***

Albus épp csak belépett a szobámba, mikor kintről egy hangos kiáltásra lettünk figyelmesek. Az ajtóhoz ugrottam, majd az igazgatóval együtt a hang forrása után eredtünk. Valaki rohanni kezdett, mire mi is megszaporáztuk lépteinket.

A bejárati csarnok felé haladva távoli kiáltásokat hallottunk. Egyre közelebb érve egy párbaj zajai körvonalazódtak.

- Capitulatus!- Hermione hangja fáradtan és elkeseredetten csengett. Rémülten szedtem össze maradék erőmet és nem törődve az oldalamba hasító egyre élesebb fájdalommal ész nélküli futásnak eredtem. Pont akkor értem fel a lépcső tetejére, mikor Hermione eltűnt a falikárpit mögött. Lucius Malfoy kivont pálcával, diadalittasan mosolyogva indult meg Hermione után, de ő nem bujkált tovább. Épp akkor ugrott elő mindenre elszánt arckifejezéssel, amikor Draco az apja mellé ért és így egyszerre tudták kilőni átkaikat a védtelen lány felé. Nekilendültem, de láttam, hogy késő. Kétségbeesetten akartam elérni, megvédeni Hermionét, de nem voltam elég gyors. A kombinált átok.- melynek külseje az adava színében fénylett, míg magja hideg kék volt- elérte a őt. A szemei tágra meredtek, majd zuhanni kezdett.

Mielőtt még elérte volna a földet, karjaimba kaptam és szorosan magamhoz öleltem, nem törődve Malfoyékkak.

Nagyon távolról hallottam Dumbledore dühös kiáltását. Mikor felnéztem, Lucius lökött egyet Dracon, majd eldobott valamit, mire ellepte őket a füst. Aztán csak a bejárati csarnok ajtajának ijesztő döngése visszhangzott. Dumledore azonnal a nyomukba eredt, egyedül hagyva, engem, egyedül hagyva minket.
Jeges rémület szorította össze a torkomat, ahogy megéreztem a kezemben lévő test merevségét.

- Hermione- suttogtam. Megsimogattam az arcát, megcsókoltam a száját, a homlokát, lehunyt szemhéjait. Mintha aludt volna...

- Ébredj fel... Kicsim, ébredj! Sajnálom, nem akartam rád ijeszteni, de ne így torold meg... Hermione, kérlek... nyisd ki a szemed. Szeretlek…

Lenyelhetetlen gombócot éreztem a torkomban, szúrt a szemem... De Hermione nem ébredt fel... Nem nézett rám... De még mosolygott, kedvesen, megértően.

- Ne- sikoltottam fel- Nem veheted el tőlem! ne....

De már késő volt... Mindenre késő. Valami melegség járta át hirtelen a testem, körülölelt, cirógatott. Hermionét mintha fény vette volna körül, olyan angyali volt... Nem, angyal volt ő maga... Olyan szép és csodálatos, tiszta, mint maga a fény... Fény! Hunyorogva néztem, míg be kellet csuknom a szemem, de még így is láttam és éreztem a meleget arcomon, de legbelül is; valami soha nem érzett béke járt át.

-... beléd szerettem...- hallottam csengő, fiatal hangját.

Szorosabban akartam magamhoz ölelni, de a látomás eltűnt... És Hermione nem volt már karjaim között. Tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy a fény foltokra szakadozik, majd szétszóródik. Aztán ismét meghallottam... A Csendet... A magányosok zenéje.
Hideg maradt, magány és félelem és én meghaltam. Meg akartam halni, hogy ne érezzem ezt a végtelen, mardosó ürességet, hogy ne halljam a csendet. Reszkettem; a belső fagy és a kő hidege átjárta a testem. Borzongva tűrtem az évek múlását...

- Csak percek, Perselus...- hallottam a szeretett nő kacaját, mely tovaszállt.

Melegség... valami meleg, élő... valami földi dolog visszarántott a jelenbe.
Felnéztem Albus szemébe, melynek tükrében saját végtelen fájdalmam tengerét láttam kavarogni. Tengerek... inkább óceán.

- Elment...- suttogta valaki az én hangomon, de nem én voltam. Én nem lehettem.- Meghalt, Albus!

Nem!- kiáltott fel tudatom utolsó józan gondolatával és végtelen fájdalmával a meghozott ítélet hallatán. És én visszasüppedtem a sötétségbe, ahol valahol mégiscsak ott derengett a fény, egy parányi melegség és Hermione édes, eleven kacaja.

Sötétség. Hideg. Félelem. Magány.

Na igen, ezek hűen tükrözik azt a sivárságot, amit ... amit az Ő hiánya okozott bennem. Késő, mindenre késő.

Nem tudom, mennyi idő telt el. Azt se, hogy hogyan vonszoltam le magam pincém homályába. Nem először voltam hálás Albusnak, hogy nem kérdezett semmit. Csak hagyta, hogy elmenjek.

Most itt fekszem az ágyon és bámulom a plafont. Nem érzek fáradtságot, pedig úgy vágyom az álmaiba. Ott talán végre megtalálnám Őt. A fényt, ami körülölelt; gyengéden és szelíden; és melegített kívül, belül...

"Ámen... míg a halál el nem választ..."

Gyűlöltem ezeket a kis gondolatfoszlányokat, melyek hívatlanul és kegyetlenül tolakodtak be akadozó elmémbe, fokozva így is mérhetetlen szenvedésemet.

Cruciatus... Sose hittem volna, hogy egyszer még naivnak nevezem magam, de én komolyan azt hittem, hogy annál nincs is nagyobb fájdalom. De akár bele is halnék a testi kínba, minthogy ezt érezzem. Tudtam, hogy el fogom veszteni és azt is, hogy az maga lesz a pokol... De azt hittem, csak engem hagy el... hogy egyszer majd boldog lesz... És ez nekem is nyújtott volna valamiféle vigaszt reményvesztett óráimban.

De a Malfoyok most ettől az utolsó, halovány kis délibábtól is megfosztottak... Nem maradt semmim. És senkim. Én is csak egy senki lettem, akinek mindig is tartottak: elveszett belőlem minden érzés, minden emberi vonás. Ha állat lennék, üvöltenék, hatalmas testemmel darabokra zúznám a világot.

De én csak egy ember vagyok a sok közül. Igaz, varázsló, ám mégis tehetetlen. Hiszen minek az erőm, ha nem tehetek vele jót? Ha nem hozhatom vissza azt, aki nem érdemelte meg a halált?

A testemet újra és újra átjárta a keserű kétségbeesés. Rohanni szerettem volna, el innen, de nem tettem. Az ágy... még mindig az ágyon fekszem...

Olyan kevés idő jutott nekünk. A különös az, hogy minden itt kezdődött... Nem is. Talán… a bejárati csarnokban, mikor rádöbbentem, hogy Ő nővé érett. Szinte észrevétlenül alakult ki vonzalmam. Hiába nyugtatgattam magam, hogy csak hirtelen fellángolás... És mikor már nem volt mit tagadni, visszafojtani se tudtam. Minden pillanatban csókjára szomjaztam, ahogy most is... De nem lesz több alkalom.

Alkalmaink... Az első szeretkezésünk, itt lent, a hideg pinceszobámban. Csodálatos volt; szenvedélytől túlfűtött és kétségbeesett, egyikünk se hitte volna, hogy lesz még folytatás. Hogy lehet. Rettegtem attól, hogy felébred és megundorodik tőlem, vagy még inkább magától is, amiért hagyta, hogy megérintsem.

És én majdnem elüldöztem. Hányszor próbáltam meg eltaszítani magamtól, ki az életemből, mondván, hogy megkíméljem a fájdalmaktól? Talán már akkor is csak magamat akartam kímélni.... nem tudom. De most nem is érdekel...

Megint csak arra gondolok, hogy milyen rövid volt. Egek; hiszen csak volt! Még az értelmetlen csatározásaink is hiányoznak... Ha nem kezdek el féltékenykedni, sokkal több jutott volna nekünk... De már tárgytalan, erre nem akarok gondolni.
Csak az ő gyengédségére, szeretetére.

"Beléd szerettem"- visszhangzik a fejemben újra és újra és ha behunyom a szemem, késztetést érzek, hogy ujjaimmal óvatosan letörölgessem könnyeit.

- Szeretlek...- suttogom az éjszakába, de késő van. Erre is késő.

"Ne, ne, ne!"- elgyötört elmém egyre csak kántálja, de ezzel nem tudom kiűzni azt az űrt, amit Ő hagyott maga után. Felejteni akarok, de Őt nem lehet. Rá van szükségem, mindenem csak érte könyörög, utána sóvárog. Sóvárgás… Csak egy csepp melegség ebben a fagyban, mi egyre inkább körülölel és felemészt. Inkább csak fekszem tovább mozdulatlanul, keresve a fényt, hátha elvezet hozzá. Emlékezek. Tovább, csak tovább.

Gyenge voltam. Simogató, gyengéd kezek érintették mellkasom felhevült, lázas bőrét. Apró sóhajokat hallok és valami nedvességet érzek arcomon. Könnyek. Forró, sós könnyek peregnek le, egészen nyakamig, de nem az enyémek. Édes öntudatlanságomban is érzem, hogy valaki értem sír. Engem sirat, engem félt.

Orromat csiklandozza csodás, angyali illata. Hát Ő az, ezer közül is felismerném. Ő visszaránt a sötétségből- ajkát érzem ajkamon, szíve hevesen az enyémmel zakatol. Nem kapok levegőt, megfulladok. De gyönyörű a halál, ha az Ő csókja által ér, minthogy...

Kinyitom a szemem. Sötétség. Csak egy újabb emlék, semmi több. Ami pár csalfa pillanatra az életemet jelentette, most még inkább a halál felé taszít. Terel? Ismét a belső éjre koncentrálok, megpróbálom figyelmen kívül hagyni a hideget. Mintha a világ összes dementora közt vergődnék. Akkor már csak egy csók kell... Egy utolsó csók...

- Engedjen...- suttogta erőtlenül és én ismét a szemébe néztem. Észrevehette, ahogy a pillantásom az ajkára esik, látta, ahogy a távolság pillanatok alatt vészesen csökken köztünk.
Ahogy megcsókoltam, kezem a karjáról a derekára siklott. Szenvedélyesen perzselte ajkam az Övét; azt hittem belefulladok ebbe a csókba. Eltűnt a világ és az olyan apróságok, mint hogy én az Ő tanára vagyok, vagy hogy Ő bizonyára tiszta szívéből gyűlöl engem megszűntek létezni. Ekkor keze a vállamra tévedt, mely a meglepetéstől megfeszült, majd elernyedt érintésére. Nem tudom, meddig tartott ez az egész, egy percig, vagy tán egy óráig, de Ő egyszer csak eltolt magától. Nem ellenkeztem. Képtelen voltam bármit is tenni, józanul gondolkodni. Mind a ketten ziháltunk. Látszott az arcán, hogy Őt is ugyanúgy meglepte ez a csók. Még pár pillanatig a szemembe nézett, dühösen és értetlenül, majd ismét feltépte az ajtót. Most nem álltam az útjába. Ahogy futó léptei visszhangot vertek a kihalt alagsorban, éreztem, hogy valami olyan kezdődött el, aminek sosem szabadott volna...

Hát véget ért… De ez volt az első. Mintha csak tegnap lett volna. Nem is, mintha pont most. Pont ebben a pillanatban. Szinte érzem a belőle áradó melegséget, szorosan lezárt szemhéjaimon keresztül is látom a fényt. Forró könnyei hullnak arcomra, mint mikor azt hitte, meg fogok halni. Olyan valóságos, már majdnem megfogható...

- Perselus- hallom hangját. Közelről szól, elevenen cseng a fülemben.

"Nem, ne, kérlek ne kísérts"- kántálom magamban, miközben ökölbe szorított kezekkel, megfeszült testtel próbálom elűzni magamtól az újabb látomást.

- Perselus...- egészen közelről jön és mint egy hűs szellő borzongatja végig testemet. Hangja oly élettel teli, hogy mint mindig, most sem tudok ellenállni neki.

A szobában halovány fény dereng, de a mélységes sötétség után nehéz bármit is kivennem. De Ő itt van. Homályos alakja lidércként pislákol, hangja újra meg újra szólít.

- Hermione- suttogom, először mondva ki nevét, mióta eltűnt karjaimból.

- Igen, én vagyok az... Nincs semmi baj, Perselus. Már itt vagyok. Nem megyek sehova...- leheli gyengéden, miközben ajkán szomorú mosoly játszik.
Kezem önkéntelenül mozdul felé, hogy megérintsem, hogy letöröljem könnyeit...

Nem mertem hinni. Nem hihettem. Talán imáim meghallgattatásra találtak és én is meghaltam? Mert ha igen, ez a mennyország kapuja, amit én nem érdemlek. Hogy egy ilyen angyal várjon rám mosolyogva...Kezemmel megérintettem arcát. Meleg volt és nedves.

- Ez nem lehet... - nyögtem erőtlenül, úgy rántva vissza ujjaim, mintha áram rázott volna meg. Remegve szorultam a falhoz az őrület határán: mert ha élek és lélegzem, akkor ez csak egy látomás lehet.

- Perselus... - suttogta kedvesen az „ábránd”, miközben egy lépéssel közelebb jött.
Nem tudtam, mit akar, miért kínoz, gyötör még most is, hogy miért nem hagyja, hogy csendben gyászoljam Őt. - Hagyj... menj el... kérlek... nem vagy igazi... - nyöszörögtem a sötétségbe, miközben szorosan behunyt szemeimen keresztül is látni véltem, ahogy egyre közelebb hajol hozzám.

- Nézz rám, kérlek. Nézz rám. - én csak makacsul elfordítottam a fejem, mire kezével megsimogatta arcomat.

Ez nem lehet! Az érintése olyan ismerős volt, olyan természetes - de hát a kezeim között halt meg! - önkéntelenül is kinyitottam a szemem és csodálni kezdtem szépségét. De nem hagyta, hogy sokáig nézzem, mert közelebb hajolt és finoman megcsókolt.

Már nem volt kétségem, hogy Ő az, már nem hittem, hogy csak egy látomás. Görcsösen öleltem magamhoz, szorítottam, csókoltam. Beleadtam minden elfojtott szenvedélyemet, gyászomat és szerelmemet, amit eddig nem mertem. De lassan-lassan mégis csak kénytelen voltam elengedni, de azt is csak azért, hogy levegőhöz jusson.

-Élek, Perselus... élek...- suttogta mosolyogva, miközben örömkönnyek csillogtak gyönyörű szemében. Semmit sem értettem, de már nem is volt fontos. Csak az, hogy Hermione újra itt van; épen és egészségesen.

***

Pár órával korábban


Szorosan megmarkoltam a pálcámat. Már csak egy esélyem maradt... A tükörvarázs...

- Speculum leporis ego...- suttogtam, mire ezüstös fény tört elő a pálcámból, mely pár másodperc múlva már határozott alakot öltött.

Mentálisan kiirányítottam a fedezékem mögül. Abban a pillanatban a függöny résein keresztül láttam, ahogy egy hatalmas erejű varázslat csapódik „nekem”. Mintha az idő lelassult volna, úgy láttam a következő eseményeket: Dumbledore felkiáltott, majd Malfoyék után rohant, míg Perselus a karjai közé zárt. Hihetetlen látvány volt, ahogy tehetetlenül feküdtem és mintha láttam volna magamat meghalni. Talán igaz is. Még láttam, ahogy Perselus kétségbeesetten könyörög, hogy nyissam ki a szemem, majd egy hirtelen fényt követően belezuhantam a teljes sötétségbe.

Valamivel később

- Kisasszonyom... kisasszonyom, kérem ébredjen fel... Timidusnak fel kell takarítani... kisasszonyom, kérem keljen fel...

Csillagokat láttam, ahogy megpróbáltam kinyitni a szememet... Amint ez megtörtént, egy porrongyot szorongató manót pillantottam meg, aki hosszú ujjaival kitartóan böködött.

- Mi történt?- nyögtem halkan, miközben ültömben felegyenesedtem.
Nem kis rémületemre a manó egy hatalmasat sikkantott, mire újabb égitestek álltak röppályára a fejem körül.

- A kisasszonyom megsérült!

Ahogy ezt kimondta, rögtön elővarázsolt némi alkoholt, amivel alaposan és gyakorlottan tisztította ki a sebemet, melyet az esés okozott. Már kezdett derengeni az esti kis párbajom.

- Köszönöm...- mosolyogtam a hajlongó kis lényre, miután befejezte az ápolásomat. Mikor kezemmel megérintettem a homlokomat, már csak az ép bőrt tapinthattam. A fejfájásom és a hányingerem is lassan elmúlt, amiért különösen hálás voltam.

- Nincs mit, kisasszonyom, Timidus mindig szívesen segít. - sipította lelkesen, majd készségesen felsegített.

Sietve indultam meg az igazgatói iroda felé, miközben magamban megfogadtam, hogy valamivel ezt még meghálálom Timidusnak.

- Gumimaci - mondtam a kőszörny elé érve, de az meg se mozdult....
„Ezt nem hiszem el, hogy pont most kellett megváltoztatni a jelszót. Most állhatok itt egész éjszaka édességeket sorolva!”- szitkozódtam magamban, de mivel nem volt más választásom, nekikezdtem:

- Csótánycsokor, Bűvös Bizsere, Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé, cukorpenna... az ég szerelmére, Hermione Granger sze....- erre a kőszörny legnagyobb meglepetésemre félreugrott...-edd össze magad...- fejeztem be döbbenten a mondatot, majd sietve felléptem a lépcsőre, mielőtt még a szörny meggondolhatta volna magát. „A nevem a jelszó?”- töprengtem magamban és nem kis rémületemre kezdett bennem összeállni a kép. -„Ajjaj... talán túl jól sikerült a tükörbűbáj...”

Nagyon reméltem, hogy nem ébresztem fel az igazgatót... Csak ekkor döbbentem rá, hogy lehet, hogy nincs is itt. Zavartan toporogtam pár pillanatig az iroda ajtaja előtt, majd félénken bekopogtam.

- Tessék... - hallottam bentről Dumbledore csendes-szomorú hangját.

Óvatosan léptem beljebb, majd becsuktam magam után az ajtót. Az öreg mágus fel se pillantott, mélyen a pergamenekbe merült, mire megfordult a fejemben, hogy talán csak rutinból invitált be és lehet, hogy igazából fel se tűnt neki a jelenlétem, de ekkor felnézett.
És el is sápadt. Talán még nevetnem is kellett volna öreg professzorom döbbent-ijedt arckifejezésén, ha nem lett volna az én halálom a terítéken.

- Sajnálom, uram, nem akartam megijeszteni... én csak... - itt elharaptam a mondatot, mert bármi, ami ekkor eszembe jutott, fatális marhaságnak hangzott volna.

- Hermione? Tényleg te vagy az?- dadogta, majd felállva az íróasztalt megkerülve elém lépett -Hogy? Hát.. te élsz?

Majd választ se várva kitárta karjait és megölelt. Még egy nem várt fordulat, de nagyon jól esett. Bátortalanul viszonoztam megkönnyebbült ölelését, majd lassan kibontakoztam karjai közül.

- Nem akartam megijeszteni, uram...

Dumbledore professzor boldogan mosolygott és mintha valami nedvességet is láttam volna a szeme sarkában, de mire ismét helyet foglalt a székén, már csak a viszontlátás öröme tükröződött rajta.

- Foglalj helyet kérlek... Fogalmam sincs, hogyan történt, amit láttunk, de remélem te bővebb magyarázatot tudsz adni róla. - azzal összeillesztette ujjhegyeit és félhold alakú szemüvege fölött várakozva tekintett rám.

Leültem vele szemben, majd kicsit feszengve nekikezdtem.

- Miután elváltunk a professzor úrral én elindultam a hálószobám felé, de szinte azonnal Draco Malfoyba botlottam - na innen jött az, hogy mennyit mondhatok el... hisz ha megismétlem a görény szavait... nem, az annyira nem is fontos - Először csak kötözködni kezdett, majd hirtelen nekem esett... És... - zavartan elhallgattam, mire Dumbledore arca elsötétült, sejtve mit akarok mondani.

- Folytasd, kérlek.

- Megcsókolt. Azt hiszem meg akart erőszakolni... de én nem hagytam magam. Megrúgtam, majd míg ő a földön üvöltözött én elkezdtem rohanni. De nem sokáig jutottam, mert az előcsarnokban Lucius Malfoyba ütköztem. - éreztem, ahogy a hangom megtelt gyűlölettel és az arcom is kipirult az indulattól, de képtelen voltam ezek nélkül számra venni a legjobb barátaim gyilkosának a nevét. - Párbajozni kezdtünk, látszott, hogy már várt rám, ahogy a fia is. De már fáradt is voltam, meg... nem vehettem fel a versenyt egy olyan képzett halálfalóval, mint ő... sajnálom...- szégyenkezve hajtottam le a fejem. Nem kellett volna, tudom, de úgy éreztem, nem feleltem meg az elvárásoknak, elbuktam.

Ekkor Dumbledore professzor az asztalon átnyúlva megfogta a kezem, majd egy pillanatra megszorította.

- Az, hogy élsz, ékes bizonyítéka páratlan tehetségednek és éles elmédnek. A barátaid büszkék lennének rád. És bármibe lefogadom, hogy azok is. Ahogy én is, Hermione... De most kérlek folytasd. - mondta kedvesen, miközben visszaereszkedett a székébe.

- Egy jól irányzott átok miatt beestem a falikárpit mögé és meg is sebeztem a fejem - már épp közbe akart vágni, de gyorsan folytattam - Már semmi bajom, egy Timidus nevű házimanó meggyógyított. - erre bólintott, jelezve, hogy érti és hogy beszéljek tovább - Tudtam, hogy már csak egyetlen egy lehetőségem van, mert szemtől szembeni küzdelemben nem győzhettem le. Ekkor jutott eszembe a tükörvarázs... Ismeri, uram?

Pár pillanatig elgondolkodva nézett maga elé, majd bizonytalanul bólintott. - Mintha már olvastam volna róla, de az ismereteim azt hiszem már túlságosan régiek ahhoz, hogy akár csak közelítő pontosságúak legyenek. Kérlek mesélj róla bővebben...

Büszkeséggel töltött el a tudat, hogy ez esetben ezt a varászt a Rend sem ismeri. Ha pedig ez tényleg így van, akkor a hasznukra lehetek, ha megtanítom nekik.

- A Grimmauld téren, a könyvtárszobában gyakran kutakodtam hasznos védekező bűbájok és varázslatok között. Azt hiszem, ez már egy nagyon régi, szinte már teljesen elfeledett mágia része volt... Régen valamilyen szertartáskor használhatták, de... később már csak fekete mágusok vették igénybe, ha rá akartak ijeszteni valakire... A lényege, hogy az ember elkészíti saját magának a pontos másolatát, melyet mentálisan irányít. A kapcsolatot nem lehet túl sokáig fenntartani és sok energiát kivesz az emberből. Egy nagyobb erejű átok hatására azonnal megszűnik, de az életre hívójának nem esik bántódása.

- Bámulatos - mormogta az ősz mágus, miközben furcsán csillogtak a szemei.

- Innentől kezdve már csak arra emlékszem, hogy kiirányítottam a... tükörképemet és eltalálta egy átok. Aztán elájultam.

- Félelmetes volt – ismerte be halkan az igazgató, miközben arca a fájdalmas emlék miatt ezer ráncba torzult. A gyertyák fényében most öregebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint bármikor, amitől összeszorult a szívem - Már csak azt láttam, hogy összeesel és nem mozdulsz többé. Úgy éreztem, ismét hibáztam. És úgy is volt: felfoghatatlan, hogy tudta az ifjú Malfoy bejuttatni az apját... Még Perselus se jött rá, bár nem is volt olyan állapotban...
A jeges rémület olyan hirtelen költözött a gyomromba, hogy azt hittem, ott helyben tényleg szörnyet halok. Perselus!

Mint egy dúvad pattantam fel és ugrottam az ajtóhoz, amikor rádöbbentem, hogy ezt mégse kellett volna. Ijedten pillantottam az igazgatóra, aki mindent tudóan mosolygott rám, de a szemei jóindulatú csillogásából tudtam, hogy nem bánja.

- Menj csak. Van mit megbeszélnetek.

Igyekeztem viszonozni a mosolyt, majd kiléptem az iroda ajtaján. Tudtam, hogy ezzel még nem végeztünk, és lesz még mit megmagyaráznunk neki, de ez akkor olyan távolinak tűnt.
Mikor a kőszörny utat engedett nekem, azonnal rohanni kezdtem. Lélekszakadva tettem meg az utat a pincéig, el se tudom képzelni, honnan volt erőm rá. A jelszót kimondva beléptem a koromsötét nappaliba.

- Lumos... - suttogtam, majd halkan, de sietős léptekkel a hálóba mentem. És valóban, Perselust az ágyon fekve találtam. Először azt hittem, hogy alszik, de időről időre megfeszítette a testét és félhangosan morgott, tiltakozott... Csendesen gyászolt.
Az a férfi, akit mindennél jobban szerettem, ott feküdt előttem, összetörten, könnyek nélkül siratva engem. A melegség átjárta egész testem, ahogy néztem Perselus szomorú arcát. Éreztem, hogy a szememet ellepi a pára, de nem érdekelt, óvatosan közelítettem meg az ágyat, hogy meg ne ijesszem vele kedvesem.

Csendesen szólongattam, de ő csak a fejét rázta, nem akarta elhinni. „Még most is olyan makacs” - jutott eszembe, mire szomorú mosoly kúszott ajkamra. Végül mégis csak rám emelte tekintetét, melyből határtalan keserűség áradt. Rettegve simogatta meg arcomat, de el is kapta a kezét.

Most én simogattam meg, gyengéden és féltve, mire behunyta a szemét. Nem bírtam megállni, hogy ne csókoljam meg. Erre ő magához szorított, szinte már fájt a hevessége, szenvedélye magával rántott engem is, csak valahogy a levegőből sehogy se lett elég hirtelen.

- Élek, Perselus... élek... - suttogtam mosolyogva, miközben ismét megsimogattam az arcát, majd szelíden magamhoz öleltem. És ő engedelmesen oda is bújt, arcát vállamba temetve, kezeivel szorosan tartva. Én is azt hittem meg fogok halni, de sokkal rosszabb volt, hogy ő úgy is tudta. Fogalmam sincs, mit tennék, ha ő... ha ő...

Arra lettem figyelmes, mintha finoman remegne, majd kissé hevesebben rázkódni kezdett a válla. Csodálkozva néztem magam elé, de nem engedtem el. Kellett pár pillanat, míg rájöttem, hogy sír. Perselus Piton sírt, miattam, értem. Úgy, ahogy csak a férfiak szoktak, csendben, minden fájdalmukat kiadva. Egyszerre fojtogatott engem is zokogás és a boldog megkönnyebbülés. El se akartam hinni, hogy ő... Lehetséges volna?

Látnom kellett az arcát... Finoman eltoltam magamtól és a szemébe néztem. Ő pár pillanatig viszonozta pillantásomat, s a máskor oly kifürkészhetetlen tekintet most ezernyi érzésről árulkodott. De nem vizsgálhattam sokáig, mert lehajtotta a fejét; azt hiszem szégyellhette a könnyeit. Megtöröltem nedves arcát, majd álla alá nyúlva magamhoz húztam és gyengéden megcsókoltam. Mikor elváltunk, ismét mélyen a szemembe nézett.

- Szeretlek... - suttogta halkan, de határozottan. Bársonyos mély hangjától édes borzongás futott végig a gerincemen, hát még a szavaitól! - Már régóta érzem, de sokáig tartott, hogy beismerjem. De kimondani képtelen voltam... És mikor azt hittem... mikor elveszítettelek, már minden hiábavalónak tűnt...

***

Fogalmam se volt, mi történhetett, arról meg még kevesebb, hogy mit kéne tennem vagy mondanom. Ezért inkább kimondtam végre, de valahogy nem értem el a kívánt hatást. Talán azt vártam, hogy Hermione a nyakamba ugrik és örök hűséget esküszik, vagy bánom is én, bármit, amiből rájövök, hogy mit érez. De nem tett semmit, csak mosolygott. Azt hiszem boldogan, de már semmiben sem voltam biztos.

Hirtelen minden túlságosan képlékenynek tűnt. Kicsit olyan volt, mint a levicorpus: eltűnt a talaj a lábam alól és teljesen kiszolgáltatva éreztem magam. De úgy döntöttem, hogy most már végigmegyek az úton, amire ráléptem. Elmondom Hermionének azt, amit még senkinek. Megosztom vele a múltam legfájdalmasabb, legmegalázóbb pontját, akár azon az áron is, hogy elhagy. Még csak most kaptam vissza, de nem éreztem volna magam... teljesnek, ha ismét bezárkózom előtte. Szükségem volt rá, a szeretetére, az elfogadására. Anélkül nem megy... Nem mehet tovább.

- Most... elmondok valamit neked. Tudnod kell ezt rólam, bármi lesz is azután... ne - emeltem fel a kezem, mikor kissé idegesen félbe akart szakítani - Hagyd, hogy elmondjam. Ne nehezítsd meg...

Egy percig csak néztem magam elé, megpróbálva összeszedni a gondolataimat, de ez most nehezebb feladatnak bizonyult, mint mikor a Sötét Nagyúrnak kellett hiteles hazugságokat gyártanom. Végül mégis csak neki kezdtem.

- Nem tudom, hogy Potter mesélt –e valaha is arról, hogy mi történt az utolsó okklumencia óránkon… - értetlen tekintetét látva gyorsan folytattam, de valami bűntudat-félét éreztem közben Potter miatt… Sose hittem volna, hogy megtartja a titkom. Talán ezért döntöttem úgy, hogy most én is megtartom az övét. – Néha sikerült megtörnie a legilimenciámat és előfordult, hogy ilyenkor ő is képeket látott az én életemből. Az utolsó ilyen az volt, amikor James mindenki előtt megalázott; a saját bűbájomat fordította ellenem. Csak azért, mert unatkozott.

- Ez borzalmas… - suttogta Hermione dühtől elsápadva. Jól esett a törődése, de most nem ez volt a fontos. – Az egész gyerekkorom magányosan telt; barátok és igazi család nélkül. Sokan azt hitték, hogy csak keserűség és gyűlölet van bennem. Talán én magam is… De volt egy, aki meglátta, hogy más vagyok, vagy még inkább hogy másmilyen is lehetek. Ez volt Lily Evans… - Hermione szemei elkerekedtek a döbbenettől, de nem szólt közbe. – Akkoriban utálta Jamest, mert ő is egy arrogáns kis seggfejnek tartotta. Mindig kiállt mellettem, akkor is, amikor ezért őt is megvetették és lenézték. Mindattól függetlenül, hogy nekem hálát kellett volna éreznem Lily iránt, én képtelen voltam… Egészen addig azt nevelték belém otthon, hogy csak az érdemli meg, hogy varázslónak nevezze magát, aki aranyvérű. Gyakran neveztem Lilyt sárvérűnek… - nem mertem Hermione szemébe nézni, de ő biztatóan megszorította a kezem, hogy folytatni tudjam. – De egy idő után már nem tudtam olyannak látni, amilyennek kellett volna. Ő volt az első lány, akit megszerettem. És bár alig voltam vele kedvesebb, mint addig, mégis valamiféle különc barátság alakult ki köztünk. Sose reméltem, hogy az enyém lesz, valahol mindig is tudtam az igazságot, hogy ő Potterhez tartozik. Miután Lily megvallotta nekem, hogy együtt vannak, mégis egyre jobban megkeseredtem, ezért még inkább a tanulásba menekültem. Végleg elüldöztem magam mellől mindenkit, őt is, és azzal kezdtem el foglalkozni, hogy miként tudnám kamatoztatni a képességeimet a sötét varázslatok és a bájitaltan terén. Lucius Malfoy addigra már elment a Roxfortból – én még csak harmadikos voltam, amikor ő végzett – de az ambícióimnak hamar híre ment és ő fel is keresett. Először csak pár bájitalt készíttetett velem, majd egyre nehezebb feladatokat adott. Nem mondta meg, hogy mire lesz, de nem is érdekelt; hiszen jól megfizetett. Bár azt hiszem az elismerése akkor többet ért nekem minden pénznél.

Észre se vettem, hogy már jó ideje súlyos csönd telepedett kettőnk közé, pedig még sehol se jártam abban a történetben, amit meg akartam osztani vele. És mindezt csak egy szó miatt…

- Barátok voltatok? – kérdezte végül halkan. Lassan bólintottam.

- A mentorom volt. Ugyan nem bíztam benne, mert már akkor is tudtam, hogy kit szolgál, de annyira távolinak tűnt az egész, hogy oda se figyeltem rá. Aztán valahogy mégis csak a sűrűjébe kerültem. A Sötét Nagyúr látni akart. Idealista, nagyravágyó, sőt… hataloméhes fiatalember voltam, nagy adag keserűséggel és bosszúvággyal. A Nagyúr pedig eszközöket kínált, amellyel elérhettem a céljaimat. Ne úgy képzeld el őt, mint amilyen most… Fiatalnak látszott, hihetetlenül intelligens volt és nagyon jóképű. Megnyerő modora és kezdetben még ésszerű elvei sokakat megrészegítettek és magukkal ragadtak. Nem mentegetni akarom magamat, mert arra nincsen és nem is lehet kifogás, hogy beálltam a talpnyalójának, és arra se, amiket később tettem. De akkor minden –e mellett a döntés mellett szólt és kivételesen, talán először életemben megkaptam apám és anyám támogatását és kivívtam, hogy büszkék legyenek rám.

- Hány éves voltál? – kérdezte hirtelen. Annyira belefeledkeztem a múlt rémképeibe, hogy szinte észre se vettem, hogy még mindig itt van... velem.

- Alig tizenkilenc. Hmmm... Hamarosan megkaptam a Sötét Jegyet… Életemben először éreztem, hogy van helyem a világban. És mi sem tölthetett el nagyobb megelégedéssel, minthogy a Sötét Nagyúr egy gyönyörű fiatal lányt adott mellém társnak. Kendra segített nekem a bájitalokban. Először furcsa volt, hogy még akkor is ott legyeskedik körülöttem, amikor már semmi dolga, de imponált a rajongása és a tudásvágya. Már nem is tudom, hogyan kötöttünk ki ott, hogy én is a bolondja lettem… És ezt vedd szó szerint: ostoba és elvakult voltam.

- Csak szerelmes – vetette közbe Hermione. Kerestem az arcán vagy a hangjában a szemrehányást, de azt nem találtam. Helyette megértően és figyelmesen tekintett vissza, mely hihetetlen hálával töltött el.

- Az. Apám csak azt tudta, hogy van valakim, de mindenképpen arra ösztönzött, hogy mihamarabb vegyem feleségül. Talán amiatt, hogy a bátyám, Ancus elhagyta Nagy Britanniát.

- De… azt mondtad, hogy te vagy a Piton család egyedüli örököse…

- Az is… ugyan Ancus él – azt hiszem valahol Ausztráliában – de nem kért se az örökségből, se a szüleinkből. Neki volt igaza… Mindenesetre apám biztosítani akarta családunk fennmaradását és én nem láttam akadályát ennek. Ugyan tudtam, hogy még kissé korai, de bíztam Kendrában és a… kapcsolatunkban. Reméltem, hogy nekem is kijár majd egy kis boldogság… - folytatnom kellett volna, de képtelennek éreztem rá magam… Minden emlék, amit igyekeztem elrejteni, elfelejteni, most tengerként lepett el és úgy éreztem megfulladok a sok régi érzéstől… Gyűlölet, félelem, bánat, keserűség… csalódottság.

Szorosan behunytam a szememet, miközben erőtlenül a falnak dőltem. Hermione az ölembe fészkelte magát, míg karomat úgy helyezte, hogy derekát átkaroljam – hamarosan már szorosan öleltem mellkasomhoz, beszívtam hajának megnyugtató virágillatát, éreztem egyenletes légzését .

- Semmi baj… Nem kell folytatnod, ha nem megy. – suttogta kedvesen, miközben gyengéden belecsókolt tenyerembe. Hermione…

- Nem… - éreztem, ahogy visszatér belém az eltökéltség, amire nagyon nagy szükségem volt. – Be akarom fejezni. Hm… tehát nem volt más hátra mint az eljegyzés. Anyám azt akarta, hogy hívjam meg magunkhoz és mutassam be végre, de én másképp döntöttem. Azt akartam, hogy… meghitt legyen. Akkoriban egy kis szobát béreltem London külső peremén és Kendra már egy ideje hozzám költözött. Egyik este, vacsora után elszántam magam. Elővettem a gyűrűt, amit napokig kerestem és megkértem a kezét…
Láttam, ahogy Hermione visszatartja a lélegzetét. Majd mikor kérdőn ránéztem egy sóhaj kíséretében megkérdezte:

- És? Mi történt?

- Mint látod, nőtlen vagyok… - mordultam fel, majd erőt véve magamon belekezdtem a legnehezebb részbe. – Egy pár pillanatig csak pislogott, majd elmosolyodott. Mikor már kezdtem megörülni a kedvező fogadtatásnak hirtelen hahotázni kezdett. Percekig szólni sem tudott a röhögéstől... én meg a szégyentől. Elmondta, hogy a Nagyúr csak a hűségem bizonyítása miatt rakta mellém és semmit sem akart tőlem egész végig. A képembe vágta… hogy… hogy egy undorító, okoskodó kis féreg vagyok, aki szerinte meg se érdemli, hogy a „Legnagyobb Mágust” szolgálja. Hogy hányszor, de hányszor jött el hozzám más, nálam milliószor különb, dicső, aranyvérű férfiak ágyából. Undorodva rám nézett, majd hozzám vágta a gyűrűt és dehoppanált… Sose tudnám elfelejteni azokat a napokat...

***

Ahogy ezek után én se fogom tudni elfelejteni Perselus sebzett tekintetét. Úgy éreztem, nem bírom végighallgatni ezt a sok borzalmat, de nem tehettem mást. Perselusnak szüksége volt rá, rám... Tova kell engednie a múltat. Így hát én is engedtem, hadd beszéljen.

- Az egyetlen ember, akiben megbíztam elárult. Mindent ott akartam hagyni... De nem mehettem el, mert nem lehetett kiszállni. Ezért ezek után már csak a hatalomnak tudtam élni, hogy ez soha többet ne ismétlődhessen meg. Talán egy hét telt el, mire a Nagyúr ismét hivatott. Minden az okklumenciában való jártasságomra szükségem volt, hogy leplezni tudjam előtte a haragomat. De sikerült. Azt hittem ott lesz az egész belső kör, vagy legalább négyen-öten közülük, de csak hárman voltunk: én, a Nagyúr és egy harmadik, alacsony csuklyás.
A Nagyúr azt mondta, hogy büszke rám és hogy meg van elégedve mind a munkámmal, mind a hűségemmel. Sokáig beszélt és én kivételesen nehezen követtem mondandóját, de azt tudtam, hogy ezzel a sok mellébeszéléssel csak manipulálni próbál. Igazam lett. A végén arra lyukadt ki, hogy sajnálatos módon viszont vannak olyanok, akikben már nem bízhat és ezeknek meg kell kapniuk a méltó büntetésüket. De hogy ami egynek büntetés, az a másiknak jutalom. Ekkor már kezdtem sejteni, ki lehet az a titokzatos harmadik.

- Kendra volt, ugye? – kérdeztem. Pár pillanatig csak nézett rám, talán elismerően? Mindenesetre bólintott.

- A Nagyúr kényszerítette, hogy előadja nekem, miként rontotta el az utolsó küldetését. Csak akkor értettem meg Kendra személyiségének a lényegét: az egyetlen érzés, ami benne tombolt, az a hatalomvágy. Ahogy mesélt, őrülten csillogtak a szemei, gyűlölettől eltorzult az arca, mintha én tehetnék az ő kudarcáról. Arról ugyan nem, de... A Nagyúr kényszerített, hogy ráküldjem először a cruciatust... majd...- itt a szemembe nézett, akaratlanul is feltárva előttem a fekete íriszeiben tükröződő tengernyi fájdalmat - majd meg kellett ölnöm. Kendra az utolsó pillanatig megvetett engem, de én már se szeretni, se gyűlölni nem tudtam. Ezután kerestem fel Albust és kértem a segítségét. Azóta az ő útmutatása segít engem...
Észre se vettem, mikor eredtek el a könnyeim, csak akkor tudatosult bennem, amikor egy óvatos mozdulattal megtörölte nedves arcomat.

- Fogalmam nincs, hogy mit gondolsz rólam... De azt tudnod kell, hogy soha senkinek előtted nem mondtam, hogy szeretem. De neked igen... És bármire is jutsz ezután a történet után, én akkor is szeretlek, Hermione...

Felnyögtem, majd a nyakába vetettem magam. Egyszerre sírtam örömömben és bánatomban, fájdalmamban és megkönnyebbülésemben. Percekig csak simogatott, nyugtatgatott, majd finoman eltolt magától és szinte rettegő tekintettel kereste pillantásomat. Megfogtam a kezét, hogy ismét megcsókoljam, majd a homlokára került egy óvatos puszi , az arcára, a szájára...
Legalábbis ha engedte volna, mert mikor az ajka után kaptam, elhúzta a fejét, majd kutató, zárkózott tekintettel fürkészett.

- Hermione... Fogalmad sincs, hogy milyen nehéz volt ezt elmondani neked. Azt se, hogy milyen... furcsa nekem ez a helyzet. De én kimondtam. Nem várom el, hogy ugyanezt érezd, megértem, ha nem, de kérlek ne játssz velem... Tudnom kell! – hangja először halk volt, de a vége már csak egy rekedt kiáltásba fúlt - bár én még azt se bántam, hogy a kelleténél egy kicsit erősebben szorította meg a vállam.

- De hát már mondtam... – feleltem neki mosolyogva, mire csak egy mogorva pillantás volt a válasz.

- Nem, nem mondtad.

- Dehogynem! Roxmortsban mondtam, mikor vitatkoztunk. – egyre szélesebb lett a mosolyom. Nem akartam kihasználni a pillanatnyi gyengeségét, de tudtam, hogy csak nagyon ritkán láthatom majd ilyen őszintének.

- Hermione! – nyögte kétségbeesetten, mire elnevettem magam.

- Szeretlek, te bolond! Hogy kérdezhetsz ilyet? – de gyorsan el is hallgattam, látva különös arckifejezését. Szemét szorosan lehunyta, miközben ajkát vékony vonallá préselte. – Szeretlek, Perselus Piton. Őszintén, ahogy még soha senkit. Mikor már semmim nem maradt, mikor már azt hittem, hogy meghalok, csak te voltál nekem...- itt ismét elmosolyodtam- Gyakorlatilag neked köszönhetem az életemet...

Lassan ismét rám nézett, majd elmosolyodott. Hihetetlen volt, mennyit változott ettől a gesztustól! Csak úgy sugárzott róla a boldogság, szemei melegen csillogtak, miközben mintha éveket fiatalodott volna.

- Te, kegyetlen nőszemély... A szívbajt hoztad rám, ugye tudod? – mormogta azon az imádnivaló, bársonyos hangján, majd megcsókolt. Először csak félszegen, puhatolózva, mintha ez lenne az első csókunk. De aztán egyre hevesebbé, szenvedélyesebbé vált, mígnem már úgy éreztem, hogy az összes borzalmas év fájdalma és elfojtott vágya távozott belőle. Lihegve váltunk szét.

Homlokát az enyémnek támasztotta, míg hosszú ujjaival a hajammal játszott.
- Hogyan? – suttogta.

És én értettem. Már nem is tűnt olyan borzalmasnak az este, mintha az ő keserűségével együtt az enyém is tovatűnt volna. Így hát belekezdtem és csak meséltem, egészen hajnalig. Az utolsó, amire emlékszem, hogy meztelen vállára hajtom a fejem és – bár lehet, hogy csak hallani véltem – azt az egy szót, ami gyökeresen megváltoztatta az én és az ő életét is:

- Szeretlek.