A harmadik lecke néma lezárása után vánszorogva múltak a napok és nekem akarva-akaratlan, bájitaltanon, a tanáriban, a reggelinél ülve vagy csendes magányomban egyre többször eszembe jutott Piton csókja. Nem is sejtettem, hogy ilyen mély benyomást tett rám, míg be nem fejeztük a főzetet.... Mindenesetre megérte, jól sikerült és Remus átvészelte a teli holdat.

Éppen az ablakban ülök és nézek ki a fejemből. Minden este ezt csinálom, hátha meg tudom tisztítani az elmém a gondolatoktól, hogy aztán végre legyen egy nyugodt, rémálom mentes éjszakám.

Egyszer csak egy gyorsan közelítő árnyékot pillantottam meg a kékesfekete, felhőbe burkolózott égbolton; az egyik bagoly repült kecses ívben az ablakom felé. Én önkéntelenül is hátrébb léptem, majd mikor a madár a párkányon landolt, leoldottam a lábáról a levelet. Gyors mozdulattal kibontottam, majd olvasni kezdtem az ismerős, kacskaringós írást.

Ms. Granger!
Kérem most azonnal jöjjön az irodámba.
A.D.

-Remek... bizonyára ismét valami remek kaland, mint a múltkori. Még erősen élt az emlékeimben, mikor azzal bízott meg, hogy begyűjtsek neki néhány dolgot, amit csak mugli boltokban lehet beszerezni. Fogalmam sincs, mi szüksége volt rá, de már elegem volt a mondvacsinált feladatokból, amitől azt remélte, hogy hasznosnak érzem majd magam.
Sóhajtva vettem vissza a taláromat, majd elindultam a Roxfort igazgatójának jól ismert irodája felé.

***

Már előre rettegtem, mikor leoldottam a bagoly lábáról a levelet és mikor elolvastam a tartalmát, végleg mély komorságba süllyedtem.

Ma csütörtök van... Ha ilyenkor kapok levelet, Dumbledore általában feladatot ad... és ez egész hétvégén át szokott tartani.

Természetesen én is mindent odaadnék a Rendért... de néha úgy érzem, hogy csak engem ugráltat. Persze Lupinnak, Mordonnak, Tonksnak és a fiataloknak csak elég korlátozott esetekben veheti hasznát, mivel megvannak... a maguk "véges" határaik. De már szinte hétvégéről hétvégére elhalmoz munkával és kezdtem már nagyon belefáradni... éppen elég volt nekem Granger istápolása.

A lábam viszont automatikusan megindult az iroda felé. Mire a szoborhoz értem, valamennyire sikerült úrrá lennem bosszúságomon.

- Málna gyökér szörp. - vetettem oda a szobornak, majd felléptem a csigalépcsőre.

Mikor beléptem az igazgató irodájába és biccentettem neki, ő csak halkan köszöntött, majd némán a kettő közül az egyik székre mutatott. Rögtön tudtam, hogy várunk még valakire, ezért én se szóltam, annak ellenére, hogy kezdtem kíváncsi lenni... Albus komor tekintete nem sok jót ígért.

Hamarosan halkan kopogott valaki, majd sietve belépett.

- Á... Hermione. Jó estét! Kérlek, foglalj helyet!- mondta az igazgató. Kezdett elegem lenni ebből az édes hármasból... Na nem mintha magányra vágytam volna a kis boszorkánnyal...
Látszólag neki fel se tűnt, hogy ott vagyok; köszöntötte az igazgatót, majd leült. A szobára ismét csend telepedett, csak Fawkes adott ki néha magából egy-egy bugyborékoló hangot. Mikor már nagyon erős kényszert éreztem, hogy megszólaljak, Dumbledore szerencsére megtette helyettem.

- Amit most mondani fogok, semmilyen értelemben véve sem mondható szokványos küldetésnek. Nagyon veszélyes, ezért mindenképpen jól át kell gondolniuk, hogy elvállalják -e... Csak magukra számíthatok.

Dumbledore reménykedve nézett ránk, arca merő aggodalom volt. Kis szünet után folytatta.

- Van egy mugli könyvtár London külvárosában. Sok-sok évvel ezelőtt egy boszorkány, bizonyos Lourdes Tolansky egy könyvet rejtett el oda. Igézetek voltak benne, fehér és fekete mágia vegyesen: védővarázslatok, átkok, rontások és rengeteg féle bájital. A könyv több évszázados, ezért mérhetetlen tudást rejt magában. És most Voldemort...-már megint, a fene -... is tudomást szerzett róla. Bár még nem tudja a pontos helyét, de ez sem sokáig maradhat titokban előtte. Az igazság az, hogy mi is hatalmas hasznát vennénk, de még fontosabb, hogy ne kerüljön az ő kezébe.- kis szünetet tartott, majd az eddiginél csendesebben megismételte:
- Csak magukra számíthatok.

Tudtam, hogy nem kérne ilyet az igazgató, ha nem lenne életbevágóan fontos. Mindazonáltal...

- Rendben.- mondta Granger. Odakaptam a fejem. Szinte meg sem lepődtem a lány vakmerőségén. Szinte...

- Rendben.- feleltem én is.

Az igazgató még egy percig fürkészte az arcunkat a gyengeség vagy a megbánás jelei után kutatva, de miután látta rajtunk az eltökéltséget, hálásan elmosolyodott.

- Köszönöm... Bíztam magukban.

- Mikor indulnánk és pontosan hova?- kérdeztem.

- Már rögtön péntek este. A Kings Crossra mennek ki vonattal, onnan pedig mugli járművekkel. Ha lehet, végig maradjanak inkognitóban, mindenfajta varázslat nélkül.- itt rám nézett, majd bizonytalan tekintetemet látva ismét halványan elmosolyodott - Ms. Granger kiválóan el tudja kalauzolni a muglik világában. De nagyon kell figyelniük egymásra és a külvilágra...- itt ismét elhallgatott, majd két pergament vett elő. Az egyiket nekem, a másikat Grangernek nyújtotta. Ránézésre egy térkép és az úthoz szükséges holmik listája volt.

- Ezen minden maradék információt megtalálnak. - folytatta, majd ismét kutatólag ránk nézett.

- Biztosak benne? Nagy a valószínűsége, hogy halálfalók is vannak a környéken, de csak kettejüket küldhetem.

Mindketten határozottan bólintottunk.

- Akkor holnap...-sóhajtotta- Sok szerencsét és jó éjt! Nekem még ma el kell mennem Párizsba találkozni az egyik francia aurorral. Remélem éppségben visszatérnek.

Szemében bizakodással és aggodalommal búcsúzott el tőlünk. Mikor leértünk a folyosóra, Granger kivételesen szóba állt velem.

- Mikor indulunk?- kérdezte. Csak ennyit, majd várakozóan nézett rám.

- Holnap, ötkor a bejáratnál...-mondtam, de mielőtt még folytathattam volna, közbe szólt.

- Tudom, ne késsek. Jó éjt, professzor...-azzal sarkon fordult és elsietett. Én meg magamban; mint már annyiszor; ismét szitkozódni kezdtem, hogy már megint hagytam, hogy szemtelen legyen velem. De rá kellett döbbennem, hogy fontosabb dolgunk is van... komoran indultam vissza a szobámba és már az este megkezdtem az előkészületeket.

***

Természetesen másnap ismételten nem tudtam koncentrálni, de a legtöbb tanár tudatában volt a küldetésemnek, ezért már nem először eltűrték a szerencsétlenkedésemet. McGalagony professzor többször is odasúgta, hogy ha nem akarom, nem kell megtennem, még visszakozhatok. De miután belátta, hogy nem tud lebeszélni, inkább csak megszorította a vállam és kissé fátyolos hangon sok szerencsét kívánt.
A legnagyobb meglepetést egy levél okozta, közvetlenül az indulásom előtt.

Kedves Hermione!

Nagyon vigyázz magadra, kérlek! A szerencse legyen veled!
Remus

Csak ennyi állt a levélben, de ez is annyira jól esett. Sokkal magabiztosabban indultam le a kihalt lépcsőkön; ma a diákok kimenőt kaptak Roxmortsba... mázlisták!

A bejáratnál megpillantottam Piton homályba burkolózó alakját. Mikor már csak pár méter választott el tőle, leesett az állam! Ha szembe jön velem az utcán, lehet, hogy fel se ismerem...

Mugli ruha volt rajta, egy kényelmes fekete farmer, egy szintén fekete ing és egy elegáns szürke zakó, rajta vékony, sötét színű dzseki. Vállán hanyagul átvetett egy sportos táskát. Zsíros fekete haja, mely általában sztoikus arcát keretezte, most hátul gondosan össze volt fogva. Mintha a saját ikertestvére lett volna, fiatalosabb és meglehetősen jobb kiadásban. Hirtelen arra eszméltem föl, hogy már több mint egy perce látszólag minden szégyenérzet nélkül nyíltan mustrálom. Ő egy szót sem szólt, csak kérdőn és kissé provokatívan felvonta egyik szemöldökét.

Elvörösödtem, mire megeresztett egy gúnyos félmosolyt.

- Dumbledore parancsa volt, hogy úgy nézzek ki, mint egy mugli. Elégedett a látvánnyal, Ms. Granger?

Azt hiszem, még jobban elvörösödtem, de csak ennyit mondtam:

- Talán bejön...

Aztán elindultam a kijárat felé. Az a pár diák, akivel út közben találkoztunk, később úgy mesélte, hogy találkozott Piton, valószínűleg egyetlen élő rokonával...

***

Jézusom... Ahogy Granger nézett rám! Nem úgy, mint a pince rémére, mint általában, hanem mint férfira. Teljesen félreérthetetlen volt. És amennyire meg tudtam állapítani, nagyon is tetszett neki a látvány. Nem tudom, mennyire sikerült lepleznem a zavaromat, de bíztam benne, hogy nem tűnik föl neki.

Mikor már a vonaton ültünk és a tájat bámulta, én is jobban szemügyre vettem. Mélyvörös színű, épp hogy csak térdig érő, simulós szoknya volt rajta, fölötte sötétbordó, vé kivágású, gyapjúpulóvert viselt. Fehér kabátját táskájával együtt még a beszállás után a mellette levő székre dobta.

Jézusom... Mit csinálok?! Úgy bámulom, mint egy vén kéjenc! Nem is tudom, mi ütött belém.... vagy mégis? Sajnos lassan magamnak is be kellett vallanom, hogy szépnek, mi több, igen vonzónak találom ezt a lányt... és a csók emléke is gyakran kísértett magányos óráimban... és éjszakáimon.

Inkább szorosan behunytam a szemem és igyekeztem nem gondolkodni. Azt hiszem, kicsit el is szundíthattam, de arra viszont világosan emlékszem, hogy arra ébredtem, hogy néz valaki...

Mikor kinyitottam a szemem, Granger megint engem nézett, de nem az arcomat... A vállamat nézte, tekintete lejjebb siklott, le a mellkasomra. Megköszörültem a torkomat, mire felkapta a fejét. Kaján élvezettel néztem, ahogy ismét elpirul, majd gyorsan kinéz az ablakon...

A továbbiakban sem esett köztünk szó, de meglehetősen összezavarodtam. Mikor órák múlva megérkeztünk a Kings Crossra, egy pillanatig egymás szemébe néztünk, majd mintegy megerősítésképpen bólintottunk. Kezdetét vette a mi kis veszélyes kalandunk...