6. fejezet

Indulás

- De ügyetlen vagy! - morgott kedvesen egy fekete hajú nő egy könyv fedőlapja mögül kibámulva, mikor egy cserfes kislány már másodjára szólalt fel kelletlenül játéka ellen ("A cica vinné el!")

A csöppség felnézett a nőre, aki bosszankodva lépett oda mellé és karba tett kézzel figyelte.

- Nem megy! - emelte feljebb bosszús tekintetét Lily.

- Mi nem megy ezen? - mondta gúnyolódva a nő.

- Akkorsem! - hajtogatta fejét megrázva a kislány, azzal fogta a játékot és földhöz vágta. Csakhogy az nem vágódott a földre, hanem felpattant a levegőbe és ide-oda kezdett cikázni a plafon és a padló között.

- Fékezd az erődet! - rivallt rá Bella, miközben sietve elkapta a száguldozó kockát - Megmondtam, hogy ne tedd tönkre! - emelte fel a hangját megint.

Lily nagyot sóhajtott, mert a sírhatnék is rájött, ahogy a nő bosszús arcát nézte. "Anyut akarom!" gondolta könnyeivel küszködve.

Bella fürkésző szemekkel nézett a kis alakra, aki halkan szipogott és sűrűn is pislogott hozzá. Odalépett mellé és leült a kicsit már megviselt ágyra. Kezébe vette a kockát és elkezdte nézegetni.

- Gyerünk! - biztatta pimaszul Lily és egy halvány mosoly játszott pici ajkain.

- Te kis bestia! - húzta el a száját Bella.

- Ezt már annyiszor hallottam, találj ki valami mást - nevetett a kislány és négykézlábra állt, majd mint egy kiscica, beletelepedett a nő ölébe és várta, hogy az elkezdje bebizonyítani, hogy meg lehet oldani azt a buta játékot.

Bella felsóhajtott és fejcsóválva tekergette a kocka különböző színeit. Mikor egy-egy szín végre egymás mellé került Lily mindig fújt egyet. Amikor pedig minden a helyén is volt, Bella az orra alá dugta a "megoldást". Felhúzta az orrát és kezecskéit összefonva hátradőlt a nő ölében.

- Már megint dörgölőzöl, tudod, hogy nem szeretem! - mondta idegesen a nő.

- Tudom... - kuncogott Lily.

- Akkormeg minek csinálod mindig? - háborodott fel mégjobban.

- Hát hogy megszeresd! - mondta magától értetődő hangsúllyal a kicsi. Bella a magasba húzta szemöldökét és elismerően pillantott az elégedett kis arcra. Újra felsóhajtott és felborzolta a puha kis tincseket. Lily lelkesen ránevetett.

- Nem azért felügyeled ezt a kölyköt, hogy szórakoztasd! - hallottak az ajtó felől egy undorodó hangot.

- Lucius, nocsak, minek köszönhetem "kedves" jelenléted? Megint az idegeimre akarsz menni? -mondta színtelen hangsúllyal Bella.

- Ejnye, hát szoktam én olyat? - vigyorodott el a férfi.

- Egen, túlságosan is sokszor - felelte fintorogva a nő.

- Tedd le azt a kis dögöt, mert még a végén megfertőz a kedves kis modorával - mondta lekezelően a férfi.

- Ha neked nem tetszik, akkor csakis a legjobb modora lehet ennek a "kis dögnek" - mosolyodott el Bella, felállt és letette Lilyt az ágyra.

- Nagyon vicces! - horkant fel Lucius.

- Nem annak szántam - de a mosoly ott maradt a nő arcán - Mi történt? - kérdezte aztán megkomolyodva.

- Itt az idő, végre megszabadulhatunk ettől! - bökött Lily felé, aki a "megszólításra" felemelte a fejét és egy haragos arcot vágott Malfoy felé. Szerencséjére a férfi háttal ált neki, de Bella arcán újabb halvány mosoly jelent meg, ahogy észrevette.

- Remek - bökte ki végül Bella kedvetlenül. "Örülnöm kéne neki!" sütötte le tekintetét - Mikor?

- Ma éjfélkor, holdtölte van, gondolom mi is erre vártunk.

- Rendben - biccentett a nő.

- Csak nem sajnálod azt a kis nyavalyást? - kérdezte undorodva Malfoy.

- Fogd be a szád és takarodj! Ne beszélj hülyeségeket! - ripakodott rá Bella.

Lucius egy gonosz félmosolyt megeresztve kisétált az ajtón. A nő csak nézett utána néhány percig, aztán az ágy felé fordult, ahol egy élénk, érdeklődő szempárral találta szembe magát. Lily türelmesen ült az ágy közepén és kezében tartotta a kirakós játékot.

- Mi az? - kérdezte morcosan Bella.

A kicsi csak megrázta a fejét és elmosolyodott. Bella a plafon felé hajtotta fejét és felsóhajtott. "Nesze nektek nők, már csak dajkának vagytok jók!" - gúnyolódott magában.

Elérkezett az este és Bellának még soha nem dübörgött a feje ennyire a saját magára szórt szitkoktól.

Ahogy öltöztette Lily minduntalan fürkészte a kedves kis arcot, vajon sejti-e, hogy mi vár rá. Mert az még rendben van, hogy a Nagyúr tudja mit csinál és már rég megölte volna a picurt, vagyis a kölyköt, de akkoris idegesítette saját felkészületlensége.

Ahogy idegesen ráadta a kislányra a pulcsit, és sikeresen kihámozta a kis fejet a ruha nyakából, két aggódó szempárral találta szembe magát. Illetve, hogy tudna egy gyerek aggódóan nézni, inkább olyan buta, vagy nem is tudta pontosan.

- Mi a baj? - kérdezte egy kicsi vékonyka hang nagyon halkan. Bella már biztos volt benne, hogy fél... és még valami. "Ez tényleg aggódik???" - kérdezte magától meghökkenve.

És Lily tudta, amit tudott, érezte, hogy valami történni fog ma este és nagyon bosszantotta ez a feszült légkör. Nem akart kimozdulni ebből az elnyűtt kis szobából, csak ha már haza lehet menni, de nagyon nem ez volt a helyzet.

- Semmi! - eresztett meg egy gyenge mosolyt a nő. Nem volt túl meggyőző, ígyhát a kislány nem is volt hajlandó elhinni. Azért bólintott és hagyta, hogy a nő a nyaka köré tekerje és csaknem tíz percen keresztül igazgassa a sálát.

Lily csak figyelte a zavart arcot, a szép vonásokat, ahogy idegesen feszülnek meg, minden egyes perccel jobban. Mikor végre készen lett a nő felsóhajtott.

- Viselkedj tisztelettel aziránt akihez vinni fogunk! - mondta fagyosan Bella, de valahogy a hatás elmaradt, mert nem tudta letörölni a félmosolyt a szájáról. Lily csak bólintott és következő percben már a nő nyakában lógott. Bella mint mindig, ha ez a kis kölyök közeledett hozzá ledermedt, azonban maga számára is újfent meglepő módon mire észbekapott, már görcsösen szorította a kis testet.

Felsóhajtva engedte el pár perccel később. Lily gyengén mosolygott, de a Bellától már csak egy közömbös, megszilárdult arcot láthatott.

*

- Kivel beszéltél az este? - kérdezte egy álmos hang a kávéja mögül.

- Tessék? - zökkent ki Emily a merengésből.

- Azt kérdeztem, kivel beszéltél még tegnap? - mosolygott elnézően Mark.

- Áh, csak egy informátorommal. Szerettem volna tudni, hogy állnak a dolgok Roxfort körül és főleg a Minisztériumban - eresztett meg egy gúnyos fintort a nő.

- Ezek szerint nem vagy egy nagy rajongójuk - mondta a férfi még mindig mosolyogva.

- Hát nem! - sóhajtott fel Emily.

- Biztos nyomós okod van rá... -  csillant fel Mark szeme kíváncsian, de azért megpróbálta megőrizni a közömbösség látszatát. Emily belenézett a barna szemekbe és elnevette magát - Valami vicceset mondtam? - kérdezte hökkenten a férfi.

- Nem... nem elnézést! - köszörülte meg a torkát a nő.

- Rendben! - húzta el a száját a férfi és belekortyolt a kávéba, amit egész végig a kezében szorongatott.

- Tényleg elnézést! - komolyodott meg Emily – Csak a szemed... nos emlékeztetett valakire, aki... fontos volt nekem.

- Oh, én kérek bocsánatot – sütötte le a tekintetét Mark.

- Tudod mit? Elég legyen a bocsánatkérésekből! - mosolygott a nő, kipillantott az ablakon és szinte önkéntelenül kezdett beszélni: - Még nagyon régen, mikor a Minisztériumnak dolgoztam, majdnem elveszítettem miattuk a legjobb barátnőmet, Serénát - nézett a férfi szemébe, aki nagy érdeklődéssel viszonozta a pillantást - akarata ellenére állították be a halálfalók közé, nagyon dühös voltam rájuk. Különösen Caramelre, az az idióta... - sóhajtott egyet - Aztán... a csoport, amiben dolgoztam Roxfortban kapott feladatot, szerencsére. Dumbledoretól tudtam meg, hogy Seréna egyáltalán életben van! Aztán - pirult el a nő - szóval találtam egy embert, akiről azt hittem mindig szerethetem és, hogy mindig velem lesz... - váltott szinte monoton hangra Emily.

- Ezek szerint nem így lett - fejezte be a mondatot Mark.

- Nem, tényleg nem - húzta el a száját a nő - Miután végre minden elrendeződött Roxfortban, minden olyan tökéletes volt. Boldog voltam! - pillantott ki vádlón az ablakon - Majd, ahogy Lily - megremegett ahogy a nevet kimondta - megszületett még szebb lett minden... tudod én lettem a keresztanyja... - nyelt egyet - Amikor indultam, hogy meglátogassam őket... David nem akart velem jönni, azt mondta el kell intéznie valamit és siet utánam! - a nő arcán egy halvány könnycsepp gördült végig - Azt mondta alig várja, hogy lássa a kicsit és, hogy lássa milyen vagyok egy kisbabával a karomon... - Emily felállt és az ablakhoz lépett. Fejét a hideg üvegnek támasztotta és mély levegőt vett.

- Nem akartalak ennyire kiborítani - tette a vállára a kézét Mark.

- Semmi baj, nem tehetsz róla. Csak olyan régen nem beszéltem róla senkivel.

- Még velem sem! - állt melléjük Seréna. Emily egy bocsánatkérő pillantást vetett rá és felsóhajtott.

- Tudom, de neked volt elég bajod és...

- Igazad van - mosolyodott el Seréna - Nem kell több bocsánatkérés! - azzal elindult az ajtó felé. Kinyitotta és várakozón fordult feléjük - Mehetünk? - kérdezte teljes nyugalommal.

Emily aggodalommal vegyes elismeréssel nézett végig barátnőjén. Seréna már nem volt olyan sápatag állapotban, haja lustán terült szét vállain, szeme furcsán csillogott, csak a hangja volt kicsit ijesztő. Persze csak ismerős fül számára. "Hát ez nem lesz egyszerű..." - állapította meg magában Emily és egy gyors pillantást váltva a mellette álló férfival el is indult kifelé.

*

Ugyanezen a reggelen egy fekete taláros alak mogorván kortyolgatta italát a roxforti nagyterem tanári asztalánál.

- Olyan csendes mostanában Professzor! - búgta egy idegesítően tudálékos hang Piton mellett. "Inkább mint általában!" - morgott magában a férfi.

- Semmi bajom, köszönöm - intézte el a tanárnőt egy közömbös válasszal.

- Ejnye, pedig igen nagy sötétséget érzékelek az aurája körül! - erősködött Trelawney. "Talán inkább a saját fejében!" -  gúnyolódott Piton, de sajnálatára ismét csak magában.

- Ez a nap is hosszú lesz! - tért ki a válasz elől Piton. Azzal felállt és otthagyta a szórakozottan bámészkodó jóslástan-professzort.

"Főleg úgy, hogy az embernek életkedve sincsen!" - jegyezte meg még magának csak úgy mellékesen.

Reggel nagyon rosszul ébredt és minden porcikájában úgy érezte, hogy kimerült. Közben pedig nagyon rossz előérzet kínozta. És a kínozta szót kezdte szószerint gondolni...