Mindent, csak a családot ne!

- Az ördög vigye el, minek rágódom én állandóan? Nem elég, hogy minden bajom van azzal a szemét Minisztériummal, még itt van ez is... - morgolódott egy kedves kis boszorkány könyvesboltja közepén toporogva.

Kezében egy kisebb papírt szorongatott és fel-alá járkált a polcok között. Halk suttogás vette körül néhány perc alatt.

- Maradjatok csendben! - suhintott a könyvek felé és újra néma csend lett.

- Kivel ordibál, ha megtudhatom? - kérdezte egy gyanakvó hang. A boszorkány megpördült és kicsit zavarba jött, hogy pont most kellett betoppannia.

- Perselus! Mi járatban? - kérdezte dadogva és a papírt a háta mögé gyűrte.
Piton figyelmét nem kerülte el a mozdulat és miközben beszélt lassan sétált a nő mögé, hangsúlya gyanakvó lett, mégis látszott, hogy jól mulat a nő zavarán.

- Mintha nem Maga hívott volna meg illetve hívott volna el ebédelni... de - itt tett egy mozdulatot Anna kezei felé és kikapta a papírt - de meg is mondhatja, hogy mit keresne maga egy ilyen Halloweeni összezördülésen? - ráncolta össze a szemöldökét és úgy fürkészte a meghívókártyát.

- Hé, tolvaj! - nevetett fel a nő - Kérem vissza! - kapott a lap után, de nem volt olyan magas, hogy elérje. Pedig nagyon igyekezett, olyannyira, hogy Piton nyakába kapaszkodva próbálta a végén elérni azt az átokverte papírost - Megvan! - kiáltott fel gúnyos kacajjal és visszaereszkedett a padlóra.

A férfi makacsul a cetli után kapott, csakhogy nem látta a nő mögött tornyosuló könyvkupacot, így az sikeresen bele is botlott, ígyhát belékapaszkodva vágódott neki a magas könyvespolcnak. Szerencséje volt, hogy nem borult rájuk az összes könyv, viszont nem is tudta, hogy szerencsétlenségnek vélje-e, hogy Annát a polchoz préselve szorította még pár perc múlva is.

Anna az esést leszámítva egész kellemesen érezte magát ott ahova érkezett, és nem nagyon akarózott kimozdulni a védelmező karokból. Elnéztek egymás mellett, és álltak néhány percig szorosan egymáshoz simulva. "Milyen kellemes..." - Annának ez az egy gondolata volt sokáig.

Piton viszont nagyon zavarba jött. Elhúzta a száját és nagy nehezen elengedte a nő derekát. Megköszörülte a torkát és végre szóhoz jutott.

- Nos... - kezdte volna, csakhogy fogalma sem volt miről is beszéltek az imént.

- Nos... - kuncogott a nő - Maga egy elvetemült tolvaj kezdjük ott! És azt a "Halloweeni összezördülést" az apám barátai rendezik... illetve a nevelőapám barátai... illik elmennem. - hajtotta le megsemmisülten a fejét.

- Ami muszáj az muszáj - húzta félmosolyra a száját Piton - de ebbe csak nem fog belehalni. - gúnyolódott. Anna olyan szomorúan nézett rá, hogy kedve lett volna megsimogatni azt a kedves kis arcot, csak hogy mosolyogjon.

- Ne tegyen elhamarkodott kijelentéseket! - morgott az orra alatt.

- Ugyan! - hökkent meg a férfi a hangsúlytól.

- Semmi ugyan! - nevetett fel keserűen Anna - Maga nem ismeri a szüleimet, kész Istencsapása! - háborgott, mikor kiszabadult az ölelésből és megint idegesen járkált - Pont az a fajta család, aki a maximumot várja el a kölykétől és mikor nem sikerül akkor aztán hegyi troll legyen a talpán, aki a haragjuk elé áll. Szóval nem is tudom... annyira félek tőlük... kész csődtömeg vagyok... sose leszek olyan gazdag meg sikeres, ahogy ők szeretnék... mit fogok mondani nekik és... és... - hadonászott a nő magába feledkezve, mikor Pitonnak végre nagyon elege lett az idegeskedéséből.

- Lenyugodna végre! - szólt rá kicsit hangosabban, mint akarta és megfogta a vállát, majd maga felé fordította - Maga nem csődtömeg, sőt még csak nem is hegyi troll! - jegyezte meg halványan elmosolyodva, ahogy végigmérte - Mellesleg meg nem tudom elképzelni, hogy mitől fél, mikor felnőtt nő! Mi a fenének hagyja, hogy beledirigáljanak az életébe?
Anna lemondóan sóhajtott. "Kellett már, hogy valaki észhez térítsen!" gondolta Perselust fürkészve.

- Köszönöm! - nyögte végül zavartan és hozzábújt. Pitonnak több se kellett, hogy megint zavarba jöjjön. Esetlenül veregette meg a nő hátát és köhintett egyet - Öhm... elnézést! - kapott észbe Anna.

- Tehát, elmegy abba a jelmezbálba... ha jól olvastam, és felnő végre? - mondta cinikusan Piton.

- Csak magával együtt! - suttogta ki végre Anna, amit már az elején is akart, csakhát elképzelhetetlennek tartotta a szituációt, hogy meghívja a férfit.

- Tessék? - hökkent meg Piton - Szó sem lehet róla! - lépett két lépést hátra. Anna követte és ő meg két lépést tett előre. Piton megint hátrált, mert a nő olyan szemekkel nézett rá, hogy nem tudta elmosolyodjon vagy inkább sírjon - Ezt nem teheti velem! - mondta elfúló hangon.

- Miért nem? - nézett ártatlanul Anna. Halvány mosoly suhant át az arcán és könyörögve megszólalt: - Kérem! - ezt az egy szót úgy mondta ki, hogy akárki azonnal megtett volna mindent a kedvéért, hogy egy kicsit mosolyogjon és vidám legyen. Nem is volt csoda, hogy a férfi percek múlva is sértődötten nézett a makacs kis teremtésre, aki még mindig olyan kérlelő tekintettel állt előtte, mint egy kóbor kiscica.

"Jaj ne... csak ezt ne!" esedezett magában Piton.

- Rendben-rendben! - nyögte végül megsemmisülten. "Meg fogom bánni, ehhez kétség sem fér!" korholta magát.

Anna a fellegekben járt örömében, de igyekezett ezt nem kimutatni.

- Köszönöm! - mondta lelkesen - Kárpótolom ezért a szörnyűségért ígérem! - hajtotta le a fejét gondolkodva - Tudja valamelyik könyv a minap ugrott a kezembe és...

- Mit csinált? - kérdezte gyanakodva Piton.

- Öhm, ugrott. Miért mit mondtam? Szóval úgy gondoltam félreteszem, hátha elfogadná.
Piton először csak furcsán nézett a nőre. Még hogy egy könyv ugrál... mindig mondta ez a bolondos nőszemély, hogy jöjjön rá ő maga mik ezek, de ez volt az a házi feladat, ami neki nehezére esett.

Anna viszont kifejezettem élvezte, hogy olyasmit kérdez a férfitől, amire nem talál választ, és imádta nézni, ahogy láthatóan töri a fejét és kutakodik ismeretei közt. Miután nem válaszolt a nő, sarkon fordult és a pulton jócskán áthajolva kezdett kotorászni. Közben eszébe jutott, hogy nem igazán ez a legmegfelelőbb testhelyzet, amiben mutatkoznia kéne és kicsit el is pirult.

Mikor végre megtalálta rögtön visszaugrott és megigazította a ruháját. Kicsit még fürkészte a könyvet, majd mosolyogva átnyújtotta. Piton először kicsit gyanakodva vette kezébe a tárgyat.

- Köszönöm - mondta közömbösen. Ahogy a borító a kezéhez ért színe megváltozott és amikor a kezében tartotta a színek csak tovább kavarogtak a fedélen. Egy jó ideig elnézte, amint a sárga zöldre és a zöld kékre vált. Már éppen fel akarta tenni a kérdést, hogy mi a nyavalyát vár tőle, amikor a színek csitultak és megállapodtak egy mély, sötétzöld színben, a szélekre pedig ezüst levelecskék tekergőztek.

Anna lopva hol Pitonra, hol a könyvre sandított, hiába szerette volna nem tudta elrejteni kíváncsiságát.

- Ez mit jelent? - kérdezte meglepve a férfi. Tetszett neki a minta és mitagadás már megint a Mardekár színeire vonatkoztatott. Forgatta egy kicsit, lapozgatta, a lapok is szép világoszöld színben peregtek a kezében.

- Az ég világon semmi rosszat! - nevetett fel Anna - Ne vágjon már olyan keserves képet! - pillantott rá bűnbánóan - Ezek mind... - itt végighúzta az ujját egy polcon - animens könyvek. Vagyis afféle látók. Néhány évvel ezelőtt találtam meg a hozzám valót, ugyanis ezek az emberekhez igazodnak, kicsit hasonlóak a varázspálcákhoz, de leginkább a merengőhöz hasonlítanám őket; emlékeket, érzéseket őriznek meg és csakis azok láthatják ezeket, akiknek a tulajdonos saját kezével, önszántából írja bele a nevüket.

Piton úgy nézett a nőre, mint aki életében nem hallott nagyobb badarságot. Elképzelni sem tudta miért van erre bárkinek szüksége, ahogy azt sem, hogy miért áldoz ennyi energiát egy ilyen boltra ez a kis boszorka.

- Nem fogadhatom el - mondta közönyösen és visszanyújtotta a könyvet. Az viszont mozdulat felénél eltűnt.

- Nem adhatja, most már a magáé, magához igazodott, és mindig ott lesz, ha szüksége lesz rá - mosolygott cinkosan a nő - Sajnos már nem adhatja vissza - gúnyolódott kedvesen.

- Álnok nőszemély! - húzta félmosolyra a száját Piton.

- Pontosan! - bólintott Anna bocsánatkérően - Tünés ebédelni, mert éhen halok! - libbent ki ártatlan képpel az ajtón.

*

- Biztos, hogy vonattal akar menni? - kérdezte viszolyogva egy morgós hang az állomás közepén.

- Lévén, hogy már itt vagyunk, úgy hiszem ez ellen már Maga sem tehet semmit - mosolygott Anna ártatlanul. "Milyen aranyos, amikor frissen kelt ki az ágyból és még álmos!" nevetett magában, mert Perseluson láthatóak voltak a rossz alvás és a koránkelés tipikus jelei, és mellesleg hallhatók is:

- Hogy lehet ilyen zsúfolt egy jármű, ez nem normális. És maga? Becsomagolta a fél Roxmors-ot? - morgott tovább.

- Ne legyen már olyan, mint egy gyerek! Mindig ilyen reggel? Legközelebb ágyba viszem a kávét, csak ne háborogjon annyit! - szemtelenkedett Anna. Piton egy pillanatra megállt és ledöbbent-csodálkozó arccal nézett az arcátlan teremtésre.

- Ezt ugye nem gondolja komolyan? - nyögte végül. "Hogy oktathat ki engem, mikor süllyedtem olyan mélyre, hogy hagyom?" de több ideje nem volt töprengeni, mert a vonat kis híján nélkülük robogott el.

Piton majdnem hasra esett a tömegben egy párszor. Dühösen lépett be a zsúfolt fülkébe, amit a nő sikeresen lefoglalt. Leült az ablak mellé és szitkozódott egy cifrát.

- Ejnye! - nevetett fel Anna. Piton csak egy vállrándítással jelezte, hogy "elnézést kér". Elővett egy Reggeli Prófétát és a lapokba temetkezett. Utastársa sértett nyugalommal vette tudomásul, hogy itt most nem lesz beszélgetés, majd elővett egy dobozka Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsét és az elsuhanó tájat nézegetve majszolta.

- Azt hiszem hamarosan megérkezünk! - szólt lemondóan a halálosan unatkozó boszorkány körülbelül két óra utazás után. Olvasnivalójába már rég beleunt és a drazsék egy-egy érdekes darabja elvette a kedvét a további eszegetéstől. Felállt és egy kicsit rendbe szedte magát. Lesöpörte a szoknyáját, amit külön a szülői látogatásokra varratott, hogy semmi kifogás ne érhesse már az elején, és néhány percig nyújtózkodott.

Piton a betűk fölött nyugtalan szemekkel nézett a nőre. Olyan aranyos volt, ahogy ott állt kinyújtott karral és felsóhajtott, mint egy kisgyerek egy nehéz nap után, mikor álomba nyújtózik az ágyában. "Hogy lehetsz ennyire érzelgős!?" csitította egy hang belül, amit persze nem vett túl komolyan... elvégre neki is kijár egy kis reménykedés.

Anna már ült volna vissza a helyére, ám mielőtt megtehette volna a mozdulatot a vonat nagy huppanással megállt és a csomagok az utasokkal együtt szökkentek egyet a levegőbe… illetve Anna pont nem a levegőbe ugrott, hanem a férfi ölében kötött ki. Már-már kezdte megszokni a szerencsétlenségét, de a változatosság kedvéért fülig pirult. Köhintett egyet és úgy ugrott fel, mintha bolha csípte volna meg.

Nagy nehezen lekászálódtak a kellemetlen járműről és elindultak előre ki a kicsiny állomásról.

- Valahol itt kell lennie egy kocsinak, mindig itt szokták hagyni... - keresgélt a parkolóban a nő. Piton, ha nem is szerette a mugli eszközöket, azért abban egyetértett, hogy nem hajlandó cipelni azt a négy bőröndöt, amit összerámoltak (ebből egy volt az övé természetesen).

Nagy nehezen megérkeztek az uticélhoz és egy pillantással meg persze egy leheletnyi sóhajjal megegyeztek, hogy ez nem volt egy könnyű utazás. Mivel már egyiküknek sem volt tűrőképességük - és ezt Anna inkább látta a férfin, mint magán, mert néha elég gyilkos pillantásokat kapott ajándékba- felvezettették magukat két szobába és a nap további részében meg sem mukkantak.

*

Madárcsiripelés, pattogó tűz... Piton hirtelen kelt fel és egy pillanatig azt sem tudta hol van. Igazából nem szokta meg, hogy jól alszik, ezért kicsit nyűgös is volt, mint akinek iskolába kell mennie. Összeborzolta haját és kelletlenül felkelt. Odalépett az ablakhoz és kinyitotta, viszont halkan áldotta az eszét, mert a reggeli nap éppen a szemébe tűzött, ettől legalább jól felébredt. Magára erőltetett egy kis életkedvet és felöltözött.

Mikor keze már a kilincsen volt, rájött, hogy fogalma sincs merre hány méter ebben a házban, ráadásul a kisasszonyon kívül nem ismer senkit. Végül úgy döntött nem zavartatja magát, ha összefut valakivel, legalább megtudja miféle emberekkel kell töltenie két napját.

Kellemesen csalódott, nem ismeretlennel futott össze, hanem egy ismerős - mellette lévő szobából kilépő- hölgyeménnyel, aki épp hátat fordítva neki kikönyökölt az ablakba és ásítozott.

- Jó reggelt! De azért le ne nyelje azt a kismadarat ott a párkány szélén! - csipkelődött gonoszul Piton. A nő nem vette észre a mögé lépő alakot és a megszólításra akkorát ugrott, hogy mikor sebtében megfordult, alig maradt köztük két centi.

Egy pillanatra még Piton is megijedt a hirtelen reakciótól, de aztán száját elhúzva konstallálta, hogy nem is olyan nehéz ráijeszteni erre a - ilyen közelről - szép szemű kishölgyre.

- Jó reggelt! Muszáj volt a szívbaj hoznia rám? - kérdezte tettetett sértődöttséggel Anna.
"Ami azt illeti igen!" mondta volna Piton, ha el nem sikerül harapnia a mondatot még idejében, így csak állt felhúzott szemöldökkel és kérdőn nézve.

- Költői kérdés volt! - mosolyodott el szívből Anna. "Alattomos!" keringett a nyelve hegyén a jelző - Van kedve sétálni? Majd csak késő délután kezdődik a családi banzáj.

- A micsoda?

- Oh, hát az, amikor a szülők összegyűlnek és dicsekednek vele, hogy milyen tehetséges gyerekkel áldotta meg őket az ég, és hogy ilyen meg olyan és mégis ezt csinálja rosszul meg azt pocsékul...

- Értem... - állította meg Piton az újabb kétségbeesett szóáradatot.

Anna lemondóan sóhajtott és leszegte a fejét. Néhány másodpercig állt így, aztán felkapta a tekintetét, karon ragadta a férfit és elhúzta az ablaktól. El sem engedte, még nem jártak tisztes távolságban a kastélytól, mert mint Perselus megállapította: egy kisebbfajta kastély volt a család rezidenciája.

Nem is érezte annyira pocsékul magát, mint gondolta eleinte, habár még kevesebb, mint egy napot töltöttek itt... ki tudja milyen lesz a következő kettő?! Akárhogyis, ebben a pillanatban egészen jól érezte magát. Ahogy az egyre gyengülő nap az arcába sütött és kellemesen hunyorognia kellett, és ahogy a rejtélyes kis erdő - ami körülvette a birtokot - pihentető zúgását hallgatta kezdett igazán jó hangulatba jönni. A mélázásból a nő kérdő hangja zökkentette ki.

- Perselus! Figyel? - húzta el a kezét játékosan Anna a férfi arca előtt - Ilyen unalmas lennék? - kérdezte őszinte megbánással.

- Tessék? - kérdezte értetlenül Piton.

- Mondom én, hogy nem figyel! - sóhajtott fel csalódottan.

- Elnézést! - fogta fel a helyzetet.

- Semmi baj. - erőltetett halvány mosolyt az arcára az Elfelejtett - Valami baj van? Ennyire rosszul érzi itt magát? - esett kicsit kétségbe.

- Micsoda? Nem, dehogy - dadogott kicsit - csupán olyan fura érzésem van. Hogy is mondják?... jól érzem magam.

- "Hogy is mondják?" Ezek szerint nem érez túl sokszor ilyet. - mosolyodott el bátortalanul a nő.

- Nem tényleg nem. - vallotta be kelletlenül.

- Nos akkor épp ideje! - nevetett fel cinkosan Anna.

- Minek is?

- Ja igen, nem figyelt. - fedte kedvesen - Itt az ideje az első bejegyzésének, abba a könyvbe, amit adtam.

- Még mit nem! - háborgott Piton. Nem akarta, hogy mások akárcsak esélyt lássanak annak megfejtésére, hogy ő mit érez/érzett.

- Nincs ellenvetés! - nézett kérlelőn a nő.

"Jaj ne már megint kezdi!" esett kétségbe Piton az esdeklő szemek láttán. Végül lemondóan bólintott. Anna pedig felvidult és egyszersmind nyugtázta magában, hogy nem szép dolog ennyire nógatni egy embert. Megfogta a kezét, amitől mellesleg kicsit zavarba is jött, majd felemelte kicsit, megjelent ugyanaz a könyv, ami nemrég köddé vált, mikor vissza szerette volna adni.

Piton halványan elmosolyodott a Mardekár színeire és egy fél percig némán fürkészte az üres lapokat.

- Hogyan... - kérdezte volna, ha nem kap választ. Anna rátette a kezét az első lapra.

- Csak gondoljon arra, amit meg akar őrizni. - suttogta.

Perselus a föld alá kívánta, hogy egyáltalán elfogadta ezt az "ajándékot", mert még mindig fölöslegesnek tartotta, de mit volt mit tenni.

*

- Mit akarsz tőlem! Nem volt elég, hogy elmentem ebből a házból? - kiabált egy kétségbeesett hang az ajtó mögül. Piton megrettenve hallgatta, ahogy Anna, szinte hisztérikus hangon kiabál valakivel.

- Méghogy elég! Nem megmondtam, hogy nem jöhetsz vissza! Elárultad a családunkat, semmibe vetted a szüleid akaratát és mitöbb Dumbledore sokkal többet ért neked, mint a családod! - kelt ki magából egy ismeretlen férfi.

- Azt hittem megváltoztatok, hogy beláttátok: nincs értelme! Nem lehetsz ilyen önfejű! És, hogy kiben bízom meg az az én dolgom! - Ó, tehát ezért hoztad magaddal a kis udvarlódat is! - nevetett gúnyosan a férfi. Pitonnak ökölbe szorult a keze. Nem látott sokat a szobából, csak azon a résen át, amit nyitva felejtettek. Anna a szoba közepén állt, a könnyei szomorúan folydogáltak, dühös szemei pedig szinte villámokat szórtak.

- Ő nem az udvarlóm! A Barátom, és ha... - emelte fel a kezét Anna, de a férfi megfogta és a csuklójánál fogva magához rántotta.

- Ha? Fenyegetni merészelsz? - kérdezte fagyosan - Azt hiszed, meg tudnád akadályozni, hogy "baja" essen? - szűrte kegyetlenül a szavakat.

- Ha bántani mered... - Anna nem tudta befejezni a mondatot, mert egy hatalmas pofon elhallgattatta. Arcát fogva emelte fel újra tekintetét - Ha bántani mered megöllek! - sziszegte a tőle telhető legkomolyabban. Piton egy pillanatig nem is tudott mit érezni, ez nem is az a kedves kis teremtés volt, akinek megismerte. Félelmetes volt, ahogy megpróbált szembeszállni egy nála nyilvánvalóan erősebb ellenféllel.

- Komolyan azt hiszed, hogy meg tudnál állítani? - nevetett fel hideg közönnyel a férfi - De jól van, ha ennyire ragaszkodsz ahhoz a penészvirághoz, legyen. De ajánlom, hogy miután a bál véget ér tűnjetek el... - suttogta az utolsó mondatot.

- Ne aggódj! - rántotta el magát a hideg tekintettől Anna - Viszlát, Apa! - köszönt el és kivágta maga előtt az ajtót. Perselusnak csak az a szerencséje volt, hogy mire a nő odaért már jóval arrébb állt a lépcsőfordulóban.

Gondolkodott néhány percet, hogy kövesse-e, de végül úgy döntött egyenlőre nem avatkozik ebbe a szép kis családi perpatvarba, elvégre ki ő, hogy joga lenne hozzá. Azt viszont meghagyta magának, hogy Anna "apja" nem egy különösebben szeretnivaló ember.

*

Már jócskán késő délután volt, mire hallotta a nő lépteit az ajtója előtt. Először úgy gondolta ki is nyitja azonnal, de mivel nem volt túl sok kedve kimozdulni a szobából inkább csak ült egy helyben. Még mindig a nő apja járt a fejében... "penészvirág"? horkant fel sértődötten.

A mélázásból halk kopogás zökkentette ki.

- Igen?

- Én vagyok, bejöhetek? - kérdezte a nő bátortalan hangja.

- Persze. - hangzott a nem túl lelkes felelet.

- Nincs igazán jó kedve úgy látom. - lépett be bátortalanul a nő és megállt a csukott ajtónak támaszkodva.

Piton felállt, hogy a következő ilyen jellegű megjegyzésnek elejét vegye. Pár lépés után nézett csak fel és meg is torpant. A kishölgy igazán kitett magáért, ami a jó megjelenést illette. Vörösesbarna haját csinos kis kontyba tekerte. Arcát leheletnyi, finom smink szépítette. Ruhája fekete volt, karjánál és derekánál fehér kockák futottak felfelé. Összességében nagyon bájos jelenség volt. Perselus soha nem látta ilyen szépnek, mégis elszorult a szíve, amikor belenézett a szomorú szempárba.

- Mi az? - mosolygott rá Anna zavarában.

- Semmiség... csak... jól néz ki. - eresztett meg egy árnyalatnyi mosolyt Piton. Anna szeme úgy csillant fel, mintha életében szebb bókot nem hallott volna. Kinyitotta az ajtót és kilépett, félúton visszanézett:

- Mehetünk?

- Menjünk. - sóhajtott unottan a férfi.

*

- Nem is tudtam, hogy ilyen bájos lányod van Clen! - rikkantott egy nagydarab, meglehetősen ellenszenves ember a tömegből, mikor beléptek a terembe. Anna fájdalmasan elhúzta a száját, bár kívülről egy erőltetett mosolynak is elmehetett volna. Piton inkább csak érezte mint látta, hogy Miss. White csípős hangulatban van: "White... nem is értem honnan tudom a nevét..." morfondírozott magában, amikor Anna erőset szorított a kezén.

- Igazán bájos, igazán bájos! - szemlélte végig a feléjük siető férfi. Piton erre a kaján hangsúlyra legszívesebben pofonnal válaszolt volna.

- Jó estét Uram! - köszönt a lány mellette illedelmesen. Piton csak bólintott.

- Felkérhetem a kishölgyet?

- Elnézést, de éppen most egyezett bele a kishölgy egy táncba. - mondta Piton és sietősen arrébb vonult maga után húzva Annát, aki mellesleg hálásan nevetgélt magában.

- Köszönöm! - jegyezte meg lelkesen és hálásan a "kishölgy".

- Nincs mit. - húzta el a száját a férfi.

- Nos?

- Mit nos?

- Jöjjön - fogta kézen Anna - ha már elrabolt attól a "kedves" úrtól igazán nem mondhatja, hogy kényszerítettem! - szemtelenkedett tovább és beráncigálta a meglepett férfit a táncparkett közepébe. Szerencsére elég sokan voltak, úgyhogy nem volt feltűnő a szertelen páros.

- Maga nincs észnél! - morgott Piton. "Az eszemet sem tudom, mikor táncoltam utoljára... főleg meg ennyi ember előtt, és... és... a fenébe!" próbálta eltitkolni gondolatait, de úgy látszott túlságosan kiülnek arcára.

- Ennyire nem lehet szörnyű! - pirult el a nő és félig leszegve a fejét közelebb húzódott. "Ennyire nem lehetek rossz..." szidta magát gúnyosan.

- Nem is mondtam... - volt a halk válasz.

Többet nem is beszéltek. Anna ösztönösen húzódott a védelmező karok közé - ezzel mellesleg zavarba hozva a férfit - hogy senki és semmi ne bánthassa ebből az idegen tömegből. Csupán egy fél óra telt el így, amikor valaki megszólította őket.

- Beszélhetnék a lányommal? - kérdezte egy mogorva férfihang.

- Nem vagyok a lányod! - suttogta Anna reflexszerűen. A férfi mintha meg sem hallotta volna karon fogta és elvezette. Piton más eshetőséget nem látván utánuk ment.

- Takarodjatok innen MOST! - sziszegte a férfi a lány arcába egész közelről. A nő szeme szinte megfagyott attól a megvető pillantástól, amit válaszként adott.

- Anya hol van? - kérdezte dacosan.

- Fenn van, nem érzi jól magát - lökte oda a férfi közönyösen.

- Rendben, de vissza fogok jönni.

- Azt te csak hiszed! - nevetett halkan nevelőapja. Anna elmosolyodott és Perselushoz fordult, aki éppen végszóra ért oda.

- Kérem, jöjjön! - fogta kézen megint és Pitonnak az az érzése támadt, hogy ő itt most a rongybaba szerepét kapta.

*

- Nem árulná el végre hova ráncigál!? - mondta kicsit idegesen Piton, mikor már a szobáik felé vezető folyosón cibálta végig ez a bolond nőszemély.

- Nem, kérem bízzon bennem. El kell mennünk... - nem fejezhette be, mert a férfi karon fogta és kicsit megrázta.

- Nyugodjon le végre! - intette halkan, de annál fenyegetőbben - Ideje egy kis önfegyelmet tanulnia.

- Jó, de nem most! - sóhajtott fel Anna és elmosolyodott - Köszönöm, hogy velem van... - mondta bűnbánóan.

- Csak meg ne bánjam, na menjünk, mielőtt előveszi a kiscica-nézését! - bólintott.

- Ezek szerint megtaláltam a gyengepontját Professzor? - csipkelődött Anna. Piton egy hideg, de simogató pillantással válaszolt - Ezt igennek vettem - kotródott be a szobájába -fülig érő szájjal- a nő.

*

- Ébresztő!

- Nem!

- De! - azzal valaki lerántotta a fejéről a talárt és Anna álmosan pislogott körbe, hogy hol is van.

Piton állt előtte összefont karokkal és várakozó tekintettel.

- Megérkeztünk! - mondta olyan hangsúllyal, mintha egy gyerekhez beszélne.

- Jól van na - csillant meg egy halvány mosoly a nő arcán - Kegyetlen! - suttogta maga elé játékosan.

- Parancsol?

- Semmi! - vágta rá gyorsan és a mosolya még nagyobb lett.

Lekászálódtak a vonatról - amit változatlanul nem szeretett valaki de nem tette szóvá - és sétáltak Roxmorts-ig.

- Elég! - susogott Piton és ledobta a bőröndjét, majd morcosan lebegtető bűbájt mondott rá.

Anna csak figyelte meglepetten - Untam cipelni! - mondta mintegy válaszképp a férfi, a kérdő pillantást látva.

- Mondtam, hogy kézben vigye? - csipkelődött gúnyosan a lány.

- Oh... - nyögött fel Piton zavartan. "Már gúnyolódik is... szép, mondhatom szép!" nevette ki magában a helyzetet.

- Jó éjt! - mondta csendesen, és Piton csak most vette észre, hogy rég Roxmorts utcáit szelték és már néhány perce a könyvesbolt bejárata előtt álldogáltak. Anna intett egyet és az ajtó kicsit nyikorogva kinyílt, még visszafordult, hogy egy utolsó reményvesztett pillantást vessen arra a fekete taláros morgolódó alakra - Még egyszer köszönöm, hogy elkísért… - de az utolsó szó már csak sóhajtva hagyta el az ajkát, mert a férfi olyan hirtelen húzta magához, hogy azon maga is meglepődött.

Finoman megfogta a nyakát és ajkait a nőére tapasztotta. Anna csak egy pillanatig tétovázott, aztán szétnyitotta száját és ajkaik percekig heves táncot jártak. Lehunyta szemeit és egész testével hozzásimult. Most pont úgy érezte magát, mint akkor ott a bájital hozzávalók boltjában: szabadnak, önfeledtnek, szertelennek és játékosnak. Ugyanakkor a szíve helyén mintha egy ólom-óra kattogott volna számolva a másodperceket, amikor el kell engednie ezt a finom érintést.

- Jó Éjt! - hallott még mindig lecsukott szemmel állva egy mély hangot, amely valahonnan a távolból kergette vissza a valóságba.

Kábultan nézett a távozó Perselusra, aki mivel hátat fordított neki nyugodtan viselhette az arcára törő nagyon picit gúnyos, de beismerő mosolyt.