1. Fejezet

Csupán pillanatnyi a boldogság

- Ne! Lily ne csináld!!! - kiabált Seréna és gyorsan lebukott, hogy kikerülje a felé száguldó vázát, amely azonnal darabokra is tört mögötte a falon - Ez már több a soknál... - folytatta aztán megint le kellett húznia a nyakát a közelgő kávéscsésze elől.

- De én a Papát akarom! - toporzékolt a kisgyerek a szoba közepén, és ha anyja el nem kapja kezecskéit, már irányította volna ki az ablakon a következő tárgyat.

- Elég legyen kicsim. Leszel szíves abbahagyni, mielőtt megjön Apu és meglátja ezt a felfordulást.

- De mi az hogy csak majd jön, azt mondtad már réges-régen itthon lesz mire felkelek és mégis… nincs itt! -  pityergett a kislány. Seréna fejcsóválva ölelte át a gyereket és elnézően mosolyogva ringatta.

- Tudom kicsim, de én sem értem miért késik ennyit, biztosan fontos dolga van - csitította tovább - Kérlek kicsim, most menj a szobádba, még én eltakarítok, aztán szépen elbeszélgetünk egy kicsit! - suttogott Seréna.

- Rendben... de mami, ugye most... most nem haragszol? - sóhajtozott a kislány. A csöpp teremtés megrázta fejét, majdnem fekete fürtjei a szemébe lógtak, ruhácskája zsebébe rejtve a kezeit, lábait pedig keresztbe rakva dülöngélt előre-hátra, s közben olyan szemekkel nézett anyjára, hogy Seréna nem tudott nem elmosolyodni.

- Hogy haragudhatnék? - nevetett fel végül és puszi nyomott a kislány arcára - Sipirc, és játssz valamit, ami nem dönti romba a lakást! - tessékelte ki a romos szobából Lilyt - A berendezés marad! - hangsúlyozta még egyszer, amikor becsukta az ajtót és furcsán mosolyogva kezdte el összeszedni a váza darabkáit.

Egy idő után Seréna arcán furcsa kifejezés jelent meg, az elkeseredettség. Perselus már jó ideje elment és sajnos nem úgy látszott, hogy egyhamar haza fog érni. Az aggódás már nem volt elegendő kifejezés arra, amit érzett.

Az utóbbi napokban megint rossz előérzetei voltak, és ezek (sajnos) ritkán tévedtek.

"Mi történhetett, hiszen megígérte, hogy időben itt lesz, nem szokása késni, főleg nem ennyit. A legrosszabb, hogy annyira hiányzik, a fene egyen meg Perselus Piton, hogy egy napig nem tudlak nem magam mellett tudni!" - ezen a gondolaton még egy ideig mosolygott. "Már jó pár napja, hogy elment, mégis... nem is tudom, mit higgyek, aggódom."

- A fenébe is! - morgott. Odament a szekrényhez és kivette varázspálcáját, egész rég nem volt rá szüksége. Persze minden nap megerősítette a védővarázslatokat, melyek otthonukat védték, de ez azért nem ugyanaz volt.

- Reparo! - suhintott az eltört vázára, a törött porcelán kis darabkái egytől egyig helyükre álltak és a váza újra olyan volt, mint újkorában. Odament az íróasztalhoz és félresöpörte a szétdobált pennákat, majd feltakarította a kiömlött tintát. Fogott egy papírt és írni kezdett:

Kedves Mark!

Kérlek, ha tudsz gyere el hozzánk mihamarabb, tudom, hogy szeretnéd meglátogatni Mest (ő írta meg nekem), én is éppen erre készültem, csak nem tudom, hogy mit csináljak addig a keresztlányoddal. Nem tudom ki tehetem-e Roxfortot ennek a kis bajkeverőnek… kitől örökölhette?... Olyan régen nem láttalak már benneteket, remélem ezen hamar tudunk változtatni! Kérlek vigyázz magadra!

Szeretettel:

Seréna

Mikor kész lett az ablakhoz lépett és Merlin egy percen belül úton volt a levélkével. Egy ideig csak nézett a madár után, aztán sóhajtva neki kezdett teljes rendet teremteni. És közben gondolkodott, emlékezett, hogy mi mindent változtatott meg a sors az életében.

Lily, a kislánya, most már majdnem négy éves volt. Olyan volt a természete, mint az apjáé: makacs, követelőző, ha nagyon akart valamit és kitartó. Azonban Serénára is hasonlított, méghozzá kora ellenére nem is keveset, az arca szakasztott anyjáé volt, kivéve a haját persze, amelynek színe jellegzetesen feketébe hajlott és állandóan a szemébe lógott néhány rakoncátlan kis tincs.

Sosem gondolta volna, hogy létezhet ehhez fogható meghittség, ilyen felhőtlen élet, de valahol tudta, félt tőle, hogy ez nem sokáig lesz így. Valami szorongás kerítette hatalmába, ahogy Perselus legutóbb kiment a ház ajtaján. Perselus heti négy napot töltött Roxfortban. Bármennyire is szerette volna Seréna nem engedte, hogy abbahagyja a tanítást. Neki minden esetre azt mondta, hogy lehet, hogy egy pár nappal később jön, igaz mindig elmegy... de ez most valahogy más volt.

- Érdekes, mintha más lett volna, mint amilyen szokott lenni... - morogta magában Seréna.

- Kiről is van szó? - lépett mögé egy alak. Seréna ijedtében majdnem elátkozta a mögötte álló Perselust.

- Te jó ég! Ilyet ne csinálj soha többé! - sóhajtott egy nagyot és finoman elnevette magát.

- Nem tehetek róla, ezt nem lehetett kihagyni - mosolygott Piton.

- Gonosz vagy! - bújt hozzá Seréna.

- Tudom - suttogott Perselus. Gyengéden felemelte a nő állát és megcsókolta. Néha már szabályszerűen beleőrült abba a négy napba, amit nélküle kellett eltöltenie, és a közeljövőben tudta, hogy ez helyzet csak nehezebb lesz. Magához húzta és percekig csak ölelte.

Seréna egyszerre azt sem tudta, hogy mi történik. "Valami más lett, mi baja lehet?" - kérdezte némán magától. Érezte akkor is, ha nem mondta ki, hogy valami baj van. Elszakadt a férfi szájától és kétségbeesetten nézett a szemébe.

A meghitt pillanatot egy vékonyka köhécselés szakította meg. Mindketten arra fordultak, Lily ott toporgott szobája küszöbén, és tapintatosan lehajtott fejjel várta, hogy észrevegyék. Seréna elmosolyodott, akárcsak Perselus.

Lily felemelte kis fejét és kisöpörte arcából tincseit. Perselus újra és újra megdöbbent, hogy mennyire hasonlít anyjára a csöppség. Bíztatóan rámosolygott, Lily pedig ezen a gesztuson felbátorodva odaszaladt és megölelte apukája derekát, ugyanis csak eddig tudott felugrani. Perselus megsimogatta fejecskéjét és felkapta karjaiba.

- Késtél! - mondta a kislány megrovóan és próbált mérges arcot vágni ehhez a kijelentéshez, de csupán annyit ért el, hogy anyja elnevette magát.

- Micsoda családi idill! - szólalt meg kicsit cinikus hangnemben Seréna.

- Hm... akkor élvezzük ki, még lehet... - mondta halkan Piton.

- Tessék? - kérdezett vissza meghökkenten Seréna. Piton olyan képet vágott, mint aki nem ért semmit, pedig nagyon jól tudta, hogy a nő hallotta, amit az előbb mondott. Ennek ellenére nem akarta elrontani az előbb említett "családi idillt".

- Miért nem akarod megmondani, hogy mi a baj? - kérdezte megrovóan Seréna, mikor már egyedül voltak.

Lily már aludt, amikor mindketten végeztek a rendrakással, ugyanis a délutáni boldog pillanatok hagytak némi nyomot maguk után. Kellemes fáradtsággal telepedtek le a szoba sarkában lévő nagy kanapéra.

- Mert nincs semmi baj... - mondta Perselus meglepetten.

- Ha nem akarod elmondani... nem kell - duzzogott Seréna, azzal befészkelte magát a sarokba.

- Mi a fenét csinálsz? - kérdezte Perselus bűnbánóan. Közelebb húzódott, de a nő csak távolabbra fészkelődött.

- Semmit - mondta Seréna halkan. Térdeit maga alá húzta, és maga köré tekert egy plédet, ami oda volt terítve a karfára - Csak alszom - jegyezte meg mellékesen.

- Itt ugyan nem! - mondta kurtán Perselus és fölé hajolt. Kezét nyújtotta, hogy felkeltse, de Seréna csak feküdt tovább csukott szemmel. Perselus fogta, felkapta a nőt, és átvitte az ágyra.

- Engedj el. Eressz el. Tegyél már le! - nevetett Seréna - Nem hallod? Tessék letenni! - folytatta, miközben Piton mosolyogva letette az ágyra.

- Nekem nem játszhatod a sértődöttet - mosolygott a férfi.

- Uggyan miért nem?

- Mert nem és kész! - fogta és megcsókolta a nőt, aki mosolyogva viszonozta is a közeledést.

- De... akkor - mondta volna, ha Perselus nem harap minden szónál az ajkaiba - ... van... valami baj... és nem... hagyd már abba... - tiltakozott, de pillanatokon belül meg is adta magát...

Egy bagoly szelte át hangos huhogással az éjszaka csendjét. Szárnyait kiterjesztve lehuppant az ablakpárkányra és egy kicsit megpihenve újra felszállt. Néhány mérföld után egy pislákoló ablak mellett érte el célját. Az ablak nyitva volt. Egy kislány aludt bent a szobában. Takaróját magára húzta fülig és édesen pihegve szendergett. A bagolyhuhogás nem igazán ébresztette fel, csak fészkelődött egyet és megszorította a mellette fekvő babáját, beledörgölte orrocskáját a puha kis rongyba és álmában felsóhajtott.

Az éjjeli kézbesítő csak beugrált az ablakon és lelökte terhét a szőnyegre. A levél célba ért így ő is nyugovóra térhetett végre. Megrázta tollait és kirepült, hogy az közeli erdőben keressen magának menedéket a felkelő nap bosszantóan fényes sugarai ellen.

Egy parányi magányos alak álldogált a sötétségben, egyedül, elhagyatottan.

- Mami... Papi... miért hagytatok itt? - hangzott egy vékonyka hang. Egy kislányka volt, szemei a sírástól pirosak voltak. Kis kezeit minduntalan dörzsölte arcába és keservesen mondogatta: Anyu… Apu... gyertek értem!... miért hagytatok itt... semmi rosszat nem csináltam... - motyogta és kicsi lábait átölelve akkorára húzódott, hogy szinte nem is lehetett észrevenni.

- Kölyök, gyere ide azonnal! - ripakodott rá egy érdes, kegyetlen hang.

- Nem, nem akarok! Anyut akarom meg a Papámat! - zokogta kétségbeesetten a csöppség.

- Azt mondtam gyere ide! - mondta hangosan és keményen a hang.

- Nem!  - kiáltotta a kislány. Kezeit ökölbe szorította és arcocskája kipirult a dühtől.

Ekkor a kislány alakja halványulni kezdett, majd nem maradt semmi csak az üres feketeség. Majd hirtelen egy hangos gyermeksikoly törte ketté a csendet...

- Neeeee! - ült fel zihálva Seréna - Lily... kérlek ne! - nyögte zokogva.

- Ssss, csak álom volt - suttogta egy kedves hang a fülébe.

- Nem, meg kell néznem! - vitatkozott Seréna.

Azzal a nő kipattant az ágyból, felkapta magára a köpenyét és átviharzott a másik szobába. Gyorsan és a legkevésbé sem csendesen benyitott a kislány szobájába. Lily édesdeden aludt, magára húzva a paplant, de anyja hirtelen látogatása még őt is felriasztotta.

- Mami... mi a baj? - kérdezte miközben álmosan dörzsölgette szemeit kezével. Ásított egy jó nagyot és felült.

- Kicsim... - Seréna sírva fakadt és odaszaladt a gyerekhez. Felkapta és átölelte, olyan szorosan, hogy a kis test elkezdett remegni - Kicsim... - suttogta egyre a nő.

- Mami, nyugodj meg... ki bántott? Megbüntetem, csak ne sírj mami... meglátod... csak ne legyél szomorú! - mondta mosolyogva Lily, amikor anyja leült vele még mindig szorosan a karjai között tartva. Megsimogatta pici ujjaival a könnyáztatta arcot és bíztatóan rámosolygott.

Seréna is elmosolyodott és szorosan magához húzta, beleszipogott a nyakába, amitől a kislány felnevetett.

- Jaj mami! - kuncogott nyakát dörzsölgetve.

- Jaj Lily! - utánozta lányát mosolyogva, majd ő is megsimogatta a kis pofit és megpuszilta a homlokát.

- Nem vagy már szomorú? - kérdezte Lily csillogó szemekkel, félrebillentett fejjel.

- Nem - susogta Seréna.

- Akkor jó! - gügyögte vékony kis hangocskáján Lily miközben egy nagyot ásított.

- Ideje lenne végre aludni - szólalt meg Perselus. A férfi az ajtófélfának támaszkodott és karba tett kézzel nézte a jelenetet. Arcára mosoly ült ki és nem bírta megállni, hogy ott is maradjon. Aztán elkomorodott egy kicsit, mert eszébe jutott mennyire, de mennyire szereti ezt a két bolond nőszemélyt.

Lily mikor pillái alól nehezen, de meglátta Perselust, azonnal kinyújtotta karjait jelezvén, hogy ehhez szükség van némi közreműködéshez is. Odasétált és ő is vigyázva megölelte. Aztán szépen lefejtette magáról a kis karokat, felkapta a kislányt, és visszatette az ágyra. Megborzolta a haját, amitől Lily össze-vissza kezdett csapkodni meg nevetni.

- Na jó, most már aztán alvás! - mondta szigorúan, de hangja éppen ellenkezőleg csengett.

Seréna betakarta a kicsit, majd puszit nyomott a homlokára. Orrával megsimogatta az orrát és ezt suttogta:

- Szeretlek kicsim... nagyon!

- És... és ugye Aput is szereted? - nézett ártatlanul Lily és szép barna szemei érdeklődve csillogtak.

- Igen! - mosolyodott el Seréna és fülig pirult, felnézett és tekintete találkozott egy mosolygó fekete szempárral - Őt is nagyon szeretem - suttogta.

És Lily pár röpke perc múlva már aludt is, békésen, mintha fel sem ébredt volna. Seréna még enyhén nyugtalanul hajtotta be maga mögött az ajtót.

- Minek kellett felébreszteni? - mondta picit bosszankodva Piton.

- Tudnom kellett, hogy jól van-e! Meg kell értened... - suttogta ijedten Seréna és az ablakhoz lépett. –nem élném túl, ha történne vele valami!

- Én megértem... csak aggódom - Perselus átölelte és érezte, ahogy a nő remeg, mint aki fagy idején kabát nélkül megy az utcára - Fázol? - kérdezte furcsa hangsúllyal.

- Egy kicsit - mosolygott a nő - talán nem ártana  tenni ellene valamit - csipkelődött.

- Ezt úgy érted, hogy nekem? - tette az ártatlant Perselus.

- Hogy máshogy???

- Jó akkor hozok egy kis teát.

- Mit?

- Nem azt mondtad, hogy fázol? - kérdezte újfent ártatlan arckifejezéssel Piton.

- Te meg vagy húzatva! - ölelte át a nyakát Seréna.

- Hm… akkor már ketten vagyunk - emelte fel az egyik szemöldökét mosolyogva.

- Igazán nagyon szellemes - suttogta a nő sértődötten. Lassan elkomolyodott és belesimult a védelmező karokba - Szeretlek - súgta a fülébe, ettől az egy szótól Perselus úgy tudott remegni, mint más a halálos átok kimondása előtt. Seréna mosolyogva vette tudomásul ennek az egy szónak a hatását. Választ nem várt rá, mert tudta, hogy nem szükséges kimondani, csak érezni.

- Istenem! - sóhajtott fel fájdalmasan a férfi.

- Mi a baj?

- El kell mennem. El kell mennem holnap - hajtotta le a fejét.

- Micsoda? Tehát miért? Hiszen csak ma jöttél! Mégis... miért? - kérdezte kétségbeesetten Seréna.

- Csak el kell mennem - suttogta Perselus maga elé. Serénának könnyek szöktek a szemébe, egy ideig állt némán és kérdő tekintetét a fekete szempárba fúrta. Mikor nem kapott választ megfordult és kiment a szobából, egy szót sem szólt többet.

Perselus lehajtott fejjel tűrte a néma sértést és utána ment. A kanapén találta meg a nappaliban, behúzódott a sarokba, mint délután és rezzenéstelen tekintettel, könnyes szemekkel bámult maga elé.

"Mi a fenét csinálhatnék, ha egyszer muszáj elmennem? Annyira szeretlek benneteket, de nem tehetlek ki ekkora veszélynek. Ha tudnád..." - gondolta Piton kétségbeesetten, miközben a kanapén gubbasztó nőt nézte.

Seréna egyszer-egyszer rápillantott, de amint észrevette, hogy a férfi rezzenéstelen tekintettel figyeli, azonnal visszakapta szemeit egy pontra. Könnyei még mindig folydogáltak, de már kezdett megnyugodni.

Perselus egy darabig tűrte a hallgatást, de örökké ő sem maradhatott tétlen. Lassan odasétált a nő elé és beleborzongott, amikor az ráemelte szomorú tekintetét.

Lehajolt és ujjával felemelte a könnyáztatta arcot, amely még most is annyira kifürkészhetetlen volt számára, mint amikor megismerte. Hirtelen hevesen csókolni kezdte, nem törődve azzal a csekély ellenállással, amit a nő gyorsan el is felejtett.

Seréna döbbenten vette észre, hogy semmit sem tud tenni önmaga ellen, hisz szereti az Isten verje meg, és szüksége van rá! Mohón magához húzta Perselust és alig hagyta levegőhöz jutni.

Piton a nő lábaihoz térdelt és hozzásimult, majd oldalra döntötte a kanapén. Ránehezedett és egyre követelőzőbben csókolta a száját, harapdálta a nyakát.

- Nem ismerős neked ez a helyzet? - nevetett fel a nő, mikor a férfi végigcsókolta a nyakát.

- Most szeretnéd felidézni a múltat? - kérdezte cinikusan Piton, fejét felemelve nézett a nő szemébe.

- Talán nincs kedved nosztalgiázni? - mondta Seréna olyan hangsúllyal, mint akit megbántottak. De ahogy belenézett a férfi szemeibe rögtön elkomolyodott. Megsimogatta az arcát és lehúzta magához a száját.