5. fejezet

Az igazság fáj

Perselus iszonyú fejfájással ébredt. Úgy érezte, mintha ezer és ezer dobot vernének egyszerre a fejében. Fülére tapasztotta tenyerét, mintha ezzel kizárhatná a fájdalmat és megpróbált felkelni, de nem járt sok sikerrel. Hangos puffanással ért földet, ugyanis elméretezte az ágyat.

A zajra az egyik fotelben nyugodtan szunyókáló Lupin is felriadt és mikor meglátta a feketehajú férfit, amint próbál feltápászkodni a földről, nem állhatta meg, hogy ne tegye fel kérdését:

- Mit keresel te odalent?

- Az élet értelmét! – vágta rá gúnyosan Piton majd mikor sikerült talpra állnia megszédült és úgy döntött, jobb, ha visszaül az ágy szélére. – Mi a fene történt? – kérdezte fájdalmasa arcot vágva, miközben homlokára tette a kezét.

- Berúgtál.

- Mit csináltam?! – kapta fel fejét a férfi és ekkor érezte, hogy talán van valami abban, amit Lupin mond. Hirtelen kezdett minden derengeni. Florence kiáltozása, a neki szegezett kérdés arról, hogy vajon ő ölte-e meg Dumbledoret, a döbbenet, a fájdalom… - Úristen! – hanyatlott feje vissza az ágyra. – Én nem is bírom az italt!

- Nem mondod?! – lépett mellé Remus és szánakozva nézte Perselust. – Igen csak kiütötted magad.

- Mit tettem? – kérdezte kétségbeesetten a másik és fejében felrémlettek a rémesebbnél rémesebb gondolatok, amiket egy ember részegen tehet.

- Ordítottál, mint egy sakál: Én öltem meg Dumbledoret! – utánozta egykori kollegája hangját és esti produkcióját Lupin.

- De ugye senki nem hallotta meg? – kérdezett vissza ijedten  Piton. Elsősorban Florence- ra gondolt és csak reménykedni tudott.

- Mordonon és rajtam kívül senki.

- Hála az Égnek!

- És még azt kiáltoztad, hogy mennyire szereted őt – folytatta a válogatott kínzásokat a korán őszülő férfi.

- Mordont?! – kiáltott fel Perselus és ülőhelyzetbe lökte magát, arca pedig holtsápadttá vált még a gondolatra is.

- Dehogy, Florence-t!

- Hála Istennek! – dőlt nyugodtan vissza az egykori bájitaltan tanár.

- És könyörögtél, hogy mondjam meg neki.

- De nem tetted, ugye?!

- Nem, nyugodj meg! Végig melletted voltam!

- Innom kell valamit – jelentette ki némi gondolkodási után Piton és feltápászkodott az ágyról, hogy a szekrényhez sétáljon, de Lupin megragadta a karját.

- Meg vagy őrülve?! Totál másnapos vagy! Ne igyál!

- Van egy bájitalom másnaposság ellen! Ha megengeded, meginnám! – nézett szigorú tekintettel Remusra és az előbb említett szekrényhez lépett, onnan kivett egy kis üvegcsét és felhajtotta.

Már érezte is annak jótékony hatását. Agya kitisztult és a fejfájás is alábbhagyott. Olyan volt, mintha nem történt volna semmi tegnap éjjel. Sőt, még kipihentnek is érezte magát.

- Szerinted tudja? – kérdezte hirtelen Remus felé fordulva. A lehető legrosszabbtól tartott.

- Florence? Nem hinném. Nem is értem honnan vette ezt az egészet – rázta meg értetlenül fejét Lupin.

- Fejlődik. Egyre nagyobb az ereje és talán van valami köze ahhoz is, hogy Dumbledore pálcáját használja – gondolkodott hangosan a fekete hajú férfi. Oldalra pillantott és látta, hogy Lupint is gondolkodtatóba ejtette. – De lehet, hogy tényleg tudja vagy sejt valamit.

- Előbb utóbb úgy is meg fogja tudni, te is tudod.

- Nem szabad megtudnia! – tiltakozott Piton. – McGalagony azt mondta…

- Ő csak annyit mondott, még nem szabad, hogy tudjon róla. Te fogod neki elmondani.

- Én?! Na ne nézz hülyének! Nem ettem meszet! Tőlem ugyan nem tudja meg, az biztos! Nem akarok neki fájdalmat okozni – suttogta maga elé.

- Ezzel már kissé elkéstél, nem gondolod?

A barnahajú lány arra ébredt,hogy az ablakon besütő nap sugarai megcsiklandozzák az orrát. Tüsszentett egyet és nagyot nyújtózkodott.

Körbenézett a szobában. McGalagony az egyik fotelban szunyókált, Tonks pedig az ágya mellett álló széken.

Florence óvatosan felkelt, nehogy felébressze a két boszorkányt és csendben a fürdőszoba felé vette az irányt. Belenézett a tükörbe és egy idegen arc nézett vissza rá. Hosszú, kócos barna haja rémesen állt, szemei pirosak voltak a tegnapi sírástól, bájos arcán pedig fáradság tükröződött.

Isteni! – gúnyolódott magában. – Úgy nézek ki, mint egy bányarém. Ha a vasorrú bába meglátna, azt hinné megjött a váltás! Kislány, itt alapos tatarozásra lesz szükség! – sóhajtott és neki kezdett, hogy emberivé tegye külsejét.

Megpróbálta kifésülni a haját, de fésű állandóan elakadt gubancokban, amiket nyilván a tegnap esti ,,izgalmak” okoztak, és egy pont után se előre se hátra nem mozdult.

Elengedte a fésűt, de az a hajában maradt.

- Remek!- emelte az ég fel tekintetét. – Most mégis a fenét a csináljak?

- Ha még teszel bele egy-két fésűt, egész dizájnos lesz a frizurád – nevetett fel a háta mögött Tonks és Florence mögé lépett, majd megpróbálta kiszabadítani a zöld fésűt barátnője haja fogságából.

- Felébresztettelek, titeket? Nem volt szándékos!

- Ugyan, McGalagony már el ment, te meg az én gondjaimra lettél bízva! – mondta a boszorkány, miközben még mindig Florence hajával vesződött. – Az én édesanyám azt mondta, hogy ilyenkor kell ecetes ollót használni. Mégis mit csináltál a sörényeddel, kislány?

- Ha én azt tudnám! – sóhajtott fel a nő, majd barátnője felé fordult. – Ecetes ollót nem! Soha! Inkább… próbáljuk meg… még egyszer! – azzal teljes erejéből megrántotta a fésűt, ami így kiszabadult. – És alig pár szál hajam látta kárát! – húzta ki magát büszkén, majd elkomorodott. – Én nem is emlékszem az édesanyámra! Csak apró dolgok rémlenek. Esténként énekelt nekem. Gyönyörű hangja volt. És emlékszem az illatára is. Jázmin – majd egy pillanatra elgondolkodott. – Ami pedig a női tanácsokat illeti, nagyapa vajmi kevéssel tudott ellátni, ezt be kell vallanom – mosolyodott el Florence.

- Hiányzik, igaz?

- Nagyon – vallotta be a boszorkány és elfogadta Tonks baráti ölelését és érezte, ahogy az első könnycseppek lecsordulnak az arcán. – Hiszen el sem tudtam tőle búcsúzni! Nem is tudtam megmondani neki, mennyire hálás vagyok, mindazért, amit értem tett és, hogy mennyire szeretem! – szipogta.

- Szerintem tudta.

- Annyi mindent szerettem volna még neki mondani, de most már késő.

Tonks szerette volna megvigasztalni a nőt, de rájött, hogy nem tud mit mondani. Hisz ő még soha nem veszetett el senkit, Siriust leszámítva, ez a lány pedig már mindent és mindenkit. Az egész élete erről szól.

Igyhát szorosabban ölelte magához barátnőjét, hogy az végre, úgy istenigazából kisírhassa magát.

- Úgy vélem, csak ez lehet az egyetlen magyarázat – recsegte Mordon a vele szemben ülő McGalagonynak és Lupinnak.

- Azért, mert Florence Dumbledore pálcáját használja? – hitetlenkedett Remus. Már tegnap éjjel is próbálta megérteni a helyzetet és őrültnél őrültebb verziók kavarogtak a fejében, de erre azért nem gondolt. És őszintén, nem is értette.

- Nem, nem csak azért! – szólalt meg az idős boszorkány is. – Nyilván van abban is valami, amint Ön mond, Alastor, de szerintem az én verzióm helytállóbb. A lány, mivel Albus unokája és erejének örököse is, nyilván valamilyen úton módon a gondolatait és emlékeit is megkaphatta.

- Ez elég…

-… morbid? – fejezte be Remus mondatát Perselus, akit rendkívül érdekelt az eset, lévén, hogy erősen érintett az ügyben. – Szerintem is.

- Viszont van valóságalapja – bólintott Mordon és mágikus szemét Pitonra emelte. Nem értette, miért ragaszkodik hozzá McGalagony, hogy a férfi is jelen legyen a megbeszéléseiken. Feleségek és látomások ide vagy oda, még mindig nem bízott az egykori tanárban. Úgy vélte, még akkor el kellett volna kapnia Pitont, mikor esélye volt rá. Nevezetesen jó tizenöt évvel ezelőtt…

- Megköszönném, ha nem lövellne ennyi bizalmatlanságot felém – szólt a fekete hajú férfi.

- Megköszönném, ha nem turkálna az agyamban – érkezett a viszont válasz az aurortól.

- Reggeliztek már? – próbálta meg elterelni a témát McGalagony, aki a két, egymást dühösen szemlélő férfire pillantott. Úgy döntött, nem várja meg, míg egymás torkának ugranak, cselekszik. Elég hosszú időt töltött el Dumbledore mellett, tudta, hogy kell az ügyeket gyorsan elsimítani. – A rántotta ma állítólag egyszerűen isteni! Jöjjenek, menjünk együtt! – azzal felállt és kinyitotta irodája ajtaját társai előtt, akik követték az idős nő utasítását és elindultak a Nagyterem felé.

Mordon és Perselus kissé lemaradva haladt McGalagony és Lupin mögött, mikor az idős auror hirtelen megtorpant.

- Idefigyeljen, Piton! – sziszegte a férfinek, aki szembefordult vele. – Lehet, hogy Dumbledore-t és Minervát, meg a többi hiszékeny szerencsétlent megtudta téveszteni, de engem nem! Az egyik szemem mindig magán tartom!

- Csak vigyázzon, nehogy kicsússzak a kezei közül! Megint. – válaszolt halálos nyugalommal és egy gúnyos mosollyal az arcán Perselus, majd sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba.

Florence épp végzett a reggelivel a Nagyteremben és a szobájába indult, mikor megpillantotta a fekete taláros alakot, aki éppen felé tartott. A férfi láthatóan belemerült a gondolataiba és majdnem szó nélkül elment mellette. Az utolsó pillanatban vette észre feleségét, akinek az arcán most először kedves mosoly ült.

Mi a fene? – döbbent meg Piton. – Mit mondhatott neki McGalagony, hogy ennyire megenyhült? – tanakodott. – Mi lehetett abban a rántottában?

- Jó reggelt! – ért mellé a nő és még mindig mosolygott.

- Jó reggelt!- köszöntötte a férfi is. – Jobban vagy? – majd mikor észrevette, hogy Florence nem igazán tudja mire vélni kérdését, folytatta. – A tegnap este…

- Á, igen! – kapott észbe a boszorkány. – Igen, köszönöm, már minden rendben. Csak egy rossz álom volt. Állítólag. – tette hozzá sokat sejtetőn.

- Állítólag?

- McGalagony ezt mondta.

- De te másképp gondolod, ha jól látom – vonta fel szemöldökét Piton. Ezzel az apró mozdulattal, általában mindenkit el tudott bizonytalanítani. Mindenkit, kivéve a feleségét, akinek arca elkomorodott, kék szemit pedig kihívóan a férjére emelte.

- Engem nem félemlítesz meg, Perselus. Mióta itt vagyok, van egy olyan különös érzésem, hogy titkoltok előlem valamit.

- Megint rémeket látsz, kedvesem!

- Te sok rossz tulajdonságod mellett, engem teljesen hülyének nézel, igaz? – gúnyolódott Florence. – Mivel magyarázod, hogy megálmodtam, hogyan halt meg nagyapa: És te, miért nem mehetsz emberek közé? Mit követtél el, Perselus?

- Gyönyörködj inkább az időben, hallgasd a madarak csicsergését és ne összeesküvés elméleteket gyárts magadban! Használd másra a csinos fejecskédet!

- Utálom, ha hülyének néznek!

- Ahogy én is! – sziszegte a Piton és erősen megragadta felesége karját. Annyira, hogy ujjai szinte elfehéredtek. –Már egyszer megmondtam, ne akard kihúzni nálam a gyufát, Florence!

- Eressz el, ez fáj! – kérlelte a nő, de a férfi nem engedte, sőt szorítása erősödött. – Perselus, kérlek!

Florence érezte, ahogy a szorítás alábbhagy, míg végül teljesen megszűnik. Gyűlölte, ha kiszolgáltatottnak kellett lennie és most pont ez történt.

Nem sokáig gondolkozott, szinte ösztönből cselekedett és egy hatalmas pofont adott férjének.

Piton szeme villant egyet, majd hitelen magához húzta a nőt és megcsókolta, azonban Florence még időben kiszakította magát a férfi öleléséből és újabb pofon következett, majd újabb csók, amit ismét egy pofon követett. A következő lehetőséget Piton már nem bízta a véletlenre, lefogta Florence mindkét kezét és úgy hatolt ajkaira. A nő még egy ideig megpróbált ellenállni, majd ez a próbálkozás is alábbhagyott, karjait a férfi nyaka köré fonta és most már ő is ugyanolyan szenvedélyesen csókolta, ahogyan az őt.

Perselus beletúrt Florence sűrű, barna, hullámos hajába és úgy folytatta, amit elkezdett.

A boszorkány is egyre szenvedélyesebben csókolta. Szeretett volna belelátni férje fejébe, hogy vajon milyen gondolatok kavaroghatnak most benne és egy pillanatig úgy tűnt, kérése teljesül, csak nem úgy, ahogy gondolta.

Ismét maga előtt látta tegnapi rémálmát: nagyapja, szemben Pitonnal, ahogy a férfi ráfogja a pálcáját és kimondja rá a halálos átkot.

Úgy szakadt el Perselus szájától, mintha darázs csípte volna meg. Ijedten meredt férjére, aki nem értett semmit a nő viselkedéséből.

- Mi az? – kérdezte rekedten, felesége felé fordulva.  

- Te jóságos Ég! Hát igaz! – suttogta Florence. – Te voltál. Te ölted meg őt!

- Ez nem az, aminek látszik! Illetve az, aminek látszik, de nem úgy történt, ahogy gondolod!

- Már megint! Megint! Perselus….!

- Florence, hallgass meg! Csak egyszer ebben az életben, könyörgöm! – kiáltott fel türelmetlenül. – Tényleg én öltem meg a nagyapád, de nem… nem önszántamból tettem!

- Az Istenért! Hogy öl egy halálfaló, ha nem önszántából?! – kiabált most már Florence is, és könnyei végigcsordultak arcán. – Te rohadt, szemét, aljas…

- Hagyd abba!

- Különben mit csinálsz? Megölsz engem is, ahogyan a nagyapámmal is tetted?!

Azzal a nő gondolkodás nélkül futásnak eredt. Mindegy merre, csak minél távolabb legyen tőle! Nem érdekelte, hogy tudhatta meg az igazságot, csak az, hogy most már tudta! És fájt! Igenis fájt! Hát hogyne fájt volna! Egy héten belül mindenkit elveszített, aki valaha fontos volt számára! Elsőször a nagyapját és most már Perselust is. Örökre!

 Perselus döbbenten állt a hideg folyosón. Szeretett volna Florence után menni, de lábai nem engedelmeskedtek. Fejében egymást kergették az őrültebbnél őrültebb gondolatok. Ki akart innen szabadulni, el akart menekülni. Tudta, hogy arra, amit tett, nincs mentség, mégis nap mint nap önmagát próbálta mentegetni.

Istenem, miért kellett ennek megtörténnie! Inkább neki kellett volna meghalnia, nem Dumbledore-nak. De ő túl gyáva volt hozzá! Miért nem hagyta, miért hallgatott rá? Miért? Miért?

- Perselus! – hallotta meg Remus hangját a háta mögött. – Minden rendben?

Nem volt kedve megfordulni és a férfi szemébe nézni, tudta, hogy Lupin néha hülyének tetteti magát, de nem az. Rögtön látná rajta, hogy történt valami. Így inkább csak bólintott.

- Rendben – hangzott a válasz. – Már mindenütt kerestelek. McGalagony beszélni akar veled.

- Mindjárt megyek – válaszolta csendesen Piton, még mindig háttal állva. Hallotta, ahogy Remus lépései egyre távolodnak, míg végül teljesen elhalnak, ahogy befordul a folyosó végén.

Megpróbálta összeszedni minden lelkierejét és útját McGalagony irodája felé vette.

Mikor elérte a hatalmas tölgyajtót, felemelte kezét és bekopogott.

- Tessék! – hallatszott a boszorkány hangja. Ő pedig engedelmeskedett a hívó szónak. A szobában McGalagonyon kívül még Mordon is ott tartózkodott.

- Perselus, üljön le!

- Úgy néz ki, mint akin épp most ment át egy úthenger – jegyezte meg Mordon gúnyosan a férfi halálsápadt arcát látva.

- Minden rendben? – kérdezte most már a boszorkány is aggódó hangon. Tudta, hogy a férfi nehéz időket él és hogy ez megviseli, de eddig mindig tartotta magát. Most pedig úgy festett, mint akit minden lelkiereje elhagy.

- Semmi sincsen rendben – válaszolta Perselus, miközben fejét lehajtva ujjaival a karosszék karfáján körzött. – Florence tudja mit tettem. Látta, a … fejemben.

- Hogy lehet ez? – mordult felé az auror és gyanakodva nézett a férfira, helyette azonban McGalagony válaszolt.

- Dumbledore kiváló oklumerátor volt. Az ereje most Florence-é. Gondolom, nem volt kíváncsi a magyarázatára…

A férfi bólintott, majd pillanatnyi csend következett, amit Mordon tört meg.

- Pakoljon, Piton! Indulnia kell!

- Mi?! – kapta fel fejét az egykori tanár és értetlenül meredt McGalagonyra.

- A Minisztérium megtudta, hogy itt van – válaszolt a boszorkány és a férfihoz lépett. – Érzékelték, hogy él a védőbűbáj a Roxfort körül. Tudják, hogy hárman kellünk a varázslathoz és hogy abból az egyik maga.

- Nem megyek egy tapodtat sem, amíg Florence nem tudja meg az igazat! – kardoskodott Piton. Dühös volt. Saját magára, hogy miért kellett visszajönnie!

- El kell mennie, különben elkapják és…

- Nem!

- Ha most nem megy el, azzal, nem csak minket, hanem őt is bajba sodorja! – szállt be a vitába most már Mordon is. – Legalább érte tegye meg!

- Ígérje meg – fordult Perselus az idős boszorkány felé – hogy elmondja neki az igazságot! Ígérje meg! – nézett rá könyörgőn.

- Amint kitette a lábát a kastélyból, megteszem. Megígérem.

A férfi egy pillanatig habozni látszott, majd bólintott és elhagyta az irodát. Egyenesen a szobájába ment. Nem sok holmija volt, sőt tulajdonképpen csak a láthatatlanná tevő köpeny volt, amiről úgy gondolta, feltétlenül szükséges magával vinnie.

Arra sem volt ideje, hogy végignézzen a helyiségben, csak felkapta a köpenyt és egy csokor friss, reggel szedett virágot és már indult is.

A kastély parkjában találkozott Lupinnal, aki épp Tonksszal sétálgatott. Váltottak pár szót a férfival és ő a kezébe nyomta a csokrot azzal, hogy ezt adja Florence-nak, majd megeskette, hogy vigyáz a nőre. Aztán sarkon fordult és már ott sem volt. Lupin éretlenül meredt utána.

- Miss Harper! – hallotta a lány McGalagony hangját a háta mögül. Lassitott, hogy a boszorkány utolérhesse őt, bár egyáltalán nem volt kedve beszélgetni. Az elmúlt órák eseményei igen csak padlóra küldték, mégis mosolyt erőltetett arcára és szembefordult az idős nővel. Lupin is ekkor ért arra a folyosóra, ahol ők álltak. Nem tudta, zavarhat-e, de McGalagony intett felé, hogy jöjjön közelebb. – Van egy percük?

Mindketten bólintottak.

- Perselusról lenne szó!

- Ebben az esetben nincs! – vágta rá a fiatal nő és már indult is volna, ha Remus nem ragadja karon és nem fordítja vissza.

- Elment.

- Így a jó!

- Meg sem hallgatta – válaszolta McGalagony.

- Mert nem érdemelte meg! Megölte a nagyapám!

- De nem úgy, ahogy te gondolod – válaszolta türelmetlen Remus, majd az idős boszorkány szúrós pillantására abba hagyta a további beszédet.

- Nézze, Florence, a helyzet nem olyan egyszerű, mint amilyennek Ön gondolta. Kérem hallgasson végig! – intette csendre a nőt, aki épp ellenkezésre nyitotta volna a száját. – Perselus elmondta, mi történt kettejük között, hogy Ön tudja, mit tett. Itt az ideje, hogy részletesen is megtudja az igazságot. Albusnak volt egy látomása, hogy valaki megöli őt. Valaki, akiben megbízik… Perselus törhetetlen esküt tett arra, hogy megvédi Darco Malfoyt bármilyen áron. Sőt, ha kell, elvégzi helyette azt a feladatot, amit Tudjukki rábízott: Dumbledore megölését. Tette mindezt azért, hogy megőrizhesse a látszatot, valóban Tudjukkihez hűséges. Ennek az eskünek azonban van egy hátránya is. Ha megszegi az illető, akkor meghal. Draco, máig ismeretlen okokból, nem volt képes megölni Albust, aki tudta, mire esküdött fel Perselus. A férje ott állt a fiú mellett, Florence! A nagyapja ekkor kiadta a kegyetlen parancsot: Ölje meg őt! Perselus azonban először nem akart engedelmeskedni, a nagyapja ekkor már könyörgött… és akkor megtette.

- Honnan tudja, hogy így volt? – szipogott a fiatal boszorkány és bőszen törölgette könnyeit.

- Harry Potter ott volt, amikor a tragédia megtörtént. Ő mondta, hogy Perselus ölte meg Albust. Természetesen a fiú nem tud semmit, ahogyan Alastoron, Remuson, Tonkson, Hagridon és most már Önön kívül a Rendből sem senki. Perselus nem mehet vissza a Nagyúrhoz sem, mert a többiek, akik szintén ott voltak, nyilván elmondták, hogy habozott, mikor… Sajnálom, kedvesem! – nézett szánalommal Florence-re. Tudta, hogy nehéz lesz feldolgoznia az imént hallottakat, de azt is tudta, hogy erős lány. Azonban tudta, hogy még valami hiányzik a történet lezárásaképpen. – Perselus azért ment el, mert a Minisztérium megtudta hogy visszajött. A védőbűbáj… Pihenjen egy kicsit! Lupin professzor majd visszakíséri a szobájába!

Azzal csendben elindult irodája felé. Remus pedig átölelte a fiatal nőt, aki még mindig zokogott és szobájához kísérte. Mikor Florence már az ágy szélén ült, a férfinak eszébe jutott a virág, amit Piton nyomott a kezébe, mielőtt elment volna.

Odalépett a lányhoz, megsimogatta fejét és csendben megszólalt:

- Perselus kért meg, hogy ezt adjam át! – azzal átnyújtotta a csokrot. Egy darabig még szánakozva nézte az maga elé meredő nőt, majd megszólalt – Most hagylak pihenni – azzal az ajtóhoz lépett és bár nehezére esett, de távozott.

Florence, mikor már egyedül volt, felemelte a virágot és ekkor látta, hogy mi is az tulajdonképpen.

Nefelejcs! Hát mégis emlékszik! – mosolygott magában. – Olyan hülye vagyok! Istenem, add, hogy viszontláthassam!

Nem sok kellett hozzá és mély álomba sírta magát, míg egy láthatatlan alak, bánattal és kétségekkel a szívében a lápvidék fel igyekezett, hogy elrejtőzhessen ellenségei elől és ismét magányba burkolózzon…