Valami újat akarni

"Hol van már! Hol van már! Hol van már! Nem lehet igaz..." járkált egy helyben Anna a roxforti tó partján, ám minden járkálás hiábavalónak bizonyult, hiszen az időt semmi sem tudta számára felpörgetni. Kivel is lett volna találkozója, ha nem a Roxfort professzorával. Egyre gyakrabban szerette volna látni és mindig azzal végződött a kis találka, hogy valamin összekaptak. Persze a következő alkalommal mindketten úgy csináltak, mintha nem történt volna semmi, és találtak a másikban egy másik hibát. Majd később visszatértek ugyanarra a vitára és fáradhatatlanul boncolgatták egymás idegeit, még ki nem futottak az időből. Néha elcsattant egy-egy kelletlen bocsánatkérés, néhol egy kósza csók, aztán egy "jó éjt" és szétrebbentek, hogy később megint elölről kezdhessék az egész játékot.

Most viszont Anna csak várakozni tudott, amiből mellesleg nagyon elege volt. A férfi egy hónapja elment valahová és Anna minden eszközét latba vetve sem tudta kiszedni az uticélt. Nehéz volt kibírnia, néha azt gondolta talán fölösleges is. Aztán mikor letelt az egy hónap útnak indított egy baglyot egy levéllel, és kért egy kis időt magának, egy estének, egy újabb vitának. Csakhogy most valahogy nagyon nem volt kedve "játszani" a megszokottat.
Néha szabályszerű dührohamot kapott, ha valaki eszébe jutatta a férfit és csúnyán megjárta ilyenkor az illető. Képes volt dühöngeni és szitkozódni mindenféle semmiség miatt, és a hurrikán csak akkor csapott le igazán, amikor megkérdezték, hogy konkrétan mi is a problémája.

Rég rájött már, egy ideje győzködte magát, hogy tökéletesen tisztában legyen a saját gondolataival. Le sem tagadhatta, hogy szerelmes, és volt, amikor nem is akarta. Még ha néhol ki is ütköztek rajta az elmebaj jelei, akkor sem vallotta volna be magának korábban. Ezért írta a levelet, látni akarta és elmondani neki. De nagyon félt, Isten tudja, talán még semmitől sem félt ennyire életében, mint ettől a néhány - egész egyszerűnek tűnő - szócskától, amit csak úgy ki kell ejteni, aztán az ember dolga már csupán annyi, hogy várjon. De várni... egy ilyen kérdésre senki sem szeret választ várni, tudni akarta, akkor rögtön. Önző módon meg akarta kapni, ami után nem is tudta mióta eszi a fene.

Másik részében aggodalom tombolt, igenis aggódott azért a sötét alakért, igenis féltette, még ha nem is akarta elismerni. "Nagyon remélem, hogy épségben van... hogy nincs semmi baja... ugye?!" nézett fel segélykérően a csillagokra. Már egy órája várt hiába.

"És ha ő nem így érez? Mit fogok tenni akkor? Állok majd megkukulva és szó nélkül elmegyek... vagy nincs jogom ilyet mondani neki? Van nekem egyáltalán jogom bármit is kérni tőle, főleg olyasmit, hogy szeressen?" tépelődött.

Annyira kétségbeesetten járatta agya minden kis fogaskerekét, hogy észre sem vette, hogy valaki már régen figyeli egy kicsit távolabbról. Egy fekete alak, ahogy kisuhant a Roxfort ajtóin máris meglátta a tóparton ténfergő kedves ismerőst, de valahogy nem érezte szükségét még odamenni és kizökkenteni egy láthatóan fontos gondolatmenetből.

Inkább megállt jó néhány méterrel mögötte, behúzódott az árnyékba és karjait összefonva figyelte azt a sok ideges mozdulatot. A nő minden idegszálából feszültség sugárzott, ezt nem volt nehéz észrevenni. Még jót is szórakozhatott volna, ha nem tudja biztosan, hogy ez az idegesség minek köszönhető. Hisz tudta... és félt tőle, ó de pokolian félt tőle.

Mi sem lett volna egyszerűbb, mint odamenni, átölelni, megcsókolni, elvinni innen messze, ahol senki és semmi nem éri utol őket. Nincs gond és nincs elfoglaltság, ami akár egy pillanatra is elszakíthatná Tőle. Igen, így érzett és ezt szerette volna, nagyon. És ettől félt a leginkább.
"Mond, hogy nincs baja... hogy csak azért nincs itt mert nem kapta meg a levelem. Talán jobb is, ha nem jön... biztos én tévedtem, igen én vagyok a hibás..." gondolta Anna. Aztán legördült az első könnycsepp, aztán a többi. És Piton látta, látta, de nem mozdult. Elkínzottan nézte, ahogy a nő lehuppan a fűbe és maga alá húzza lábait. Nem tudott odamenni... még nem... Helyette csak nézte azt a kedves arcot, ami most olyan kétségbeesett volt, mint amilyennek soha de soha nem akarta látni. Nem szabadott volna ilyen közel kerülni hozzá, ennyire ragaszkodni a közelségéhez, ő nem tudja megadni, amire vágyik, mellette nem lehet boldog.

- Perselus... - suttogott Anna. És a férfi megdermedt, ahogy meghallotta az éjjeli zajok kísérőjeként a saját nevét. Mintha kés lett volna a gyomrában, ami minden perccel egyre csak mélyebbre vág, aztán elkezd forogni, és úgy érezte ennek sosem lesz vége. Villámgyorsan fordult meg és indult el a kastély irányába... indult? Menekült! Szinte futott, mindegy csak el innen, egy altatót, amitől nem tud gondolkodni, egy mérget, ami egy másodperc alatt kiírtja belőle mindezt az élettel együtt, vagy bármi mást csak ezt ne!

De fogalma sem volt róla, hogy két könnyes szem kétkedéssel néz utána és csalódottan veszi tudomásul, hogy nem kell, hogy vége. Két apró kis fényecske hunyt ki abban a bizonyos szempárban, és egy fájó, sajgó, szaggató seb nyílt tulajdonosuk szívében.