Érzelmek vihara a hídon innen és túl

Ahogy ott ültem az ágya mellett, nem tudtam nem bámulni rá. Perselus Piton gyenge volt, védtelen, és végtelenül kiszolgáltatott. Ismét lehajoltam, hogy megmártsam a darab rongyot a hideg vízben, mellyel láztól égő homlokát próbáltam hűsíteni. Felnyögött, de csak álmában. Már vagy egy órája ilyen állapotban volt és én teljesen tehetetlennek éreztem magam. Meg ott volt még az-az érzés, amit nem tudtam hova tenni...

Mikor először láttam meg tanáromat ing nélkül... zavarba ejtő... ez se jó szó rá. Nem volt igazán kidolgozott felsőteste; nem hinném, hogy ilyenekre pocsékolta az idejét; de izmos volt és nem túl szőrös. Felsőtestét megannyi heg és forradás borította, melyek száma ma csak nőtt. Felemeltem a kezem és a kendővel bátortalanul megérintettem a friss sebet, majd egy kis vízzel letöröltem a maradék vért. Akaratlanul is hozzáértem a bőrömmel... aztán szándékosan. Végigsimítottam egyik-másik harci szerzeményén és nagyon szomorú lettem. Ekkor jutott eszembe a Sötét Jegy. Letekintettem bal alkarjára... tudtam, hogy ott lesz, mégis szinte mellbevágott a látványa. Nagyon bátortalanul, de megérintettem, majd lassan körbefuttattam ujjaimat sötét körvonalán. Mikor elértem a kígyót, elrántottam a kezem.
Te jó ég! Mit csinálok?!- hordtam le magam szégyenkezve - Itt fekszik előttem a professzorom én meg önfeledten simogatom, miközben ő haldoklik?... Saját nyersességem döbbentett rá a valóságra. Nagyon féltem, úgy éreztem, egy percig sem tudok tovább ebben a szobában maradni! Kirohantam, le egy szinttel lejjebb. Ott nekidőltem a falnak, de nem tartotta meg súlyomat, engedte, hogy összezuhanjak. Nagyon fájt már a hasam, lüktetett a seb... Feküdtem a poros padlón, térdeimet szinte a nyakamba húzva és úgy zokogtam. Ez valamennyire segített. Lassan-lassan tudtam, hogy vissza kell merészkednem. Nem akartam túl sokáig magára hagyni Pitont.

Mikor beléptem a szobába, rögtön éreztem, hogy megváltozott valami. Ijedten néztem körbe, de látható jeleit nem láttam, mégis végigfutott a gerincemen a hideg. Odaugrottam az ablakhoz és félve kitekintettem a függönyt milliméterekre félrehúzva- de nem láttam semmit. Kint már besötétedett, de az utcai lámpák fényében is jól láttam, hogy az utca kihalt volt.
Felsóhajtottam, majd Pitonhoz léptem. És erre belém hasított. Ahogy figyeltem, rögtön láttam, hogy nem lélegzik!

Kétségbeesetten kaptam el csuklóját, hogy kitapintsam a pulzusát... és bármilyen hihetetlen volt is, de még- ha csak nagyon gyengén is- de pislákolt benne az élet.

Csak azokra a módszerekre hagyatkozhattam, amit a mugli filmekben láttam. Elkezdtem erősen nyomni a szíve környékén és picit szétnyitva a száját levegőt fújtam bele. A harcom a halálával egyre elkeseredettebb volt, de mit sem törődtem vele. Már patakokban folyt le a könny az arcomon, mikor teljes erőmből el kezdtem ütni a mellkasát.-

- ÉBREDJEN FÖL!!! Könyörgöm, ne haljon meg! Ne!- azzal megint szájához hajoltam, de nem tudtam levegőt fújni bele... mert abban a pillanatban, hogy ajkunk találkozott, ő mintha nagyon mély álomból tért volna vissza, felsóhajtott, majd... megcsókolt.

Egy csepp erőtlenség sem volt benne, szenvedélyesen falta ajkaimat, miközben karjával a tarkómat fogta és magához húzott. Én ismét elvesztem, de épphogy csak volt időm felocsúdni és viszonozni a csókját, ő eltolt magától. Mindketten ziháltunk. Arca még mindig láztól égett, de volt egyéb oka is erre a színre... Én hátráltam egy lépést; legszívesebben ismét kirohantam volna, de nem volt bátorságom még egyszer itt hagyni...

- Ez mi volt, Granger?- suttogta halkan, erőtlenül, miközben fekete, villogó szemeit mélyen az enyémbe fúrta.

- Majdnem meghalt...-jelentettem ki a tőlem telhető legtárgyilagosabb hangon.

- És talán Csipkerózsikának képzelt?- kérdezte élesen, mire fülig vörösödtem; nem csak zavaromban, hanem dühömben is.

- Először is, professzor úr, bocsásson meg, hogy meg akartam menteni az életét azzal, hogy egy mugli módszert, a szájon át lélegeztetést alkalmaztam! - kiálltottam dühösen- Másodszor is, nem én csókoltam meg magát, hanem pont fordítva! Látom az emlékezetével is történt valami, mert...- de nem folytathattam, mert erősen köhögni kezdett. Én automatikusan odasiettem hozzá és megtámasztottam kabátommal a hátát.

- Vizet...-suttogta, mire vettem egy kicsit a kezembe a vízből és a szájához tartottam, ő meg gondolkodás nélkül ivott. Még néhányszor meg kellett ismételnem, aztán biccentett, hogy elég lesz.

- Köszönöm...-morogta nagy nehezen. Mikor ismét rám nézett, arcán zavar tükröződött. Egy-két pillanatig gondolkodott, majd megkérdezte:

- Mennyi idő telt el?

- Órák... talán négy vagy öt... nem tudom megmondani. Kint sötét van.

Erre egy ideig komoran nézett maga elé, majd ismét rám emelte fáradt tekintetét.

- Maga hazudott, Ms. Granger...- döbbenten vontam fel a szemöldököm, mire apró, mosolynak is alig nevezhető rándulás jelent meg a szája sarkában.- Azt mondta, aludni fog. Erre kiderül, hogy játszotta a hős ápolónőt.

Nem válaszoltam semmit provokálására. Nem is volt mit. Bántottak a szavai, nem értettem, hogy miért sérteget, amikor az előbb csó... mármint hogy segíteni akarok neki.... Felsóhajtottam, eme mai napon már nem először...

- Lassan indulnunk kell... Itt bármikor ránk találhatnak.- nem néztem rá.- Fel tud kelni?

- Azt hiszem...- válaszolta bizonytalanul, majd hallottam, hogy felül.

- Remek! Akkor addig itt hagyom, szedje kicsit rendbe magát. Húsz perc múlva indulunk...- azzal kimentem a szobából. Útban az egyik mosdó felé még futtában letöröltem egy legördülő, kósza könnycseppet...

***

Mikor kiment, még láttam, hogy sír. Olyan történt velem, ami már nagyon rég nem... elszégyelltem magam. De nem tudtam vele kedvesebb lenni, nem lehetett. Az érintései, a szavai, a tekintete sokkal nagyobb hatással voltak rám, mint azt szabad lett volna. Már csak arra vágytam, hogy túléljük ezt a napot és keveredjünk végre haza a Roxfortba.
Nehezen mozogtam, mindenem fájt. Csak nagy sokára sikerült felvennem ingemet, mely mostanra már kiszáradt, bár még mindig meglátszott rajta a vérem. Lassan a zakót is magamra húztam, majd a cipőmet kezdtem keresni. Granger azt is levette rólam... nagy hatással volt rám a gondoskodása és a gyengédsége.

Épphogy bekötöttem a cipőfűzőmet, mikor a lány visszajött. Arcán már nyoma sem volt az előbbi gyengeségnek, helyét elszántság és komorság vette át.

- Indulnunk kell. Az előbb láttam, ahogy a sarkon fölmegy egy sötét alak az egyik házba. Szerintem halálfaló volt. Ha maradunk, megölnek.- ezt úgy közölte velem, mintha csak egy receptre lett volna szükségem. Vállára kapta a táskámat, de mikor látta, hogy tiltakozni akarok, intett, hogy ne tegyem.

- Az enyémre már nem lesz szükség. Ezt meg majd én hozom. Támaszkodjon rám, lassan.

- Nem bír el.- mondtam csendesen. Nem voltam hozzászokva, hogy Dumbledoron kívül bárkitől is utasítást fogadjak el, mindazonáltal tudatában voltam annak is, hogy most nem voltam olyan állapotban, hogy irányíthattam volna az eseményeket.

- Ne makacskodjon... kérem. Elbírom.- nem vitatkoztam tovább, amennyire tudtam, mentem magamtól, a többit ráhagytam. Járása furcsa volt, erőlködött, de elbírt.

A lépcsőn volt a legnehezebb. Többször is megbotlottam, vagy ő csúszott meg, de valahogy mégis sikerült élve megúsznunk a bejáratig. Ott mind a ketten szó nélkül elővettük a pálcáinkat és óvatosan kiléptünk. Az utca kihalt volt, mi meg nem sokat késlekedtünk. Az ő vezetésével elindultunk jobbra, majd befordult velem az egyik sikátorba. Ott egy ideig megpihentünk, mindketten ziháltunk.

- Hoppanálnunk kell.- mondta, miközben kiegyenesedett. Egy arcizma megrándult, de nem tudtam mire vélni.

- Nem tudok. Már nincs elég erőm.- mondtam halkan. Nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam.

- Tudom...-felelte csendesen, miközben a szemembe nézett. Zavart ez a nyílt, tiszta tekintet, mely fel nem tett kérdések záporával zúdított el engem, de sajnos nem értettem meg...
- Bízik bennem?- kérdezte végül alig hallhatóan. Az őszi szél lágyan belekapott a hajába és megcsiklandozta vele a nyakát.

Nem tudtam mit felelhetnék, de nem volt túl sok választásom.

- Igen.

Kissé mintha megleptem volna, de bólintott.

- Rendben. Akkor én fogom hazavinni magát. Majd én hoppanálok.

Megráztam a fejem.

- Veszélyes! Maga is elég rossz színben van. Nem hinném, hogy jelen körülmények közt...

- Jelen körülmények közt nincs választása!- vágott közbe emelt hangon.- Vagy belém kapaszkodik és imádkozik, vagy csak reméli, hogy hazajutunk, vagy mind a ketten meghalunk. Én nem fogom itt hagyni, viszont a halálfalók itt bármikor ránk találhatnak.

Dühös lettem a makacssága miatt, hogy nem hajlandó menteni magát... hogy nem hagy itt engem. Hirtelen valami kellemes érzés járta át egész lényem. Már nem fáztam.

- Rendben...

***

Odaléptem Pitonhoz, aki bátortalanul vont magához, miközben karját a derekamra helyezte. Még mindig nagyon meleg volt, de már valamicskét lement a láza. Szorosan bújtam hozzá. Azon kívül, hogy szükség volt erre a helyzetre, nagyon jól is esett.

- Csak hogy tudja, ha esetleg.... szóval ha visszaérnénk, ezt most feljetse el, de annak ellenére, hogy a legkiállhatatlanabb alak az egész varázsvilágban... köszönöm. Köszönöm, hogy megmentette az életemet.

Egy pillanatra megmerevedett, majd állát a fejemre hajtva válaszolta.

- Annak ellenére, hogy maga a legidegesítőbb és legokoskodóbb kis boszorkány, akit ismerek, szívesen. És én is köszönöm... az újraélesztést.

Nem tudom, hogy a szavai hatására e, vagy mert vészesen megingott, ahogy kezdett kimenni belőle az erő, vagy mert nagyon féltem, még szorosabban hozzá bújtam, szinte eltűntem hatalmas, biztonságot nyújtó karjai között. Alig értem a válláig...

- Lucius! Itt vannak!- kiálltotta egy visongó női hang.

Még rémültebben kapaszkodtam Pitonba, de én is magamon éreztem fojtó ölelését. Erősen összeszorítottam a szemem és a Roxfort birtok szélére koncentráltam. Pukk!... Az érzés rémes volt, mind ketten erősen ütköztünk a földnek, de nem estünk el. Lassan el mertem engedni Pitont, aki elég csodálkozó arcot vágott, nem hiszem, hogy bízott abban, hogy élve megússzuk.

- Sikerült. - morogta erőtlenül, mire én azonnal földre estem.

- Ms. Granger!- kiáltott fel kissé ijedten. Én mit sem törődve vele, pálcámmal segélykérő jelet küldtem az égre, majd ismét ránéztem. Kissé gúnyosan elmosolyodtam, majd megmutattam Pitonnak a hasamon az átvérzett kötést.

- Nem sikerült teljesen felfognia az átkot...- ezek után már nem volt bennem egy szemernyi erő se, csak azt éreztem, hogy Piton megtámasztja a fejemet és mond valamit. Aztán teljes sötétség...

***

Nem is tudom, mióta ültem Granger ágya mellett. Hála a gondoskodásának engem Madam Pomfrey hamar helyrehozott, de ő már három napja feküdt eszméletlenül. Nem tudtuk visszahozni. Albus gyakran látogatta meg, ahogy Lupin, Tonks és Weasleyék is. És én is, bár mindig akkor, ha tudtam, hogy nincs itt senki. De most egyedül rám volt bízva, mert a javasasszonynak sürgős dolga akadt, így én lettem az ügyeletes nővérke. Persze hangosan morogtam és dohogtam, de igazság szerint nem bántam.

Néztem az arcát, sápadt bőrét, csukott, meg-megrebbenő szemét, melyek alá sötét karikákat rajzolt a kimerültség. Egy rakoncátlan hajtincs az arcába lógott és én engedtem a kísértésnek, hogy kisöpörjem. Amint az arcához értem, megrezzent, majd nagy meglepetésemre kinyitotta a szemét és egyenesen rám nézett. Én gyorsan visszakaptam a kezem, de a lopott simogatást már nem tudtam letagadni. Nem tudtam mit mondjak, de nem is akartam megtörni a csendet. Aztán megint olyat tett, amire ismét nem számítottam. Rám mosolygott. Erőtlenül és kissé bágyadtan, de kedvesen. Megpróbáltam viszonozni, de az arcizmaim nem igazán engedelmeskedtek, így csak egy rándulásra futotta a szám csücskében.

- Jó reggelt, professzor úr.- mondta halkan, szintén kedvesen. Már el is felejtettem, milyen szép hangja van...

- Jó napot inkább, Ms. Granger. Koradélután van.

- Nekem most van reggel... jól érzi már magát?- kérdezte, miközben az aggodalom árnyéka suhant át az arcán. El se hittem! Már három napja itt fekszik, szinte a kóma határát súrolva és ő kérdi tőlem, hogy jól vagyok e!

- Természetesen... köszönöm. De szerintem az most fontosabb, hogy maga hogy van! Már három napja próbáljuk visszahozni!

Csodálkozva nézett rám, majd ismét elmosolyodott.- Akkor azt hiszem, lesz mit bepótolnom. Bár most kicsit gyenge vagyok...

Felálltam és a minden napra bekészített főzetet az ajkához emeltem.

- Igya meg. Erősítőfőzet. Jót fog tenni.

Ő megitta, majd kicsit megborzongott.- Köszönöm.

Én visszaültem az ágy melletti székre.

- Tartozom önnek...- mondtam halkan.

Erre ő megrázta a fejét.- Kvittek vagyunk.

- Nem. Mindenképpen tartozom. Kérem egyszer az életben hallgasson végig anélkül, hogy közbevágna!- mondtam kissé emeltebb hangon, mikor láttam, hogy kinyitja a száját. Bólintott, majd érdeklődve rám emelte barna szemeit. Zavarban voltam, bár próbáltam leplezni.

- Öhm... Ha mást nem, egy vallomással tartozom... Már nagyon rég el kellett volna mondanom, de nem tudtam. Nehéz... Nem tudtam, hisz-e majd nekem, vagy hogy lenne-e egyáltalán értelme... hogy érdemes e bolygatni a dolgokat. De most úgy érzem, mégis el kell mondanom...