Perselus a fürdőben ténykedett, míg én felöltöztem. Ez se volt valami könnyű feladat, mivel a ruháim... nos nehéz volt egyenként összeszedegetni. Lassan az ablakhoz sétáltam. Csak most esett le, hogy a pincének van ablaka... A sziklaperemre nézett, na meg a tóra, melyen a már nem is olyan korai nap sugarai tükröződtek. Gyönyörű volt... minden olyan frissnek és üdének tűnt, pedig igencsak benne jártunk már az őszben. Talán ez lesz az utolsó szép nap... erre a gondolatra kicsit megrémültem. Tudtam, hogy a varázs, a boldogság röpke illúziója csak ebben a szobában tart, és ha kilépek, mindennek vége szakad. Elszorult a szívem; most, hogy megtaláltam azt, ami fontos, nem akartam elveszíteni. Túl sok mindent vesztettem el.
Felsóhajtottam és homlokomat a hideg üvegnek támasztottam. Hirtelen erős karok fonódtak derekam köré és én nagyot ugrottam az ijedségtől. Perselus még szorosabban vont magához, miközben hátulról a hajamat félrehúzva belecsókolt a nyakamba.

- Megijesztettél...- szemrehányóan sikerült mondanom, de az ablaküvegen visszatükröződő mosolyom valami egészen másról árulkodott. Perselus megfordított, majd lágyan megcsókolt.

Mikor ajkaink szétváltak, arcomat fürkészte, majd egy mosoly árnyéka jelent meg szája szegletében.

- Nem vagy éhes?

- Egy kicsit... nagyon- ránevettem, mire ő varázspálcájával intett egy kis ablakocska felé a falban; így üzent a konyhára.

Ismét rám nézett, de arca most komoly volt.

- Beszélnünk kéne- ismét felsóhajtottam, de tudtam, hogy ez előbb-utóbb elkerülhetetlen. Bólintottam, majd helyet foglaltunk az asztal két oldalán. Körülpillantottam, amit tegnap este elmulasztottam. A szoba falait szinte mindenhol szekrények keretezték, egy nagy, amin csak bájitalok; lombikok, fiolák és kisebb üstök; a többin pedig több száz könyv kapott helyet. Ahogy ki tudtam venni, minden témában. És nem csak varázslókönyvek, voltak mugli irodalmi alkotások és hagyományos gyógyászati könyvek. A berendezés régies volt és talán egy kicsit spártai; képek nem voltak sehol, a szoba közepén egy nagy faasztal, körülette pedig két fekete, bőr fotel- amiben mi ültünk- és egy szintén fekete puff. Két ajtó vezetett két szobába, az egyik a fürdő, a másik az iroda volt. Mindezek ellenére otthonosnak látszott, a tűz is barátságosan lobogott az egyszerű kandallóban. Miután már nem igazán volt mit néznem ismét Perselusra emeltem tekintetem. Eléggé elcsodálkoztam, hogy ő is bizonytalannak, kissé elveszettnek tűnt. Már épp szólni akartam, mikor egy manó hangos pukkanással érkezett meg mellettünk és lerakta elénk a kiadós reggelit. Udvariasan megköszöntem; Perselus csak biccentett, hogy mehet, mire a manó máris dehoppanált.

- Már nem hiszel a MAJOM eszméiben?- kérdezte kissé gúnyos mosollyal.

- Honnan tudsz te erről?- kérdeztem megrökönyödve.

- Attól, hogy nem veszek róla tudomást, még nem azt jelenti, hogy nem is tudok róla. Ugye...- itt gonoszul elmosolyodott- azok voltak azok a kitűzők, melyekből Malfoy a Tusára...- elhallgatott, mikor látta, hogy megmerevedek a név hallatára. Az asztalon átnyúlva megfogta a kezem és én hálásan megszorítottam.

- Bocsánat... nem akartam tapintatlan lenni.

- Semmi baj. Úgyis nap mint nap kell majd látnom azt a kis...- de most én se tudtam befejezni, mivel egy bagoly kopogtatott az ablaknál. Perselus felállt és beengedte a madarat, de az ahelyett, hogy lábát neki nyújtva átadta volna a levelet, egyenesen hozzám repült. Én meglepődve oldottam le a kis pergament, mire a madár azonnal útra kelt.

- Nekem szól...-jegyeztem meg nagyon elmésen, majd kigönygyöltem és olvasni kezdtem.

Hermione!

Hol vagy? Elfelejtetted, hogy mára azt beszéltük meg, hogy együtt reggelizünk? Várok rád a szobádban, remélem nem hiába.

Remus

- Jajj- nyögtem.

- Mi az?- kérdezte Perselus gyanakodva, miközben közelebb lépett hozzám. Én is felálltam.

- Nem maradhatok. Teljesen kiment a fejemből, hogy reggelire elígérkeztem Remusnak.

- Kiment a fejedből... nem csodálom- mondta sejtelmesen somolyogva.

- Mennem kell.

- Igen. Mit fogsz mondani neki?

- Semmit. Hisz nem lehet. Egyébként se tartozik rá. Kiakadna, azt hiszem. Majd azt mondom, hogy kicsit sétáltam a kastélyban.

Komolyan nézett rám, összeráncolt homlokkal.

- Rendben- mondta végül- De még ma beszélnünk kell.

- Jó. Gyere át este... legyen nyolc, ha az neked megfelel.

Ő bólintott, mire én már indultam is a szobám felé.

- Hermione...- megálltam. Furcsa volt kicsit, hogy ő is most szólít először a keresztnevemen. Mosolyogva fordultam meg, de ő már ott állt közvetlenül előttem. Kezével állam alá nyúlt, fejemet felemelve szájon csókolt. Hosszú volt és egyre szenvedélyesebb, keze hátamon kalandozott, míg én nyakát öleltem szorosan. De ez sem tarthatott örökké. Mikor elengedett, végigsimított az arcomon, majd ismét elmosolyodott.

- Most menj. Lupin már bizonyára türelmetlenül vár...

Én visszamosolyogtam, majd kisiettem a szobából. Boldog voltam.

***

Ahogy becsukódott az ajtó, rögtön a fotelhez siettem és lerogytam. Mintha kiment volna minden erő belőlem... elgyengültem, elernyedtem. Csodálatos volt. Nem tudom, mikor éreztem utoljára így magam... vagy hogy éreztem-e valaha ilyen felhőtlenséget; mindenesetre csak arra vágytam, hogy ismét a karjaim között tartsam Hermionét. Teljesen elvarázsolt... boldoggá tett. Boldog... Üröm az örömömben a titok, mely talán még izgalmas is lenne, ha fiatal volnék még... de már nem vonzanak a kalandok. Most mégis belecsöppentem egybe és ez egy kicsit riasztott is. Ha kiderül a mi kapcsolatunk, engem- és valószínűleg őt is- kirúgnak innen. Bár nem tudom, hogy Dumbledore megtenné-e. A Minisztérium meg... na tessék. Most sikerült mindent elrontanom. Nem tudok pozitívan gondolkodni... ez most realitás vagy pesszimizmus?
Nem tudom. Végtére is mindegy. Este újra látom, de addig ki kell bírnom. Eldöntöttem, hogy kicsit ledőlök pihenni, aztán még délután úgy is kotyvasztanom kell Poppynak néhány gyógyító főzetet. Már vagy egy hete nyaggat...

***

- Bocsáss meg Remus, teljesen kiment a fejemből!- léptem be a szobába mosolyogva. Ő megcsóválta a fejét, majd pajkosan rám nézett és kitárt karral elindult felém, majd átölelt. Viszonoztam a gesztust, de ő hirtelen kibontakozott karjaim közül és egy lépést hátrálva megrökönyödve nézett rám.

- Mi a baj?- kérdeztem megijedve.

Ő nem szólt semmit, csak percekig fürkészte arcomat tőle szokatlanul komoly tekintettel.

- Remus...- kezdtem- megijesztesz. Mi van?

Nem bírtam tovább és gyorsan az íróasztalomhoz mentem, majd leültem. Ő egy pillanatnyi tétovázás után követett. Velem szemben helyet foglalt, majd gondterhelten nézett rám. Már tudtam mi a baja... a szívem a torkomban dobogott, de arcomra nyugodtságot erőltettem.

- A csalhatatlan farkas ösztöneid... ugye?

Rövid hallgatás után szomorúan elmosolyodott.

- Hát igen, Hermione. Tőled nem vártam mást... mármint ha még mindig erről beszélünk.

- Szeretném leszögezni...- kezdtem, de közbeszólt.

- Semmi közöm hozzá, ugye?- mielőtt tiltakozhattam volna, leintett, majd lassan, minden szót mérlegelve folytatta. - Tudom, hogy te sose fogalmaznál ilyen nyersen, de így van... Mindenesetre figyelmeztetlek: Perselus Piton a legkiismerhetetlenebb ember a világon. Én egyszerűen csak aggódom érted. Nem akarom, hogy megbántson. Nem az a...

- Remus... kérlek.- felsóhajtottam- Még mi se tudunk semmit. Minden olyan lassan történt, akár észre is vehettük volna, ha nem közvetlenül az orrunk előtt történt volna minden. De így nekünk is gyors volt...

Ismét ránk telepedett a csend, de legalább mérlegelhettem, hogy mennyit akarok neki elmondani. Bár még nem volt túl sok mondanivalóm...

- Szereted?- kérdezte végül.

- Nem tudom mit érzek. Csak azt, hogy nagyon fontos nekem. Mostanában mindig ott volt mellettem, tudta, mit kell mondania, mit kell tennie... és ő meg akarta mondani az igazságot Harryékkel kapcsolatban, amit valahogy te is elfelejtettél közölni velem- nem kiabáltam, de szúrós pillantásokat lövelltem felé, ennek ellenére a borostyánszemek állták tekintetemet.

- Sajnálom. Jobb volt addig, míg nem tudtad. Féltünk, hogy az idős Malfoy után erednél, hogy... elkapd. Tudnod kell, hogy mi csak a legjobbat akartuk.

- Hát persze...- horkantottam gúnyosan, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy igazat mond. Felnyögtem.- Rendben. De egy valamit meg kell ígérned.. nem mondhatod el Dumbledorenak, hogy tudom!- már ellenkezni akart, de nem engedtem- Ha ő megtudja, az is kiderülhet, ami köztem és Perselus között van. Még nem szabad. Még nekünk is tisztáznunk kell a dolgokat. Addig ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. Kérlek, Remus, ígérd meg!- szinte könyörögve néztem rá, melynek hatására lassan megenyhült.

- Legyen... de aztán nektek kell mindent elintézni. Én nem fogok falazni, nem is tudok semmit!- azzal felállt és már ott sem volt.

Tudtam, hogy kicsit csalódott bennem, nem hitte volna. Azt is tudtam, hogy Perselusnak megmondja a magáét. De ezen most nem volt erőm gondolkodni. Aludni akartam, nagyon fáradt voltam. Vettem egy gyors zuhanyt és rögtön levetettem magam az ágyra. Mielőtt magával ragadott volna az álom, még utoljára elképzeltem, milyen volt Perselus karjaiban lenni. Újra biztonságban éreztem magam.

***

Még le se hajtottam a fejem a párnára, mikor valaki bedörömbölt az ajtómon. Fogcsikorgatva keltem föl, majd kicsit rendbe szedve magam, beengedtem a hívatlan látogatót.

- Nocsak, Lupin... még nincs telihold.- jegyeztem meg csípősen, de láttam rajta, hogy hidegen hagyja.

- Ne fáraszd magad a szokásos kis sértegetéseiddel, mert nem azért jöttem, hogy bájcsevegjek.

Nem kellett hozzá sok ész, hogy tudjam, lebuktam...tunk. Gondolhattam volna, hogy ez a minden lében kanál félember kiszagolja Hermionén, hogy velem volt.

- Ne üsd bele az orrod, Lupin. Semmi közöd hozzá.

- Tudom.... csak azért jöttem, hogy egy valamit az eszedbe véssek, Perselus. Ha bántod Hermionét, csak egy kicsit is, én esküszöm, hogy nem állok jót magamért. Megígértem Harryéknek, hogy ha velük történik valami, én vigyázni fogok rá...

- Van saját apja, Lupin...

- Sőt, akár te is lehetnél!- villámló szemekkel nézett rám, de nem hagytam magam. A kelleténél kicsit idegesebb lettem, talán mert magam is sejtettem, hogy van némi igazság abban, amit mond.

- Mit akarsz, Lupin? Csak nem vagy féltékeny? No lám csak, lám...- gonoszul elmosolyodtam- Nem is tudtam, hogy a mi ordasunk is szemet vetett...

- Hallgass már, Perselus. Nagyon jól tudod, hogy hülyeségeket beszélsz. De te...

- Én mi?!- ordítottam most már végképp elvesztve az önuralmamat- Én csak egy rohadt halálfaló vagyok, aki nem érdemli meg, hogy valaki bármit is érezzen iránta? Hogy egy rohadék állat vagyok, aki csak kihasználja, mert képtelen szeretni? Én mi, Lupin?

Észre sem vettem, mikor löktem neki a falnak, vagy hogy mikor kaptam elő a pálcámat. De most leeresztettem. Elfordítottam a tekintetem, nem volt mit mondanom. Elmondtam a legnagyobb félelmemet: nem vagyok érdemes rá... és ez igaz volt.

Legnagyobb meglepetésemre Lupin a vállamra tette a kezét, majd biztatóan csak annyit mondott.

- Látom, neked sem közömbös... ezt jó tudni. Vigyázz rá. Nagyon.

Azzal megfordult és kisietett, magamra hagyva kavargó érzéseimmel és gondolataimmal.

*

Már kora délután volt, mikor felkeltem. Kicsit álmos voltam még, ezért vettem egy frissítő zuhanyt, miközben a gondolataim messze szálltak... pontosabban csak pár emelettel lejjebb kalandoztak, valamivel a múltba... Mikor kiléptem a fürdőből még mindig az arcomon volt az idétlen vigyor, de amikor megláttam az íróasztalomon sorakozó kijavítandó dolgozathegyeket, azonnal elkenődtem. Attól sem lett jobb, hogy tettem egy kis kitérőt az ablakhoz meteorológiai információk gyűjtése céljából; az eső lágyan permetezte a sötétzöld füvet mely meghajlott az apró cseppek akarata előtt. A szél néha végignyargalt a Tiltott Rengeteg fái között, megcirógatva a tavat, mely tetszése jeléül finom fodrokban suttogta el köszönetét. Bármilyen szürke vagy felhős is volt az ég; ez volt az otthonom, a csodás és büszke Anglia. Varázslatos...

Mint aki transzba esett, úgy éreztem magam; nehezemre esett elfordítani a tekintetem a kinti világról és visszazökkenni a nyomasztó jelenbe. Most kezdtem csak szükségét érezni, hogy tényleg valamivel otthonosabbá varázsoljam a szobámat. Utazóládámban még mindig ott pihentek a képek a családomról, valamint Harryrõl és Ronról; de volt egy kedves pillanatkép az egész Weasly családról... persze Percyt leszámítva... A szüleimet az íróasztalomra helyeztem, míg a kviddicstalárban feszítő barátaim; köztük szorosan Ginnyvel az éjjeliszekrényemen kaptak helyet. Az üres polcra felvarázsoltam a könyv gyűjteményemet, mely már önmagában is fárasztó feledatnak bizonyult, de még így se végeztem. Két kispárnát átváltoztattam hatalmas, puffos párnákká, melyeket a kanapé szürkéjével együtt bordóvá bűvöltem. A függönyök ezentúl mélyzöld színben pompáztak, míg a falakra matt árnyalatot varázsoltam. A tűz felizzításával egy időben én is szusszantam egy nagyot, majd elégedetten helyet foglaltam immáron bordó, kipárnázott és antikolt székemben. Először éreztem magam igazán tanárnak... tanárosnak és visszatért az otthonos érzés is, mely barátaim elvesztése óta messze elkerült engem.

Egy óra múlva már teljesen beletemetkeztem a dolgozatokba és azután is csak úgy röpült az idő; élveztem a munkát, nem is értettem a hirtelen, kellemetlen zaj forrását.

- Szabad...-szóltam ki, mikor felfogtam, hogy kopogtatnak. Tudtam ki az... hát persze, pontos, mint mindig; de nem néztem föl, csak javítottam tovább a feladatokat, már alig maradt.

Szemem sarkából láttam, hogy Perselus leül és rám függeszti éjfekete szemét. Felpillantottam és elmosolyodtam.

- Mindjárt kész vagyok. Igyekszem.

Erre ő nem szólt semmit, csak biccentett. Aggasztott komor tekintete, de nagyobb volt a frusztrációm amiatt, hogy le nem vette rólam a szemét. Néha-néha zavartan felpillantottam, de láttam, hogy ez nem tántorítja el őt, csak tovább fürkészett. Talán tíz, tizenöt perc elteltével felállt és lassan az asztalomhoz sátált; megkerülte, majd karját mellkasa előtt összefonva lazán nekidőlt a mahagóni fa szélének és lenézett a dolgozatokra. Egy pillanatra megremegett a kezemben a penna, de nem adtam egyéb jelét annak, hogy túl nagy jelentőseget tulajdonítanék viselkedésének.

- Mi az-az ímél?- kérdezte közelebb húzva magához az egyik papírlapot. Éppen ekkor fejeztem be az utolsó dolgozatot és én is felálltam.

- Mugli távkommunikációs eszköz, sokkal gyorsabb mint a bagoly, bár a hátránya, hogy kötöttebb is.

Nem hinném, hogy nagyon érdekelte, mert csak hümmögött. Még beleolvasott pár sorba, de szerintem a figyelmét valami egészen más kötötte le. Mikor végre arcomra emelte tekintetét, vonásai ismét érzelemmentesek voltak, szemei fényesen csillogtak. A szívem a torkomban dobogott, ez a nézés nem túl sok jóval kecsegtetett...

***

Legszívesebben kimenekültem volna, mert teljesen elbizonytalanodtam, ahogy rám nézett... de az is lehet, hogy a karjaimba zártam volna és hosszan- hosszan...

De nem. Nem lehet. Lupin látogatása ébresztett rá, hogy nem lehetünk együtt. Minden ellenünk szólt: a tanár-diák kapcsolat helytelensége, a Rend, a háború, a fiatalsága... a múltam. Nem lehetett az enyém és ezt szerintem már az első pillanatban is tudtam, mikor megcsókoltam. De az idő ellenem dolgozott és én egyre kevésbé tudtam magam kivonni a hatása alól. De ennek most véget kellett vetnem, most, mikor még nem fáj neki annyira.
Közelebb lépett, de én elhátráltam. Iszonyatosan nehezen tudtam rávenni magam, hogy belenézzek abba a gyönyörű barna szempárba.

- Nem lehet...- mondtam ki hangosan is és reméltem, hogy ennyiből megérti, átérzi, rábólint és elenged. Könnyű lett volna...

- Miért?- kérdezte csendesen, talán egy kicsit vádlón is. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy reggel elváltunk.

Elválás...

- Te is tudod. Túl sok minden. Lehetetlen.- még egy lépést hátráltam, ugyanakkor tudtam, hogy szinte nevetséges, ahogy menekülni próbálok.

- Azért mert a tanárom vagy? Titokban marad. Ezt nem lesz nehéz megoldani. Mellesleg szerintem nem ez az első eset, hogy egy...

- Nem csak ez.- mondtam komoran. Még egy lépést közelített. Mikor megszólalt, hangja halk volt, fájdalmasan csengett.

- Ne köntörfalazz. Ismerem ezt az oldaladat, csodálatosan ki tudsz bújni a válaszok alól. Ha jelentett neked valamit az éjszaka, ha jelentek valamit a számodra, elmondod.- itt egy pillanatra elhallgatott, majd lassan folytatta- Nem akarok titkokat, csak az igazat. Aztán ha elmondtad, még mindig elmehetsz.

Tudtam, hogy egy felnőtt nővel állok szemben. De ez a komoly szempár, a szomorú arc... Bármennyire akartam parancsolni magamnak, nem sikerült.

- Nézz rám... Mit látsz?- kérdeztem, miközben tettem egy széles karmozdulatot. Hirtelen mintha kívülről láttam volna magamat, mintha nem is én lettem volna.

A beálló csendben csak a tűz ütemes ropogását lehetett hallani, mely nekem fülsüketítő, őrjítő zajként hatott.

- Egy férfit látok, aki bujkál. Reggel felvesz egy fekete köpenyt és egy fagyos álarcot, gúnyos szavakat adagol miközben mélyen elmerül a magányban. Falakat emeltél és most hogy találtam egy ajtót, visszakérnéd a kulcsot. De ha egy kicsit leolvasztjuk a jeges betont, ott vagy te mögötte. Szenvedélyes vagy...- itt elmosolyodott és arcát enyhe pír festette be- féltő és bátor. Én nem azért bízom benned, mert Dumbledore is azt teszi, hanem mert harcoltam az oldaladon. Az életemet is rád bíznám...

A szívem majd kiugrott a helyéből, át akartam ölelni, magamhoz szorítani, de már döntöttem. Nem akartam neki a jövőben szenvedést okozni.

- Halálfaló voltam... egy kegyetlen állat. Nem tudok szeretni. Később neked fájna...

- Ebből is látszik, hogy óvni akarsz...

- Magamtól!- csattantam fel.

- Nem érdekel a múltad, hogy mit tettél. Én a jelenben ismerlek és ez nekem elég. A többi a te dolgod.

- Ez nem ilyen egyszerű ...- mordultam rá- Az apád lehetnék és előtted még ott az élet. Én már nem változom; ilyen maradok és kész. Pokol lenne az életed. És az enyém is. Nincs szükségem senkire. Az éjszaka szép volt, de nem több. Tedd el emlékbe, vagy felejtsd el.

Rosszul voltam magamtól, de ez tűnt helyesnek. Megfordultam és már nyúltam a kilincs után, de ő legnagyobb meglepetésemre megfordított és nekinyomott az ajtónak. Egyenesen a szemembe nézett ezzel megbénítva engem. Majd lassan közelebb hajolt és finoman megcsókolt. Először az ajkamat kezdte el harapdálni, majd nyelvével végigsimított szám vonalán. Elvesztettem az önuralmam. Magamhoz rántottam, szinte magamba szippantottam, miközben őrülten viszonoztam csókját. Szomjazva faltuk egymást, nyelvünk szenvedélyes táncot járt, majd bele fulladtunk. Iszonyatosan megkívántam és ennek érezhető jeleit testünk közelsége miatt észrevette. Finoman eltoltam magamtól és minden erőmet összeszedve azt mondtam:

- Ezt soha többet ne merészelje, kisasszony...

Nem tudtam ráijeszteni. Elmosolyodott, majd megfogta bal kezemet és feltűrte talárom ujját; ellenkezni se volt idõm. Kezével végigsimított a gyűlölt szimbólumon, majd belecsókolt a tenyerembe.

- Tudom, most az jönne, ha őszinte lennél, hogy nem akarsz bemocskolni... hogy nem vagy méltó arra, hogy valaki olyanhoz érj, aki tiszta, aki nincs megbélyegezve... nos, engem ez nem érdekel. Veled akarok lenni, ezt már észrevehetted volna. És tudom, hogy te sem vágysz annyira a magányra, mint mondod. Csak egy esélyt kérek, kettőnknek. Nem kértem örök hűségesküt, vagy hogy változz meg. Csak azt hogy maradj... semmi mást.

Szemét mélyen az enyémbe fúrta. Teljesen elvesztem...

***

Az arcát simogattam, kínlódott. Nehéz volt ez neki, jól tudtam... két út, az egyik, amit helyesnek vél és a magányba vezet vissza. Ezt már ismeri, tudja kezelni, nem fél tőle... de így boldogtalan. A másik a sötétségbe vezet, járatlan út, nehéz; újabb küzdelmek és hazugságok, de ott van a boldogság esélye is...

Leengedtem a kezem. Nem akartam befolyásolni. Vele akartam lenni, de csodát én sem tudok tenni. Ha ő nemet mond...

- Miért?- kérdezte végül, és ha nem ismertem volna már hét éve azt hittem volna, hogy kissé kétségbeesetten cseng a hangja, de arcvonásait hamar rendezte.

- Nem kell mindenre választ keresni...- mondtam halványan mosolyogva, de azért hozzá tettem- veled biztonságban érzem magam. Élvezem a társaságod- igen, komolyan beszélek- emeltem fel a hangom szkeptikus mosolyát látva.- Jó veled...

Tanácstalan volt, majd végül mélyen a szemembe nézett.

- Nem akarlak bántani...

- Óhatatlan... de tudom, hogy vigyázni fogsz.

Kinyújtotta a kezét, és én mosolyogva fogtam meg. Magához húzott majd megszakítva a szemkontaktust lágyan megcsókolt.

- Látod...- suttogtam, mikor egy pillanatra elváltunk- vigyázol rám.

Erre ő egy mozdulattal felkapott és a kanapéra fektetett, miközben a karfán megtámasztva magát fölém hajolt. Ismét éreztem, ahogy felülkerekedik rajta a vágy, szemei homályosan fúródtak az enyémbe. Hasamon végigszántott hosszú ujjaival, amitől megborzongtam.

- Hogy lehet az, hogy ilyen hűvös az érintésed, miközben a tested minden egyes porcikája lángol...?- kérdeztem gonoszul mosolyogva, miközben megérintettem valami nagyon keményet. Elégedett voltam magammal, mikor halkan felnyögött, de ezen már nem volt idõm tovább elmélkedni, mivel rám vetette magát és ki nem eresztett a karmai közül...

Kellemes borzongásra ébredtem. Lehunyt szememen keresztül belemosolyogtam a sötétségbe- hosszú, hűvös ujjak cirógatták meztelen karomat. Kinyitottam a szemem; a hajnali homályban, mely halovány, aranyló fényeivel kendőzte be a szobámat, felpillantottam Perselus békés arcára. Nézte a plafont, szempillái szinte teljesen szabályos időközönként csukódtak le, majd nyíltak ki ismét. Olyan jellemző! Még szélesebben mosolyogtam, miközben kezemmel végigsimítottam izmos mellkasán. Picit megrezzent, majd rám nézett.

- Jó reggelt!- mondta, majd tétován kisöpört egy tincset az arcomból.

Ránéztem az éjjeliszekrényen álló, halkan tiktakkoló órára és nem hittem a szememnek; öt óra volt! Felnyögtem.

- Ez neked reggel?! Még alig pirkad!- az ő éberségével szemben az én hangom álomittasan csengett, de jól érezhető szemrehányással.

- Nekem igenis reggel... és jó reggel.- azzal, mintegy engesztelésül érzéki csókot lehelt ajkamra. Ismét megborzongtam. Már épp el akart távolodni, mikor kezem a hasáról megindult széles válla felé, majd a nyaka vonaláról a tarkójára csúszott és nem is eresztette.

Szenvedélyes csókban forrtunk össze, a percek csak peregtek, mi meg szuszogva váltunk szét. Egyik könyökömön megtámaszkodva fölé hajoltam, rendezetlen barna fürtjeimmel csiklandozva vállát.

- Jónak jó, de akkor is hajnalok hajnala van!

Halványan elmosolyodott. Egy ideig csak néztünk egymás szemébe; a máskor oly hideg, fekete szemek most melegen csillogtak, Perselus nyugodt volt, békés és...

- Mennem kell.- mondta csendesen. Elég megrökönyödött képet vághattam, mert hozzátette: - Furcsán venné ki magát, ha fél nyolc tájban tántorognék ki a szobádból. Azt hiszem feltűnést keltenék vele.

- Oh... erre nem gondoltam.- igaza volt. Ennek ellenére mégis rosszul esett; kicsit olyan volt, mintha egy pár könnyű pásztoróra után, mint aki jól végezte dolgát, távozik... Tudtam, hogy nem így érti, meg hogy így kellett lennie és hogy én vállaltam... de. Utálom ezeket az átkozott, de-vel kezdődő mondatokat.

Visszahajtottam fejem a mellkasára, majd szorosan átöleltem.

- Még öt percet maradj. Jó?- éreztem, hogy hangom nevetségesen kislányosan csengett és szinte már féltem a hidegzuhany-szerű jól ismert bájitaltan professzorom kioktató válaszától. Ehelyett éreztem, ahogy állát a fejemnek dönti, majd azt mormogta.

- Legyen. De ha repülök az állásomból, te tartasz el a jövőben, mint képzett auror... vagy egyelőre inkább mint mugliismeret professzor.

Elvigyorodtam és ha ez lehetséges még inkább hozzábújtam. Ahogy behunytam a szemem, meghallottam az első korán kelő madár dallamos énekét.

***

Nagyon nehéz volt elmenni. Persze nem azért, mert Hermione hevesen tiltakozott- igazából szinte azonnal visszaaludt- ennek ellenére alig bírtam kikászálódni az ágyból. Minden porcikám tiltakozott józanságom ellen, franc se akart visszatérni hideg pinceszobám kongó magányába.

"Szentimentális vadbarom!" - gondoltam gúnyosan, mikor tüzet gyújtottam a kandallómban. Hogy reggeliig elüssem az időt, leültem a fotelbe egy vaskos bájitalos kötettel, de már az első percekben rá kellett döbbennem, hogy ez nagyon nem fog menni. Hermione mindinkább beleférkőzött gondolataimba; még magamon éreztem őrjítő illatát. Hogy elkerüljem a további dekoncentráltságot, inkább vettem egy jéghideg zuhanyt. Mikor ezzel is megvoltam, derekam köré tekertem az egyik vastag törülközőt és a tükör elé állva megborotválkoztam. Mikor lemostam az arcomról a hab maradványait, ismét a tükörbe néztem. Hajam víztől csöpögő tincsekben omlott vállamra. Szemem sötéten, mogorván villogott, bőröm sápadt volt, kissé beteges, mint mindig. Orrom is nagy volt, túlságosan is... Fogalmam nincs, hogy mit lát bennem ez a lány! Egy grimasz kíséretében elfordultam magamtól és már felöltözve visszazökkentem a fotelbe. Szerettem volna megérteni, hogy Hermione miért akart tegnap ott tartani. Az érveim még mindig helytállóak voltak, ő mégis... kedvelt? Vagy vonzódott hozzám? Esetleg csak sajnált... bár ezt inkább gyorsan kizártam. "Pedig szánalmas vagy, Pipogyusz!"- mondta kárörvendően egy hang a fejemben, mely leginkább James Potteréhez hasonlított. Azt be kellett látnom, hogy valóban nem normális dolog, hogy az ember még majdnem húsz év elteltével sem tud szabadulni a gyötrő gyermekkor béklyóitól...

Ráuntam magamra és elindultam reggelizni. Még viszonylag korán volt, ezért kevesen voltak a teremben. Leültem szokásos helyemre; nagy megkönnyebbülésemre mindkét oldalamon szabad helyek ásítoztak. Az igazgató kedvesen biccentett felém, melyet alig észrevehetően viszonoztam. Gyorsan felhörpintettem egy nagy adag kávét és már menekültem is elfele. Épp mikor kiértem jött velem szembe Hermione. Se közel, se távol egy teremtett lélek nem volt a közelünkben. Lopva végigsimítottam karján.

- Szia- köszönt mosolyogva és még egy gyors puszit is kaptam az arcomra. Szúrós szemekkel néztem rá.

- Bárki megláthat.

- Ne légy már olyan paranoiás!- morogta, de aztán elnevette magát. Már én se tudtam haragudni.

- Este a gyűlésen találkozunk.- mondta.

- Hm?- kissé szórakozott voltam.

- Hahó... Tudod, a Rend. Grimmauld tér...

- Csss... melletted semmi nem marad titokban?!

- További jó üldözési mániát!- nevetett, azzal bement a Nagyterembe.

"Talán tényleg kedvel..."-gondoltam kissé derűsebb hangulatban, miközben már az első órámra rontottam be.

***

- Na és, mi van veled mostanában?- kérdezi Remus kedvesen, miközben a Rend főhadiszállásának konyhájában ücsörgünk, vajsört szürcsölgetve.

- Semmi különös...- mondom mosolyogva, kissé feszélyezett a tudat, hogy most nem igazán a napjaimról érdeklődik. Ennek nyomatékot adva lerakta poharát az asztalra és mélyen a szemembe nézett.

- Magunk vagyunk...

Csend állt be közénk, nem tudtam mit mondjak neki, vagy hogy egyáltalán mire is kíváncsi pontosan.

- Jól megvagyunk.- mondtam végül és egy nagyot kortyoltam a meleg italból.

- Szép lenne, ha három nap után egymás torkának estetek volna...- mondta somolyogva.

- Halihó!- rontott be hirtelen Tonks vidáman, majd azzal a lendülettel elbotlott az egyik székben. Remus azon nyomban felpattant és farkas-reflexeinek hála karjai menedékébe zárta az ügyetlen lányt. Miközben én azon igyekeztem, hogy visszafojtsam kitörni készülő nevetésem Tonks elvörösödött- majdnem olyan piros lett, mint meredező tüsihaja- és megmerevedett Remus karjai között. Egy pillanatig zavartan egymás szemébe néztek, majd a férfi gyorsan felsegítette őt.

- Bo-bocsánat...- dadogta Tonks szégyenlősen, miközben lezuttyant az egyik székre.

- Semmi baj- felelte Remus kicsit kényszeres mosollyal, majd szabályszerűen kimenekült a helyiségből.

Én mindezt leplezetlen vigyorgással néztem végig, ami nem igazán segített Tonks zavarának a csökkentésén.

- Olyan szerencsétlen vagyok...- nyögte elkeseredetten, miközben kezébe temette arcát.

- Nem baj, amíg van egy ilyen erős és lovagias férfi, aki karjaiba zár és vigyáz rád...- mondtam sokat sejtetően.

- Hagyjál már, Hermione! Ne gúnyolódj... így is elég bajom van.

Erre már megérkeztek a Weasley-ikrek is hangosan vitatkozva valami új találmányukon, miközben Charlie és Bill; természetesen Fluer kíséretében becsődültek a konyhába. Pár pillanat múlva Mr és Mrs Weasley is megjelent és ez már nekem egy kicsit sok(k) volt, így gyorsan én is kimenekültem a nappaliba.

Ott csak Perselus és Remus tartózkodott és legnagyobb megrökönyödésemre csendben sakkoztak. Mikor beléptem, mindketten rám néztek; ez kicsit zavarba hozott, ennek ellenére helyet foglaltam az egyik kényelmes fotelben.

- Lám, Ms Granger...- üdvözölt Perselus távolságtartóan, de azért megrándult a szája széle.

- Professzor úr- biccentettem színpadias komolysággal.

Remus elnevette magát, majd a fejét csóválta.

- Szörnyűek vagytok....

- Az lehet.- mondta Perselus a sakktábla felé fordulva, majd lépett egyet- De neked sakk-matt, Lupin!- kárörvendett, azzal, mint aki jól végezte dolgát karba fonta a kezét és hátradőlt.
Remus elkerekedett szemmel nézett le a táblára.

- Ez... ez. Nem... hogy?- döbbenten nézett Perselusra, de végül kénytelen volt beletörődni. - Egyszer még le foglak győzni, meglátod!

- Álmodozz csak, azt szabad!- felelte gonoszul vigyorogva.

- Hermione, ez a levél neked jött.- ezt már Ginny mondta, miközben átadott egy vaskos pergamentekercset.- Bulgáriából.- tette hozzá.

- Oh, kösz!- mosolyodtam el, már régóta vártam ezt a levelet.

- Bulgáriából?- kérdezte Remus meglepetten- Ki ír neked onnan?

- Viktor.- vágtam rá egyszerűen, miközben már az első macskakaparással írt sorokon futott át a szemem.

- Krum?- mordult egyet Perselus, mire felnéztem.

- Aha...

Ő egy gyors pillantással felmérte a terepet, majd mikor látta, hogy nincs mitől tartania, gúnyosan megjegyezte:

- Látom még mindig kitűnően ápolod a nemzetközi máguskapcsolatokat...- azzal felállt és kiment a konyhába.

Remus és én döbbenten néztünk össze, amolyan "ez meg mi a fene volt?!" pillantással.

***

Már a "tárgyalóban" ültünk és én még mindig magamat korholtam a hülyeségem miatt. "Mi a frász ütött beléd, Perselus?! He?" Tiszta idiótát csináltam magamból. De akkor is. Nem én kezdtem. "Viktor..." Milyen kedvesen mondta ki a nevét. Mi lehet közöttük? Persze még emlékszem, mikor e Reggeli Próféta a Hírverővel karöltve harsogta a Hermionéről és Krumról szóló cikkeket.

Gondolhattam volna. Én csak egy időtöltés vagyok neki, egy jó kis kaland. Persze kedvel, de ennyi... Ott van Krum, aki híres, gazdag, elismert és világhírű kviddicsjátékos. Én meg csak egy mezei professzorocska vagyok, ex-halálfaló, ex-kém.

- Mit gondol, Perselus? Egyetért?- önmarcangolásomból Dumbledore derűs hangja zökkentett ki. Mindenki engem nézett én meg igyekeztem határozott képet vágni.

- Oh... persze.- mondtam, rettegve attól, hogy mire bólintok rá.

- Nagyszerű!- rikkantotta az öreg- Akkor Ms Granger és maga már a jövő hét végén elmehetnek az Abszol útra és beszerezhetik az összes hozzávalót a Felix Felicis elkészítéséhez.

A francba! Dumbledore megint rászedett! Pontosan tudta, hogy fogalmam sincs miről van szó, ezért most burkoltan elismételte a feladatot. Jól tudta, hogy önszántamból nem vállalnék kéretlen asszisztenseket. Főleg nem most, mindezek után!

Már alig vártam, hogy vége legyen a gyűlésnek- na nem mintha ez újdonság lett volna- és a kandallón keresztül azonnal a szobámba mentem. Itt már minden kockázat nélkül dühöngeni és szitkozódni kezdtem az elfojtott feszültséget mindinkább oldva.

Épp egy pergamenhalmot akartam félresöpörni az utamból, amikor kopogtattak. Mint egy dúvad rontottam az ajtóhoz és felrántottam, ezzel jócskán ráijesztve a kint toporgó Hermionére.

- Mi a...- kezdte, de én megragadtam a karjánál fogva és egy szelídnek éppen nem nevezhető mozdulattal berántottam a szobámba, majd bevágtam az ajtót.

- Te tényleg ki akarsz rugatni minket?- sziszegtem villámló szemekkel az arcába, mire ő elvörösödött és meg se tudott nyikkanni. - Miért jöttél?- kérdeztem, majd hátat fordítva neki az asztalomhoz siettem és rendezgetni kezdtem a pergamenek között.

- Mi a baj?- kérdezte, miközben hallottam, hogy pár lépést közelített felém.

- Semmi. Semmi bajom. Miért nem mész és válaszolsz Viktorka levelére?- most már a szemébe néztem, de ebben nem volt semmi köszönet. Pár pillanatig csak meredten néztünk egymásra, majd ő közelebb lépett és megfogta a kezemet.

- Nincs köztünk semmi, ha erre gondolsz. Egy ideig jártunk, még ötödikben, de azóta már csak barátok vagyunk és csak ritkán írunk egymásnak. Sose voltam belé szerelmes, csak... nem tudom.- itt már a földet nézte és elengedett. Tudtam, hogy nagyon hülyén viselkedtem, nem kellet volna rögtön mindent beképzelve kiabálnom vele. Karomat a dereka köré fontam és magamhoz húzva a fülébe mormogtam:

- Tudom, csak ideges vagyok. Mondtam, hogy nem lesz egyszerű...

Erre ő felnézett és gyengéden megcsókolt.

- Mint ahogy semmi sem az. Csak legközelebb előbb kérdezz... és ha lehet ne ordítsd le a fejem, jó?

- Megpróbálom...

Most fekszem az ágyamban; egyedül. De azért mégse teljesen, már nem vagyok magányos. Valószínű ezért viselkedek ilyen hülyén...

Az Abszol úton sétálgattunk... na jó, céltudatosan haladtunk egyik boltból a másikba, mert Perselus nem akart túl sokat Londonban időzni. Ráadásul az idő is pocsékra fordult. Fázósan húztam össze magamon a kabátomat és összedörzsöltem csupasz kezeimet.

- Te megőrültél?!- kérdezte Perselus hirtelen, mire ránéztem. Erre ő lekapta a kezéről a meleg fekete kesztyűjét és nekem nyújtotta. Én már épp tiltakozni akartam, mire szigorúan összevonta szemöldökét.

- Köszönöm.- rámosolyogtam, mire biccentett. Ahogy végiggondoltam azt a kevés együtt töltött időt, ami nekünk kijutott, sok mindenre csak most jöttem rá. Igaz, hogy még most is szinte folyamatosan elrejtette az érzéseit, de valamelyest mégis megnyílt. Nem sokat kérdeztem a múltjáról- hisz... annyira friss volt még minden- de annyi más dolog akadt; bájitalok, a varázsvilág... a háború. De volt, hogy csak élveztük egymás társaságát és csendben néztük a tűz ropogását.

-... és ha megtennéd azt a nagyon nagy szívességet, hogy visszatérsz a földre és figyelsz rám!- Perselus megállt és villámló szemekkel meredt rám, mire én nem tudtam elfojtani egy mosolyt.

- Mi olyan vicces?!- kérdezte fenyegetően.

Megráztam a fejem.- Na, most hova is megyünk?

- Vissza. Rájöttem, hogy macskagyökeret nem kell vennünk, mert az van a Roxfortban is.- kissé csalódott arcomat látva azonban megkérdezte.

- Nincs kedved enni valamit?

Nagyon csábítóan hangzott. Kicsit már olyan is volt, mint egy randevú. De azért mégsem. Jól tudtam, mit kockáztatnánk, ha nyilvánosan együtt mutatkoznánk egy pubban vagy étteremben. Perselust sokan ismerték, nem akartam bajba sodorni.

- Inkább majd a Roxfortban- igyekeztem, hogy a hangom könnyednek tűnjön, de azt hiszem átlátott rajtam. Ennek ellenére biccentett és a következő sarkon befordulva, egy üres sikátorból hoppanáltunk vissza a Roxfort birtokának határába. A kastélyba az utat teljes csendben tettük meg, a kettőnk között lévő "viszony"- mert ebben a pillanatban csak így tudom jellemezni -e tiltott-titkos kapcsolatunkat- mindkettőnk hangulatára rányomta a bélyegét: hisz csak egy ebéd lett volna...

Végül egy biccentéssel köszöntünk el egymástól és ki-ki ment a maga dolgára. Eldöntöttem, hogy tanulok "egy keveset", mostanában valóban elhagytam magam. Ez ugyan nem érződött a jegyeimen, de már szinte rettegéssel gondoltam az év végi RAVASZ-okra. Nem is mentem le ebédelni; mint tanárnak megvolt az a kiváltságom, hogy ha akartam, akár egy manóval is felhozathattam valami csemegét. Már rég rádöbbentem, hogy ezekkel a kis szívességekkel csak örömöt szerzek nekik. A lényeg az volt, hogy továbbra is kedves és barátságos voltam velük, így a régi elvek egy részét is meg tudtam tartani.

Már jócskán besötétedett, mikor kintről halk kopogás szűrődött be. Perselusra számítottam, -e helyett, mikor kiszóltam, hogy "szabad", Seamus Finnegan lépett be kissé bátortalanul.

- Szia- köszönt félszegen, miközben megállt az ajtóban és körülnézett.- Szép a szobád...- jegyezte meg mosolyogva, mikor ismét rám nézett. Viszonoztam a gesztust.

- Oh, kösz. Gyere csak be.- rámutattam az íróasztalom másik oldalán lévő székre. Ő közelebb jött, végül leült rá és a talárja ujját kezdte el idegesen babrálni- Mi szél hozott?

Ő belenézett a szemembe, tekintete kissé kétségbeesettnek tűnt. Mostanában ugyan észrevettem, hogy néha olyan réveteggé vált, de nem nagyon foglalkoztam vele. De most nagyon feszülté tett a viselkedése.

- Valami baj van?

Ő egy ideig nem válaszolt. Az arcán ezernyi érzés suhant át, nagyon nehezen szedte össze magát, de mikor megszólalt, hangja határozottnak tűnt.

- Ginnyről van szó.

- Mi van Ginnyvel?- kérdeztem ijedten, miközben ültömben előrehajoltam.

- Szeretem. Már azt hiszem évek óta...- a végét már suttogta és lehajtotta a fejét.

- Oh- sóhajtottam, miközben visszaereszkedtem. Hát ez nehéz ügy.- Azt szeretnéd, hogy segítsek?- kérdeztem bizonytalanul.

- Nem- rázta meg hevesen a fejét- Csak, hogy adj tanácsot. Tudom, mennyire szerette Harryt és én nem akarok neki még nagyobb fájdalmat okozni. Csak azt szeretném, ha... boldog lenne. Megadnék neki mindent. És nem várok tőle semmit.

- Értem.

- Mostanában gyakran beszélgetünk és ő nagyon kedves. Néha már meg is tudom nevettetni. Szeretnék még jobban... a közelében akarok lenni, de nem tudom hogyan. Szerinted... meg mondjam neki, mit érzek, vagy csak elüldözném magamtól?

Úgy megsajnáltam szegény fiút... Mit fiút? A háború miatt mindannyian kénytelenek voltunk hamarabb felnőni. Seamuson is látszott mindez, de amellett, hogy megviselte, meg is erősítette. Igazi Griffendéles...

- Szerintem... nem tudom, hogy rám kéne -e hagyatkoznod szívügyekben, de ha Ginny helyében lennék, örülnék, ha elmondanád az igazat. Azzal, hogy ennyire szereted, idővel elnyerheted a szívét. Addig meg légy a barátja...

Seamus megkönnyebbülten kifújta a levegőt, majd elmosolyodott.

- Örülök, hogy ezt mondtad. Én is így láttam jónak, de szükségem volt egy kis bíztatásra. Én...- ekkor az óra elütötte a kilencet, mire Seamus felállt,

- Hogy rohan az idő... én most megyek. Még tanulnom is kéne...

Mosolyogva bólintottam és az ajtóhoz kísértem, magamban azon morfondírozva, hogy vajon mi sül ki ebből...

***

Egész délután dolgozatokat javítottam, így nem csoda hát, hogy elég paprikás hangulatba kerültem. Hihetetlen, de voltak olyan diákjaim, akik lassan, de biztosan megközelítettél Longbottom szintjét! Elképesztő marhaságokat hordtak össze; a legtöbben még egy rendes húslevest se tudtak volna elkészíteni, nemhogy egy kicsit is bonyolult főzetet! Szinte fellélegeztem, mikor ebédelni, majd órákkal később vacsorázni indultam, de ez a kellemes érzés sem tartott tovább röpke pár percnél. Ugyanis mikor a terembe értem- mindkétszer szinte az utolsók között- láttam, hogy Hermione nincs sehol. És ez az étkezések végéig nem is változott. Nem aggódtam, hiszen nem lehetett semmi baja, de idegesített, hogy nincs ott mellettem. Azt hiszem, mostanában túlságosan is hozzászoktam a jelenlétéhez, így a pince hideg homálya egyre nagyobb súllyal nehezedett rám, ha egyedül talált.
Kilenc órakor már nem bírtam tovább a bezártságot és sietős léptekkel elindultam a harmadik emelet felé. A diákok nagy része már a klubhelységeikben időzött, így alig találkoztam pár tanulóval, akik lobogó talárom és döngő lépteim elől rémülten ugrottak félre és siettek a dolgukra. Imádtam ezt! Ha a tanításban nem is, de ebben örömömet leltem. Nem pont abban, hogy megfélemlíthetek pár esze ment kölyköt- akik pár év múlva már azt fogják képzelni, hogy övék a világ- hanem hogy nem akadt olyan, aki miatt ne tehettem volna azt amit és úgy ahogy akartam. Nem kezdtek el jó pofizni, vagy egy esetleges korrepetálásról faggatni. Egyszerűen csak kitértek az utamból.

Épp ráfordultam a célként kitűzött folyosóra, mikor hangokra lettem figyelmes és ez megtorpanásra késztetett. A sarok mögül kilesve Hermionét pillantottam meg, amint azzal az ügyefogyott Finnegannal beszélgetett. Összeszűkült szemekkel figyeltem őket...

Hermione az ajtó mellett a falnak támaszkodott, karjait maga előtt összevonta és nevetve nézte Finnegent. Ő háttal állt nekem, így nem láttam az arcát, de hallottam hogy nevet... a hangja kifejezetten zavarról árulkodott. Hermione mondott valamit, mire az-az átkozott először megérintette a karját, majd egy hirtelen mozdulattal megölelte. Hermione arca meglepettséget tükrözött, majd elkezdte simogatni Finnegan hátát. Ordítani tudtam volna.
Hevesen megindultam feléjük, de vigyázva, hogy lépteim ne keltsenek zajt. Nem vettek észre. Mikor melléjük értem, még mindig egymást ölelve álltak.

- Jól van- suttogta Hermione.

- Nincs jól, Miss Granger... - vettem elő leggonoszabb hangomat és nem kevés gúnnyal tovább susogtam a már szétrebbent "párocskának"- ne itt élje a folyosón a szerelmi életét Finnegannal. Azt hittem, ennél azért szemérmesebb, kisasszony...

Finnegan csak biccentett, majd gyorsan lelépett. Mikor eltűnt a sarkon dühösen néztem Hermione szemébe, majd erősen megragadtam a karját és belöktem a szobájába, majd a falhoz nyomtam.

- Mi a frász volt ez?- sziszegtem az arcába. Szemei rémülten csillogtak, de nem hatott meg vele. Majd fel robbantam! Én itt, mint a hülye rohanok hozzá, félbehagyva a kötelességemet, ő meg elkezd hetyegni egy ilyen semmirekellő kis mitugrásszal. Még erősebben szorítottam, mire felszisszent.

- Eressz el, ez fáj... Perselus. Eressz már el!- ezt már szinte kétségbeesetten kiabálta.

- Ahogy óhajtod- mondtam gúnyosan mosolyogva, miközben úgy húztam vissza a kezem, mintha valami nagyon undorító dolgot akarnék eltávolítani a közelemből.

- Mi ütött beléd?- kérdezte dühösen, miközben fájó csuklóját masszírozta.

- Semmi. Csak fáj, hogy meg kellet zavarnom ezt a kis légyottot. Ha előre szólsz, hogy ma más vendéget is fogadsz, biztosan nem zavartalak volna.

Döbbenten nézett rám és amikor kezdett neki megvilágosodni, miről is beszélek, elsápadt. -Helyes!- gondoltam magamban- Úgy kell neki. Csak úgy, ahogy ő...

- Perselus... Seamus és én... nem... ő csak...

- Ne fáradj- mondtam egy hárító kézmozdulat kíséretében. Zavara többet ért minden bizonyítéknál.- Nem ígértünk egymásnak semmit. Nekem mindegy mit csinálsz. De a kis játékunknak vége. Nincs kedvem osztozkodni egyszerre Potterrel, Weasleyvel és Finnegannel is. Ez amolyan Griffendé...

Nem folytathattam, mert Hermione keze hatalmas erővel csattant az arcomon. Ez egyszer tudtam, túl messzire mentem.

Ahogy visszafordítottam felé a tekintetem, szinte sokkolt az a gyűlölet és fájdalom, ami most a könnyektől csillogó, máskor oly meleg és gyengéd barna szemekből áradt. Egész testében remegett.

- Hogy mered...- suttogta elfúló hangon- tudod, hogy te voltál az egyetlen... hogy soha... HOGY MERED?- most már üvöltött, miközben kis, karcsú karjaival elkezdett püfölni ott ahol ért. - Takarodj! Takarodj az életemből, te kegyetlen, szívtelen dög! Tűnj innen!- én meredten álltam és néztem ezt a törékeny szépséget. Mindent megbántam, de már késő volt. - Most!- kiáltott rám, miközben feltépte az ajtót és egy nagyot lökött rajtam. Mikor az orrom előtt bevágódott az ajtó, még percekig néztem, majd megfordultam és ugyan olyan sietve távoztam, mint ahogy érkeztem. A folyosók üresek és kihaltak voltak, hangosan kongtak, a fülemben dübörgött a vér. Ugyan ezt a sivárságot és kínzó lüktetést éreztem belülről is...

A nap sugarai erősen ragyogtak be a szobám ablakán. Csak még jobban fájt tőle a fejem... Tegnap (vagyis már ma) egész éjjel zokogtam... Nem hittem volna, hogy a barátaim elvesztése után fájhat még valami ennyire. De be kellett látnom; ez most talált! Az összes érzékeny felületet, bevarrt sebet felszakította és most ismét úgy éreztem, elvérzek. Magányosabbnak éreztem magam, mint eddig bármikor. Nem tudtam, miért kéne még felkelnem... ha... ha meghalnék, ismét velük lehetnék.

Erre a gondolatra dühösen pattantam ki az ágyból, de szinte azonnal meg is bántam. Nem voltam olyan állapotban, hogy ilyen hirtelen mozdulatokat tegyek...

Sóhajtva korholtam tovább magam. Perselus Piton nem ér annyit, hogy semmibe vegyem Harry és Ron áldozatát. Õk nem csak a háborúért, de értünk is haltak meg, ezért én sem adhattam fel. De piszkosul nehéz volt... És most nem volt erőm szembenézni vele. Szinte félájultan hanyatlottam vissza az ágyamra, hogy aztán izzadtan, rémálmoktól remegve ébredjek föl naplementekor.