Érzelmek vihara a hídon innen és túl

4. Ha feladat van

Már a szobámban ültem a kanapén, kezemben a vajsörös üveggel és bámultam a tűzbe.

-Szemét...-suttogtam újra és újra. El se hittem, hogy Piton ilyenre is képes. Ahogy megmozdítottam a karom, felszisszentem. Feltűrtem talárom ujját és láttam tanárom szorításnak jól kivehető nyomát.

- Szemét - suttogtam ismét. Fáradtan álltam fel és egy gyors zuhany után már le is feküdtem. Ma vasárnap volt. Vagyis már hétfő... nehéz nap vár rám.

Reggel fájó fejjel és tagokkal ébredtem. Mindenem elgémberedett. Tudtam, hogy álmodtam valami hülyeséget, de nem emlékeztem rá pontosan mit, bár tudtam, hogy valahogy Pitonhoz volt köze.

Első óráim: dupla bájitaltan. Hát ez kellett nekem! Úgy döntöttem ma kihagyom a reggelit, amúgy is émelyegtem.

E helyett inkább még egyszer átolvastam a házimat és kijavítottam pár hibát. Aztán még gyorsan megfésülködtem és felkötöttem a hajam. Néha, főleg ha rossz napom volt, idegesített.

Egy percig néztem magam a tükörben. Nem tartoztam azok közé a lányok közé, akik egész nap csak magukat bámulják; valóban többre tartottam a belső értékeket. De most, hogy jobban megfigyeltem magam, észrevettem pár változást.

A fogaim már nem voltak egérszerűek (Ez pár apró varázslatnak volt köszönhető, lassan korrigáltam, hogy ne legyen feltűnő. Persze a szüleim kiszúrták.), a hajam ugyan még mindig túl sűrű és bozontos volt, de már megtanultam kezelni. A bőröm szerencsére tiszta volt, talán mostanában a kelleténél kicsit sápadtabb. Azt hiszem, mindent egybe vetve elég nőiessé formálódtam. Nem is tudom miért, de ez valamelyest jobb kedvre derített.

Ám mire leértem az alagsori pincehelységbe ezt a kis derűmet is elfújta a huzat, na meg Draco Malfoy csípős megjegyzései. Inkább nem reagáltam. Az évek során megtanultam kizárni az agyamból.

Piton hozta a formáját szokásos talársuhogós belépőjével. Valami nagyon bonyolult főzetet kellett elkészítenünk, amit szinte lehetetlen volt befejezni két óra alatt. Igyekeztem hát koncentrálni, de ez igen nehéz volt, mivel az első óra talán felétől feltűnt, hogy Piton időről időre engem néz. Ez nem csak, hogy zavarba hozott, de bosszantott is. Tudtam, hogy csak arra megy ki a játék, hogy majd elbénázok valamit. De nem szereztem meg neki ezt az örömet.

Már benne jártunk a második órában, mikor felállt és elkezdett járkálni a padok között, megjegyzéseket téve egyesek alkalmatlanságára. Mikor mellém ért "véletlenül" lelökte a zöldalga-kivonatos masszát, amit már előkészítettem.

Hanyagul rám pillantott, majd egy gúnyos mosoly kíséretében megszólalt.

- Lám, lám Ms. Granger...- susogta kárörvendően, majd elindult és csak a válla fölött vetette oda.- Óra után maradjon itt és takarítsa fel.

Fortyogtam a dühtől. Elegem volt abból, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva ennek a szadista......... Vettem egy mély levegőt és folytattam. Épp hogy csak befejeztem, mielőtt még kicsöngettek volna. Már mindenki kiment, mire befejeztem a takarítást (Piton után) és odavittem a kiosztott fiolába rejtett főzetemet.

Leraktam a tanár elé és már mentem is volna, mikor megszólalt.

- Ugye nem felejtette el, hogy ma... továbbképzésen vesz részt, Ms. Granger?

Rá se néztem.

- Legközelebb, uram, ha kérhetem, válassza valamivel enyhébb módját annak, ha beszélni akar velem.

Azzal amilyen gyorsan csak tudtam, kisiettem a tanteremből. Nem akartam hallani, ahogy kéjes élvezettel pontot von le a Griffendéltől a szemtelenségem miatt.

Aztán már nehezemre esett bármire is koncentrálnom. Egész nap csak az esti kis különóra járt a fejemben, nem csoda hát, hogy még a saját óráimon is szánalmasan (le)szerepeltem.
Az ebédet is szerencsésen kihagytam, inkább a könyvtárban kerestem nyugalmat. Volt mit bepótolnom aritmetikából és számmisztikából.

A délután igyekeztem kijavítani az újabb házifeladat-halmot, aztán meg csinálni a sajátjaimat. Nyolc óra ötven perckor már alig álltam a lábamon, de nem volt választásom. Fogtam pár pergament, egy pennát a jegyzetekhez és elindultam az alagsor felé. Csak félúton jutott eszembe, hogy a taláromat nem vettem föl, de bosszúságomra már nem volt időm visszamenni. Így pár perccel később egy fekete, trapézos koptatott farmerben és egy lila blúzban jelentem meg az alagsori pinceterem ajtaja előtt. Vettem pár mély levegőt, majd bekopogtam.

- Tessék.- szólt bentről Piton jeges hangja.

Beléptem. A teremben már égett a tűz az üst alatt. Piton rám pillantott, majd felvonta a szemöldökét.

- Már megint nincsen roxforti viseletben.

- Tanórán kívül még mindig nem kötelező...uram.

- Ne szemtelenkedjen. Inkább jöjjön közelebb és olvassa el a hozzávalók listáját. Az első három lépést előkészítettem, hogy haladjunk.

Kelletlenül közelebb mentem, míg ő az üstben fortyogó kotyvalékot kevergette. Miután átnéztem a főzetet, rájöttem, hogy nehezebb, mint gondoltam. Ugyan három nap alatt elkészült, de nagyon kacifántos utasításokkal volt tarkítva... Három nap?!- nyögtem magamban... kész rémálom.

Csendben folyt a munka. Lassan kezdett nagyon melegem lenni, ezért feltűrtem a blúzom ujját. Nem éreztem valami jól magam. Furcsán kavargott körülöttem a világ, mint ahogy az üstben a főzet, bűzös gőze betöltötte az érzékszerveimet. Piton rám nézett és mondott valamit, amit nem értettem. Aztán forogni kezdett a világ és összecsuklottam...

... A következő dolog, amire már tisztán emlékszem, hogy erős karok ragadják meg a derekamat, és én belekapaszkodok az egyetlen szilárd dologba. Hangokat hallok, de nem tiszták, de tisztulnak. Lassan felnézek és két szikrázó fekete szemmel találkozik homályos tekintetem. Egyenesen Piton karjaiba ájultam és alig pár centi választja el az arcát az arcomtól. Azt hiszem, elpirultam és motyogtam valamit.

- Mi történt? Miért ájult el?- kérdezte, de már korántsem volt olyan durva, mint általában.

- Nem ájultam el...- motyogtam kissé erőtlenül- Már jó vagyok.

Gúnyosan felvonta egyik szemöldökét:- Valóban?- kérdezte és elengedett.

Én megtántorodtam és elestem volna, ha ismét el nem kap.

- Látom...- jegyezte meg. A szemembe nézett én meg hirtelen nem tudtam elszakadni ettől az átható pillantástól. Egyik kezével elengedte a derekamat, kisöpört egy kósza tincset az arcomból, majd a homlokomra tette hűvös kezét. Az érintésétől megborzongtam. Azt hiszem, túlságosan felhevültem.... a meleg miatt.

- Nincs láza.- jegyezte meg közömbösen még mindig sakkban tartva tekintetével.- Jöjjön. Támaszkodjon rám.

Az egyik székhez vezetett, majd segített leülni.

- Evett ma már valamit?- kérdezte.

Elgondolkodtam. Erre hirtelen nem is emlékeztem... mi is volt ma?...

- Ma nem láttam egyik étkezésnél sem.- jegyezte meg.

- Nem volt időm.- motyogtam. Hülyén éreztem magam.

- Ó, elnézés...- mondta gúnyosan.- Gondolhattam volna, hogy az ifjú Ms. Grangernek nincs ideje olyan földi dolgokra, mint az evés. Elveszi az idejét az önsajnálat és a keserűség.

Elegem lett és felpattantam.- Hagyjuk ezt az egészet! Mára ennyi elég is magából.- sziszegtem, és amennyire erőmből tellett, sebesen megindultam az ajtó felé. Feltéptem, de ő elkapta a karomat (ismét) és bevágta az ajtót, majd nekilökött. Halkan felnyögtem és gyűlölettől szikrázó szemekkel felnéztem rá.

- Eresszen!- maga állat... tettem hozzá gondolatban, majd mikor ismét megszorította karomat, felszisszentem. Ő lenézett és meglátta tegnapi "beszélgetésünk" nyomát. Különös kifejezés suhant át az arcán, miközben ujjaival végigszántotta a foltot. Kiszáradt a szám.

- Engedjen...- suttogtam erőtlenül és ő ismét a szemembe nézett. Észrevettem, ahogy a pillantása az ajkamra esik, láttam, ahogy a távolság pillanatok alatt vészesen csökken köztünk.

Ahogy megcsókolt, keze a karomról a derekamra siklott. Szenvedélyesen perzselte ajka az enyémet, azt hittem belefulladok ebbe a csókba. Eltűnt a világ és az olyan apróságok, mint hogy ő a tanárom, vagy hogy én tiszta szívemből gyűlölöm őt, megszűntek létezni. Kezem a vállára tévedt, mely megfeszült, majd elernyedt érintésemre. Nem tudom, meddig tartott ez az egész, egy percig, vagy tán egy óráig, de a fejemben lévő hang, a józanság jéghideg hangja visszazökkentett a valóságba és én eltoltam magamtól Pitont. Nem ellenkezett. Mind a ketten ziháltunk. Látszott az arcán, hogy őt is ugyanúgy meglepte ez a csók. Még pár pillanatig a szemébe néztem, dühösen és értetlenül, majd ismét feltéptem az ajtót. Most nem állt az utamba. Ahogy futó lábaim visszhangot vertek a kihalt alagsorban, megeredtek forró könnyeim. Még sose aláztak meg ennyire...