Nagyon nehéz volt beszélnem erről és Her.... Granger sem könnyítette meg a dolgom kérdő tekintetével.

- Amiről szó lenne... nos... Ez egy nagyon hm... kényes dolog, de azt hiszem, feltétlenül.. már mint csak ha... maga is szeretné... az-az ha nem bánná...

Eddig bírta. Kivételesen meg tudtam érteni, hogy nem tudta megállni nevetés nélkül. Bársonyos hangja betöltötte a gyengélkedőt és csorbát szenvedett hiúságom ide vagy oda, azt hiszem, annyira nem bántam. De arcomra igyekeztem rosszalló kifejezést erőltetni, bár éreztem, hogy kissé elönt a pír... szégyen!

- Elnézést, professzor úr! Nem akartam kinevetni, csak annyira... szokatlan magától ez a beszéd stílus... Eddig azt hittem, hogy mindig tudja, mit kell mondani.- kedvesen mosolygott rám. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, de azt hiszem, jó érzéssel töltött el... érzések, pfff!
- Potterékról lenne szó... -kezdtem halkan, miközben tekintetemet mélyen az övébe fúrtam. Arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mosoly és a helyébe hamar keserűség és fájdalom költözött. Mindazonáltal bólintott és továbbra is várakozva nézett rám. Vettem egy nagy levegőt és folytattam.

- Valóban elkéstem. Az én feladatom lett volna, hogy biztonságban hazasegítsem őket, de nem tettem. És nem azért, amit mindenki gondol. Nem azért halt meg Potter és Weasley, mert az én személyes ellenszenvem átvette az uralkodó szerepet a Rend-béli feladataim fölött, hanem mert... feltartottak.- felsóhajtottam. Innentől nehéz volt folytatnom, nem tudtam, mennyit szabad elmondanom. Dumbledore nem helyeselné, ha mindent feltárnék a tragédia körülményeit illetően.

- Házam egy tagja sürgősen beszélni akart velem, és bármennyire szabadulni akartam, nem ment. Tíz perc is éppen elég volt... ha segíthettem volna... ha megmenthettem volna az életüket, megtettem volna.

Sokáig nem szólt semmit, már nem is nézett rám. Az ablakon bámult kifelé és mintha egy kicsit el is kábult volna. Jobbnak láttam, ha most magára hagyom a gondolataival, úgyis egyre jobban zavart már ez a feszült csend. Felálltam, de még az első lépést sem tehettem meg, mikor halkan megszólalt.

- Tudom, hogy nem a maga hibája volt, professzor. Maga semmiről sem tehet...

- Honnan gondolta ilyen biztosan?- kérdeztem.

Ismét rám emelte könnyektől fátyolos tekintetét, majd egész halkan, szinte suttogva szólalt meg.

- Mert az én hibám volt. Csakis én tehetek róla, hogy Harry és Ron ma halottak...

Azzal visszafolyhatatlanul rátört a zokogás. Szégyellhette, mert fejét lehajtotta felhúzott térdeire, melyet karjaival szorosan átölelt.

Visszaültem. Ugyan még kellemetlenebb volt a helyzet, de nem akartam így egyedül hagyni. Ráadásul nem engedhettem szó nélkül az előző mondatát sem. Még sosem vigasztaltam meg senkit, ezért most se nagyon tudtam, mit is kezdhetnék Grangerrel. Végül, szerintem elég esetlenül a karjára raktam a kezem és megszorítottam. Hamarosan éreztem, hogy könnyei elapadnak és nagyon lassan megnyugszik. Felnézett rám, szomorú szemeiben hála csillant. Elengedtem.

- Nem értem... hogy lehetne... hisz ott sem volt.

- Az igaz. De nem is kellet ott lennem, ahhoz, hogy mindent elrontsak és összekuszáljak.- zavarban volt, de látszott rajta az eltökéltség, hogy végre elmondja valakinek. Azt hiszem az ő verzióját én hallottam először.

- Ron... Ron szerelmes volt belém...- ezt halálra váltan suttogva, fülig pirulva mondta ki, majd gyorsan folytatta.- De amikor megmondtam neki, hogy én is nagyon szeretem, de én máshogy... Mint a testvéremet... Nagyon megbántottam; a fejemhez vágta, hogy Harry és én... a háta mögött...-felnyögött és arcába temette kezeit, de folytatta- Másnap mentek el és többé nem jöttek vissza. Harryvel is teljesen összevesztek és még ő is rám haragudott, amiért nem tudtam Ronnak elmagyarázni, hogy köztünk nincsen semmi. Nagyon dühösek voltak egymásra... ha jobban tudtak volna koncentrálni... ha nem, ha nem...- ismét sírni kezdett, de már korán sem olyan hevesen, mint az előbb. Nagyon megdöbbentettek a szavai. Én mindig azt hittem, hogy játszik velük és most szinte pofonként ért a tudat, hogy ez a lány a világon a legtisztább lény; nem a szeretőit, vagy egyszerűen csak a barátait gyászolja, hanem az egyetlen testvéreit. Megköszörültem a torkomat. Mondanom kellet valamit.

- Maga egyáltalán nem tehet róla. És nincs igaza abban sem, hogy Potter és Weasley haragban mentek el. Hátukat egymásnak vetve estek össze... együtt küzdöttek és békében haltak meg. Egy nap nem törölhet el hét év barátságot, Ms. Granger. Ezt magának jobban kéne tudnia...

A szemembe nézett, arcán ezernyi érzés suhant át pillanatok alatt.

- Ezt... ezt komolyan gondolja? - kérdezte bátortalanul.

- Már annyira ismerhetne, hogy tudja, nem szokásom tréfálni.

Ő egy pillanatig elgondolkodott, majd megenyhült az arca és egy halvány mosoly játszott az ajka körül.

- Nagyon köszönöm, professzor úr. Nem is tudja elképzelni, hogy mennyire...- kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Ennyivel tartoztam. Minimum.- még pár másodpercig nem tudtam elszakadni barna szemétől, majd gyorsan felálltam és indultam volna... de ekkor megéreztem kezét a kezemen. Borzongás futott végig a gerincemen selymes bőrének érintésétől. Megfordultam és kérdőn néztem rá.

- Tudom, hogy nagy kérés, és bizonyára ezer meg ezer jobb dolga is lenne, mint hogy engem istápoljon... de megkérhetném arra, hogy maradjon itt, amíg elalszom?- szemei szinte könyörögve fúródtak az enyémekbe és én nem tudtam nemet mondani. Némán leültem az ágya melletti székre. Lehunyta a szemét és egyre lassabban lélegzett. Miután elaludt, álmodhatott is valamit, mert elmosolyodott. Még mindig fogta a kezem...

***

Mikor ismét magamhoz tértem, már Madam Pomfrey gondoskodását élvezhettem Pitoné helyett. Teljesen össze voltam zavarodva. A küldetés, a csókja... mind a kettő, a zavara... az őszintesége... Annyira nem vallott rá. Persze tudtam, hogy vannak érzései, de nem hittem, hogy valaha is tanúja leszek egy hasonló megnyilvánulásának. Sokat gondoltam rá és arra, hogy vajon hogy sikerült túlélnünk. Hálás voltam neki, megmentette az életemet és azt hiszem kicsit a lelkemet is. Még senkinek sem beszéltem arról, ami történt és azt sem tudtam, hogy ezek után, hogy fogok majd ismét Piton szemébe nézni. De egyelőre már annak is örültem, hogy Madam Pomfrey bejelentette, hogy hamarosan elenged.

Egyre jobban untam magam és nem volt mivel foglalkoznom. Ginny párszor meglátogatott, de neki is meg volt a maga élete. Így csak számoltam a perceket és az órákat.

Mikor csütörtök este végre túlestem mindenféle kivizsgáláson és óvintézkedésen, Dumbledore kérésére az irodájába siettem. Már ennek a kis mozgásnak is hihetetlenül megörültem az ötnapos kényszerpihenő- vagy inkább börtön után. Mielőtt kopogtattam volna, még gyorsan hátrasimítottam a hajam.

- Gyere!- hallatszott bentről Dumbledore meleg hangja.

- Jó napot, prsofesszor úr...-kezdtem, mikor megláttam egy sötét alakot az ablak előtt.- Piton professzor...-biccentettem neki is, melyet hasonló gesztussal viszonzott.

- Ülj csak le, Hermione. Úgy örülök, hogy épségben hazatértetek!- Dumbledore arca sugárzott, engem meg elöntött a büszkeség. Tényleg megcsináltuk!

- Kis híja volt,- folytatta csendesen Dumbledore- és nagyon aggódtam. Nem számítottam rá, hogy Voldemort a legközelebbi embereit állítja az ügyre.. ha tudtam volna, biztos nem küldelek titeket egyedül. Sajnálom.

Zavarban voltam. Nem tudtam mit mondjak, de örültem, hogy nekem nem is kellet megszólalnom.

- A lényeg, igazgató úr, hogy a könyv megvan és mi is megúsztuk. Nem történt semmi baj.- Piton közelebb lépett, de nem ült le. Az öreg mágus bólintott.

- Szerencsére. Nagyon hálás vagyok és büszke. Ahogy a Rend többi tagja is. Szombaton lesz egy kis ünneplés, amit Molly Weasley rendez.- itt Pitonra emelte égszínkék szemét és cinkosan elmosolyodott.- Magát is szeretettel várják, Perselus. Ne okozzon csalódást.

Elnézve Piton arcát, mintha egy közelgő tragédiát jelentett volna be, de azért bólintott.

- Maga még egy kicsit maradjon...- mondta neki Dumbledore, majd rám nézett.

- Hermione, te elmehetsz. Még egyszer nagyon köszönöm. Igazán bátran viselkedtél, a barátaid büszkék lennének rád. Jó éjt!

- Jó éjt!- feleltem csendesen, majd kimentem. Mikor már a kanapémban ültem, kezemben forró csokival és a pattogó tűz bolondos játékát figyeltem, hamar rájöttem, hogy semmi kedvem nincs ismét egy szobában rostokolni. Felvettem taláromat és az üres folyosókon keresztülvágva egyenesen a bejárati csarnokhoz vezetett utam. Hagridhoz se vágyódtam, helyette inkább a park felé vettem az irányt. Hűvös volt... inkább hideg. Ahogy leültem egy fa alá, melyet a hold fénye jótékonyan oltalmába vett, megborzongtam. Felnéztem az égre, hol a ragyogó csillagokat eltakarták a felhők; nagyon magányosnak, nagyon picinek éreztem magam. Csak halványan érzékeltem, hogy eddig kiapadtnak hitt könnyeim ismét megeredtek.

...Egyre csak bámulok a csillagtalan égre,
Lelkem már megfáradt, rég elszunnyadt fénye.
Boldogtalan vagyok, mert minden olyan sivár,
Elárult már engem ez a kegyetlen világ.

Nem tehetek semmit a magányosság ellen,
Ki a jóban velem volt, a rosszban kerül engem.
Én tehetek róla, hogy egyedül maradtam,
A csillagtalan egemmel egybeolvadtam...

***

Na végre, Dumbledore elengedett. Miután megtárgyaltuk már ki tudja hanyadszor a küldetés részleteit, beszélgetést akart kezdeményezni velem; pontosabban érdeklődött a hogylétem felől. Szerencsére hamar belátta, hogy most elég fáradt és túlhajszolt vagyok "bizonyos okokból kifolyólag", úgyhogy megértette, hogy a hátam közepére kívánom az udvariaskodó fecsegést.

Mikor kiléptem az irodájából, már elég későre járt, talán már éjfél is elmúlt. Egy pillanatra megálltam és kitekintettem az ablakon. A Roxfort birtok csendes és mozdulatlan volt. Valami mégsem stimmelt. Összeszűkült szemmel pásztáztam végig újra és újra a tájat, míg megtaláltam azt az egyetlen egy "apróságot", ami nem illett a képbe. Az egyik tölgy alatt egy alak ücsörgött. Azt hiszem egy lány.

-Granger!- hasított belém a felismerés és rögtön elindultam a bejárati csarnok felé. Dühös voltam, hogy nem tud végre nyugton maradni és még Potter halála után is keresi a bajt. Ugyanakkor azt hiszem sajnáltam is. És... elég idiótának éreztem magam, hiszen szinte folyamatosan a nyomában loholtam, mint egy idétlen kisdiák. Magam se tudtam, hogy mit akarok, vagy mit akarhatnék egy diáklánytól azon kívül, hogy a szabálysértései miatt pontot vonjak le a házától...

Kint elég hideg volt. Megszaporáztam lépteimet, így egy percen belül már ott álltam előtte, szándékosan fölémagasodva, fenyegető testtartással és szikrázó szemekkel. Ő felnézett rám; azt hiszem sírhatott, mert szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Arcát a halovány hold még sápadtabbnak mutatta, tekintete csillogott. Nem tudtam elszakítani magam a látványtól, bármennyire is próbáltam. Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de csak nagyon nehezen tért vissza a hangom.

- Ms. Granger. Nem hinném, hogy túl sok keresnivalója lenne itt eme késői órán.- dörrentem rá, mire összerezzent, de nem kapta el a fejét. Egyre rosszabb, Perselus... - Most azonnal menjen vissza a hálókör... a szobájába! Hallja amit mondok, Granger?- nem válaszolt, csak vetett rám még egy fájdalmas, vádló pillantást, majd felnézett az égre, mintha onnan várna segítséget. Zavarba jöttem, nem szóltam. Én is csak felnéztem a csillagokra. Kevesen gondolnák, de ahogy az éjszakát is, úgy a csillagokat és a Holdat is szeretem, a hűvös levegőt, mely lágyan bele-belekapott a fűbe, a halk neszeket, melyeket csak a sötétség sokat látott embere ismerhet föl. Nem tudom miért, de már nem akartam beküldeni, pedig tudom, kellett volna. E helyett a józan észre fittyet hányva leültem mellé.

- Hideg van... meg fog fázni.- elég közel voltam hozzá, hogy érezzem, remeg. Nem volt rajta más, csak a talárja, melyet a tanári titulusa miatt tavaly óta lecserélt. Elővettem a pálcám és varázsoltam egy elég meleg plédet, majd a hátára terítettem. Ő meglepődve nézett rám, miközben én még mindig igyekeztem a szigorúság látszatát fenntartani. Kevés sikerrel. Azt hiszem, már nem voltam teljesen önmagam...

***

Minden olyan másnak tűnt most, hogy Piton itt volt. Igaz, csak két ember voltunk, akik a saját magányukba készültek belefulladni, tehát egyedül voltunk, de valahogy mégsem. A csillagok ismét ragyogtak, teljes pompájukkal ékesítették az éj sötétjét.

- Köszönöm, professzor úr...- mondtam halkan, ő nem felelt. Sokáig csak hallgattunk, de minden véget ér egyszer.

- Magának már régen ágyban kéne lennie, hiszen még mindig diák. Ugye tudja, hogy megtehetném, hogy temérdek pontot vonok le a házától?- kérdezte szigorúan.

- Már nem vagyok gyerek, professzor úr. Nem tudnék aludni, nem is akarok. Itt sokkal jobb. Itt nincsenek falak...- magam se tudtam, hogy értem pontosan, de ki kellet mondanom. Ő erre morgott valamit, amennyiből csak a "klausztrophobia" szót sikerült kiértenem, de nem parancsolt be. Sokáig ültünk így a csillagokat bámulva. Piton néha vetett rám egy-egy ingerültebb pillantást, de nem erőszakoskodott. Nem tudom, miért nem tette. Talán sajnált... Mindenesetre mikor már nagyon fáztam, -meleg pléd ide vagy oda- felálltam. De abban a pillanatban zsibbadt, még gyenge tagjaim fölmondták a szolgálatot és össze is csuklottam volna, ha Piton nem látja előre a sikertelen mozdulatot, és el nem kap. Ismét éreztem erős karjai biztonságot nyújtó ölelését. Szinte már kezdtem megszokni. Szinte... Elpirultam, úgy néztem föl rá. Nem húzódott el, megtartott. Szükségem is volt rá.

- Jól van?- kérdezte, miközben kissé aggódva fürkészte arcomat.

- Nem tudom. Kicsit megszédültem. De azt hiszem, rendben leszek.

Ő továbbra is nézett, egyenesen a szemembe. Fekete írisze örvényként ragadott magával és ismét elgyengültem, de ő szerencsémre erősen fogott.

- Hát persze...- morogta, majd nagy meglepetésemre egyik kezével a térdhajlatom alá nyúlt, míg másikkal a hátamat tartotta; így hamarosan már a karjaiban vitt a kastély felé.

- Professzor úr...- nyögtem zavartan- Erre igazán nincs szükség....

- Ms. Granger, jobban tenné, ha hallgatna.

- De... de nehéz vagyok.- próbálkoztam.

Erre egy apró, szinte észrevehetetlen mosoly suhant át az arcán.

- Azt hiszem érzek magamban annyi erőt, hogy a maga pehelysúlyát elvigyem a szobájáig.- a szemébe néztem, de ő elkapta a fejét és mereven az utat nézte. Be kell vallanom, nem volt rossz érzés. Sőt! Szinte sajnáltam, mikor megérkeztünk a szobám elé. Ő lassan, finoman letett, míg én a nyakába kapaszkodtam. Túl közel volt, megint elpirultam. Iszonyatosan kínosnak éreztem. Gyorsan el akartam engedni, de megint megbotlottam. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?!

Ő ismét a derekam köré fonta karjait és hogy ne essünk el mind a ketten, magához rántott. Éreztem arcszesze kesernyés illatát; férfias volt. Szinte teljesen bepánikoltam, arcom már lángolt.

- Elnézést, tanár úr...- suttogtam megsemmisülten.

Ő még mindig nem engedett el, mélyen a szemembe nézett. Kirázott a hideg, de nem hiszem, hogy érezte volna.

- Jobb lesz, ha most lefekszik. Holnap első óra bájitaltan. Nem szeretném, hogy ott is ájuldozzon.- gúnyos megjegyzése a szokásostól eltérő módon nem mart, inkább csak lógott a levegőben.

- Jó éjt... és köszönöm professzor!

Azzal kicsusszantam karjai közül és beléptem a szobámba. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, nekitámaszkodtam és egy elhaló sóhaj kíséretében kifújtam a levegőt. A kandallóban már rég csak parázslott a tűz, de én még sokáig nem tudtam aludni.