Ülök a dolgozószobámban és javítom a hatodévesek dolgozatait. Ez volt az első tudáspróbájuk, igazából csak szintfelmérőnek szántam, de amilyen rémesen sikerült, kétlem, hogy le is osztályozom. Nem akarom, hogy annyira szenyának tartsanak.
Ginnyn kívül nem támogat senki, még a Griffendélesek sem. De nem is vártam mást. Néha kerülgetnek, hogy óvatosan tapogatózzanak Harry és Ron halála miatt, de azon kívül nem zargat senki. Jólesik a nyugalom. Na, ezt kár volt elkiabálnom. Egy bagoly kocogtat az ablakomon.

- Szuper...-még belekortyoltam egy utolsót a kávémba aztán felálltam. Azt hiszem ekkor ötlött először az eszembe, hogy kissé elkényelmesedtem az utóbbi időben. Jó volt az a rutin, ami ilyen rövid idő alatt is a véremmé vált. Felkelni, az óráim: hol tanítok, hol én koptatom a padokat. Aztán felmegyek és tanulok meg házikat javítgatok. Ez csak az első hét volt és bár nagyon elfáradtam....

Ó ez az átkozott kopácsolás. Megint elbambultam. Ez ma egy ilyen nap.

- Oké, oké. - kinyitottam az ablakot, mire a bagoly berepült és ingerülten belecsípett a kezembe.

-Auh! Idegbeteg jószág...- kinyújtott lábáról alighogy leszedtem a levelet, máris tovább repült. Kicsavartam a pergament és olvasni kezdtem.

"Hermione!
Ma gyűlés pontban hétkor Tapmancsnál. A.D."

Megdörzsöltem a piros foltot a csuklómon, amit az éles csőr okozott, majd szórakozottan becsuktam az ablakot.

Tulajdonképpen örültem, hogy találkozhatok a Rendtagokkal. Végtére is ők lettek az én kis ideiglenes családom. Ha nem is erről szóltak ezek az alkalmak, de jó érzés volt hallgatni a biztatásukat és élveztem, hogy kikérik a véleményemet.

Azt hiszem Ginnyt is ma avatjuk, ha jól emlékszem. Két napja töltötte be a tizenhetet. Már alig várta, hogy neki is szava legyen köztünk. Mint ahogy én is, mikor engem eskettek meg. Mintha ezer éve lett volna.

Kopogtattak. Vajh ki lehet az? Nem vártam senkit. Ajtót nyitottam és talán aznap először őszintén elmosolyodtam.

-Remus! Micsoda meglepetés! - mondtam és a nyakába ugrottam. Magam is megilletődtem eme hirtelen érzelemkitöréstől. Miután megveregette a hátam, elengedtem.

-Bocsánat. -mondtam kissé zavartan.- Fáradj beljebb. Kérsz valamit ülni... már mint foglalj helyet... Parancsolsz enni, inni?

Remus nevetett. Kicsit elszomorodtam, ahogy ránéztem kora ősz exprofesszoromra. Arca nyúzott volt, közeledett a holdtölte. Már megszoktam, de mégis úgy sajnáltam érte.

- Örülök, hogy örülsz. Nem vagyok ugyan hozzászokva, hogy csinos, ifjú hölgyek így felviduljanak a jöttömre, de nincs ellenemre.

-Inkább kissé megőrültem. - forgattam a szemem mosolyogva és leültem vele szemben. Közben egy pálcaintéssel elkészült a tea és megkínáltam első vendégemet. Remus körbenézett.

- Két hete vagy itt és nem is látszik, hogy él itt valaki. – rám pillantott.- Nem érzed jó magad?

Zavart ez a mindent tudó borostyánszínű fürkésző szempár.

- Nincs semmi baj. Minden rendben. De van még időm belakni... nem sürgős. Még nem is igazán tudom, milyennek szeretném. Van ötleted? - kérdeztem.

- Hát.. nem is tudom. Pár kép vagy festmény feldobná. Vagy egy-két szobanövény. Esetleg egy kisfarkas...-tette hozzá somolyogva.

- Nem hinném, hogy Csámpás díjazná az ötletet. – nevettem - Már azzal is nehezen békélt meg, hogy eljöttünk a Griffendél-toronyból. De ez így jobb. - tettem hozzá gyorsan- Itt olyan nyugodt minden.

Egy ideig hallgattunk. Egyre inkább feszélyezve éreztem magam a tekintetétől. Mintha bele akart volna látni az agyamba.

- A nyugalmat nem sok választja el a magánytól, Hermione. Több időt kellene töltened emberek közöt... Dumbledore mondta, hogy a nagyteremben is egyre ritkábban látni, inkább itt eszel. Hagridot se látogattad meg... Nem lesz ez így jó. - fejezte be és megcsóválta a fejét.
Mélyen a szemébe néztem. - Te pontosan tudod, hogy milyen érzés. Csak te lassan vesztetted el őket, míg én egy pillanat alatt. - szavaim elérték a hatást, mert Remus lesütötte a szemét. De nem akartam erről beszélni, élvezni akartam a társaságát, és nem megbántani.

-Sajnálom... Csak nehéz. Igyekszem, tényleg, csak...-vállat vontam. Mit lehet erre mondani?

-Én sajnálom. Igazad van.- szemét ismét rajtam pihentette, de egyre kevésbé szomorúan. Valami pajkosság gyúlt benne, amit nem tudtam mire vélni.

- De tudod mit? Sose leszel egyedül. Vannak barátaid, a Weasley-k és a Rendből mindenki, Tonks és Hagrid, na meg persze én is. Mind tudjuk, milyen. De harcolunk. Már te is közénk tartozol. Ahogy mától fogva Ginny is. Örüljünk együtt vele, ez az ő napja!- mondta, miközben lendületesen felpattant.

Már én is mosolyogtam.- Hát, ha már így alakult...

Odamentem a kandallóhoz és a kezébe nyomtam a hopp-poros zacskót. Perceken belül már a Grimmauld téren voltunk.

***

Én érkeztem utoljára a Rend gyűlésre. Amint betettem a lábam, Molly Weasley elindult üdvözölni. Már ezerszer elmondta, hogy nem hibáztat a történtekért, de erről tetteivel is igyekezett biztosítani, ami elég kellemetlen volt a számomra. Mindenesetre nagy nehezen sikerült leszerelnem és elfoglaltam "helyemet" az egyik fotelben. Csak Tonks volt esetenként olyan tapintatlan, hogy lehuppant oda az érkezésem előtt; ne hinném, hogy bármikor is feltűnt volna neki a dolgok rendje. De amilyen szétszórt és hebrencs volt nem is csodálom. És ez a türkiz haj?! Rémes! Kíváncsi vagyok, van-e olyan barom a Földön, aki hajlandó lenne vele nyilvánosan mutatkozni, mint élete párjával...

Körbehordoztam tekintetemet a társaságon. Mordon Kingsleyvel beszélgetett, amihez hamarosan Arthur és Charlie Weasley is csatlakozott. Az idősebb, Bill az ikrekkel komolykodott valamin, amit Hagrid is érdeklődve hallgatott, míg McGalagony Mollyval és Lupinnal beszélgetett. Legalábbis igyekeztek...Tonks minden fél percben belekotyogott.
A kanapén Ginny Weasley és Granger trécselt valamiről. Egy ideig figyeltem őket... Nem is tudom miért, hisz nem volt semmi különös benne, a Roxfortban is előfordul, hogy együtt találom őket valamelyik folyosón, de... Összeszűkült szemmel figyeltem őket és... És akkor beugrott, hogy mi volt az-az apró változás, amit rögtön kiszúrtam. Granger mosolygott! Potterék halála óta egyszer sem láttam mosolyogni, ami persze nem is csoda. Különös érzés kerített hatalmába, mintha egy kissé megkönnyebbültem volna. Amit persze nem is értek, hiszen nem tartottam magam bűnösnek az ügyben. Nem érhettem oda és kész. Mosom kezeimet!

Ekkor zölden felizzott mellettem a tűz a kandallóban és Dumbledore lépett ki rajta. Megkönnyebbültem; már csak a kis vörös felavatása és a kötelező udvariassági, kb. húsz perces itt tartózkodás volt hátra.

Az öreg mágus körbehordozta rajtunk a tekintetét és elmosolyodott.

-Örülök, hogy újra együtt lehetünk, barátaim. Szerintem a legjobb lesz, ha mindenekelőtt engedünk korgó gyomrunk parancsának és megkóstoljuk Molly ünnepi vacsoráját. Ha nem csalódom, ma is kitett magáért.

A fene! Elszámoltam magam. Már biztos voltam benne, hogy jó időre itt ragadok.

-Albus, kérem, ne hozzon zavarba. Megtettem, amit tudtam. - felelte az asszony pironkodva és elindított minket a nappaliból.

Hamarosan már mindannyian az étkezőben voltunk és a vacsora jó hangulatban telt. Nekik! Már kezdtem megőrülni a mellettem ülő, nekem békét nem hagyó Lupintól. Nem tudom, miért akar mindig haverkodni velem, amikor pontosan tudja, hogy nem bírom a képét.

Természetesen nem gyűlölöm, mint Pottert vagy Blacket, de nem is kívánok vele barátságot kötni. Na nem mintha ez a veszély annyira fenyegetne, Perselus. - mondta egy gonosz kis hang a fejemben.

-Perselus...-szólított meg valaki igazából. Dumbledore volt az. Kedélyesen nézett rám félhold alakú szemüvege fölött... Valahogy nem túl sok jót sejtettem, de érdeklődve felhúztam a szemöldököm, jelezve, hogy repesve várom a mondandóját.

- Mikor visszatérünk a kastélyba, szeretnék magával és Ms. Grangerrel beszélni egy percet az irodámban.

Mi?!? Arcomra igyekeztem semleges kifejezést erőltetni, majd, mivel más választásom nem igen volt, rábólintottam. Mikor Grangerre néztem, láttam, hogy kb ő is a háta közepére kívánja az igazgató nekünk szánt mondandóját, de ő is biccentett.

-Értettem, professzor úr.

A kis nyalizó. Még itt se hazudtolja meg magát. Sárvér se válik vízzé, gondoltam, mire akaratlanul is megejthettem egy gúnyos mosolyt, csak úgy magam elé, mert Lupin elég hülyén nézett rám. Szerencsére Hagrid, rá oly nem jellemző módon a hasznomra volt, mivel egy "kecses" mozdulattal Lupin amúgy is foltos talárjára öntötte kupica borát. Az ő esetében ez elég tekintélyes mennyiségnek számított. Így Lupin hamar megfeledkezett rólam és egészen a beavatás utánig teljesen nyugtom volt.

Semmi különös nem történt, amit még ne láttam volna már vagy ezerszer: Dumbledore letetette az esküt a legifjabb Weasleyvel is, aztán mindenki tapsolt és gratulált; Molly meg sírva fakadt és valami olyasmi motyogott, hogy az ő kis Ronija milyen büszke lenne egyetlen hugára.

Ettől a hangulat egy kissé romlott, de nemsokára már ismét Ginny Weasley körül forgott a világ. Úgy istenítették, mintha máris egy igazi hős lenne. Pedig megnézném, mit csinálna, ha neki kéne ugrania a Sötét Nagyúr minden hívására és úgy a szemébe nézni, hogy tudja, lehet, hogy most jött el a pillanat... a kínhalál ideje.

Azon kaptam magam, hogy elmélázva bámulok a tűzbe, felidézve életem fordulópontjait. Mikor másképp is alakulhatott volna, és most nem egy általános közutálatnak örvendő bájitaltan tanár lennék másodállásban némi tevékenységekkel megáldva. Időről időre akaratlanul is eszembe jut, és már unom saját magam szánalmas önsajnálatát. Ha most a Roxfortban lennék, talán ki tudnék osztani egy-két mínuszt vagy büntetőfeladatot. - gondoltam szórakozottan. Csakhogy erre ma már semmi esélyem nem volt. És Dumbledore még csak a füle botját se mozgatta, láthatóan élvezte a társaságot és nem akart egyhamar elmenni.

Láttam, ahogy Lupin tesz egy pár bátortalan lépést felém, de ahogy ráemeltem a tekintetem, inkább meggondolta magát. Jobb is neked így, barátocskám. Újabb gúnyos mosoly. A végén még azt hiszik, hogy megőrültem.

Ekkor Dumbledore (végre valahára, már kezdtem mumifikálódni) megköszörülte a torkát és jelezte a társaságnak, hogy indulni készül. Mindenkihez volt egy-két jó szava; tehát előre örültem; de végül a kandallón keresztül távozott.

-Én még maradok egy kicsit. - mondta Ginny Weasley Grangernek, aki erre mosolyogva biccentett és elindult a kandallóhoz. Azt hiszem, már mindenkitől elköszönt. Idegesített, hogy nem néz rám. Hogy még csak föl se pillant, mintegy megerősítést várva, hogy indulhatunk e. Beállt a tűzbe és artikulálva kimondta:

-Roxfort, igazgatói dolgozószoba!

Abban a pillanatban elnyelték a lángok. Én csak biccentettem neki, majd gyorsan követtem, mielőtt még hozzám szólt volna valaki. Elegem volt ebből a napból is.

Mikor kilépve kinyitottam a szemem, Granger már az igazgatóval együtt helyet foglalt és szemlátomást engem vártak.

-Perselus! Kérem, helyezze kényelembe magát!- de jó nekem. Csak lenne már vége!

***

Mostanában valóban egy kissé bezárkóztam, ahogy Remus is mondta, de jól esett ez az este. Minden majdnem olyan volt, mintha rendben lennének a dolgok, és nem is a háború miatt gyűlnénk össze. De mindennek ez volt az alapja, ha ez nem lenne, se Kingsleyt, se Tonksot, se a többiek nagy részét nem ismerném. És most nem kéne itt ülnöm Dumbledore mondókájára várva, miközben minden vágyam, hogy minél távolabb kerüljek ettől a halálmadártól, aki a jobbomon feszített. Meg persze egy rémálomtól mentes, kiadós alvásnak is örülnék, de hát előtte még várnom kell egy ideig. Dumbledorenak láthatóan nem volt túl sürgős a dolog, Pitonnal ellentétben, aki kissé türelmetlenül köszörülte meg a torkát, majd meg is szólalt.

- Miért kéretett bennünket igazgató úr?

- Elnézést, kissé elgondolkoztam.- szabadkozott az idős varázsló- Rögtön a tárgyra is térnék.- egy pillanatig elidőzött rajtunk a tekintete összetámasztott ujjhegyei fölött, majd folytatta.- Mint tudjuk, Perselusnak gyakorta el kell mennie és, ennek az idejét sosem tudjuk pontosan meghatározni. Ahogy múltkor sem. Így, sajnos nem tudta időben elkészíteni Remus Lupin számára a farkasölő főzetet, melynek okán szegény barátunk ismét a Szellemszállásra kényszerült elvonulni. De megtaláltam a megoldást, hogy ilyen ne forduljon elő többet.

Még mindig nem tudtam, hogy jövök én a képbe, de szemem sarkából láttam, ahogy Piton se nagyon érti a helyzetet.

-Igazgató úr... Már mondtam magának, hogy a folyamatot nem tudom felgyorsítani és ha...-de mielőtt befejezte volna az igazgató mosolyogva beleszólt.

- Tisztában vagyok vele, Perselus. Én csak arra akartam megkérni, hogy csinálja azt, amihez ért. - még mindig nem értettük, ami Dumbledoret jól láthatóan szórakoztatta.- Csak adja át a tudását Ms. Grangernek. - mondta ki végül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga!
Fordult egyet a világ és én máris főni kezdtem... a saját levemben!

Elképedve néztem Dumbledore nyugodt kék, ám ellentmondást nem tűrő tekintetébe és azt hittem, menten felrobbanok. De igyekeztem uralkodni magamon, és miután tudtam, hogy vitának helye nincs, inkább rábólintottam. Ahogy vetettem egy sanda pillantást Grangerre láttam, ő is ugyanígy tett.

- Remek!- derült fel az igazgató arca.- Akkor azt hiszem, más nincs is. Azt már maguk között beszéljék meg, hogy mikor veszik át a főzetet. Igazán köszönöm. Jó éjt!- azzal intett nekünk, de mielőtt még távozott volna a lakrésze felé még megállt egy pillanatra. Ezalatt hallottam, hogy halkan csukódik az ajtó.

- Perselus... Voldemort hivatta mostanában?

A név hallatára összerezzentem, mint mindig. Tudta, hogy utálom, ha kimondja, de ez eddig még sosem akadályozta meg.

- Nem.- feleltem tömören és kelletlenül. Ő meg csak bólintott és végre valahára elengedett. Mehettem.

Sietősen távoztam, de már sehol nem láttam Grangert. Már megint sikerült feldühítenie; közös feladatot kaptunk, ő meg csak így, se szó, se beszéd eltűnik! Kinek képzeli magát?!
Egy percig se gondolkodtam, először sietősen, hamarosan meg már futva közelítettem meg a 3. emeletet. Elég hülyén éreztem magam. Már kezdtem kifáradni, mikor megpillantottam az egyik saroknál, hogy aztán ismét elveszítsem szem elől. Ő is majdnem futott. Játszunk, játszunk? Majd meglátjuk Granger!

-Granger! Álljon meg! Most azonnal... nem hallja? Granger!- de ő csak loholt tovább.
Esélye sem volt, a következő folyosónál elértem és elkaptam a karját, majd a kelleténél kicsit durvábban magam felé rántottam. Ennek az lett a vége, hogy nekem ütközött. Csak most vettem észre, hogy milyen alacsony és törékeny hozzám képest. Ettől persze vérszemet kaptam...

- Mit képzel magáról, Granger! Azt hiszi, egész éjszaka maga után fogok rohangálni?! Megsüketült?!- már szinte ordítottam és kicsit megráztam. Erre ő most először nézett fel rám, szemében nyoma sem volt félelemnek, dacosan szegte fel a fejét, miközben megpróbálta kirántani a karját az enyémből.

- Eresszen el!- sziszegte dühösen, mikor belátta, hogy egykönnyen nem szabadul. Gúnyosan elmosolyodtam.

- Mert ha nem?! Mi lesz akkor Granger?

Erre nem válaszolt, csak nézett rám egy pár pillanatig.

- Nagyon megbánja...- suttogta olyan halkan, hogy szinte csak sejtettem, mint hallottam.

- Hogy mondta...- kezdtem, de megéreztem, ahogy nekiszegezi a mellkasomnak a pálcáját. Elsötétült a tekintetem, de a mosolyomat nem adtam.

- Fenyeget, Granger? Pálcát fog egy tanárra? Nagyon megütheti a bokáját...-susogtam kárörvendően.

- Ha nem enged el azonnal, megátkozom. Maga az éjszaka kellős közepén, egy elhagyatott folyosón éppen fogva tartja az egyik diákját. Nem tudom, hogy ki kerül nagyobb bajba...- hangja meg-megremegett az elfojtott indulattót, arca viszont kipirult a dühtől és a tehetetlenségtől. Ha egy szem ölni tudna...

Nem tudom mi ütött belém, de még erősebben markoltam a karját és magam felé rántottam, mire csak centik választották el az arcomat az övétől. Villámló szemekkel néztem az övébe, majd egyre közelebb hajoltam hozzá... és a fülébe suttogtam:

- Hétfő, kilenc óra, alagsor... ne késsen. - Azzal elengedtem és lobogó talárral már el is tűntem a sötétben.