Egyszerű örömök 

  Egy fekete ruhás alak lopakodott Roxfort lépcsőin. Köpenye felsepert minden lépcsőfokot, úgy hullámzott utána, mintha az alak előle próbálna menekülni. Csaknem teljesen sötét volt, a képek mind felháborodva figyelték a tilosban járó diákocskát. A köpenyes megállt néhány percre egy lépcsőfordulóban, mintha észrevette volna, hogy figyelik. Valóban, a párkányon egy vörös szemű macska üldögélt ördögi tekintetét „áldozatára” függesztve. Az alak lehajtotta fejéről a csuklyát és kedvesen rámosolygott az állatra. Mrs. Norris meglepetten pislogott néhányat, majd mintha csak a vállát rándította volna meg, odasompolygott a lányhoz és hozzádörgölőzött.

  Anna halkan felnevetett és megcirógatta az állat feje búbját. A macska miután kiélvezte a fejvakargatást ismét felugrott a lépcső párkányára, majd a másikéra, végül olyan gyorsan eltűnt, mintha csak káprázat lett volna. Anna visszahúzta a fejébe a csuklyát és tovább indult, le a pincetermek felé. Nem igazán érdekelte, hogy tilosban jár, nem szerette a házát, nem kedvelte a lakótársait, ígyhát édes mindegy volt mennyi pontot szerez nekik, vagy éppen vesz el tőlük.

  Cipője halkan kopogott a pinceterem kőpadlóján. Mindig kellemesnek találta ezt a helyet, nem értette, hogy a legtöbb diák miért iszonyodik annyira ettől az alagsortól. El-el nézegette, ahogy a fáklyák halvány fénye játszik a sok időt átélt köveken, és élvezte a bájitalok kellemesen szúró aromáját, ami a közelben lévő laborból szivárgott ki. Ez az éjszakai kirándulás csak egy volt a sok közül, mindig szívesen járt a szabályok nyakára, hiába makacs és lázadó természete volt.

  Halkan elmondott egy zárnyitó varázst és benyitott a fülledt levegőjű tanterembe. Nem lepődött meg, hogy nem talál itt senkit, hiszen késő éjjel révén, lent a pincében... szívesen találkozott volna azzal a diákkal, akinek itt volt kedve kóborolni. Letette a kezében szorongatott könyvet egy padra és odasétált a tanári asztalhoz. Megfordult, mintha csak tanárként jött volna be egy osztályhoz, mosolygott, ahogy elképzelte milyen tanár is válna belőle.

  Ideje volt elkezdeni a munkát. Kinyitotta a könyvet és szórakozottan lapozgatott. Ha valaki a válla fölött olvasott volna bele a könyv tartalmába bizonyára azonnal ijedten hátrálni kezd, ugyanis a lány jobbnál jobb mérgek tárát forgatta a kezében, ezek közül a leglágyabb bájital is néhány másodperces halállal jutalmazta fogyasztóját. De Anna nem félt ezektől az italoktól, megszállottan kutatta őket, és nem egyet készített el belőlük. Élvezettel figyelte most is, ahogy a sötét lé kavarog a forró üst peremén. Ilyenkor mindig szabadnak, kiszolgáltatottnak érezte magát, és ez számára maga volt a tökély.

  Ezerszer eltervezte már, hogy apjának adja „ajándékba a vacsorához” az egyik ilyen alkotását. Viszont minden alkalommal betolakodott a fejébe anyja képe, és a gondolat, hogy mennyire függnek ők ketten attól, akit apának kellett neveznie. Nem félt tőle, gyűlölte, mert halálfaló volt, Voldemort elkötelezett híve, és mint ilyen bárkit és bármit eltávolíthatott az útjából, ha úgy tartotta kedve.

  Az ábrándozásból egy halk kaparó hang húzta vissza. Nyílt az ajtó. Gyorsan összekapkodta, amit tudott, felkapta a könyvet és bebújt az egyik tárolószekrény üres, poros részébe. Magára hajtotta az ajtót és amilyen halkan csak tudott a maradék kis résen próbált leskelődni. Meglepetésére egy fekete hajú, mardekáros fiú lépett be az ajtón. Tudta ki ő, már számtalanszor megfigyelte magának, Perselus Piton, a különc, Potterék játéka. Tetszett neki a sötét figura, nem értette miért baj az, ha az ember más, mint a többiek.

  Aggódva figyelte, ahogy a fiú az üst felé lép. A bájitalt ugyanis nem volt ideje eltűntetni. Piton óvatosan odahajolt a lötty felé, amiből már szépen gomolygott a fekete füst. Anna látta az arcát, egyszerre volt rajta meglepetés, gyanakvás, és még valami, lelkesedés. Piton még mindig a bájitalt vizslatta, hátrafogta haját és Anna legnagyobb meglepetésére a szekrényhez lépett és elvette az utolsó hozzávalót, amit már csak a kész bájitalhoz kellett keverni, egy kis álomfüvet. Anna legszívesebben felrobbant volna, hisz ő nem akarta ezt hozzátenni, ugyanis ez kegyes halál lett volna, amit az álomfű jelentéséből adódóan az alvás hozott volna. Majdnem felordított, amiért elrontják a művét.

  Mielőtt azonban az álomfű a bájitalhoz kerülhetett volna újra nyílt az ajtó. Piton a lehető leggyorsabb mozdulatokkal kapott elő egy fiolát, megtöltötte és az üsttel együtt a bájitalt is egy intésre eltüntette.

  Az ajtóban megjelent férfi nem volt más, mint maga a bájitaltan tanár. Piton mélyen a zsebébe rejtette a fiolát és továbbra is ott szorongatta az álomfüvet a kezében.

  - Maga mit keres itt? – hallotta Anna a tanár meglehetősen mérges hangját. Piton habozott válaszolni. A tanár végigmérte a fiút, sápadt volt és fáradtnak is látszott, a pillantása a fiú kezében lévő álomfűre esett. – Altatófőzet van készen is Piton, nem kell az éjszaka közepén lejárkálnia főzőcskézni. – hangzott a tanár gúnyos hangja. Azzal odalépett az egyik szekrényhez és előhalászott a zsebéből egy kulcscsomót, kinyitotta és a fiú kezébe nyomott egy kis üvegcsét.

  - Köszönöm. – mondta Piton közömbösen.

  - Visszakísérem a hálókörletébe, gyerünk.

  Anna még hallotta, hogy a Mardekár szegényebb lett 20 ponttal, de nem különösebben érdekelte. Gyorsan kikászálódott a szekrényből és pufogva magára kapkodta a köpenyét. Az a srác lenyúlta a bájitalát, most hogy szerzi vissza?!

  Másnap reggel Perselus Piton egy igen rövidke levéllel lett gazdagabb: „Kérem a fiolát!” A papíron ez a tömör, velős mondat állt. Piton gúnyosan elhúzta a száját és körülnézett, nem látott senkit, aki őt figyeli. Fogta a pennáját és ráfirkantott a papír másik felére egy ugyancsak velős és lényegre törő választ: „Nem”.

  Mikor Anna elolvasta a hárombetűs pimaszságot nem kapott levegőt mérgében. De nem tudott mit tenni. Másnap apja érte jött és kivette a Roxfortból. Eljátszotta az utolsó esélyét, hogy ne legyen az apjához hasonló szerencsétlen magántanuló. Sok időbe telt még megbocsátott Pitonnak ezért a kis aljasságért. 

  Piton levette a kezét a könyv teleírt lapjairól és kedvesére bámult. Anna felnevetett a meglepett ábrázat láttán.

  - Szóval a tied volt az a bájital. – kérdezte félmosolyra húzva a száját.

  - Nekem is lehet egy hobbym nem? Van, aki éttermet nyit, van aki talárokat szab, én embereket mérgezek. – kacsintott nevetve Anna.

  - Könyvesboltod van, ilyen könyvekkel – mutatta fel a kezében lévő szép példányt Perselus – halálos mérgeket kotyvasztottál, méghozzá egész fiatalon és egészen ijesztően jól, makacs vagy, hihetetlenül rossz a természeted, de ez még mind semmi, mindezt olyan jól leplezed, hogy csak az tud róla, akinek a tudomására hozod.

  Anna megszeppenve nézett, nem tudta eldönteni, hogy féljen, vagy fusson. Piton szeme szikrákat szórt. Néhány perc múlva ismét megszólalt a bársonyos hang:

  - Tökéletes vagy! Ha meg mersz változni a saját kezemmel öllek meg! – mosolyodott el Piton, Anna pedig nevetve bújt kedveséhez.