***

Valami történt... egyik pillanatban még nyugodtan ültünk, aztán éreztem, Perselus hirtelen megfeszül. Ahogy fejemet a mellkasára hajtottam, hallottam a szíve gyorsuló dobogását, a szapora lélegzését.

Felkaptam a fejem. Egy pillanatra én is leblokkoltam, ahogy láttam a páni félelmet a szemében; fekete írisze hatalmasra tágult, míg arca, ha ez lehetséges, még jobban elsápadt.

- Perselus... Perselus mi a baj?- kérdeztem, és bár igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, hangom ijedten, vékonyan csengett.

Ő rám nézett... volt benne valami nagyon furcsa... szokatlan. A tekintete még mindig félelemről árulkodott, de a sok érzelemtől zavarossá vált. Látva, hogy mennyire megrémített ez a tőle oly szokatlan reakció, gyorsan odahajolt és homlokon csókolt.

- Nyugodj meg... semmi baj.- mormogta bársonyos mélyen és finoman ringatni kezdett. Nem tiltakoztam, nem is tudtam. Bíztam benne... ha akarja, el fogja mondani. Legalábbis nagyon remélem...

***

Én hülye! Teljesen megijesztettem szegényt. Pedig így is van neki épp elég baja... Hát most már nekem is! Én... sose gondoltam bele, hogy valójában mit is érzek Hermione iránt. Elég volt hogy kívántam, hogy jól éreztem magam vele, hogy nem kérte, hogy megváltozzak. Jó voltam neki úgy ahogy vagyok. De... jó vagy csak elég?

Komor arccal néztem le a mellkasomon pihegő fiatal nőre. Karjait szorosan körém fonta, míg arcát taláromba temette. Göndör fürtjei lágyan omlottak vállára, onnan hátára.

Régen azt gondoltam, hogy sosem fogok többé bízni senkiben. Főleg nem egy nőben! Nem is tudom, hogy történhetett. De... talán nem is számít. Hisz... szeretem. Alig bírtam visszafogni a tüdőmből feltörni készülő sóhajt. Most boldognak kéne lennem... de nem tudok. Azt hiszem félek, hogy nem tart sokáig. Hogy... elhagy. Mert el fog. Sokkal jobbat érdemel, ezzel mindig is tisztában voltam. De ameddig ő is rájön erre, addig vele leszek és igyekszem boldoggá tenni. Aztán elengedem egy szebb jövő felé. Talán a Roxfort után... vagy még előbb?
Éreztem, ahogy finoman megmozdult.

- Ne csináld ezt... kérlek- suttogta halkan még jobban hozzám bújva.

Végigsimítottam haján, miközben másik karommal még szorosabban vontam magamhoz.

- Mit?- kérdeztem csendesen.

- Érzem, hogy valami baj van... nem tudom mi, de érzem, hogy valami fáj... Nem kérem, hogy mondd el, de... én itt vagyok. Melletted.

Felnézett rám, majd kis, finom kezével megcirógatta az arcom. Annyira jól esett! Önkéntelenül is belesimultam az érintésébe. Szorosan lehunyt szememen keresztül is látni véltem aggódó arcát.

- Tudom- suttogtam- Köszönöm...

Megdöbbentő volt hallani, hogy a hangom milyen rekedt és elfúló. Össze kell szednem magam...

***

Sokáig bújtunk még így össze, de ez sem tarthatott örökké. Lassan bontakoztam ki védelmező karjai közül, majd egy nagyot nyújtóztam, hogy lerázzam magamról az elnyűttség és a zsibbadtság érzését.

Mire kinyitottam a szemem, Perselus már a kezében tartotta az én és a saját csomagját is.

- Indulhatunk?- kérdezte.

Biccentettem, majd odaléptem hozzá és kezeimmel átkaroltam a nyakát, hogy arcunkat csak pár centi választotta el.

- Hát... nem így képzeltem, hogy bemutatok valakit a szüleimnek... mint professzorom... és kicsit talán félek is, mert nem tudom, mit gondolsz a muglikról és én...- de nem tudtam folytatni, mert ajkai hevesen az enyémre tapadtak. A legjobb mód arra, ha el akar hallgattatni.

- Hermione.- kezdte szokásos, tanárias stílusban- Tisztában vagyok vele, hogy hova készülünk. Elég sok mindent átéltem ahhoz, hogy ne hátráljak meg egy mugli család rezidenciájától.

- Tudom... de ez... kínos.- felsóhajtottam- De mindegy. Bár furcsán fognak nézni, hogy egy professzorommal jelenek meg.- itt elvigyorodtam. Még nagyon jól emlékszem, hogy milyen volt, amikor először láttam Perselust. Főleg, mikor először megszólalt... sokkoló. Arcomról lehervadt a mosoly, csak remélni mertem, hogy Perselus visszafogja magát.

Igyekeztem minden mást kitörölni a fejemből és csak a boldog találkozásra gondolni. Elindultunk és egy szót se szóltunk, míg elértük a Roxfort határát. Ott karjára tettem a kezem- hogy segítsem, hisz ő nem tudta hova megyünk- és egy gyors hoppanálást követően már a nappalinkban találtam magam.

Ami üres volt... Üres, de már ünnepi díszben pompázott. A tévé mellett a sarokban ott állt a karácsonyfa, rajta megannyi gömb és boa, angyalhajak tömkelege lógott alá, félig eltakarva az égő, színes kis lámpácskákat. Úgy fordultam körbe, mintha évek teltek volna el, mióta elhagytam az otthonom... de talán csak az történt, hogy felnőttem. Gondolataimból egy halk, de igen sürgető torokköszörülés rángatott vissza a valóságba.

- Bocs...- motyogtam Perselusnak, aki egyszeriben kissé elveszettnek tűnt, de ezt sikerült gyorsan lepleznie azzal, hogy mogorva képet vágva szúrósan nézett rám. Csak a szemeimet forgattam, de erre inkább már nem is mondtam semmit. Helyette megpróbáltam felhívni magamra a szüleim figyelmét, akik valószínűleg a konyhában voltak.

- Hahó!- kiáltottam- Anya! Apa! Itthon vagyok!

Egy pillanat múlva már kivágódott a konyha ajtaja és a szüleim sugárzó arccal siettek felém én pedig nevetve ugrottam karjaikba.

- Jaj, kicsim! Úgy hiányoztál...- suttogta anya, miközben ki sem engedett a karjai közül. De apa nem hagyta sokáig mellőzni magát és ő is megszorongatott.

Csak nagy nehezen engedtük el egymást, mire Perselus- akiről teljesen megfeledkeztem- ismét elköhintette magát.

- Oh... elnézést... Anya, apa, ő itt Perselus Piton professzor, az iskola bájitaltan tanára... professzor, ők itt a szüleim: Jeremy és Janet Granger.

Apa mosolyogva lépett közel Perselushoz, majd kezet fogott vele. Mikor anya is így tett, apa megszólalt:

- Örülök, hogy megismerhetem, professzor. A lányom már sokat mesélt magáról.
Éreztem, hogy elvörösödik még a fülem is; azt hiszem már Perselus is kezdte kapisgálni az eddigi aggodalmam okát. De nem könnyítette meg a dolgom. Rám nézett, felvonta az egyik szemöldökét és egy gúnyos félmosoly keretében megkérdezte:

- Valóban?

Csak fohászkodhattam, hogy apa nem aláz le nagyon, de imáim nem nyertek meghallgatást.

- Ó, igen!- vette át a szót anya kedvesen mosolyogva. Jajj!- Mesélt róla, hogy milyen hozzáértő és tehetséges, intelligens ember, aki olyan könnyedén...

- Anya- nyögtem- elég!- anyám kissé megzavarodva nézett rám és én a pillanatnyi szünetet kihasználva gyorsan folytattam- Mi lenne, ha apa csinálna egy forró capuchinót? Te meg hozhatnál egy kis piskótát... már ha akad- tettem hozzá bizonytalanul.

A szüleim arca ismét felragyogott, látva hogy még nem változott olyan sokat az ízlésem.

- Persze, kicsim, ez jó ötlet!- lelkendezett apa- Gyere Janet, tényleg itt az ideje egy kis uzsonnának... Professzor, kérem foglaljon helyet. Ami pedig a csomagokat illeti- erre Perselus biccentett, előkapta a pálcáját és egy laza mozdulattal már fel is varázsolta őket az emeletre, ezzel kivívva a szüleim nem kis csodálatát és elismerését. Még a konyhából is kihallatszott a dicshimnuszuk.

Nagyot nyögtem, miközben lehuppantam a kanapéra. Ez nem kezdődik valami jól...

- Mintha nem szórakozna túl jól, Granger kisasszony- jegyeztem meg halkan. Hermione dühösen kapta fel a fejét, majd vetett egy gyors oldalpillantást a konyhaajtó felé. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem hall minket ingerülten a képembe vágta:

- Hát tudd meg, Perselus Piton, hogy ezért nem akartam, hogy pont te gyere velem! Tudtam, hogy úgy se bírod ki a hülye epés megjegyzéseid nélkül. Te... te...- kereste a megfelelő szót.

- Mardekáros?- érdeklődtem erőltetett udvariassággal, miközben gúnyosan felvontam egyik szemöldököm.

Mielőtt még Hermione robbanhatott volna, a szülei vidáman mosolyogva sasszéztak vissza a nappaliba. Így ő is kénytelen volt jó képet vágni, pedig jól tudtam, hogy legszívesebben a képembe öntötte volna a forró cappuccinoját. Én egy csésze kávét kaptam, megjegyzem minden erő és normális íz nélkül. Bár a mugli dolgok már csak ilyenek...

- Professzor, meséljen! Milyen a mi Hermionénk az iskolában?- kérdezte Mrs Granger mosolyogva. Kihasználva a kínálkozó alkalmat, hogy megszabadulhatok a rémes kávétól, inkább beszélni kezdtem.

- Kitűnő tanuló. Igyekvő. Azt hiszem igazi griffendéles...- na kétlem, hogy pont ez túl sokat jelentene két muglinak, de mindegy. Ettől függetlenül Hermione szülei csak úgy ragyogtak a büszkeségtől.

- Ha jól tudom, négy ház van a Roxfortban... Ön melyiknek a tagja?- vette át a szót Mr Granger. Hermione elpirult, jól látszott rajta, hogy nem igazán örül ennek a kihallgatásra emlékeztető „kellemes” társalgásnak.

- A Mardekár házvezető tanára vagyok és természetesen annak idején én magam is mardekáros tanuló voltam.

Erre mintha egy pillanatra megfeszült volna a mosoly Grangerék arcán és valahogy nem is forszírozták tovább a dolgot. Képzelem miket mesélt Hermione a nyári szünetekben a házamról!

Körbenéztem a helységben. Minden olyan furcsa volt... Persze valamikor én is tanultam mugliismeretet- régebben még komolyan vették, hogy egy mágus elboldoguljon a mugli világban, ha szükség van rá- de mára tudásom igencsak megkopott. A mozdulatlan képek ugyan nem leptek meg a falakon és a... telefon? Na mindegy, szóval az sem volt új, de az a furcsa, fekete láda; ami elég előkelő helyen, egy kerek asztalon foglalt helyet; teljesen ismeretlen volt számomra. Hirtelen a fekete vibrálni kezdett és mozgó emberek jelentek meg benne hangosan rikkantgatva, miközben felrobbant egy vonat.

Ijedten pattantam föl, miközben előkaptam a pálcámat és a "bűvös-dobozra" fogtam. Velem ellentétben a család nagyon is jól szórakozott- rajtam.

Értetlenül néztem a nevető Hermionét, aki felemelt kezemet lenyomta.

- Nyugodjon meg, professzor. Ez csak a televízió... A mugli világban ez normális...

Most már persze tudtam, hogy ez a masina nem veszélyforrás, de gyanakvásom még mindig derültséget varázsolt Grangerék arcára.

Közelebb léptem és megvizsgáltam; egy kábel vezetett a "televízióból" a konnektorba. Tényleg szokványos mugli holminak tűnt, bár nem fért a fejembe az üveg mögött rohangászó és beszélő sok apró ember.

- Mit szólna, ha megvacsoráznánk?- kérdezte Mr Granger, miközben vállamra tette a kezét. Igyekeztem nem fintorogni a bizalmaskodás láttán és csak biccentettem- Remek!- rikkantotta vidáman, majd feleségével együtt betereltek minket az étkezőbe.

Ez is tele volt mindenféle különleges szerkezettel, de igyekeztem unott fejet vágni; nem kívántam még egyszer nevetség tárgyává válni a tudatlanságom miatt. "Ha visszamegyünk a Roxfortba, az lesz az első dolgom.. az egyik első dolgom, hogy behatóbban tanulmányozom a muglik eszközeit."-gondoltam magamban mogorván... Nem hiányzott több meglepetés!
A vacsora meglepően ízletes volt: halászlé vastag tésztával és kenyérrel, valamint sült libacomb tört krumplival. Inkább bele se gondoltam, milyen primitív mugli dolgokon ment keresztül az étel, mielőtt még a gyomromban végezte volna!

Már azt hittem egy falat se megy le a torkomon, mikor Mrs Granger megjelent egy csábító kinézetű és illatú süteményekkel megrakott tállal.

- Vegyen csak, professzor! Ez Hermione egyik kedvence! Remélem az ön tetszését is elnyeri!- kínálta mosolyogva. Én Hermionéra néztem, mire ő bátorítóan bólintott, így elvettem egy szeletet.

- A neve tiramisu- mosolygott a lány.

- Olasz?- tippeltem, mire ő egy elismerő biccentéssel válaszolt.

Megvártam míg a többiek is vesznek egyet-egyet. Látva Hermione arcán elterülő elégedett mosolyt, miután az első falatot a szájába vette, én is erőt vettem magamon. Kissé bizalmatlanul, de bekaptam egy darabkát... Mennyei volt! Nem is gondoltam volna, hogy egy mugli édesség is lehet ilyen finom... Bár lehet, hogy ebben is van némi varázslat, csak jól álcázva a varázstalanok elől... A mai vegyes társadalom mellett már senki meg nem mondaná.

- ízlik önnek?- kérdezte Mrs Granger reménykedve, mire udvariasan biccentettem. Boldog mosoly kúszott az arcára; hát igen... mint minden háziasszony, akinek elégedettek a főztjével.

Ekkor kaptam el Mr Granger pillantását, amint a nyitott étkezőajtón keresztűl a karácsonyfára tekint. Eljött az ideje, hogy felmenjek a vendégszobába és magára hagyjam őket. Elvégre, Hermione a karácsony megünneplése végett jött haza, nekem meg nem volt itt semmi keresnivalóm.

- Köszönöm az igen ízletes vacsorát- mondtam, miközben felálltam- Nem szeretnék udvariatlannak mutatkozni, de eléggé elfáradtam és még lenne pár feladatom lefekvés előtt. Ha megbocsátanak...

Mondtam, majd kissé meghajtottam magam vendéglátóim előtt. A szülők elismerő és Hermione meglepett tekintetével a hátamban távoztam. Kíváncsi lennék, hány diákom kerülne a gyengélkedőre, ha megtudnák, ilyen is tudok lenni. Mire a szobámba értem, halkan felnevettem... Magam is meglepődve tapasztaltam, mennyire jól szórakoztam.


***

Már a nappaliban ültünk és én még mindig Perseluson csodálkoztam! Most már lelkiismeret furdalásom volt nem csak azért, hogy a képébe vágtam, hogy nem merem a szüleim közelébe engedni, hanem hogy egyáltalán megfordult a fejemben a gondolat! Igazi lovagként viselkedett, még ha ugyan olyan zárkózott is volt, mint általában.

- Mi az, kicsim?- kérdezte apa somolyogva- Csak nem egy fiún jár az eszed?
A szememet forgattam és csak azért se jöttem zavarba. E helyett egy igen mardekáros húzással úgy döntöttem, a frászt hozom drága szüleimre.

- De- sóhajtottam fel, majd elrévedő mosollyal megjegyeztem- Csak Piton professzorra gondoltam...

A hatás nem is maradt el! Apa félrenyelte a bort, majd beleköhögött a díszpohárba, míg anya szája elé kapta a kezét és meredten bámult rám... Hirtelen harsány nevetésben törtem ki, nem csak a reakció miatt, hanem azon, mit szólnának akkor, ha tudnák a teljes igazságot.

- Nyugi, nyugi, csak vicceltem!- nyögtem ki, mikor már levegőt kaptam. Apa is elmosolyodott, de anya rosszallóan nézett rám. Mindig ő volt az erősebb láncszem.

- Ez nem volt vicces... De akkor kire gondoltál?

- Hát rá!- mondtam, mire anya már meg akart szólalni, de gyorsan folytattam- Tényleg... de nem úgy! Csak arra, hogy most olyan máshogy viselkedik, mint a Roxfortban. Igazán meglepett...

- Jaj, Mió! Csak nem hitted, hogy mindig olyan szigorú, mint amilyennek mondtad? Hisz ő is csak ember!- nevetett apa. Már megint csak az jutott eszembe, hogy ha ők tudnák...

További kínos párbeszéd helyett inkább letérdeltem a fához, aztán kiosztottam az ajándékokat, mint minden évben. Mielőtt kibontottuk volna, még elénekeltük a Silent night-ot és a We wish you a marry christmas-t.

Megvártam, míg apa és anya kibontják a tőlem kapott csomagokat: apa a Roxfort történetét kapta- mindig sokat kérdezett az iskoláról, gondoltam így nem kell már annyit mesélnem- anyának viszont egy különleges nyakláncot vettem, ami jelezte nekem, ha bármi baj van itthon... persze ez utóbbi képességét nem említettem; nem akartam elrontani az ünnepi hangulatot az állandó paranoiámmal.

Én egy mp3 lejátszót kaptam, tele olyasmi zenével, amit valóban szeretek hallgatni. Bár örültem neki, inkább azt se mondtam, hogy a Roxfortban ezt nem igazán tudom használni... kivéve, ha találok egy kiskaput, de ennek még utána kell járnom...

E mellet volt még a csomagomban pár könyv: Yeats, Poe és Shakespeare. Imádom őket!

- Köszönöm!- mosolyogtam szüleimre, majd átöleltem őket. Csak nagy nehézség árán tudtam lenyelni könnyeimet; hisz mint minden csodálatos pillanatnak egyszer vége kell hogy legyen...

Talán most látom őket utoljára... Jól beszívtam az illatukat, megnéztem a falakat, a fát. Ha egyszer úgy hozná a sors, hogy megpillantom az adava zöld fényét, akkor szememet lehunyva azokat akarom látni, akiket szerettem.

Még beszélgettünk egy darabig, többnyire semmiségekről. Valahogy egyikőnknek sem akaródzott megemlíteni a háborút. Nem is hibáztattam a szüleimet érte: ő nekik még mindig gyerek, kislány vagyok. Könnyebb nekik így gondolni rám, mint felnőtt nőre, aki egy nemes célért ugyan, de nap mint nap kockáztatja az életét. Még szerencse, hogy nem tudják, hogy az egyik legnagyobb veszélyt rám nézve a származásom jelenti... Tulajdonképpen mennyit is tudnak rólam?

Boldog mosollyal az arcomon mentem föl a szobámba, de mikor leheveredtem az ágyamra, már szabadon folytak a könnyeim... A búcsú könnyei?
Halkan kopogtattak az ajtón.

- Tessék- szóltam ki, miközben gyorsan megtöröltem a szemem.

***

Az ajtóban kissé bizonytalanul álltam meg, majd körbenéztem. A szobában két hatalmas polc volt, tele könyvekkel, a tetején meg kisebb-nagyobb kacatokkal. Az asztalon csak pár tekercs pergamen és egy kiszáradt lúdtoll árválkodott, jelezve egy mágus jelenlétét a családban. Az ablak mellett volt egy meglepően nagy ágy, vörös ágytakaróval, azon ült Hermione. Furcsán piros szemekkel...

- Sírtál?- kérdeztem csendesen, miközben becsuktam magam mögött az ajtót, majd egy intésemmel be is zártam és némító varázst szórtam rá... Hiába, a rossz szokás...
Nem szólt semmit, csak kinyújtotta felém a kezét. Odasiettem hozzá, majd leguggoltam elé. Kezembe vettem törékeny kezét és megsimogattam.

- Mi a baj?- kérdeztem aggódva.

Ő lehunyta a szemét, majd vett egy nagy levegőt. Majd még egyet. És még egyet. Végül megrázta a fejét, jelezve, hogy most nem tudja elmondani. Belecsókoltam tenyerébe.

- Semmi baj. Nincs semmi baj.

Hermione arrébb csusszant, mint egy jelezve, hogy feküdjek én is az ágyra. Mikor félig ülő, félig fekvő helyzetet vettem fel, Hermione az ölembe fészkelte magát és a mellkasomnak dőlt. Hátulról szorosan ölelve ringattam, míg a lélegzése egyenletessé nem vált.

Olyan csodálatos volt érezni, ahogy dobog a szíve, hogy milyen bizalommal szunnyadt el karjaimban, hogy rám mosolygott, mielőtt elaludt. Békét és boldogságot éreztem, de...
Mindig ott van ez az átkozott de! Azt hiszem, én sose leszek olyan felhőtlenül boldog, mint amiről mindenki beszél... Vagy ők is csak beszélnek róla? Hisz nem lehet, hogy csak én félek attól, hogy a csodás pillanat elszáll, hogy a béke nem tart örökké.... Hogy ez a csodás lány egyszer már nem lesz velem... És én megint egyedül maradok, a sötétben, a magány és félelem tengerében...

Reggel nem volt időnk sokáig élvezni egymás közelségét, mivel eléggé elaludtunk. Arra ébredtünk, hogy anya kopogtat az ajtómon. Perselus úgy pattant fel, mintha belecsíptek volna, majd gyorsan dehoppanált a szobájába. Én még megengedtem magamnak egy ásítással egybekötött nyújtózást, majd levarázsoltam az ajtóról a zárat, de kint már nem volt senki.

Mire leértem a lépcsőn, Perselus már lent várt, indulásra készen, kofferjával megrakodva.
Ekkor anya tűnt elő a konyhából, szélesen mosolyogva.

- Jó reggelt, kicsim... Hogy aludtál?- kérdezte, majd választ se várva Perselushoz fordult- Professzor, csak nem képzeli, hogy elengedem reggeli nélkül?

Mielőtt még Perselus tiltakozhatott volna, anya szelíd erőszakkal kivette kezéből a koffert, majd a konyha felé kezdte tessékelni a meglepett férfit. Vigyorogva néztem az érdekes jelenetet, majd én is követtem őket az étkezőkbe.

- Jó reggelt!- köszöntem nagy nehezen elfojtva egy újabb ásítást. Kényelmesen elfészkeltem magam az egyik széken, majd nekiláttam a vajas-lekváros pirítósomnak

Ijedten rezzentem össze, mikor hirtelen kivágódott az étkező ajtaja és apa robogott be, kezében egy újságot lobogtatva.

- Ezt el kell olvasnod.- mondta komoran, majd elém rakta a napilapot.
A cím öles betűkkel hirdette:

BOSZORKÁNY ÉGETÉS VAGY VÉRBOSSZÚ


"Tegnap előtt reggel holtan találták Augusta Stephensont sheffieldi otthonában. A 41 éves asszony igen érdekes gyűjtemény birtokában volt: különböző mágikusnak mondott állati testrészeket, varázslással foglalkozó könyveket, üstöket és talárokat találtak a helyszínelők az egyébként átlagosnak kinéző ötszobás lakásban.

Az egyik szemfüles szomszéd bukkant rá Miss Stephenson holttestére, mikor már napok óta nem látta őt lakásából előbukkanni. Az ügy nemcsak az elhunyt érdeklődési körét tekintve igen misztikus, hanem mert a (feltételezett) áldozaton nem találtak se külső, se belső sérüléseket. A boncorvosok teljesen tanácstalanul állnak az ügy előtt.

De ami a leghorrorisztikusabb az egészben, hogy a falra valamilyen, egyelőre azonosítatlan eredetű vérrel ezt írták:

SÁRVÉRŰEK RESZKESSETEK! A NAGYÚR EREJE MESSZIRE ELÉR!

Miss Stephenson, bizonyos feltevések szerint egy szekta tagja volt és ez a gyilkosság egy rituális szertartás része lehetett. Azt azonban még...."

Ezután már csak mindenféle rendőrségi interjúk következtek, nem nagyon érdekeltek.

- Olvassa- löktem Perselus elé, miközben tenyerembe temettem arcomat. Hihetetlen ez az egész... Harry halála után Voldemortot már semmi nem érdekelte! Ez... ez....

- Undorító, mocskos férgek!- pattant fel Perselus. Döbbenten néztem rá; talán még sose láttam ilyen dühösnek.

- Mi ez az egész?- kiáltott fel apa is, miközben védelmezőn karolta át anyát. Ijedten kapkodták a tekintetüket köztem, és az időközben nagyjából lehiggadt Perselus között. Ő szemlátomást tőlem várta, hogy valami magyarázattal szolgáljak, de én meg se bírtam szólalni... Hogy mondhatnám meg nekik, hogy a származásom miatt állandó életveszélyben vagyok?

Perselus rájöhetett, hogy én nem vagyok olyan állapotban, hogy beavassam a szüleimet titkaim egyikébe, ezért ő kezdett el beszélni.

- Nézzék... Nem tudom, hogy Hermione mennyit mondott el maguknak, de a mágusvilágban is vannak bizonyos... kasztok. Az arany-, a fél-, illetve sárvérűek. A lányuk... ez utóbbi kategóriába tartozik. Annyit tesz: mugli származású. És a Sötét Nagyúr megveti és gyűlöli mind a muglikat, mind az ivadékaikat.

Láttam, hogy a szüleim arcából lefut a vér... Nem csodáltam.

- Sajnálom...- mondtam, mire rám néztek.- Erről senki nem tehet... De ne aggódjatok, nem vagyok egyedül. Nélkületek sem... Mert a helyzet állása szerint nem jöhetek vissza... Nem tudom, meddig. Szeretlek titeket...- suttogtam, majd a nyakukba ugrottam és könnyeimet nyelve szorongattam őket. Aztán egy lépést hátráltam, halványan rájuk mosolyogtam, majd dehoppanáltam...

... Meg kellett tennem. Ha még egy percig maradok, biztos meggyőznek, hogy nincs igazam, nem hozom rájuk a bajt, hogy... De ez nem igaz. Nem igaz, nem igaz, nem igaz!!!
Futva tettem meg a kastélyig az utat, majd a bejárati csarnokba érve csak fokoztam a tempót. Zihálva vágtam be magam mögött az ajtót, majd egyszerűen lekuporodtam a földre.
Perselus hosszú órákkal később így talált rám, térdemet átkarolva, csendesen sírva. Nem szólt semmit, csak megfogta a kezem, felsegített és szorosan magához ölelt. Hagyta, hogy a könnyeim átáztassák a talárját, miközben egyik kezével a hátamat simogatta, míg a másikkal a hajamba túrt.

Sok időbe telt, míg úgy ahogy megnyugodtam. Akkor elengedett és gyengéd mozdulatokkal letörölte könnyeimet. Határtalan melegséget éreztem ez iránta a férfi iránt. De mikor megszólalt, keserű fájdalom hasított belém:

- Nyugodj meg, Hermione. Én itt leszek melletted és megvédelek...

Szinte kedvem támadt keserűen felnevetni, de nem akartam hisztérikusan viselkedni. De akkor is... Hogy mondhat ilyet?!

- Perselus... Te sosem vagy itt. Azt se tudom, hol vagy... Mi meg nem is vagyunk. Mi lesz, ha leteszem a R.A.V.A.SZ.-okat?

Arcán érdekes, megfejthetetlen kifejezés suhant át, majd megkeményítve magát, ismét teljesen zárkózottá vált. Helyben vagyunk...

- Ezt meg hogy értsem?- kérdezte hidegen.

- Mi lesz, ha elmegyek? Ha elkezdem az auror-képzőt? Vagy a nyáron? Levelezünk? Titokban találkozunk? Egyáltalán hol laksz, Perselus?- ezt már kiáltottam, miközben azok az átkozott könnyek ismét égetni kezdték a szememet.

Hirtelen öntött el minden bizonytalanságom és félelmem a férfival kapcsolatban. Felemelte a kezét és felém nyújtotta, de én ellöktem, majd az ajtót feltépve rohanni kezdtem. Nem tudtam, hova vagy merre megyek, de meg akartam szabadulni minden bajomtól és fájdalmamtól. De nem lehetett...

Csak akkor lassítottam, amikor elértem a nagy, kovácsoltvas vadkanos kaput. Egyenletesen, gyors léptekkel haladtam a sötétben, miközben összébb húztam magamon a kabátomat. Hálát adtam Merlinnek, hogy nem volt erőm levenni az első kiborulásom után.
Tudtam, hogy nem kellett volna kiabálnom Perselusszal. De mit tehettem volna? Hisz nincs mellettem! Nem lehetünk együtt... Túl sok minden szól ellenünk, a kapcsolatunk ellen. Én azt hiszem, harcolnék, de ő nem. Nem fog... Most is hagyott elmenni. Azt hiszem, valahol reméltem, hogy utánam jön. Hogy átölel és azt mondja:... mit is?

- „Hogy én milyen hülye kis csitri vagyok!”- szidtam le gondolatban magam. Dühösen ráztam meg a fejem, majd tenyerembe leheltem. Nagyon hideg volt. Már jóval lassabban róttam Roxmorts utcáit, nézve a kihalt boltokat és sötét kirakatokat, hallgatva a hó ropogását a talpam alatt. Megnyugtató volt, de egyben valamiért kísérteties is... Valami különös érzés lett úrrá rajtam, mely idővel csak erősebb lett.

Idegesen kapkodtam ide-oda a fejem, de nem láttam semmit, csak az utcai lámpák fényében táncoló alattomos árnyékokat. Pattanásig feszült idegeim eddig bírták és én ismét rohanni kezdtem. Legnagyobb rémületemre hallottam, ahogy velem szinte szinkronban valaki szintén futásnak eredt. Kétségbeesve hallgattam, ahogy a léptei egyre közelebbről jönnek, aztán hirtelen, mikor már kezdtem feladni... teljesen megszűntek.

Nagy nehezen lelassítottam, majd körbenéztem. Nem láttam semmit, csak az időközben szállingózásnak indult hópelyhek kavargását. Levegő után kapkodva támaszkodtam meg térdemen és úgy éreztem, nem vagyok normális. Két hisztiroham és egy hallucináció kissé sok egy napra, nem?

Percek teltek el, mire felegyenesedtem. Már épp vissza akartam indulni, amikor talársuhogást hallottam közvetlenül a hátam mögött. Valaki elkapta a karomat, mire felsikoltottam. Mielőtt szembefordultam fogvatartómmal, már felkészültem a halálra...

***

- Ne sikíts...- suttogtam alig pár centire az arcába. Hermione szemei először a döbbenettől tágra nyíltak, majd a dühtől összeszűkültek.

- Hogy... hogy voltál képes ilyen alattomos módon rám ijeszteni?- suttogta rekedten, majd ellökött magától és hosszú lépésekkel elindult Roxfort felé. Kezdett kicsit elegem lenni a nagyjelenetekből.

- Hermione! Hermione, várj...- persze, hogy nem hallgat rám. Utána iramodtam, majd elkaptam a karját és ismét magam felé fordítottam. - Mi a fene ütött beléd?!

- Beléd mi ütött? Úgy osontál itt, mint egy halálfaló, aki...- de észbe kapott és ajkát beharapva lesütötte a szemét. Nem haragudtam az előző megjegyzéséért, hisz ez azt jelentette, hogy ha ennyire meg tudott feledkezni a múltamról, akkor nem is rótta fel nekem.

- Sajnálom- motyogta, majd durcásan felszegte a fejét- De akkor se kellett volna ezt csinálnod...

- Tudom- sóhajtottam- De nem bírtam megállni... Mellesleg többet vártam volna tőled. Teljesen megfeledkeztél róla, hogy boszorkány vagy? Meg se próbáltad használni a pálcád, és amikor meghallottad, hogy valaki követ, hoppanálnod kellett volna a Birtokra!

Hermione elvörösödött, de nem szólt semmit. Percekig álltunk némán, egymást fürkészve. Utáltam, hogy veszekszünk… Nem bírtam tovább a feszültséget, kiböktem azt, amiért tulajdonképpen a nyomába szegődtem:

- Mi a baj, Hermione? Egyszerűen nem értelek... Azt hittem... azt hittem jól megvagyunk.- én is éreztem, hogy ez nagyon idétlenül hangzott, de már nem vonhattam vissza. Az arca fájdalmasan megrándult.

- Jól megvagyunk...- visszhangozta, majd csalódottan megrázta a fejét- Ez nem mehet így a végtelenségig! Én el fogok menni, Perselus, és nem akarok belepusztulni! Te nem maradsz velem, majd éled tovább az életed, mintha nem is történt volna semmi, és én...

- Honnan tudod ezt előre megjósoloni? És egyébként is… Nem én tehetek róla, hogy elmész!- kiáltottam dühösen- Én nem mehetek, de te maradhatsz!

- Ja, persze...- mondta gúnyosan vicsorogva- És majd a szobádban bujkálva töltöm az időmet, hogy kielégítsem férfiúi óhajaidat? Vagy legyek én a mugliismeret tanárnő egy életen át? Nem te tehetsz róla, hogy elmegyek, ez igaz! De én se tehetek róla, hogy beleszerettem egy férfiba, aki sose lehet az enyém...

Hangja kétségbeesetten hasított bele a sűrű, hideg éjszakába... Mikor rádöbbent, mit mondott, félve harapott ajkába, majd legördült egy könnycsepp az arcán. Ismét el akart rohanni, de nem hagytam. Szorosan magamhoz öleltem, tartottam, ringattam, küzdve a feltörni készülő érzelmeimmel. A szívem ugyan olyan hevesen dobogott, mint az övé. Úgy kapaszkodtam bele, mintha utoljára ölelhetném. Mondani akartam, hogy viszontszeretem, de nem voltam képes megszólalni. Csak egy rekedt mordulásra futotta, aztán csak még szorosabban vontam magamhoz.

Nagyon sok idő telhetett el, mert egyszer csak azt éreztem, hogy reszketni kezd. Finoman eltoltam magamtól és a szemébe néztem. Tekintete zavart volt, de végtelen melegséget árasztott, amitől egyből elfelejtettem, hogy tél van. De ő nem, mert csak tovább remegett és kérdőn nézett rám.

Meg kellett nedvesítenem kiszáradt ajkaimat, hogy ismét meg tudjak szólalni.

- Menjünk vissza... Nagyon hideg van.

Erre ő halványan rám mosolygott, majd szorosan hozzám bújt.
Egymás vállát átkarolva sétáltunk vissza a kastélyba. Egyenesen a pinceszobámba mentünk, ahol némán megvacsoráztunk. Egyikünk se volt képes túllépni saját zavarán, amitől kicsit újra kamasznak éreztem magam...

Egyszer csak megköszörülte a torkát, majd pirulva megszólalt:- Ha nem baj, most visszamegyek a szobámba... Fáradt vagyok és azt hiszem mindkettőnknek sok mindent át kell gondolni. De ezt jobb, ha egyedül tesszük. Ugye megérted?- kérdezte szinte könyörögve.
Biccentettem, mire felálltunk. Az ajtóig kísértem, ott megöleltem és homlokon csókoltam. Ismét meg akartam szólalni, de a hangom mintha elszállt volna, csak szememmel tudtam üzenni neki. Mikor megfordult és becsukta az ajtót, elöntött a határtalan boldogság. Hát szeret! Visszatántorogtam a fotelemhez és erőmet vesztve belerogytam.

***

Teljesen össze voltam zavarodva. Az az ölelés, ott a sötét roxmortsi utcán olyan meleg és szeretetteljes volt, hogy szinte biztos voltam az érzéseiben... Szinte.

- Jó estét, Hermione!- köszöntött egy mély hang, mire halkan felsikkantottam. Levegő után kapkodva néztem fel az előttem álló, meglepett Dumbledorera.

- Professzor úr! Nagyon megijesztett...- suttogtam elhalóan, mire bocsánatkérően elmosolyodott. Hirtelen megéreztem, hogy valahogy meg kéne magyaráznom, mit is keresek én itt lent, ilyen késői órában.- Tudja, igazgató úr... én csak Piton tanár úrtól kértem tanácsot az egyik projectemhez. Szeretnék publikálni a Méregkeverő havilapban, de ehhez szükségem volt egy Bájital Mester segítségére... Ezért....

- Értem- mondta Dumbledore mosolyogva, miközben félhold alakú szemüvege fölött mindent tudóan nézett rám. A szívem hevesen dobogott, de igyekeztem közömbös arcot vágni.

- Nos, további jó kísérletezgetést, Hermione!- köszönt el, majd elsétált mellettem.

Igyekeztem gyorsan napirendre térni a dolog fölött és menekülésszerűen én is megindultam.
Szerencsétlenségemre a következő saroknál Malfoyba botlottam. Hátát hanyagul a falnak vetette, míg kezeit a mellkasa előtt szorosan összevonta- mintha számított volna rám:

- Granger- üdvözölt gúnyosan mosolyogva. Felmerült bennem, hogy mit keres itt, hiszen neki otthon kéne lennie, de a világért meg nem kérdeztem volna.

- Malfoy...- biccentettem kimértem, majd annak reményében, hogy elkerülhetem a konfliktust, gyorsan tovább indultam.

- Ne olyan gyorsan, sárvérű... Csak nem gondoltad komolyan, hogy szemet hunyok a felett, hogy megdugatod magad a házvezető tanárommal...

Megfagyott bennem még a vér is. Idegesen pördültem hátra:

- Mi?! Normális vagy?- de többet nem is mondhattam, mert ekkor a falnak lökött és erőnek erejével megcsókolt. Szemeim ijedten tágra nyíltak, ahogy minden izmomat megfeszítve próbáltam ellökni magamtól. Pont akkor sikerült térdemmel megtalálnom legérzékenyebb pontját, mikor megéreztem a blúzom alatt kutakodó kezét.

- Mocskos sárvérű!- rikoltotta dühtől és fájdalomtól eltorzult arccal, de engem már nem érdekelt, mi van vele. Teljes erőmből futni kezdtem. Már az előcsarnokba értem, bízva a megmenekülésemben, mikor a bejárati ajtó döngve kivágódott és Lucius Malfoy rontott be rajta. Kivont pálcáját egyenesen rám szegezte és épp hogy csak volt időm elugrani az első átka elől. Én is előkaptam pálcámat, de még meglendíteni se tudtam, mikor éreztem, hogy súrolt egy rontás.

Megtántorodtam már a szelétől is és szinte vaktában küldtem rá az idősebbik Malfoyra a capitulatust- minden eredmény nélkül.

- Küzdj csak Granger, de te is a drágalátos barátaid sorsára jutsz!- kacagott egy újabb átkot küldve felém.

Tudtam, hogy semmi esélyem nincs ellene, pláne amikor a pince felől meghallottam Draco lépéseinek zaját. Blokkoltam a következő ártást, majd elugrottam egy másik elől, be egy hatalmas falikárpit mögé. De az akcióm annyira rosszul sült el, hogy bevertem a fejem és elestem. Nem menekülhettem tovább. Megesküdtem, hogy ha kell, bátran halok meg, mint Harry és Ron. Griffendéles vagyok és ideje újra úgy viselkednem. Még utoljára Perselusra gondoltam, a csókjaira, bársonyos hangjára, forró ölelésére, melyek még most is mosolyt csaltak az arcomra… Szorosan megmarkoltam a pálcámat. Már csak egy esélyem maradt...