3. Fejezet

Hiány

Fény sütött be a kis szobába, ahol egy nő feküdt, egyenlőre öntudatlanul, mellette egy férfi gubbasztott egy székben. Olyan volt, mint aki csak a szemét hunyta le egy pillanatra, ám már egy, esetleg két órája elnyomta a tehetetlen álom.

Gyönge madárcsiripelés hallatszott a résnyire nyitott ablakon.

Seréna kinyitotta a szemét, majd hirtelen felült. Tekintete homályos volt, szeme elsötétült. Ahogy eszébe jutott minden egyszerre felsóhajtott. Lassan visszafeküdt. Ránézett a mellette alvó Markra és elfordította a fejét a másik irányba.

Madame Rosmerta nyitott be halkan, hogy fel ne ébressze vendégeit. Az ágy mellé lépett és elmosolyodott, ahogy az alvó férfit észrevette.

- Szegény - csóválta meg fejét még mindig mosolyogva, aztán a „betegre” nézett.

Arcáról rögtön leolvadt a kedves mosoly. Seréna félrefordított fejjel nézett egy pontra az ablakpárkányon, szeméből folytak a könnyek. Nem zokogott, csupán hangtalanul, némán szenvedett. Szeme kicsit ki volt pirosodva és teljesen elsötétedett a bánattól.

Odaállt az ágy mellé és megsimogatta az elkeseredett arcot, megfogta a kezét és csitította egy kicsit. Seréna pedig a vigasztalás ellenére kicsit sem nyugodott meg. Rosmerta felült az ágy szélére és csendesen ringatta a nőt.

- Nem hiszem el - préselte ki magából a szavakat Seréna.

- Nem tehetsz semmit. Most csak nyugodj meg kérlek! – csitította.

- Nem tudok... nem tudom elhinni... - suttogott.

Végül egy fél órán keresztül ringatózott, de a végén csendesen álomba sírta magát.

*

Piton szitkozódva ébred fel egy nagy csörömpölésre.

- Mi a fene van!? - kelt ki magából.

- Elnézést Uram, Winky véletlenül elejtette a poharat, amit a reggelihez hozott - mondta gyorsan félve a manó.

- Semmi baj... csak takarítsd fel és kérlek mond meg az Igazgatóúrnak, hogy itt vagyok! - mondta lágyabban Piton.

- Ahogy akarja Professzor! - azzal a manó csettintett egyet és eltűnt.

Piton nagyot sóhajtott és feltápászkodott. Beállt a zuhany alá és egy kicsit folyatta magára a jeges vizet. Mikor kimászott dideregve, maga köré csavarta a törölközőt, majd felkapkodta a ruháit. A reggeliből nem sokat evett, borzalmas hiányérzete volt, ami még az étvágyát is elvette.

Kopogtak az ajtón.

- Tessék? - szólt ki egykedvűen. Az igazgató benyitott a szobába és megállt az íróasztal mellett.

- Itt akarsz ülni egész nap? - kérdezte kicsi lelkiismeret furdalással, amikor meglátta  az ablakban üldögélő tanárt.

- Nem, eszemben sincs - jelent meg egy megértő mosoly Piton arcán.

- Akkor jó. Mit szólnál egy sétához? Persze, csak ha...

- Menjünk - sóhajtott fel Perselus, mert érezte, hogy ha tényleg ebben a szobában kell kuksolnia egész álló nap azt nem fogja kibírni ép ésszel.

Némán mentek percekig egymás mellett, ki a magas tölgyfaajtókon, egészen a tó partjáig.

- Mikor óhajtasz végre megszólalni? - kérdezte félig ingerülten félig unottan Piton.

- Mikor óhajtsak? - kérdezett vissza Albus szelíd mosollyal az arcán. –És mit mondjak? – mondta már komolyabban.

- Nem tudom, még azt sem tudom, hogy mit akarok hallani. Ha még te sem tudod mit mondj akkor én honnan tudjam?

- Nézd nagyon jól tudod, hogy nem kell örökre itt maradnod. Seréna tud magára és...

- Nem, nem tud! Magára sem és végképp nem Lilyre. Nem emlékszel mi volt itt, amikor tanított? - Piton elmosolyodott a nosztalgikus gondolatokra.

- Hogyne emlékeznék - csóválta meg a fejét az öreg igazgató - Olyan makacs embert, mint te keveset ismerek... de Seréna néha még rajtad is túltesz... bár... - vitatkozott magával.

Piton megköszörülte a torkát jelezvén, hogy nem kíván hozzáfűzni eme kellemes tulajdonságának megállapításához egy szót sem.

Egy ideig szótlanul ballagtak a part mentén.

- Jó napot Uraim! - köszönt rájuk egy vidám női hang. És valóban, két nő közeledett feléjük. Az egyiket Piton félre sem ismerhette volna, Emily lelkesen állt elé, hogy kezet fogjon kedvenc kollégájával.

A másik nő szégyenlősebb volt. Magas termete, és a talár alatt kellemes alakja volt, hosszú, derékig érő szőkésbarna haja lazán volt összefogva és néhány tincs szabadon eresztve volt a füle mögé kényszerítve. Félszegen mosolygott, és arcán pici kis ráncocskák jelentek meg, melyek igazán aranyossá tették. Zöld szemei szinte világítottak kicsit sápadt arcából. Meglepődve nézte a férfit, bár még sosem látta, így elsőre kicsit megijedt szomorkás tekintetétől és fekete megjelenésétől.

- Öhm... ti még nem ismeritek egymást - mondta gyorsan Emily, mikor látta milyen szemekkel néz a lány Pitonra - Perselus Piton, ő itt a mi új Mágiatörténet tanárnőnk, Shaela Sentio - mosolygott.

- Oh, jó napot! - nyújtott kezet a boszorkány, mikor ráeszmélt, hogy róla volt szó az imént. Piton megrázta a kis kezet és gyanakodva megkérdezte:

- Miért mi történt Binns professzorral?

- Nos, Binns professzort a legutóbbi évben... hogy is mondjam, nyugdíjba küldte a Szellem Bizottság - mondta az igazgató - Igazán nem tagadhattuk meg tőle.

- Igaz - mondta egykedvűen Piton. Ránézett az újdonsült tanárnőre és kicsit gúnyosan végigmérte. Mikor a lány észrevette, hogy nézik odapillantott, tekintetük találkozott, de egy pillanat múlva a lány elpirult és elkapta a fejét. Piton egy félmosolyra húzta a száját.

Emily úgy tett, mintha nem látta volna ezt a pillantást, de magában tett egy rosszalló megjegyzést Perselusra, amiért képes ezt a lányt így zavarba hozni.

- Elnézést, nem szeretnénk tovább zavarni - hangsúlyozta kicsit az utolsó szót Emily.

- Igaz - vágta rá talán kicsit túl gyorsan is Shaela. Azzal Emily karon fogta és elindultak az ellentétes irányba, vissza a kastélyba.

 - Nem is tudom hogy Smitht sajnáljam vagy azt a lányt, aki a karmai közé került - húzta fel a szemöldökét gúnyosan Piton.

- Szerintem egyiket sem kell félteni - jegyezte meg sejtelmesen Dumbledore.

- Van valami, amit feltétlenül tudnom kéne erről a gyerekről? - kérdezte még mindig cinikusan.

- Először is, hogy nem "gyerek", korántsem. Ami azt illeti tehetségesen párbajozik, Ő szokott segíteni Miss. Smithnek, ha párbajszakkört óhajt tartani. Mellesleg nagyon jószívű teremtés, igazán...

- Jólvan-jólvan, szóval egy angyalkát sikerült Binns helyére találnod - állította le cseppet sem jókedvvel Piton.

- Nos, azért ő sem szent, de ez már nem tartozik egyikünkre sem - nyomta meg az utolsó két szót Dumbledore és félhold alakú szemüvege mögül jelentőségteljesen fürkészte a bájital tanárt.

*

- Ugye tudod, hogy Perselusra fenn áll a mindent a szemnek semmit a kéznek szabály kedvesem? - nevetett Emily, amikor Shaela végre megállt és meglátta pirospozsgás arcát.

- Micsoda? - kérdezte zavartan a lány.

- Tudod, Serénáról már meséltem... nos ő kizárólagos tulajdonjogot élvez a Professzor felett, ha jól tudom legalábbis.

- Hátha nem jól tudod! - villant meg huncutul a lány szeme. Emily szívből felnevetett.

- Nem járnál jól hidd el. És ezt nem tapasztalatból vagy ilyenek mondom, de nagyon nem ajánlom, hogy pont ővele szórakozz. Na gyere, ha jól tudom még mindkettőnknek van egy kis dolga azzal az átkozott tantervvel.

- Ki mondta neked, hogy szórakozni akarok vele? - suttogta magában Shaela sejtelmesen. Arca érthetetlen mosolyba torzult, ám egy pillanat múlva ki is simult és butuska arckifejezéssel fordult Emily után. Emily viszont gyanakodva fordult vissza, a lány ezt már nem figyelte.

Befordultak a tanáriba és a délutánt íróasztalaik mögött gubbasztva töltötték, ugyanis a Minisztérium kitiltott néhány tankönyvet, és természetesen ezeket helyettesíteni kellett valamilyen módon.

*

- Mióta alszik? - kérdezte ásítva Mark. Még mindig ott üldögélt a karosszékbe, amiben az este virrasztott. Halkan kezdett beszélgetni Madame Rosmertával. Kávéja ott gőzölgött az egyik kezében, közben minden ujja a bögrén dobolt. Idegesen pillantgatott a szemeit szorosan lehunyva tartó Seréna felé.

- Pár órája... bár szerintem nem alszik. Gondolja, hogy szeretne ébren lenni? - felelt halkan a nő és ő is arrafelé fordult.

Seréna valóban nem úgy tűnt, mint aki túlságosan magánál akar lenni. Ujjai görcsösen szorultak ökölbe, szeme szorosan és rezzenéstelenül zárult össze, ajkai elfehéredve préselődtek össze, haja kócosan terült szét a párnán, még mindig abban a hálóingben feküdt, amit az éjjel vett fel. Összegömbölyödve feküdt a takaró alatt, az ablak felé fordulva. Arca sápadt volt és megviselt, összességében úgy festett, mint egy viaszbaba, ami sosem ébred már öntudatra.

Odakint kellemes napsütés melegített fel mindent, de ebben a szobában a hangulat szinte jeges volt.

- Nem, nem hinném... - mondta Mark síri hangon - ...de muszáj lesz valamikor tudomásul vennie, ami történt. Lily... tudja a keresztlányom... szóval... - préselte magából a szavakat.

- Igen, tudom. Hajnalban ébren volt egy kicsit, de jobb is, hogy visszaaludt.

- Lehet.

- Ugye nem egyedül lakott a kislánnyal? - kérdezte szomorkásan Ros.

- Nem, bár nem tudom Perselus hol van, de úgy tűnt ő nem volt a házban. Nem sokkal ez előtt kaptam Serénától egy levelet. Arra kért látogassam meg őket, mert... rossz érzései voltak.

- "Rossz érzései"? - a boszorkány félig felemelt szemöldökkel nézett a férfira.

- Tudja elég furcsa megérzései szoktak lenni. De ez biztos normális maguknál varázslóknál meg boszorkáknál...

- Tessék? Miért maga micsoda? - kérdezte a nő meghökkenve.

 - Öhm... hogy is mondta Dumbledore professzor... mugli? Azt hiszem így hívják maguk azt, akinek nincsen varázsereje...

- Ismeri Dumbledoret? Akkor nem is értem min csodálkozom annyira! - kuncogott cinkosan a nő. "Albus Dumbledore és a furcsábbnál furcsább ügyei, na szép!"

- Igen, ismerem - mosolyodott el Mark is - szerencsére. Seréna, Lily és a kisfiam kötnek ehhez a világhoz, másom már nem is maradt. A másik fiam jóformán már szóba sem áll velem, ő éli a saját életét...

- Úgy beszél mintha legalább 100 éves lenne! Túl fiatal maga az efféle kesergéshez! - szidta kedvesen. Mark gyerekesen elmosolyodott a bókon.

- Köszönöm - mondta végül és felállt. Odasétált Seréna ágyához és kezébe vette a kezét - Úgy a szívemhez nőtt ez a szeleburdi kis boszorkány és az a nyughatatlan kislány - szemeiben kicsit összegyűlt a könny.

Seréna felsóhajtott és megszorította a kezét. Néhány perc telt el így, mikor le akarta fejteni a nő ujjait, csak még jobban kapaszkodott belé. Lassan kinyitotta a szemét és ránézett. Mark az ágy szélére ült és óvatosan megsimogatta az arcát.

Azon a sápadt arcon végre egy nagyon halvány mosoly jelent meg. Olyan volt, mint a súlyos beteg, aki hosszú bezártság után egy kis fényt láthatott.