15. fejezet

Szívzűrök

Perselus hirtelen ébredt, mintha rémálomból riasztották volna fel. Tökéletesen kitisztult fejjel tekintett körbe régi szobájában. Tudta, hogy hol van és azt is, hogy került ide, még arra is, hogy az éjjel Florence-t csókolta. Boldogan dőlt hátra az ágyban és oldalra pillantva meglátta a mellette fekvő barna hajú nőt. Majd arca hirtelen elkomorult.

Mégis, hogy kerül ide Florence? És miért jött?

Nem mindegy? – szólt meg benne az elégedetlen hangocska. – A lényeg, hogy itt van, melletted. A többi nem számit!

Valami itt nem stimmel! – győzködte önmagát a férfi. – Hogy jutott be ide és… miért?

Gyanakodva nézett a mellette fekvő nőre. Bár arca a fal felé nézett, a férfi mégis meg volt győződve arról, hogy itt valami nem klappol.

A barna hajú boszorkány fölé hajolt, hogy lássa az arcát, de ekkor kicsit meglökte a nőt, aki felé fordulva nagyot nyújtózkodott.

Perselus ijedten ugrott fel az ágyból, mintha szellemet látna, az immáron Florence-ből visszaalakult Bella pedig álmosan, de gonoszul mosolygott rá vissza.

- Mit… mit…? – dadogta Piton. Ordítani szeretett volna, de egyetlen értelmes szó sem jött ki a száján.

- Meglepetés, drágám! – nézett rá Bella sejtelmesen mosolyogva. Perselus pedig gondolkodás nélkül kapkodta magára ruháit. – Úgy látom, nem engem vártál – szólt a nő tettet csalódottsággal.

- Mit … mit…? Mit tettél vele? Mit tettél Florence-szel?! – kiáltott rá a férfi, mikor már teljesen felöltözve állt a szoba közepén. Egy ugrással a nő előtt termett és megragadta a vállát. Olyan erősen szorította, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek, de nem érdekelte! Ha Florence-nek bármi baja esett, megöli ezt a nőt, az biztos. – Válaszolj!

- Na, lám! Kibújt a szög a zsákból! – kacagott gonoszul Bella. – Megőrülsz azért a félvér szukáért, igaz?

- Ne merj róla így beszélni! – és olyan erővel rázta a nőt, hogy biztos volt benne, fájdalmat okoz neki. – Mit tettél vele?! – kiáltotta önmagából kikelve.

- Csak felvettem az alakját. Egy ujjal sem értem a te drágaságodhoz! Tudtam, hogy csak így kaphatlak vissza. Egy csodás kis bájital és máris teljesen tompa lett az agyad. Nem gondolkodtál, csak cselekedtél. Többször kellett volna így csinálnunk – nézett rá nevetve.

- Ezt még megbánod!  -sziszegte Perselus és ez sokkal, de sokkal rosszabb volt, mintha kiabált volna.

- Nem értem, miért vagy így felháborodva. Megkaptad, amit akartál, nem? Eltölthettél egy csodás, felejthetetlen éjszakát Florence-szel. Ezt akartad, nem? Ha úgy vesszük, segítettem neked…

- Átkozott boszorkány! Ezért megfizetsz! – kiáltotta Perselus önmagából kikelve. Fenyegetően nézett a még mindig gonoszul mosolygó nőre. Fekete szemei csak úgy izzottak a dühtől.

A szoba ajtaja azonban ekkor kivágódott és Malfoy robogott be rajta.

Kék szemeit az ágyban fekvő nő és a mellette álló férfi közt járatta.

- Mi a fene folyik itt? Nem lehet tőletek aludni, felveritek az egész házat! – majd mikor meglátta, hogy Perselus időközben elővette a pálcáját, és egyenesen Bellára szegezi, kérdőn nézett a fekete hajú férfi felé. – Nőket nem bántunk, Perselus! Halálfalókat, legalábbis nem – szólt jeges hangon és Pitonhoz lépett. – Add ezt ide szépen! – azzal hátracsavarta a tanár karját és kivette belőle a pálcát. Pitont ugyan nem olyan fából faragták, aki belenyugszik, hogy legyőzték, de most valóban lehetetlen helyzetbe került. Lucius még mindig nem engedte el hátracsavart karját, így védekezni sem tudott. Bárhogy fészkelődött, a szorítás csak egyre erősödött.

- A Nagyúr üzeni, hogy csalódott benned – azzal elengedte a férfit. – És ezt küldi! Crutio!

Piton átrepült a szobán és úgy pattant vissza a szemközti falról, mint egy gumilabda. A következő átok is talált és Perselus ismét repült legalább egy métert, egyenesen a kandalló irányába, ahol a piszkavas vége felsebezte mellkasát.

Érezte, ahogy meleg vére végigfolyik mellkasán, de nem sok ideje volt töprengeni fájdalmán, mert a következő átok ismét átrepítette a szobán és ismét csak a fal állította meg.

Perselus ráemelte fekete tekintetét a szőke hajú varázslóra. Szaggatottan vette a levegőt és egyre homályosabban látta Malfoy körvonalait is. A legutolsó, amit érzékelt, annyi volt, hogy Bella és Lucius elhagyják a szobát és egy jeges hang még visszaszólt az ajtóból.

- Örülj, hogy ennyivel megúsztad! A Nagyúr legközelebb nem lesz ilyen elnéző – még hallotta, ahogy az ajtó becsukódik, aztán néma csend.  Egyedül maradt.

Talpra kell állnod, Perselus! – biztatta magát. – Vissza kell jutnod a Roxfortba!

Minden erejét összeszedte és megpróbált a falba kapaszkodva felállni, de megszédült és majdnem ismét összeesett, de még idejében meg tudott kapaszkodni az ablakpárkányba.

Összeszorította fogait és megpróbált hoppanálni.

Ő lepődött meg a legjobban, mikor néhány pillanat múlva a Roxfort határában találta magát. Reményvesztetten tekintett az előtte feketedő Tiltott Rengetegre. Még ezen is át kell verekednie magát. Lehetetlen.

Agyában egyre inkább kergették egymást a lényegtelenebbnél lényegtelenebb gondolatok.

Éjszaka van! Még mindig éjszaka. Sötét, mindenhol sötétség.

Tett néhány lépést a Rengeteg felé, de ekkor remegés kerítette hatalmába. Egész testében remegett, nyilván a Crutiatus-tól van.

Meg kellett támaszkodnia az egyik fa törzsénél, míg a roham elmúlt. Érezte, ahogy a mellkasán lévő sebből folyik a vér. Csak érné már el a kastélyt!

Maga sem tudta, hogyan vergődött el odáig, ahol végül összeesett. Csak sötétséget látott maga körül. Nem is baj! Mindjárt jön valami szörny és felfalja őt. Legalább vége lesz! Mindjárt itt a megváltó halál!

- Agyar, kiskutyám! – dörmögte Hagrid, miközben a hatalmas kutya után szaladt. Láthatólag szimatot fogott az állat és a vadőr remélte, hogy talán valami ritka állatra talált.

A vadkanfogó kutya megállt valaminél és hangosan ugatni kezdett.

- Mit találtál, kiskutyám? – lépett mellé az óriás és lehajolt, hogy lássa a zsákmányt, de ekkor már tudta, hogy nem állat az, hanem egy ember. Megpróbálta a hátára fordítani a férfit és mikor meglátta az arcát, még a száját is eltátotta meglepetésében.

- Piton professzor! Térjen magához!  -rázta meg az eszméletlen Perselus vállát gyengéden, de a tanár nem reagált. Agyar pedig látva gazdája elkeseredett próbálkozását, félretette minden ellenszenvét a férfi iránt és megnyalta az arcát.

- Fúj, Agyar! – pattant fel a fekete hajú varázsló szeme. Szédült és szinte nem látott semmit,csak az óriás körvonalait.

- Jól van, professzor? – próbálta talpra állítani Pitont, de az rettentő gyengének érezte magát és lábai összecsuklottak. Hagrid tanácstalanul állt a férfivel szemben. Nem tudta, hogy segíthetne a fájdalmaival küszködő tanáron. – Hozok segítséget! – jutott eszébe hirtelen és már indult is volna, ha Perselus hangja nem állítja meg.

- Ugye nem akarsz itt hagyni?

- Agyar itt marad – válaszolta az óriás és Piton bizalmatlanul tekintett a mellette nyáladzó kutyára, akinek olyan volt, mintha egy cipőfűző lógott volna ki a szájából.

- Ezt ugye nem gondolod komolyan? Inkább megpróbálok lábra állni  - azzal nekitámaszkodott az egyik fának és amikor már lábra állt, megpróbálta ellökni magát, hogy valami minimális lendülethez jusson. – Látod? – kérdezte az óriás felé fordulva büszkén, de aztán lábai ismét összecsuklottak és Piton úgy esett össze, mint egy rongybaba. Az volt a szerencséje, hogy Hagrid még idejében elkapta, így nem szerzett újabb lila foltokat valamelyik testrészére.

- Igazad van – bólintott beleegyezően Perselus. – Azt hiszem tényleg jobb, ha itt megvárlak.

- Igyekezni fogok, megígérem! – azzal leültette a férfit az egyik fa tövébe és szigorúan ránézett Agyarra. – Vigyázz rá!

Majd sarkon fordult és eltűnt a sötétben. A kutya a férfi mellé ballagott és fejét odahajtotta a félig ájult Piton ölébe. Nyilván megérezte, hogy most nem kell tartania tőle.

- Remélem, tényleg gyors a gazdád! –  fejét a fa törzsének vetette és felemelte egyik karját, majd megsimogatta Agyar buksiját, aki figyelő tekintettel nézett rá.

Találnod kell valakit, Hagrid! De hol keressem?  -futott át az óriás agyán, miközben szinte már futva haladt a kihalt folyosókon. Gondolta, felmegy McGalagony professzorhoz és rögtön az idős boszorkány szobája felé vette útját. Ám amint befordult a sarkon, ismerős hangokat hallott és néhány pillanat kellett csak hozzá, hogy felismerje azok tulajdonosait, Florence, Remus és Tonks. Egyenesen feléjük indult.

- Hagrid! Mi történt? – kérdezte aggódva Lupin, mikor megpillantotta az óriás falfehér arcát.

- Piton professzor… - lihegte a vadőr.  –Piton professzor…

- Mi történt Perselusszal?  - lépett előre holt sápadtan Florence és kék tekintetét Hagridra emelte.

- Megsérült! – jutott végre levegőhöz az óriás. – A Tiltott Rengetegben van!

Több sem kellett a többieknek, futva követték a vadőrt.

Istenem, csak ne essen semmi baja! – fohászkodott magában a kék szemű nő. Úgy érezte, menten elsírja magát, ha nem láthatja férjét perceken belül. Már annak a  gondolatától is az ájulás kerülgette, hogy esetleg későn érkeznek.

Mikor közeledtek afelé a hely felé, ahol Hagrid a bájitaltan tanárt hagyta egyre inkább hatalmába kerítette a nőt a pánik.

Ekkor azonban megpillantott egy alakot, aki az egyik fának támaszkodva ült. Azonnal futásnak eredt.

- Perselus! – szólongatta férjét, ahogy mellé ért, de az ájult férfi ismét nem reagált. – Perselus! – gyengéden elkezdte pofozgatni a tanárt, akinek szempillája megrebbent és szemei kinyílottak.

- Sejtettem, hogy te vagy, Florence! Sorra kapom vissza tőled a pofonokat! – mosolyodott el a férfi és már csak azt érzete, hogy a nő a karjaiba veti magát. Florence sírt. Most az egyszer nagyon hálás volt a Tiltott Rengetegnek, hogy jótékony homályba vonja arcát, eltakarva ezzel könnyeit.

- Fel tudsz állni? – hallotta meg Piton Lupin hangját és már csak annyit érzett, hogy egy erős kéz felhúzza őt a földről és átnyalábolja egyik karját a vállán és így próbálja támogatni.

Tettek néhány bizonytalan lépést és valószínűleg Remus ekkor bánta meg, hogy ennyire segítő kész volt.

- Nem gondolod, hogy van egy kis súlyfelesleged?

- Fogd be, Lupin! – parancsolt rá zihálva a fekete hajú férfi.  – Százkilencven centi vagyok, teljesen normális a testsúlyom!

Egyre közelebb értek a kastélyhoz és mikor átlépték a hatalmas kaput egyenesen az alagsor felé vették útjukat. Mikor elérték Perselus szobáját, és nagy nehezen bejutottak oda, Lupin leengedte a férfit a kanapéra és csak ekkor látták meg az arcát. Fekete tincsei a szemébe lógtak, volt ami a homlokára tapadt. Most látták csak, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett eljutni idáig.

Florence udvariasan megköszönte Lupin és Tonks segítségét és az ajtó felé terelte őket.

- Boldogulsz?  -kérdezte fojtott hangon a most éppen szőke nő és aggódva Perselus felé pillantott, ahogyan Remus is.

- Boldogulok – bólinott a barna hajú boszorkány és elmosolyodott.

- Ha valami gond van, tudod, hol találsz bennünket! – nézett rá a borostyán színű szemű férfi. Florence ismét bólintott és mikor barátai elhagyták a helyiséget, becsukta mögöttük az ajtót.

Vett egy mély lélegzetet és férje elé lépett, aki csukott szemmel, csendesen lélegzett. Lehajolt hozzá és kisimított egy tincset az arcából.

- Crutiatus… - zihálta a férfi.  – Kell egy bájital, mert mindjárt megőrülök a fájdalomtól! A szekrényben, az alsó polcon, leghátul  - igazította útba a nőt, aki hamar megtalálta a keresett fiolát. Perselushoz lépett, aki már nyújtotta is remegő kezét az üvegcse után, de Florence eltolta.

- Még kilötykölöd – mosolygott rá a nő és a férfi szájához emelte az üveget, aki meglepetten nézett vissza rá, de nem utasította el felesége segítségét. Kiitta a fiolát és hálásan nézett a nőre, aki odahúzott egy széket és leült a férfivel szemben. Ekkor vette észre, hogy most már Perselus talárján is átüt a vér.

- Megsérültél? – nézett rá ijedten.

- Semmiség…

- Szeretném látni.

Piton egy gúnyos fintor kíséretében   lehámozta magáról a talárt és az inget is. Florence szája pedig tátva maradt a csodálkozástól, ahogy a sebet bámulta.

- Te jó Ég! Mi történt?!

- Apró baleset… A szekrényben találsz egy lila színű bájitalt a feslő polcon - a nő ismét engedelmeskedett és leemelte a polcról a fiolát.

- Talán szólnom kéne, Madame Pomfrey-nak…

- Ne, azt ne! – tiltakozott Piton.  –Ő sem tudna többet tenni, mint te és őszintén, már az is segít, hogy te itt vagy!

A nő mellé lépett és visszaült a helyére. Először kitisztította a sebet, amit a férfi meglepően jól tűrt. Csak néhány felszisszenés és fintor jelezte, hogy koránt sem kellemes, amit csinál.

- És most?

- Öntsd a sebre a bájitalt!

Florence ismét engedelmeskedett. A lila lötty alig ért a férfi bőréhez, máris szemmel látható volt a seb gyógyulása.

Mosolyogva nézett fel a férfire és ekkor találkozott tekintetük. A barna szempár az égszínkékkel.

Perselus felemelte egyik kezét és végigsimított felesége arcán, aki most nem húzódott el tőle, mint eddig, hanem arcát a férfi tenyerébe hajtotta és megcsókolta az érdes kezet.

A férfi nem szólt, csak vágyakozva nézett a nőre.

Önkéntelenül is előrehajolt és szájával közelítette felesége ajkait és a kék szemekbe nézve kért engedélyt, hogy birtokba vehesse a vérvörös ajkakat.

Florence elmosolyodott és a következő pillanatban már Perselus olyan gyengéden csókolta, mintha félne, hogy kárt tesz ebben a törékeny, gyönyörű nőben.  Óvatosan magához húzta és hagyta, hogy a csókok és az eddig elfojtott szenvedélyek sodorják őt egy oly régóta vágyott világ felé.

Felesége úgy simult hozzá, mint egy reszkető madárka.

És valóban, Florence egész testében reszketett a vágytól, hogy újra férje közelében lehessen, ahogyan annyi éve, és úgy szerethesse, ahogy oly régen. Apró kezeivel beletúrt a hollófekete hajba és fejét hátravetve kínálta fel magát a férfinek, aki nem volt rest és  apró csókokkal borította el a formás nyakat, alaposan feltérképezve minden egyes pontot, mintha ellenőrizni akarná, hogy minden ugyanott van és úgy, ahol és ahogyan emlékszik. Az apró anyajegytől kezdve, egészen a fül mögötti kis sebig.

Florence alig hallhatóan felkacagott a kényeztetés hatására és úgy gondolta éppen itt az ideje, hogy ő is elhalmozza szerelmével férjét és olyan szenvedélyesen csókolta meg, hogy Perselusnak még a lélegzete is elállt meglepetésében, de nem tiltakozott különösképpen. Sőt.

Óvatosan gombolni kezdte a nő blúzát is, hogy minél hamarabb hozzáférhessen a testéhez. Tette mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem szakadt el Florence ajkaitól. Mikor nagy nehezen sikerült megszabadítania a felsőjétől, egy laza mozdulattal a rekamé háta mögé dobta a ruhadarabot és feleségét pedig lefektette a kanapéra.

Ám mikor folytatni akarta, amit elkezdett a nő fájdalmasan feljajdult, de hangját tompította Perselus csókja.

- Mi van? – szakadt el felesége szájától és aggódva, vágytól fátyolos tekintettel nézett a kék szempárba.

- Ráfeküdtem valamire – közölte szárazon a tényt Florence és nyaka alá nyúlt, ahonnan előhalászta az iménti bájitalos fiolát.

- Hagyd a fenébe! – kapta ki kezéből az üveget a férfi és a háta mögé dobta. Az üvegcse hangos csattanással ért földet és ezer darabra tört, de ők nem foglakoztak vele, ugyanolyan szenvedélyesen csókolták egymást, mint az iménti incidens előtt.

Piton már nyúlt is volna, hogy kikapcsolja Florence melltartóját, de most rajta volt a feljajdulás sora.

- Basszus!

- Mi az?

- Bevágtam a könyökömet ebbe a hülye farészbe! – bosszankodott, mire a nő elnevette magát.

- Azt hiszem, ezt a kanapét nem arra tervezték, amire mi most készülünk – ölelte át férje nyakát a boszorkány és Piton elgondolkodva nézett rá.

- Hát… van egy ágyam is – bólogatott bőszen és már fel is nyalábolta Florence-t és ölben vitte a baldachinos ágy felé, majd gyengéden lefektette és  most már arra is volt idő és hely is, hogy kikapcsolhassa azt a fránya melltartót.

De a nő sem volt rest! Amíg férje a csattal foglalatoskodott, addig ő Perselus övével és nadrágjával vacakolt.

A férfi végigsimított a bájos arcon és hagyta, hogy magukkal ragadják érzelmei.

- Szeretlek, Florence – suttogta vallomását a nő szájába.

- Most már elhiszem! –érkezett a válasz, miközben a hosszú ujjak lehámozták róla a famert és fehérneműt is. – Mindent elhiszek neked!

És egy ügyes mozdulattal felülkerekedett a férfin, majd férje nyakát kezdte csókolgatni.

Ebbe bele lehet őrülni! – futott át Perselus agyán és úgy gondolta, lesz, ami lesz, most már nincs megállás. Florence az övé lesz még ma éjjel. Ha ezer és ezer halálfaló tör is rájuk, vagy ha egyenesen a minisztérium emberei is.

A következő percben már ismét felesége fölé került és már mindketten csak a beteljesülésre vártak. Testük elkezdte az ősi táncot és innen már nem volt megállás.

Istenem, mennyi ideje vágyom rá! És milyen régóta! – nevetett fel magában a nő boldogan. – És most itt van! Csak az enyém.

Együtt jutottak el olyan magasságokba, ahol azelőtt még soha sem jártak, még együtt sem.

Kimerülten feküdtek egymás mellett, hallották a másik szívverését.

Perselus nem aludt, csak nézte a karjaiban tartott gyönyörű nőt. Meg sem mert mozdulni, nehogy felébressze feleségét, aki olyan békésen szuszogott a mellkasán.

Úgy nézett rá, mintha álmodna és félne attól, hogy mikor felébred, ismét magányos lesz.

Ujjaival óvatosan végigsimított Florence karjain, de még véletlenül sem úgy, hogy felébressze őt.

Aztán már érezte, hogy nem bírja soká. Már nem elég, hogy itt van vele, érezni is akarja is.

Lassan a nő fölé hajolt és megcsókolta a nyakát, mire felesége elmosolyodott és ráemelte álmos szemeit, de már kapaszkodott is a férfi nyakába, mintha attól félne, hogy elveszíti.

- Szeretlek – suttogta Perselus fülébe és csókra nyitotta ajkait, amire kedvese rögtön le is csapott. – Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte, mikor végre elszakadtak egymástól és szembe ült férjével az ágyon.

- Bármit – érkezett a válasz és megfogta Florence szép kezét. – Érted bármire képes lennék.

- Azért nem akkora dologról van szó – mosolyodott el a nő. – Vedd fel a gyűrűdet, kérlek! Hadd lássa mindenki, hogy összetartozunk!

Piton ujjongani tudott volna örömében. Eddig azért hordta a nyakában az ékszert, mert attól félt, lebukhat a nő előtt és valószínűleg nem örülne, ha megpillantaná az ujján a gyűrűt. De, ha ő kéri, akkor az más!

Leakasztotta a láncot a nyakából, leszedte róla az arany ékszert és fel akarta húzni gyűrűsujjára, de Florence nem hagyta. Hirtelen kikapta a kezéből és mosolyogva nézett rá.

- Majd én… - és megfogta férje bal kezét és felhúzta a gyűrűt az ujjára, majd az ágy lábánál heverő talárjához nyúlt és kivette sajátját, majd átadta a férfinek, aki szintén felhúzta a nő ujjára a karika gyűrűt.

- Merlinre, annyira hiányoztál – sóhajtott fel Perselus és magához húzta az ő kis boszorkányát. – El sem tudod hinni…

- De képzeld, el tudom hinni!  -nevetett fel Florence és látszólag nem is vett róla tudomást, hogy a férje már ismét a nyakát csókolja. – Én is ebben a cipőben jártam tizenöt évig – csukta le szemét, hogy még jobban átadhassa magát az élvezetnek.

- Én gyönyörű, szenvedélyes kis boszorkám – morogta Piton, miközben a nő szájára hatolt.

- Perselus…. mindig…tudtam… - szólt szavanként, mert a férfi minden egyes szó után elhallgatta egy csókkal. - …hogy…- de nem tudta befejezni, mert legnagyobb örömére egy igen hosszú és szenvedélyes csók következett, amit bizony más is követett.

Florence az éjszaka folyamán többször is érezte, hogy soha nem  volt még ilyen boldog. Ahogy Perselus ölelte és csókolta, tudta, hazaért…