3. fejezet
Felkészülés és egyéb bonyodalmak

Mikor Tonks és Florence nem sokkal később elvonultak, hogy a kékhajú boszorkány megmutathassa újdonsült barátnőjének azt a helyet, ahol a következő időszak napjainak, hónapjainak éjszakáit tölti majd, Perselus is úgy érezte, itt az ideje, hogy távozzon, mielőtt még komolyabb baj történik.

Meglepetésére azonban Mordon útját állta, mielőtt akár az irodából is kijuthatott volna.

- Mi az, talán bal lábbal kezdtem a lépéseimet, amikor maga jobbal szokta? – kérdezte gúnyosan Piton az aurort. Tudta, hogy hibát követett el, amikor  a Roxfortba hoppanált a kis csetepaté után a halálfalókkal, mégsem volt kedve végighallgatni egy újabb fejmosást az öregtől. Arról nem is beszélve, hogy utálta, ha kioktatják. Egyetlen embertől viselte ezt el, igaz fogait összeszorítva, de ő már halott.

- Tisztában vagyok vele, hogy nem igazán jövünk ki jól egymással…

- Tényleg? Na, ne mondja! Fel se tűnt.

- Maradnia kell! Egy-két napot, amíg Florence elsajátítja az alapokat.

- Eszemben sincs! Nem ettem meszet!

- Eddig ki sem lehetett robbantani magát innen, most meg önszántából megy?

- Nyert! Nem kockáztatom meg, hogy életem végéig a szemrehányásait hallgassam, amiért nem húztam el időben a csíkot. Az élet ehhez túl rövid, az enyémről nem is beszélve!

- Látom, nem érette meg Mordon professzort, Perselus – lépett közbe McGalagony. – Maradnia kell, mert a lázadó felesége, úgy tűnik, magára hallgat a legjobban.

- Na persze! – nevetett fel idegesen a férfi. - Látták, gyűlöl engem és az érzés majdhogynem kölcsönös. És téved, mert nem én, hanem Lupin győzte meg arról jöjjön ide.

- Nem, nem én voltam – szólalt meg vigyorogva Remus. – A halálfalók győzték meg.

- Téged meg kikérdezett? – fordult felé türelmetlenül a bájitaltan tanár, majd pillantása ismét McGalagony arcára tért vissza. – Nem – szögezte le Piton, majd az ajtó felé indult és keze már a kilincsen volt, mikor ismét meghallotta az idős boszorkány hangját.

- Csak maga tudja kezelni ezt a kis vadócot, legalább tegye meg érte, hiszen ő a felesége és Dumbledore unokája.

Az igazgató nevének említésére a férfi megtorpant és visszafordult.

- Florence már csak papíron a feleségem. Ezt jobbnak látom az elején tisztázni. Másrészt pedig, jobb, ha tudják, ha vele akarnak dolgozni, ő a legkezelhetetlenebb nő az egész világon. Teljesen szabad, néha pedig kiszámíthatatlan, fegyelmet pedig aligha várhatnak el tőle!

- Talán pont ezért szerettél bele annak idején! – jegyezte meg mosolyogva Lupin, majd mikor meglátta Piton megsemmisítő pillantását zavartan elmosolyodott. – Oké, tudom, befogom.

- Ha szükséged van valamire, akkor csak szólj nyugodtan! – mosolygott Tonks kedvesen a barnahajú boszorkányra. – Szerintem, a ruháid miatt ne aggódj! Hamarosan beszerzünk neked néhányat.

Florence elmosolyodott lány kedvességén. Az utóbbi időben rettentő magányosnak érezte magát és most jól esett neki egy –két kedves gesztus.

- Tudod, nagyon csodállak – bólogatott komolyan Tonks, miközben leült a nővel szemben az egyik kényelmes fotelba. – Ha rám szakadna egy ilyen átok vagy mi… hát én nagyon nem viselném jól. Nem is értem, hogy Perselus is… - itt hirtelen abbahagyta, mert érezte, hogy majdnem elkottyantott valamit, amit nem kellett volna.

- Mi van Perselusszal? – csapott le a hirtelen jött információra Florence. Már régóta tudta, hogy valami nem gömbölyű Pitonnal kapcsolatban és minél előbb szerette volna megtudni, mi az. Most itt a ragyogó alkalom.

- Öm, semmi – dadogta zavartan a lány.

Na tessék, most majdnem mindent elrontottam! – dorgálta meg magát gondolatban.

- Nem tudom, szabad-e ilyenek kérdeznem, de miért romlott meg a kapcsolatotok? – tette fel kérdését Tonks. Bármi történjen is, jóvá kell tennie azt a hibát, amit majdnem elkövetett. Úgy döntött, a legjobb megoldás, ha gyorsan témát vált, még ha nem is illő ilyen kérdéseket feltenni egy olyan embernek, akit mindössze néhány órája ismer.

- Lelépett – hangzott a rövid, ámbár annál velősebb felelet. –Hagyott egy levelet, amiben annyit irt, hogy ilyen körülmények között nem tud tovább velem élni. Ennyi.

- Ó. Mik… mik voltak azok a körülmények?

- Perselus elárulta a nagyapámat, aki végig megbízott benne – közölte a barna hajú nő, mintha csak ,,jó reggelt” kívánt volna.

- Ó, szóval ez még akkori. Értem. És nem gondoltál arra, hogy esetleg újra kezdjétek?

- Vele?! – nevetett fel gúnyosan Florence. -  Soha. Arról nem is beszélve, hogy egyszer sem keresett meg. Nem is érdekeltem.

- Már nem is érzel iránta semmit?

- De. Utálom – hazudta a lány. Bár, ő is tudta, hogy ez nem igaz, abban reménykedett, hogy így talán könnyebben tud elszakadni a férfi emlékétől.

- Akkor miért hordod még mindig a jegygyűrűjét – mosolygott hamiskásan Tonks, miközben Florence kezére pillantott.

- Honnan veszed, hogy az övé?

- Mert kísértetiesen hasonlít arra, amit Perselus ujján láttam a minap. Arról nem is beszélve, hogy igen csak árulkodó az egybefonódó F és P betű. De én nem is akarlak zavarni! – mosolygott továbbra is és az ajtó felé indult, hogy magára hagyja újdonsült barátnőjét a gondolataival és zavaros érzelmeivel. - Pihenj csak, amíg teheted! Nem is olyan sokára kemény munkában lesz részed! Meg kell mentened a világot! – azzal kilibbent a szobából, maga után hagyva egy teljesen elképedt barna kis boszorkányt.

Perselus egyedül üldögélt alaksori szobájában, arra várva, hogy végre akcióba lendülhessen és jól megleckéztesse feleségét.

Először van itt azóta, hogy Dumbledore meghalt. Valahányszor csak a tragédia az eszébe jutott, óriási lelkiismeret furdalást érzett.

Hányszor tette már fel magában a kérdést: miért pont ő? Miért neki kellett végig csinálnia? Miért hagyta magát meggyőzni? Miért nem szállt ki még idejében? És a legfontosabb: miért tette meg?

Tudta, hogy ezekre a kérdésekre soha nem fog igazi választ kapni. Amivel meg kellett elégednie az az volt, hogy: ennek így kellett lennie.

Ezt szajkózta neki Dumbledore is a halála előtt és most McGalagony és Mordon is.

A fenébe! Tudják is ők, mi az kitaszítottnak lenni? Nem nekik kell Florence elé állni és megmondani neki: Helló, szivi! Tudod, ki ölte meg a nagyapádat? Én!

Még a gondolatba is beleborzongott.

A francba is! Florence, miért kell neked ilyen izgágának lenni? Miért nem tudsz megülni a fenekeden, mint más normális ember? Ha ilyen lennél, már rég elhúzhattam volna a fenébe! Boldogultak volna veled nélkülem is!

De ha ilyen lettél volna, valószínűleg nem szeretek beléd soha! Te is hülye vagy, Perselus! Ahelyett, hogy egy nyugodt nőt választottál volna, sikerült belenyúlni a közepébe! A leglázadóbb, legvadabb… legszenvedélyesebb és leggyönyörűbb lányt vetted el, akit a föld valaha is a hátán hordott!

Na jó, ezt hagyd abba! – figyelmeztette magát. – Elég volt az önsajnálatból! Munkára fel, hogy minél hamarabb eltűnhessek innen! – azzal az ajtó felé indult és kilépett a hideg folyosóra. Lábai egyetlen cél felé mentek, Florence szobája felé, hogy elvigye a lányt az első órájára.

Mikor a nő ajtaja elé ért, óvatosan felemelte a kezét és bekopogott.

- Csak nem a nagy Perselus Piton, személyesen? – gúnyolódott felesége, mikor ajtót nyitott.

- De bizony, úgyhogy szedd össze magad, szívem, mert jelenleg eléggé ziláltan nézel ki! – vágott vissza Piton, miközben egy gyors mozdulattal félretolta Florencet és belépett a szobába, majd végigmérte a lányt.

Méghogy ziláltan! -  nevetett fel magában a férfi. – Még soha nem látta ilyen szépnek a feleségét.

- Mit akarsz?

- Randink van! A többiek már várnak!

- Semmi kedvem hozzá.

- Senki nem kérdezte! Gyerünk, gyerünk! – sürgette a lányt, a következő pillanatban pedig már ismét a folyosón voltak, útban a Nagyterem felé. Csendben baktattak egymás mellett. Egyikük sem szólt egy szót sem. Végül Perselus törte meg a kínzó csendet.

- Miért nem válaszoltál a leveleimre? – kérdezte hirtelen a férfi.

Egész pályás letámadás – gondolta magában. – Így legalább nem tud kibújni a válasz alól.

- Nem tudom miről beszélsz? – vágta rá Florence hirtelen. Talán túl hirtelen is.

- Dehogy nem tudod! Legalább egy tucat levelet írtam neked, de mivel nem tudtam, hogy a világnak éppen melyik részén tartózkodsz, ezért a nagyapádat kértem meg, hogy jutassa el hozzád őket!

- Gratulálok! Egy tucat levél tizenöt év alatt. Mi tagadás, nem vitted túlzásba!

- Két hét alatt – javította ki a férfi. – Miután egyikre sem kaptam választ, bevallom feladtam.

- Mégis, mit vártál? Hogy megbocsátok?!

- Miért ne?

- Elárultad a nagyapámat! Utána meg jól leléptél! – kiáltott ingerülten a nő.

- Mit csináltam?! Engedd meg, hogy felfrissítsem a memóriádat: nem én léptem le, hanem te dobtál ki! Azt mondtad, nem tudsz egy halálfalóval élni!

- És milyen igazam volt!

- Utána meg – engedte el Perselus felesége válaszát a füle mellett – letagadtattad magad Dumbledorral!

- Mit tehettem volna?! Össze voltam zavarodva! Időre volt szükségem… És ami azt illeti, nem is nagyon…

- Ne mondd, hogy nem is nagyon kerestelek, mert te is tudod, hogy ez nem igaz! Szerettelek!

- Én is szerettelek!

- Akkor?!

Egy pillanatig néma csendben figyelték egymást, majd Florence megrázta a fejét.

- Vége van, Perselus – mondta nyugodtan. – Örökre vége.

Majd teljes nyugalommal besétált a Nagyterembe és a férfi pedig követte.

Odabent már várták őket. McGalagony épp pepecselt valamivel a sarokban, Mordon a pálcáját pörgette az ujjai között. Lupin és Tonks pedig éppen egy beszélgetés kellős közepében voltak.

- Na, végre megérkeztek! – üdvözölte őket az idős boszorkány.

- Már azt hittük, váratlan akadályok léptek fel! – nevetett fel Remus, de mikor meglátta a két komor arcot, neki is elment kedve a nevetéstől.

- Nos, akkor talán kezdhetnénk is! – dörzsölte össze a tenyerét Mordon és Florencet  a terem közepére húzta. – Itt álljon meg… és csinálja azt,amit ott a házban!

- Robbantsak? – kérdezett vissza bizonytalanul a lány, mire az auror bólintott. – De, nem tudom hogy kell!

- Hát ez nem jó hír! – szólalt meg McGalagony csendesen. – Mit érzett akkor, amikor… ,,robbantott”?

Te jóságos Ég! – döbbent meg Florence. – Nem mondhatom el, mit éreztem! Azzal leleplezném magam Perselus előtt, hiszen féltettem őt!

- Dühöt! – vágta rá hirtelen a nő.

- Akkor legyen dühös!

- Hogy legyek dühös?!

- Miért, hogy lehet dühös egy ember? – gúnyolódott Piton. Elege volt ebből az egészből. Mindenből és mindenkiből. A háta közepére kívánta az egész helyzetet, Florencestől, mindenestől!

- Gondoljon valakire, akit gyűlöl! – adta ki a parancsot Mordon.

- Rendben – válaszolta a lány és lopva Perselusra pillantott, aki észrevette és gúnyosan elhúzta a száját.

Remek! – gondolta magában a férfi. – Florence, kit gyűlölsz a legjobban? Hát persze, hogy a férjedet. Hiszen ez olyan általános!

Azonban a nő egy pillanatig sem gondolt rá. Azért pillantott az imént felé, hogy jobban fel tudja idézni a jelenetet, ahogy Pitont megtámadja az a halálfaló. Jelenleg azt az ismeretlen alakot gyűlölte a legjobban a világon.

Lehunyta szemeit és erősen koncentrált. Amit pedig a legközelebb érzékelt a külvilágból, az egy hatalmas robbanás volt.

- Sikerült? – kérdezte bizonytalanul.

- Úgy tűnik – válaszolta McGalagony elégedetten mosolyogva, miközben a szemközti falban lévő lyukat figyelte.

- Próbáljuk meg még egyszer! – javasolta Mordon és jobbnak látta hátrébb lépni. – De most ne hunyja be a szemét! Próbáljon meg célozni! Találja el azt a széket, ott! – mutatott egy sarokban árválkodó négylábú székre.

Florence pedig célzott és lőtt… alaposan mellé, ugyanis jóval a cél fölé talált. Megpróbálta még egyszer. Megint mellé! És megint… és megint!

- Állj, állj, állj! Áljj! – kiáltott fel Piton és a nő mellé lépett, aki kezeit felé tartva hirtelen hozzáfordult. – Ezt inkább, tegyük le, ha lehet! – fogta meg felesége kezét és óvatosan lenyomta a karját. – Nehogy leátkozd a fejem! – majd McGalagony fel fordult. – Azt hiszem, kipróbálhatnánk azt a pálcát.

- Pálcát? Miféle pálcát? – emelete fel ismét kezeit a lányt meglepetésében.

- Hohó, vigyázzunk a kacsóiddal! – húzta le a fejét Perselus. – Élesek.

- Ne haragudj! – szabadkozott  a nő. – Szóval, miféle pálca?

- Dumbledoré – szólt csendesen McGalagony. – Megpróbáljuk átvezetni az erejét a pálcájába, hogy jobban tudjon célozni – azzal átadta a szépen kimunkált varázspálcát Florecenak, aki végigsimított rajta és szeretettel nézte a csodás darabot. – Arra gondoltunk, hogy mivel Önnek nincs pálcája és most a nagyapja erejével bír, nyilván az övé is jó lesz.

- Kipróbálja? – recsegett Mordon hangja.

Florence a magasba lendítette a pálcát és várt, de nem történt semmi.

- Most mi van? – kérdezte bizonytalanul.

- Rossz az egész! – lépett mellé Perselus. – Az egész tartásod rossz!

- Én mondtam, hogy kijöttem a gyakorlatból – szabadkozott, de mire észbe kapott, már férje karjait érezte a dereka körül.

Hirtelen nagyon különös érzések kerítették hatalmukba. Olyanok, melyeket már rég nem tapasztalt. Szíve egyre hevesebben vert és a torkában dobogott, gyomra pedig idegesen ugrált és öklömnyire zsugorodott.

- Egyenes legyen a hát! – hallotta meg Piton hangját valahonnan nagyon messziről és jobbnak látta, ha magához tér az álmodozásból és figyel.. – A jobb lábadat tedd hátra! Mindig az ellentétes láb van elől, mint amelyik kezedben a pálcát fogod, jelen esetben a bal. A másik bal! – szólt rá feleségére, aki idegességében még a lábait is összekeverte, de ezt a hibáját hamar korrigálta. – Jó, emeld fel a jobb kezed és  mielőtt varázsolsz, lendíts egy nagyot a pálcával abba az irányba, ahova célzol!Jó – nézett a nő szemébe és érezte, hogy torka kiszárad. – Lássuk! – szedte össze magát és hátralépett Lupin mellé, hogy biztonságos távolságból figyelje az eseményeket.

És láss csodát! A pálca a magasba lendült és a következő pillanatban a széknek már csak a hamvai voltak láthatók.

- Azta! – suttogta maga elé teljes csodálattal Remus, majd tekintete találkozott Pitonéval.

- Neked még nem mondta senki, hogy nem gusztáljuk más feleségét? – kérdezte tőle a feketehajú férfi, aki le sem vette szemét a mosolyogó lányról.

- Nem, dehogy! Te jó Ég! Miket gondolsz te rólam?! – tiltakozott Lupin, majd észbe kapott. – De azt hittem, hogy ő és te már nem…

- Fogd be! – hallatszott a csendes utasítás Perselus szájából.

- Már megtörtént! – mosolygott magában a korán őszülő férfi. Nocsak, nocsak! Kezd érdekessé válni a dolog!