2. Fejezet

Az éjszaka

Sötétség borult a házra, ahogy egész Roxmortsra. Egy fekete taláros ember halkan lépkedett az egyik függöny mögött. Olyan halkan próbál szedelőzködni, ahogy csak tudott, nem akarta felébreszteni sem kedvesét, sem kislányát. Egyetlen erős nesz nélkül nyitotta és csukta be maga után az ajtót.

Piton megállt a ház előtt és lélekben elbúcsúzott egy kis időre. Remélte, hogy nem kell olyan sokáig távol lennie. Nem mondhatta el Serénának hová indul, hiszen amilyen forrófejű még talán utána jönne.

Ahogy elindult visszaemlékezett, és sok szépet látott, de ezek nem tudták eltakarni azt a sok rosszat sem ami történt. Sokszor állt közel ahhoz, hogy elveszítse a nőt, de eddig szerencséjére mindig sikerült megúszniuk. Már annyira hozzászokott, hogy mindketten mellette vannak, ilyen rövidke idő alatt, hogy azon maga is csodálkozott.

Kicsit aggódott, hogy Seréna állandóan ilyen badarságokat álmodik, de nem tudta és talán nem is akarta komolyan venni. "Remélem, megkapja majd a levelem, mégsem tűnhettem el csak úgy egy szó nélkül." Jól emlékezett még, amikor Trelawney félőrültnek titulálta feleségét álmai miatt, bár kétségkívül nem neki volna a leghatásosabb alapja ehhez. Emlékezett milyen dühöd volt ezért a megjegyzésért, kis híján keresztbenyelte volna a nőt, ha Seréna természetesen nem áll az útjába.

A kicsi Lilyt imádta, úgy ahogy volt. Szeleburdin, makacsul és bájosan. Mindig az volt az érzése, hogy egy kicsit túl szigorú is hozzá... talán ez meg is látszott rajta, hisz olyan kis gondoskodó lett, mint az anyja. "Nem baj gondoskodjanak ketten rólam! Önző dolog, de egyáltalán nem érdekel!"  Mosolyodott el magában, mikor elérte a kis falu határát és hoppanált.

Ugyanebben a sötétségben egy másik fekete alak lopózott a ház ajtajába, majd belesett az ablakon. Mivel nem találta, amit keresett ment tovább és bekíváncsiskodott még két ablakon. A harmadikban végre megtalálta, amit keresett.

Lily békésen aludt remélve, hogy anyukája most már rendben alszik, ahogy őt is mindig arra a buta szokásra kényszerítik, hogy kipihenje magát, pedig olyan szívesen rohangálna még egy kicsit a kertben.

Biztosan szépek a csillagok, azok a pici fényes gombocskák, amiket nem lehet elérni. Kérte már az apukáját, hogy adjon neki egyet, úgyis olyan sok van belőle. Ő azt mondta, hogy nem lehet, mert nem az övé és ami nem a miénk ahhoz nem szabad hozzápiszkálni… "igaz miért is nem?" Már nem is tudta. Ásított egy nagyot és megint beletúrt orrával a párnába. "Akkoris milyen buta szokás az az alvás... nincs is rá szükségem!" Motyogta miközben ásított még egy jó nagyot.

A picuri madárkáknak ott abban az új fészekben biztos nem kell aludniuk, rájuk biztos nem parancsol senki: "tessék lefeküdni" jelszóval. "Délután is meg akartam nézni őket, de azt meg anyu nem engedte... mit szabad egyáltalán csinálni, olyan pici vagyok!" Sóhajtott fel. "És még csak a... azt az izét... hogy is hívja anyu... tekercsel sem játszhatok, mert azt mondta anyu, hogy mindig összepiszkolom az asztalt... mért baj az?" Morgott magában, de már csak alig halhatóan, mert egy percen belül már elnyomta az álom és se látott se hallott.

A fekete árny azonban végig ott állt az ablakban és figyelte a kislányt, ahogy elalszik, szinte táplálkozott a látványából. A kicsit nyitott ablakon keresztül bekúszott a szobába. Közel lépett az ágyhoz és egy percig csak nézte az alvó csöppséget. "Milyen pici, milyen ártatlan!" gondolta magában, majd egy leheletnyi hangon egy apró átkot mondott a gyermekre. Felnevetett, hangos, éles kacaja bejárta az egész ház néma csendjét, majd felvette a pergament a földről, amit a bagoly röppentett be még aznap este.

A levélben ennyi állt:

Seréna!

Tudod, hogy ha mennem kell nem tehetek mást. Remélem megbocsátod, amit tettem.

Perselus

Az alak elmosolyodott és elhúzta a kezét a pergamen előtt, melyen ezután csak ennyi állt:

Remélem megbocsátod, amit tettem.

Perselus

Megint élesen felnevetett és eltette a papírt. Ránézett Lilyre.

- Gyerünk csöppem, indulás! - mondta gúnyosan és felkapta a kis testet, mintha csak levegőből lenne. Karjaiban tartva a gyermeket lendített egyet pálcájával és a kis ágy lángokba borult.

Seréna felriadt. A kanapén feküdt, betakarva, rajta volt a hálóinge. Felnyitotta szemeit és pislogott néhányat. Bódultan vette tudomásul, hogy Perselus eltűnt mellőle. "Hát ennyi?" kérdezte magától. "Csak így elment volna... szép kis búcsú mondhatom!" szidta magában a férfit. Aztán felsóhajtott és úgy döntött inkább felmászik az ágyába.

Felállt és elmélázott kicsit, magára terítette a plédet, majd elindult az ajtó felé. Ám mikor kinyitotta lángok és forróság csapott az arcába. Felsikított és megpróbálta visszazárni az ajtót. Megégette a vállát, de nem igazán törődött vele. Odasuhant a másik ajtóhoz és azon keresztül próbált kijutni.

- Lily! - kiáltotta az emelet felé, amikor odaért - Lily!!! - és kénytelen volt hátrahőkölni, mert ebben a percben leszakadt a lépcső és csaknem maga alá temette - Neee Lily! - kiabálta még mindig magából kikelve.

- Anyu! - hallotta meg a vékony hangocskát. Aztán egy gyereksikoly és semmi. Ebben a pillanatban valami hihetetlen fáradtság lett úrrá rajta, mindene zsibbadt és azt hitte össze esik. A kislány, az ő gyermeke, és ő nem tehet semmit. Azt hitte beleőrül, csak állt ott tehetetlenül és kétségbeesve kiabált:

- Lily!

Ekkor valaki megragadta hátulról és vonszolni kezdte kifelé a házból. Seréna próbált tiltakozni, de erősebb volt nála és nem engedett, kíméletlenül rángatta ki a házból. Mikor kiértek vissza akart rohanni, de az erős karok ráfonódtak a derekánál és nem eresztették.

- Engedj el! A kislányom, oda kel mennem! - kapálózott tehetetlenül.

- Nem lehet Seréna! Már nem tudsz rajta segíteni, megpróbáltam, de nem lehetett! Nem lehet... -csuklott el egy mélyebb kedves hang.

- Mark! Engedj el! - mondta kétségbeesetten. De mintha a semmihez beszélt volna, mert már csak a sötétséget érezte maga körül, és hideg volt, nagyon hideg.

Mark felkapta a nőt és arrébb vitte, aztán megpróbált segítséget hívni. Ő is alig látott a könnyein keresztül. Egyre csak azt suttogta: Kicsi Lily...

Vadul bedörömbölt a legközelebbi házba, ahonnan - mint kiderült - azért nem siettek segítségükre, mert senki nem volt otthon. De annál többen jöttek segíteni, mikor meglátták a férfit kormosan és kétségbeesetten.

Mivel Mark nem rendelkezett varázserővel, így ő egymaga tehetetlen volt a lángokkal szemben, pedig egy egyszerű és erős bűbáj, amit négy-öt ember el tud végezni elég lett volna a tűzzel szemben. Persze ilyen balesetek a muglik között is előfordultak, de eleve furcsa volt neki, hogy pont egy ilyesfajta szerencsétlenség történt.

Miközben ő a szomszédokat fürkészte, egy férfi odasietett Serénához. Felültette a nőt és megvizsgálta él-e még. Arcára gonosz vigyor ült ki, mikor érezte alig verdeső pulzusát és a korom alatt fehérlő sápadt arcát. Elővett egy borítékot a zsebéből és a nő kezébe csúsztatta.

Seréna megszorította a papírdarabot és nem eresztette. Sokkos állapotban volt: ajkai remegtek, csukott szemei alól is folytak a könnyek, tagjait görcsösen szorította össze egy gyenge, de kitartó remegés. Az eszméletét csak néhány óra múlva veszítette el, mikor teste már elgyengült, mély álmatlan álomba vonult vissza, hogy oldjon egy kicsit a benne egyre eluralkodó feszültségen.

Mikor a férfi otthagyta, egy asszony sietett oda valamelyik szomszédságból. Gyengéden ölébe fektette a nőt és próbálta lecsitítani. Elővett talárjából egy zsebkendőt és benedvesítette, majd a nő szemeire szorította. Seréna egyre csak nyöszörgött, és még akkor sem volt nyugodt egy másodpercre sem, mikor végre feladta a küzdelmet önmaga ellen.

Mark, ahogy tehette odasietett. Felkapta az ölébe és kérdőn nézett körül, hogy mit is csinálhatna, hova vigye.

- Jöjjön! - mondta az asszony, aki Seréna mellett térdelt. –Nálam elalhatnak mindketten. Van egy kis fogadóm... Madame Rosmerta - nyújtott kezet.

- Sajnálom, hogy ilyen körülmények között ismertem meg. Mark Willow - próbálta megfogni a nő kezét, anélkül, hogy Serénát leejtette volna. A nő elmosolyodott ezen a kis ügyetlen mozdulaton.

Mikor odaértek a Három Seprű valamennyi vendége kikíváncsiskodott az ajtaján, aki felébredt persze. Rosmerta bevezette egy szobába, és kiindult, hogy hozzon valamit Seréna sebeire, ugyanis a vállán már haragos vörös színben pompázott egy égés, arról nem is beszélve milyen idegi állapotban volt.

Mark mellé ült, és egész éjjel mellette akart maradni. Még Seréna egyszer-egyszer érthetetlen mondatokat préselt ki magából, ő azon gondolkodott mit is mondjon neki. Biztos volt benne, hogy nem akar majd emlékezni mindarra, ami történt. "Csodálkoznék, ha nyugodtan viselné... előre félek... hogy fogom megfékezni?"

Ilyen gondolatokkal nyomta el őt is hajnalban az álom.

*

Eközben egy magányos fekete alak tartott egy hatalmas kastély felé a Tiltott Rengetegen keresztül. Szemei már csaknem leragadtak az álmosságtól, de nem állt meg egy pillanatra sem, ott ahol járt biztosan nem lett volna tanácsos.

Még órákig járt az ódon fák között, mire kiért a rengeteg szélére és megpillantotta a kastélyt. A Roxfort számos tornyával és sok kis pislákoló ablakocskájával hívogatóan magasodott a tó partján.

Perselus régen örült, ha visszajöhetett ide, mert az azt jelentette, hogy nem kell többet egyedül morognia és lesz, aki hallgatja (jobb esetben el is viseli) a gúnyos megjegyzéseit. Ha taníthatott nem volt az a pokoli hiányérzete, ami magányosan mindig kínozta.

Most viszont, ötpercenként sóhajtott egy jó mélyet, hogy el tudja viselni a gondolatot, miszerint nem megy egyhamar haza.

Egy halálfaló csoport, melynek tagjai az egyik legrosszabb részből - az Azkabanból - szabadultak, éppen jó kedvükben tevékenykedtek London egyik utcáján. Ennek a kis szórakozásuknak hét mugli áldozata lett. Dumbledoret a kelleténél jobban feldühítette a dolog, akárcsak Voldemortot, hogy a két "kedvenc" halálfalója nemhogy halott lenne, de az elvesztett emberei legjavát nekik köszönhette.

A bosszúhadjáratot megelőzendő jött most el. Valahogy el kellett terelnie Voldemort figyelmét magukról... főleg Serénáról és Lilyről. Nem bírta volna ki, ha valami bajuk esik.

Belépett a magas tölgyfaajtókon és elzarándokolt régi szobájáig. Levágódott az ágyra és felsóhajtott még egyszer utoljára, mélyen és reménytelenül. Még egyszer utoljára felidézte magában kedvese érintését, amitől összerándult minden izma, beállt a hideg zuhany alá, hogy lecsillapodjon. Végül kelletlenül megpróbált néhány órát aludni, mielőtt egy házimanó felzavarta volna valami sületlenséggel.