Érzelmek vihara a hídon innen és túl

Bármit csináltam, bármit gondoltam, vagy próbáltam gondolni, Granger hangja, arca és egész lénye mindig befészkelte magát a fejembe. Már hiábavaló lett volna tagadnom, legalább magamnak kénytelen-kelletlen be kellett vallanom: vonzódom hozzá... Mit vonzódom?! Ha tehetném én... Vettem néhány mély levegőt és elindultam reggelizni. Az utolsó találkozásom a kis boszorkával a péntek reggeli bájitaltan volt, ahol ugyan nem kötöttem bele, de még csak rá se néztem. Az étkezéseket úgy intéztem, hogy a lehető leghamarabb, szinte még üres állapotában látogattam meg a nagytermet és amint bekaptam pár falatot, sietve távoztam. Nem lehettem mellette... Féltem, hogy megint elvesztem a fejem, és ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem csak azért, mert Granger még hivatalosan diák volt, hanem... már nem is tudom. Mikor kitaláltam az indokot, még normálisan hangzott... De most már kezdte értelmét veszteni ez az egész. Nem tudtam, azt várom e jobban, hogy végre befejezze Roxfortos tanulmányit és eltűnjön a közelemből, vagy hogy találkozzak vele azon az idióta ünnepségen. Bár az ilyen kollektív, felesleges marhaságokat akkor se tudnám várni, ha imperiusszal kényszerítenének rá!

Belépek a nagyterembe. Kifújom a levegőt; Granger már ott ül. Mosolyogva beszél McGalagonnyal. Sietősen helyet foglalok.

- Jó reggelt, professzor.- köszön kedvesen és felém is küld egy mosolyt. Én ránéztem- nem bírtam ki- majd kimérten biccentettem és töltöttem magamnak egy nagy bögre méregerős kávét.

Granger a kezébe vette a Reggeli Prófétát és teljesen elmerült benne. Éppen beleharaptam a száraz, üres pirítósomba, mikor láttam, hogy az újság megremeg a lány kezében, majd hangosan felnyög. Arca teljesen elsápadt, majd ledobta a lapot és szabályszerűen kimenekült a teremből. McGalagony megrökönyödve nézett utána, ahogy jómagam is, de mikor rám emelte a tekintetét már rendeztem vonásaimat és megvontam a vállam.

- Utána kéne menni...-jegyezte meg Albus, miközben mélykék tekintetét az enyémbe fúrta. Vágtam egy grimaszt, de tudtam a dolgom. Lenyeltem a falatot, majd felálltam, de mielőtt még Granger után indultam volna, még egyszer rápillantottam az igazgatóra, hátha csak viccel. Nem volt szerencsém; bátorítóan bólintott, mire én is kisiettem a teremből. Remek! A bejárati csarnok közepén megálltam, majd körülnéztem. Ennek így semmi értelme nem volt.

- Locatus Granger- mormogtam pálcámnak, mire arany csíkokkal kirajzolódott előttem a Roxfort térképe. Granger nem volt a kastélyban. A parkban gubbasztott, egy olyan kis rejtett rejtettt csalitosban, amiről úgy tudtam, már el is felejtették.

Gyors iramban haladtam, arcom kissé kipirult a hűvös levegőtől. Öt perc múlva már az ágakat hajtottam el magam elől. Végül megpillantottam Grangert; egy fa alatt ücsörgött, felhúzott térdekkel. Érkezésem elég zajos volt, mégsem vett észre. Odamentem hozzá és leültem mellé. Még mindig nem láttam jelét annak, hogy feltűnt volna neki a jelenlétem. Nem akartam megijeszteni, csak néztem egy ideig. Egy hajtincs az arcába lógott. Ki akartam söpörni... talán véletlenül hozzáérnék a bőréhez... Még emlékszem, milyen volt, mikor megcsókoltam. Már alig bírtam magammal, legszívesebben elrohantam volna. De ekkor rám nézett...

***

- Professzor...- csak néztem és nem tudtam mit mondjak. Talán azért, mert olyan furcsán csillogtak a szemei. Ő sem szólt, csak nézett. Végül mégiscsak megköszörülte a torkát.

- Megtudhatnám, mi volt az oka, hogy olyan hirtelen elrohant?- unottan, majdhogynem teljesen lekezelően kérdezte. Most ehhez volt a legkevésbé kedvem. Azt hiszem, kissé túlérzékeny vagyok, de felpattantam.

- Ha úgyis tesz rá, akkor meg minek kérdezi? Szinte biztos vagyok benne, hogy Dumbledore küldte utánam, nehogy valami "bajt csináljak"! -Ő megrökönyödve nézett rám, de engem nem érdekelt. Elindultam az egyik irányba, de alig tettem pár lépést, elkapta a karomat és maga felé fordított. Szemei izzottak a dühtől; nagyon felbosszantottam.

- Mi történt?- hangja ennek ellenére nyugodt volt.

- Semmi...-morogtam, mire kicsit megszorította a karom, de ebből nem kértem, kirántottam magam a kezéből. Ő közelebb lépett és úgy nézett a szemembe.

- Mi a baj?- kérdezte. Erre én... nem is tudom, hogy történhetett, de szinte a nyakába ugrottam és zokogni kezdtem. Éreztem, ahogy megmerevedik, majd esetlenül megveregette a hátam. Nagyon jól esett. Nagyon féltem...

Ennek ellenére, mikor végre sikerült abbahagynom a sírást, elengedtem.

- Bocsásson meg, professzor úr... nem akartam. Csak itt volt... én meg...- hangom kissé megbicsaklott, majd szipogni kezdtem.

- Semmi baj... Na jöjjön, üljön le.- azzal visszaült a fa alá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Én meg lecsüccsentem mellé.

- A Reggeli Prófétában volt egy cikk... Muglikínzás... valahogy úgy kezdődött, hogy Londonban, Mr. és Mrs. Grang.... Granglough.... Azt hittem... azt hittem, hogy Granger. Hogy a szüleimet kínozták meg.- elfordítottam a tekintetem.- Gondolom, maga szerint nevetségesen viselkedtem, hogy még olvasni sem tudok, hogy... hogy érzékeny vagyok és...- vállamra tette a kezét és ezzel elhallgattatott. Szemébe néztem, ő pedig összevont szemöldökkel fürkészte az arcomat.

- Megértem, hogy félti a szüleit. Ez nem érzékenység kérdése, természetes. Túl sok minden történ magával, még fel kell dolgozni.

Elhallgatott, majd furcsa kifejezés jelent meg az arcán. Kiszáradt a torkom. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondana valamit, de helyette ismét érzelemmentesen nézett, majd felállt.

- Még szerencse, hogy ma szombat van. De most induljunk. Vár ránk a parti.- ezt az utolsó szót szinte köpte, mire én halványan elmosolyodtam. Visszamentünk a kastélyba, aztán egy időre elváltak útjaink. A Grimmauld tér 12. alatt úgyis összefutunk majd.

***

Egy hajszál választott el attól, hogy elveszítsem az önuralmamat! Ott voltam vele, kettesben. Ő gyengén, szeretetre vágyva, csillogó szemeivel rám nézve... Tudtam, ha megcsókolom, visszacsókol. Nem tudom, honnan voltam benne olyan rohadtul biztos, de... A francba! Már megint ő foglalja el minden gondolatomat! Ez így nem mehet tovább... ki kell vernem őt a fejemből. Nem lehet köztünk semmi. Nem akarok kötődni senkihez, jó nekem ez így...
Bárcsak itt maradhatnék a lombikjaim között... de még ez a kis nyugalom sem adatik meg nekem! Dühos vagyok Dumbledorera! Hogy hozhatott ilyen helyzetbe?! De azért se szerzem meg nekik az örömet, hogy társalgok velük. Ott leszek, de engem hagyjanak békén!

Mikor kiléptem a kandallóból, mindenki felém sereglett és gratulált a sikeres akcióért. Lupin bírta a legtovább gúnyos megjegyzéseimet, így is tíz nehéz percembe került, míg megszabadultam tőlük. Körbenéztem. Ekkor szúrtam ki Grangert... Ginny Weasleyvel beszélgetett, mosolygott. Olyan ritkán mosolyog... most se boldog, de nem is bánatos. Kivételesen nyugodt.

Én csak állok a falat támasztva a sötétben, egy félreeső sarokban. A rendtagok cseverésznek, és zenét hallgatnak; rólam szerencsére meg is feledkeztek. A szőnyeget néztem, tetszett, ahogy az egyik fáklya fénye táncoló árnyékokat varázsolt a bíborszínű anyagra.

- Látom jól szórakozik...- felkaptam a bársonyos hangra a fejem, Granger volt az... persze. Felém nyújtott egy poharat; bor volt benne. Láttam nála is az van.

- Látom iskolánk eminensének hitt tanulója alkoholizál...- igyekeztem maró gúnnyal beszélni, hátha azzal elüldözöm. Egyszerre szerettem a közelségét, míg másrészről megőrjített.

- Már felnőttem... tanár úr. És nem fog bejönni, nem megyek el. Nekem sincs kedvem velük beszélgetni.- azzal kezembe nyomta a poharat. Kezünk egy pillanatra összeért. Meglepődve néztem rá.

- Csak azt ne mondja, Ms. Granger, hogy pont az én társaságomra vágyik...- kissé szigorúan vontam fel szemöldököm, de ezzel sem térítettem jobb belátásra.

- Végtére is...- kezdte ravaszkás mosollyal - magával is lehetek egyedül.

Felhorkantottam! Kezdett nagyon elszemtelenedni.

- Kihasználja, hogy nem vagyunk a Roxfortban?- kérdeztem, mire egy cinkos pillantás volt a válasz. Belekortyolt a borba, aztán folytatta.

- Már nem igazán érzem magam diáknak. De tanárnak meg végképp nem. Tanulok és tanítok, telnek a napok, de nekem már nincs gyerekkorom. És már nem is akarom visszakapni.- nem nézett szomorúan, csak nagyon komoly volt. Elgondolkodtam, majd lassan szóltam hozzá.

- Kölyök maga még, Granger.- ezt mondtam, de nem ezt gondoltam.

- Valóban így látja?- kérdezte kihívóan, miközben arcomat fürkészte. Nem tudtam mit feleljek. Azt hiszem, feltűnt neki a zavarom, mert elmosolyodott.

- Nem lát gyereknek. Csak magának is nehéz elfogadni, mint ahogy mindenki másnak is, hogy már nem vagyok az-az okoskodó stréber, mint évekkel ezelőtt.

- A jegyei nem ezt mutatják - jegyeztem meg. Vállat vont.

- Auror akarok lenni. Meg akarok fizetni azoknak, akik megölték a barátaimat.- egyre rosszabbul éreztem magam. Ha tudná, ki tette...

- Ne akarjon bosszúszomjas igazságszolgáltató lenni. Nem éri meg.

- Maga aztán tudja...- jegyezte meg, majd ijedten rebbent meg a szeme, mikor rájött, mit is beszél.- Elnézést, nem akartam megbántani.

- Nem bántott meg- erre halványan elmosolyodott.

- Pedig azért vannak érzései...- mondta halkan.

- Honnan gondolja?- kérdeztem kimérten.

- Ismerem olyan oldalát, amelyet itt a többiek nem. A küldetés alatt sok mindenre rájöttem.
Fenyegetően méregettem, miközben mélyen a szemébe néztem.

- Ne alkalmazzon rajtam legilimenciát... nem fair- megint mosolygott.

- Az sem, hogy nem mondja ki, mit gondol.

- Maga se teszi. Bár azt hiszem ezzel mindenki jobban jár...

Egy ideig csak bambán néztem rá, aztán nem tudtam megállni; olyat tettem, amit már régen nem - elnevettem magam.

***

Kissé megriadtam saját merészségemtől, de mikor Piton elnevette magát... Hát erre nagyon nem számítottam. Beleborzongtam hangjába és nem azért mert rossz volt hallani. Kifejezetten kellemes, bársonyos volt. Jól esett, hogy szórakoztattam.

- Nagyon bátor, Granger kisasszony!- jegyezte meg.- Igazi Griffendéles.

- Ezt most dicséretként, avagy sértésként értelmezzem?- mindketten halványan elmosolyodtunk.

- Döntse el maga...- azzal egy hajtásra kiitta a borát. Elég megrökönyödött képet vághattam, mert cinikusan elmosolyodott.

- Ne higgye, hogy alkoholba fojtom a bánatom, amiért nem kívánják a társaságomat az emberek. A jó természetemnek és a kellemes modoromak köszönhetem...

Most én nevettem. Hihetetlen: Piton tréfált!

- Ha ezt elmesélném a Roxfortban...

- Senki nem hinne magának - fejezte be. Nem volt rosszindulat a hangjában.

- Nem is. De nem baj.- fura érzés volt; megértettük egymást. Már épp folytatni akartam, mikor Dumbledore megérkezett és vacsorázni indultunk.

Aztán Remus mellé keveredtem, aki sokat mesélt napjairól, de még többet kérdezett. Élveztem a társaságát; azon kevesek közé tartozott, akiknek a faggatását nem éreztem tehernek.

Miután minden eltűnt az asztalról, mégis kislisszoltam egy időre. Ekkor vettem észre, hogy Piton már nincs itt. Lám, lám...- gondoltam- Nem hazudtolta meg önmagát... Már indultam volna vissza, mikor az egyik szobából hangokra lettem figyelmes. Közelebb osontam.

...- Perselus azt mondta, el kéne mondanunk neki...

- Arthur. Nyomatékosan kértem önöket, hogy még egy kis ideig ne terheljük ezzel Hermionét.

- Albus! Az ég szerelmére! Mi lesz, ha megtudja valahonnan?

- Honnan tudná meg? Már ne is haragudjon, de nagyon kétlem, hogy Lucius Malfoy heccből odaállna Hermione elé, hogy megvallja, ő ölte meg a barátait...

A továbbiakat nem hallottam... nem is akartam. Átrohantam a szobán, majd föl a lépcsőn, a fönti nappaliba. Majdnem teljes sötétség honolt, a kandallóban alig pislákolt a tűz. Engem viszont ismét emészteni kezdett a gyűlölet. Átvertek! Mindenről tudtak és nem mondtak semmit... ekkor jutott eszembe Piton. Hát ezért nézett rám mindig olyan furcsán. Ezerszer elmondhatta volna, de nem tette. Csak azt, hogy nem az ő hibája volt. Eljátszotta, hogy nem tud semmit. Álszent féreg!

Felszítottam a tüzet, majd szórtam bele hopp-port.

- Roxfort, Hermione Granger szobája!- hangom izzott a gyűlölettől.

Ahogy kiléptem saját kandallómból, szinte rohantam, útközben feldöntöttem az egyik széket és kis híján agyontapostam Csámpást. Nem érdekelt. Feltéptem az ajtót, majd tényleg futásnak eredtem. Ereztem, ahogy a forró könnyek utat törnek maguknak.

- Meg fog fizetni mindenért! Elárult és hazudott! Piton drágán meg fog fizetni ezért!
Lépteim zajos visszhangot vertek a kihalt sötét folyosókon, de lelkemben még hangosabban kergették egymást a dühös, fájdalmas gondolatok...