaban igazgatóját gyerekjáték volt meggyőzni, hogy Voldemort küldte őket Piton kiszabadítására. A férfi csak rápillantott Bellára és intett az iménti dementornak, hogy vezesse őket Perselushoz.

Ahogy lépkedtek a kihalt folyosókon a foglyok cellái között, egyre gyengébbeknek érezték magukat. Úgy tűnt, egy Piton által korábban kotyvasztott dementor- elleni bájital kezdte elveszíteni a hatását.

- Ez rémes  -súgta oda Florence a mellette lépdelő Remusnak, aki bólintott és ő is elképedve figyelte a rácsok mögötti foglyok  viselkedését.  Ki egy sarokba kuporodott össze, ki pedig csak úgy elterült a padlón eszméletlenül.

Egyszer csak megálltak az egyik cella előtt, aminek ajtaja nyikorogva nyílott ki. A dementorok magukra hagyták őket.

Florence félve lépett a rácsok mögé.

A sötétben csak egy sarokban összekuporodó, térdeit átfogó férfit látott, amint előre-hátra hintázott.

- Perselus – szólította meg a nő férjét, de az üres tekintettel nézett vissza rá. Arca úszott a verejtékben, fekete haja hol homlokára, hol pedig  szigorú vonású arcára tapadt.

Florence szemeit égették belülről a könnyek.

Mit tettek veled? – kérdezte önmagától. – Édesem, minden rendben lesz, hidd el!

Kisimított egy tincset Perselus csapzott arcából és óvatosan megcsókolta.

- Gyere, kiviszünk innen! – simogatta meg férje homlokát, aki továbbra is üres tekintettel bámult maga elé és csak annyit érzett, hogy két erős kar a hóna alá nyúl és átnyalábolják karjait vállukon.

Florence elővett egy talárt és a férfi hátára terítette, hogy minimálisra csökkentsék a megfázás esélyét és elindultak a szabadságot jelentő kijárat felé. Előttük Mr. Weasley, mögöttük pedig Charlie lépdelt, ha netán valami gond lenne, tudják őket védeni, de úgy tűnt, erre nem került sor.

Gond nélkül szálltak be a csónakba. Perselus feje Florence ölében nyugodott. Arca kisimult és olyan nyugodtan aludt, akár egy kisgyerek, bár még egész testében vacogott, a nő végig a kezét fogta, egy pillanatra sem eresztve őt el. Még egyszer nem akarta őt elveszíteni. Nem, soha többé…