4. Fejezet

Furcsaságok

- Kölyök! Maradj csendben! - rivallt egy védtelen csöppségre egy kellemetlen hang.

Lily csak tovább szipogott. Fázott a vékonyka hálóingben és hiányzott neki az anyukája nyugtató ölelése, fel akart ébredni ebből a csúnya álomból. "Anyu biztos még alszik, de el fog jönni. Jaj mami hol vagy már?" szipogott fel megint nagy sóhaj kíséretében.

- Nem megmondtam, hogy maradj csöndben kölyök! - csattant rá újra az idegen hang - Nyugodj meg, anyád nem jön érted. És tudod miért? Mert valószínűleg már rég megbolondult, illetve remélem! - nevetett fel.

Lily haragosan fúj egyet. "Nem szabad visszabeszélni! Apu azt mondta, hogy tanuljam meg tartani a számat, ha bajban vagyok... nem szabad visszabeszélni... nem szabad... maminak biztosan nincs semmi baja... hazudik... nem szabad!"

- Nah? Nem szólsz semmit? Nem hiányzik az az idióta anyád, esetleg az a vesztes apád? - nevetett még mindig a hang.

- Nem a bácsi mondta, hogy maradjak csöndben? - beszélt vissza vékony hangon a kicsi.

- Beteges, ahogy szórakozol egy ilyen csöppséggel Malfoy! Fel sem fogja, amit mondasz neki, nemhogy megsértődik! - szájjalt vele egy női hang.

- Maradj csöndben Bella! Most nézd meg, ebből a kis vakarcsból lesz az adúász? Nem vitatom, hogy a NagyÚr zseniális, de nagyon kíváncsi vagyok hogy mi a fenét kezd majd vele!

A Bellának nevezett nő odasétált a kislányhoz. Végignézett a kis testen, ami már kicsit remegett a hidegtől és szeme kipirosodott a sírástól.

- Hogy néz ez ki? Malfoy! Normális vagy? Meg akarod ölni mielőtt a Sötét Úr elé vinnék? - ordított rá kelletlenül a férfire. Az ültében majdnem hátrafordult az elgyötört székkel, majd mikor megtalálta az egyensúlyt megvetően nézett a nőre.

Bella fogta a kislányt és felvette a szinte földdel egyenlő matracról.

- Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen? - korholta tovább a férfit.

- Hogy lehet valaki ennyire bájos egy ilyen kis korccsal a karján? - incselkedett Lucius a nővel.

- Menj a fenébe Malfoy! - vetette oda neki a nő.

- A kedvedért, Black - hagyta annyiban a vitát cinikusan a férfi, de azért kellőképpen kihangsúlyozta az utolsó szót.

- Lestrange! - fordult vissza haragosan Bella. Lucius csak elmosolyodott és elfordult.

- Mennem kell, részvétemet kell tennem, amiért egy sajnálatos baleset folytán meghalt két nagyra értékelt ember Roxmortsban! Sajnos a harmadik megúszta! - fintorgott.

- Menj csak, legalább addig sem idegesítesz! - morgott Bella. "A NagyÚr nem is tudom miért büntet engem ezzel a szerencsétlenséggel, olyan mint egy óriáscsecsemő, mindent akar és azonnal. Áh, nem is értem miért húzom fel magam ennyire!" mérgelődött. Letette Lilyt a valamivel kényelmesebb ágyra.

Lily megszeppenve figyelte a jelentet, kicsit elmosolyodott, hogy nem is olyan gonosz meg faragatlan ez a néni, mint ahogy az elsőre tűnik, de etéren nem merte elbízni magát.

- Nah, mit kezdjek veled csöppem? - kérdezte gonoszkodva Bella, mintegy költői hangsúllyal. Csípőjére tette a kezét és felhúzta a szemöldökét, ajkait beharapva gondolkozott. Lily erre picit elnevette magát, mert a nő, habár fekete haja és öltözéke elég félelmetes külsőt kölcsönöztek neki, így olyan volt mint a mamája, amikor zavarban van.

A halk nevetésre Bella összehúzta szemöldökét és gúnyos félmosolyt eresztett a kicsi felé, de őt ez sem hatotta meg, mert így meg olyan volt, mint az apukája. A mosoly tehát még szélesebb lett.

- Te jó ég! Ennyire nem félsz vagy csak nem vagy teljesen épeszű? - mérgelődött a nő. Lily jókedve erre már kicsit alábbhagyott. Bella pedig felsóhajtott. Előkotort egy elnyűtt, de kellemesen meleg takarót és Lily fejére terítette, mire a pici kezek megtalálták a kiutat, addigra valami ennivalófélét is tett elé.

- Egyél, és egy mukkanást se! - morgott az orra alatt Bella és leült az ágy másik végébe, belelapozott egy könyvbe és éberen ugyan, de belemélyedt.

Lily miután elmajszolta az ételt beletörölte kis kezeit a takaró egyik felébe. Ránézett a nőre, akit látszólag csak a könyv lapjai érdekeltek. "Mit lehet abban a sok betűben élvezni, anyu és apu is állandóan ezt csinálják. Játszanának inkább velem, ahelyett, hogy olyan unalmas dolgokkal töltik az időt... vajon ez a néni miért ilyen fura sötét... meg mindig olyan szomorkás az arca, biztos vele sem játszik soha senki." Lily elszántan felszegte kis fejét és Bellát fürkészte.

Bella megunta, hogy figyelik és szemeit kérdőn függesztette a picur teremtésre.

- Mit akarsz kölyök? - mondta unottan.

Lily nem válaszolt. Pár pillanatig mereven bámulta a nőt, aztán hirtelen elhatározásból fogta magát és a takaróval együtt odamászott mellé. Fejét ölébe hajtotta és a könyvre hunyorgott. „Majd én felvidítom ezt a fekete nénit! Biztos nem foglalkozott vele annyit az anyukája, mint velem a mami.” Gondolta naivan Lily.

Bella lemerevedett a mozdulattól. Kezét felemelve tartotta a levegőben és meglepetten pislogott az akaratos csöppségre. "Mit akart tőlem ez a kis pimasz?" húzta fel az orrát. „Én aztán nem leszek dajka, na nem ebbe nem megyek bele!” győzködte magát, de azért újra és újra befurakodott a fejébe a gondolat, hogy igenis jól esik neki ez a gesztus.

Lassan leengedte a kezét és a kislány fejére tette. Végigsimított egyszer a puha kis tincseken és arca kicsit ellágyult. Fejcsóválva tért vissza lassan az írott sorok közé. "Meg fogom én ezt még bánni!" gondolta végül.

*

- Apu... apu! - suttogott egy vékonyka hang a sötétségben - Apu ébresztő! - suttogott tovább és nevetett a hangocska.

Piton hirtelen riadt fel. Először azt sem tudta hol van, de lassan ráeszmélt. Ugyanabban az átkozott szobában feküdt egyedül, amiben már jópár évet töltött el magányosan. Kisöpörte arcából a zilált tincseket és visszahuppant a párnára.

- A francba! - morogta rekedten - Még álmomban is az ő hangjukat hallom! - morgott tovább és kezével tehetetlenül dörzsölte szemeit.

- Papi! - nevetett megint a hangocska valahonnan az ablak környékéről. Perselusban egy pillanatra a vér is megfagyott. Zavartan ült fel és nézett körül a szobában. Pálcája után nyúlt:

- Lumos! - suttogta. A kis fény gyenge árnyékokat vetett a sötét bútorokra. Néhány percig fürkészte a félhomályt, de nem látott és nem hallott semmit. Szitkozódva visszafeküdt, de magát szidta, hogy még ilyenkor is képes csúfot űzni belőle a saját képzelete.

Egy újabb gyermekkacajra kellett felülnie immár harmadszorra. "Mi a fene folyik itt?" Kezdett elege lenni a játékból és felkelt. Magára kapta a köpenyét és lámpát gyújtott.

Egy ideig csendben üldögélt a lámpa fényébe feledkezve, de ismét csak a csönd járta körbe a szobát. Márpedig ha  már felébred vagy felébresztették ő nem fog aludni, nem ám! Egy könyvet vett a kezébe és lapozgatni kezdte, majd megpróbált kicsit elmélyülni az olvasnivalójában. Mielőtt viszont ezt különösebben megtehette volna már aludt is.

Álmában pedig nem látott mást, csak sötétséget. Csak ő volt ott és a sötét, különös neszező hangokat hallott, de semmi többet. Egyre csak sétált a semmiben és rosszul volt a gondolattól, hogy nem tud innen szabadulni.

- Perselus! - rázta meg valaki a vállát - Ébredj! - szólt egy kellemes hang.

- Hagyjon már! - hessegette el a segítő kezet félálomban.

- Jólvanna, csak gondoltam nem a legjobb hely a széken aludni - nevetett egy kicsit Dumbledore - Egyébként reggel van - közölte mintegy mellékesen.

- Micsoda? - kényszerítette fel szemhéjait Piton sértődötten. Néhányat pislogott és megdörzsölte arcát - Szent Isten, a nyakam! - kapott a tarkójához fájdalmas fintorral.

- Elaludtad, nem is csodálom - mondta az asztalnak támaszkodva az igazgató, immár kicsit komolyabb arccal.

- Várjunk csak... hogy jöttél be ide? - kérdezte fejét felszegve Piton, ám azonnal meg is bánta a mozdulatot, mert a foga is megcsikordult a hirtelen fájdalomtól.

- Hát éppen ez az... - gondolkozott Albus - ...az ajtó tárva nyitva volt.

- Micsoda? Hisz bezártam! - háborgott Piton és megint felszisszent az újabb hirtelen fejkapkodástól.

- Én értem - mosolyodott el az igazgató – csak nem díjazom a betörést! - mondta enyhe cinizmussal.

- Nagyon vicces!

- Nem az, de örülök, hogy nem esett bajod... - csóválta meg a fejét - ...egyébként miért aludtál a székben?

- Öhm... csak sokáig olvastam - morgott Piton zavartan. Nem akarta elmondani, hogy miért ült ki az asztal elé, mert Albus még véletlenségből nem normálisnak nyilvánítaná... bár ebben a világban már nem sok normális dolog van.

Albus hitetlenül nézett rá és megcsóválta a fejét.

- Ne vegyük félvállról, valami már megint nem stimmel Roxfortban és ennek szerintem nem egy kóbor tolvaj az oka! - szólalt meg sejtelmesen.

- Ezzel egyetértek, aki betör az én szobámba az nem csak kóbor, hanem egyenesen beteg! - nevetett fel keserűen Piton.

- Ugyan...

- Bejöhetek? - hangzott az ajtóból egy bátortalan női hang. Mindketten arra fordultak. Az ajtóban zavartan toporgó Shaela félve nézett körül.

- Jöjjön - morogta Piton és felállt. Sajgó tarkójához kapott, de elvből nem szisszent fel, csak összeszorította a száját.

- Köszönöm! - mondta kicsit elmosolyodva a nő és közelebb lépett - Már három manó jött oda hozzám, hogy keresett Uram! - címezte a mondatot Dumbledorenak.

- Áh, igen! Miss. Smith már kis híja egy hete jár a nyomomban, hogy tarthasson órarendben is párbajszakkört és Ön hivatalosan is segítsen neki. Hajlandó lenne rá?

- Természetesen! - mosolyodott el szélesen Shaela.

- Köszönöm, akkor már csak annyi a dolga, hogy megkeresi Em... illetve Smith kisasszonyt - mondta Dumbledore némi részvéttel a hangjában. Emilyt ugyanis egy napon belül lehetetlen volt megtalálni a kastélyban, mert egésznap rohangált és egy óráig nem bírt meglenni egy helyben... mondhatni munkamániás volt.

- Rendben - motyogta reménytelenül Shaela és lopva Pitonra nézett. A férfi nyúzott volt és sápadt, első látásra is azt hinné az ember, hogy halálos beteg. "Vajon mi baja lehet?" Egy kicsit aggódott érte, de cinikusan vette tudomásul, hogy a fekete stílusát azért nem vesztette el.

A tanárnő hirtelen észbe kapott és észrevette, hogy mindkét férfi őt nézi. Kicsit zavarba jött, hogy pont most bambult el és gyorsan elköszönt. Kisurrant a szobából és rohamléptekben indult a tanári felé.

- Mi nem stimmel ezzel a lánnyal? - kérdezte nyakát dörzsölve Piton.

- Nem tudom... de meglátjuk. Szerintem tartogathat még nekünk meglepetéseket.

- Hm... nem nézek ki belőle túl nagy meglepetést! - mormolta maga elé Piton a régi stílusában. Dumbledore kicsit elmosolyodott a "régifajta" megjegyzésen.

- Majd meglátjuk - gondolkozott hangosan az igazgató - nem érzek benne semmi gonoszat, legfeljebb egy kis meglepő vakmerőséget - folytatta már biztosabban.

- Az is elég, hogy bajt keverjen! - csattant fel Piton sértődötten.

- Pont te mondod? - kuncogott egyet Albus - Te sem panaszkodhatsz erre a tulajdonságodra!

Piton sértődötten megvonta a vállát és a még mindig fájó nyakát dörzsölgetve kezdett kutakodni valami fájdalomcsillapító után.

*

- Lily! - riadt fel immár legalább harmadjára abból a szörnyű álomból Seréna. Megint folytak a könnyei és kezei görcsösen markolták az ágy szélét. Zihálva simította ki csapzott haját arcából. Elgyötörten hanyatlott vissza a párnára.

A távoli kanapén Mark körvonalait vélte felfedezni, ahogy fáradtan nézelődött. A nyitott ablakon beáramló gyenge szellő kicsit felfrissítette. Már sokkal jobban volt, mint néhány napja, de még mindig folyamatosan rémálmai voltak. Sosem beszéltek a történtekről és úgy érezte ebbe néha belebolondul. Nagyon hiányzott neki Lily és Perselus, egyiküket sem tudta hanyagolni egy percre sem, pedig tudta, hogy ha ennyit idegeskedik, előbb utóbb teljesen megőrül.

Ahogy az ablak felé nézett meglátott a függöny takarásában egy karcsú, ismerős alakot.

- Ki az? - kérdezte alig hallhatóan. A alak közelebb lépett, így már tisztán kivehette ki az. -Emily? - mondta elfúló hangon.

Emily levette a talárját és sietve ült az ágyra. Átölelte barátnőjét és percekig csak ringatta.

- El sem hiszem, hogy itt vagy! Hogy kerülsz ide? - suttogott Seréna halkan, könnyeivel küszködve.

- Nem is tudom... elmentem hozzátok... aztán a szomszédok elmondták, hogy... jaj Seréna... - szipogott a lány és kisimított egy tincset a sápadt arcból - Annyira sajnálom!

- Ne, nyugodj meg, már elmúlt! - mondta Seréna magát is meglepve, de közben neki is könnyes lett a szeme - Hiányoztál! - szipogott egyet és hozzábújt Emilyhez. Az lágyan mosolyogva ült fel az ágyra mellé.

- Nincs semmi baj... - simogatta a fejét kedvesen - ...nem lesz semmi baj! - győzködte már szinte magát is.

Seréna keserűen elmosolyodott.